Miért nehezebb idegenben játszani?

 

 

Szöveg Richard Edwards Fordítás Kádár Pál

(A cikk 2012. januárjában jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük!)

 

A Barcelonának csak egyszer sikerült a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában idegenben nyernie Pep Guardiola alatt. Az MU-nak volt olyan idénye, amikor bajnokként ugyanannyiszor sikerült vendégként győznie, mint a végül kiesett Blackpoolnak. A Leeds United pedig, miután ’92-ben bajnok lett, a következő idényben egyetlen idegenbeli bajnokiját sem tudta megnyerni. Az ehhez hasonló tények miatt a foci legnagyobb rejtélyeinek egyike: miért olyan nehéz idegenben nyerni?

Vegyük például a Manchester United Barcelona elleni, 2011-es Bajnokok Ligája-döntőjét, amit semleges pályán, a Wembleyben játszottak. Sir Bobby Charlton megpróbálta elmagyarázni, miért is érezték jobban magukat a United játékosai az ismerős környezetben. „Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért jelent ilyen sokat, ha valaki otthon játszik. Természetesen ebben a szurkolók nagy szerepet játszanak. De nem csak erről van szó. Olyan ez, mintha a saját házadban lennél. Tudod, mi hol van, és csukott szemmel sem mész neki egyetlen bútornak sem.” Ez megmagyarázhatja, a csapatok miért játszanak jobban saját közönségük előtt, de tényleg ilyen egyszerűen lezárhatjuk ezt a kérdést?

Mindenütt jó, de a legjobb otthon
José Mourinho sajtótájékoztatói csak a legritkább esetben fulladnak unalomba, és ez sem volt kivétel: „Mindenki tudja, hogy José Mourinho sohasem veszít a Stamford Bridge-en. A rekordom felülmúlhatatlan, elképesztő” – mondta a szerénységéről híres mester, mielőtt 2010 februárjában az Interrel kiverte korábbi csapatát, a Chelsea-t a BL-ből a Stamford Bridge-en.
A Chelsea-nél töltött első ciklusának három éve alatt Mourinho egyszer sem veszített el hazai bajnokit. Még ennél is elképesztőbb, hogy csapataival 2002. február 23. és 2011. április 11. között egyszer sem kapott ki otthon, ami kilenc év alatt 150 bajnoki mérkőzést jelentett. Ennek a sorozatnak végül Miguel Ángel de las Cuevas vetett véget, amikor góljával a Sporting Gijón 1–0-ra győzött a Bernabéuban. Kicsit közelebbi példa: a 2010–11-es évadban egyedül a West Brom nem hagyta el lógó orral az Old Traffordot, a Premier League bajnoka ugyanis 19 hazai meccséből 18-at megnyert.

Ahogyan Charlton is magyarázta, a fantasztikus hazai rekordok nem új keletűek, és az Old Trafford hiába változott rengeteget az elmúlt időkben, a futballistákat ugyanúgy segíti az ismerős környezet: „Játékosként sokat jelent az ismerős környék. Amikor még én játszottam, nekem a gyárkémények segítettek nagyon sokat. A pályáról is látni lehetett őket. Mind különbözőek voltak, és amikor a szemed sarkából észrevetted az egyik kéményt labdavezetés közben, az agyad ezt érzékelte, és ösztönösen tudtad, milyen erősen kell passzolnod, hogyan lődd meg a labdát, és pontosan hová tekerd középre.”

Ez az előny pedig hatványozottan növekszik akkor, amikor az ellenfél először jár az adott pályán. Valami ilyesmi történhetett a Spursszel is, amikor 2011-ben Bajnokok Ligája-selejtezőre utaztak Svájcba a Young Boyshoz, és 28 perc után 3–0-ra égtek a műfüves pályán. „Azt hiszem, a Spurs már a kezdősípszó előtt elveszítette a mérkőzést – mondta Scott Sutter, a svájciak játékosa az FFT-nek. – Itt minden csapat szenvedett, megnyertük az összes hazai nemzetközi kupameccsünket. Ugyanakkor nehéz elmagyarázni, miért okozott ez olyan nagy gondot a többi csapatnak. Mi már hozzá vagyunk szokva ehhez a pályához. Mintha mindegyik edzés lett volna.”

