Miért a szélen a legnehezebb?

 

Szöveg Ben Welch Fordítás Bodnár Zalán

 

A La Décima elérésének vágyálma egyre halványodott. Carlo Ancelotti úgy érezhette, mintha a háta mögött állna Florentino Pérez elnök, kezében jéghideg acélpengével, amit a torkán tart. Minden jel arra mutatott, hogy tovább tart a Real Madrid gyötrő várakozása a tizedik BEK/BL-serleg megszerzésére, mert az Atlético Madrid dacosan őrizte egygólos előnyét a liszszaboni Estadio da Luzban, a Bajnokok Ligája 2014-es döntőjében. Ancelottinak ki kellett találnia valamit. Ahogy közeledett a mérkőzés hajrája, szétnézett a kispadon, és fontos döntésre határozta el magát. Beküldte Marcelót Fabio Coentrao helyére. Diego Simeone válaszul átszervezte csapata felállását 4–4–2-ről 4–1–4–1-re, hogy szűkítse előtte a területet.

A Real újabb és újabb ostromot vezetett az Atlético védőfala ellen, amíg végre a piros-fehér barikádon megjelent az első repedés. Sergio Ramos góljával a Real Madrid kiharcolta a hosszabbítást, majd Gareth Bale megadta a lökést a mindent eldöntő, utolsó nagy rohamokhoz. Marcelo szerezte a harmadik gólt, majd Cristiano Ronaldo gondoskodott róla, hogy a Bajnokok Ligája serlegét ismét fehér szalagok díszítsék.

Világszerte sokan úgy őrzik emlékeikben, hogy Bale gólja volt a döntő, ám kétségtelen, hogy nem ő nyerte meg a meccset.
„Mi történt a Reallal Marcelo beállása után? Minden működött, ami addig nem. A friss lendületet hozó balhátvéd uralta a területet a balszárnyon” – írta a spanyol napilap, a Marca. „Ancelotti megtalálta az »aranybányát« a brazil védő személyében – ömlengett az El País. – Ő volt csapata leghatásosabb támadója.”

A szerény hátvéd teljesen átalakította a játék