 

Az idegenbeli mérleg és az elme harca
A futballt mindenhol füvön játsszák, de nem kell Sigmund Freudnak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, a fejben történtek csaknem ugyanolyan fontosak; könnyű leblokkolni, ha az embernek idegenbe kell utaznia.
„Amikor feljutottunk a Premier League-be, a Hull száznégy éve nem szerepelt az első osztályban, ezért alig tudtuk elhinni, hogy ott vagyunk – lelkendezett Phil Brown, a Hull korábbi menedzsere az FFT-nek. – Eleinte szinte észrevétlenek voltunk, és egyetlen győzelmet sem várt tőlünk senki.”
Ennek ellenére a Hull első öt idegenbeli meccséből négyet megnyert, megverte a Newcastle-t, az Arsenalt, a Spurst és a West Bromot is. Következő alkalommal viszont egy hetest kapott az Old Traffordon, és a varázs ezzel meg is tört. Innentől kezdve márciusig csupán egyetlen meccsen tudott győzni a Brown-korszak alatt idegenben. De mi történt? „Nyomás alá kerültünk – így Brown. – Már figyeltek ránk. Nem tudtunk észrevétlenek maradni, a csapatok pedig felkészültek belőlünk.”
Ahogy a sikertelen idegenbeli sorozat folytatódott, a folyamat öngerjesztővé vált. Minden egyes idegenbeli vereséggel egyre nőtt a nyomás mindenkin, aki valamiféle kapcsolatban állt a klubbal. „Bármelyik játékos megmondhatja, hogy mindannyian nyerni mennek ki minden meccsen, de a tudatalatti ekkor is működik” – mondja David Brown, a Sportlélektani Akadémia munkatársa. – Minden játékos tudja, hogy idegenben nehezebb nyerni, és ez a tudat előrevetíti, hogy valóban gyengébb teljesítményt fognak nyújtani.”

Steve McClarennek, az angol válogatott szövetségi kapitányaként eltöltött időszakának legemlékezetesebb képe, ahogyan esernyőjét markolászva áll a Wembley oldalvonalánál, és meredten nézi, ahogy csapata a horvátok elleni vereséggel elbúcsúzik a 2008-as Európa-bajnokságtól. Bár ez a vereség jelképezte az utolsó szöget McClaren posztjának és a válogatottnak a koporsójában, ha nincs a kínos döntetlen Izraelben vagy a váratlan vereség Oroszországban, Anglia ennek ellenére is kijutott volna az Eb-re.
Bill Beswick sportpszichológus ebben az időben az angol válogatottal dolgozott, és jól tudja, milyen hatások érhetik a csapatot és a játékosokat, amikor idegenbe kell utazni. „Fel kell készülnünk a körülményekre és arra a környezetre, amelyikben a meccset fogjuk játszani. A futball a koncentrációról és a figyelemről szól, és nem szabad, hogy bármi megtörje azt. Kilencvenkilenc százalék koncentráció egyenlő száz százalék bukással. Ismeretlen környezetben játszunk, a világbajnokságon más a klíma, eltérő az időzóna, új stadionba utazunk, ezek mind-mind olyan külső körülmények, amelyek próbára teszik koncentrálóképességünket, ez által kihatnak a teljesítményünkre.”

Ha van klub, amely jól szemlélteti az idegenbeli szenvedést, az a Celtic. A patinás skót csapat legutóbbi 22 idegenbeli Bajnokok Ligája-meccséből 21-et elveszített (2011-ig számolva! – a szerk.), ezt a borzalmas sorozatot pedig a Glasgow Heralds vezető futballszakírója, Michael Grant testközelből követhette figyelemmel. Szerinte a siralmas idegenbeli mérlegben nagy szerepet játszik az együttes viszonylagosan jó hazai eredménylistája. „Ami minden egyes alkalommal megdöbbent, az a telt házas Celtic Park, ami hihetetlenül felvillanyozó tud lenni. Lüktető az atmoszférája, és míg ez megfélemlíthet más csapatokat, a Celticet egyértelműen feldobja. Elképesztő tempóban tudnak játszani itthon, és szép eredményeket érnek el. Ez az atmoszféra és az általa nyújtott adrenalinlöket sok mindenen átsegíti a csapatot.”

A Celtic európai szenvedéséhez hasonló tortúrán ment át a hazai bajnokságban a Fulham is: 2006. szeptember 9. és 2008. április 12. között egyetlen meccset sem tudott megnyerni távol a Craven Cottage-től. „A sorozat pedig csak folytatódott és folytatódott – emlékszik vissza Brian McBride, a csapat csatára. – Sokszor vezettünk egy nullára, majd valami történt, és kaptunk egy gólt. Mi sem tudtuk, miért, nem volt rá magyarázat. Mintha szokásunkká vált volna.”

Bár McBride állítja, a Fulham abban az időben idegenben is hasonló felállásban és stílusban játszott, mint otthon, számos példa bizonyítja, hogy a legtöbb csapat – talán tudat alatt – leginkább nem a győzelemre, hanem a vereség elkerülésére törekszik idegenben. Idegenben jó az iksz – ismerős mondás? A játékosok mintha elfogadnák, annak ellenére, hogy bár az ellenfél is tizenegy játékossal áll fel, és a labda ugyanolyan gömbölyű, nem lehetnek ugyanolyan sikeresek, mint otthon.
Például 2004 őszén, miután a Spurs 0–0-ra végzett a Stamford Bridge-en, Mourinho bunkerfocival vádolta meg a londoniakat. Ezzel egybecseng az az adat is, hogy az MU odahaza csak 12 gólt kapott a legutóbbi bajnokságban. A vendégcsapatok tehát valóban nem támadnak esztelenül.

Amikor a Spurs a 2009–10-es évadban Bajnokok Ligája-indulást jelentő helyen végzett, Harry Redknapp együttese bátor idegenbeli játékáról vált híressé. Ennek köszönhetően a Manchester City otthonában elért 1–0-s győzelemmel tette biztossá negyedik helyét. „Az emberek hülyének fognak nézni, hogy idegenben így állítom fel a csapatomat – mondta. – Manapság a topcsapatok is csak egy csatárral játszanak idegenben.”
Abban az idényben a Spurs hét idegenbeli bajnokiját nyerte meg, alig kevesebbet, mint a bajnok Chelsea (10) vagy a második helyen végzett Manchester United (11). Ezek után nehéz vitába szállni Redknapp felfogásával.

„Az öltöző várbörtönre hasonlított”
A Stamford Bridge (Chelsea), a Den (Milwall) és az Upton Park (West Ham) az 1980-as években nem szívbajosoknak való vidék volt. Kérdezzük csak meg a Chelsea akkori védőjét, Colin Patest: „A lelátók szinte éltek, és ha az ember a közönség felé fordult, csak átható sörszagot érzett a kerítés túloldaláról”.
Ugyanez volt a helyzet – ha nem rosszabb – a Milwall háza táján. „A vendégcsapat öltözője leginkább várbörtönre hasonlított. Nem volt villany, sem ablak” – emlékszik Eamon Dunphy, a csapat korábbi játékosa, aki jelenleg az Ír Televízió tudósítója. „A zuhanyzó förtelmes volt, ezek után pedig ki kellett menned, és megütköznöd a Milwall-lal, játékosai pedig csak támadtak és támadtak mindenfelől.”

De mindez semmi ahhoz képest, ami néhány nemzetközi meccsen fogadja a játékosokat. „Az amerikai válogatottal olyan országokban kellett játszanunk, mint El Salvador, ahol vizelettel teli zacskókkal és ceruzaelemekkel hajigáltak minket a lelátóról. Ezek után Angliában már semmivel sem tudtak minket megfélemlíteni” – emlékszik vissza McBride.
Bár a Milwall 1964 és 1967 között veretlen volt, de a helyzet az, hogy a ’80-as és a ’90-es években a Chelsea-hez és a West Hamhez hasonlóan az első két osztály között jojózott. A félelmetes hazai szurkolótábor sem garancia tehát a sikerre. És El Salvador? Nos, ők 1982 óta nem jutottak ki világbajnokságra.

Tény: a bírók a hazaiakat segítik
A szurkolók meg vannak győződve arról, hogy a játékvezetők – tudatosan vagy sem – inkább a hazai csapatokat támogatják. Egy 2007-es tanulmány során, amelyet a Harvard kutatója, Ryan Boyko végzett, 5000 Premier League-meccset vizsgáltak meg, amelyeket 50 különböző bíró vezetett. Megállapították, hogy minden plusz 10 ezer néző plusz 0.1 gólt jelent a hazai együttes számára. Az is kiderült, hogy a játékvezetők is könnyebben esnek a hazai szurkolók befolyása alá. „A bíró személye és a szurkolói tömeg nagysága olyan tényezők, amelyek kihatnak egy klub otthoni eredményeire – mondja Boyko. – Ahhoz, hogy elérjük: minden meccsen ugyanolyan legyen a bíráskodás, a játékvezetőknek figyelmen kívül kellene hagyniuk a nézők reakcióit.”

A tanulmány eredményeit persze a PL kis csapatainak szurkolói heves bólogatással vették tudomásul. Jon Wertheim és Tobias Moskowitz amerikai tudósok kutatásai pedig még inkább alátámasztják ezt az elméletet. Ők a sportteljesítményt befolyásoló rejtett hatásokat vizsgálták, eredményeiket pedig a 2010-ben Scorecasting címmel megjelent könyvükben publikálták. „Azt az állítást, amely szerint a sportolók a közönség buzdítása miatt teljesítenek jobban hazai pályán, nagyon nehéz empirikusan vizsgálni és bizonyítani – magyarázza Wertheim. – Nagyon kevés bizonyíték támasztja ezt alá. Valóban nagy különbség van egy hazai és egy idegenbeli pálya között, és a különbség annál nagyobb, minél többen vannak a stadionban. Az is lényeges, hogy a nézők milyen közel ülnek a játékhoz. A hazai pálya előnye egyébként minden sportágban megállapítható. Az adatokat elemezve az is kiderül, hogy a bírói részrehajlásnak is nagy szerepe van ebben.”

 

Ez az állítás aligha sért jobban másokat, mint magukat a játékvezetőket. Amikor Sir Alex Ferguson Martin Atkinsont kritizálta a Manchester United márciusi, Chelsea elleni 2–1-es veresége után, Alan Leighton, a testület titkára valósággal kikelt magából. „Félve gondolok bele, hogy néhány menedzser tényleg azt hiszi, hogy a bírók közül akár egy is sportszerűtlen vagy befolyásolható lenne. Ez az állítás a játék alapjait kérdőjelezi meg.”

Az otthon és a hormonok
Sandy Wolfson, a Northumbria Egyetem Pszichológia Tanszékének igazgatója nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a játékvezetők a szurkolók befolyásolása alá esnek, de van egy sokkal érdekesebb és egyszerűbb magyarázata arra, miért teljesítenek jobban a hazai pályán szereplők. „Kutatásaink szerint a háttérben hormonális változások állnak. Észrevettük, hogy a játékosok tesztoszteronszintje sokkal magasabb, amikor otthon lépnek pályára, idegenben viszont ugyanolyan szinten van, mintha edzésen lennének. Ennek evolúciós magyarázata lehet: annak idején az életben maradásunk függött attól, meg tudjuk-e védeni saját területünket. Ez az állatoknál is így van: sokkal dominánsabban viselkednek saját területükön, mint amikor azon kívül vannak.”

Szóval, a futball eme nagy rejtélye csak fejben létezik? Minden a szurkolókon és a játékosokon múlik, vagy egyszerű állati ösztönökről van szó? Bármi is legyen az igazság, egy biztos: utazáskor mindenkit elfog a rosszullét.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. januári számában.)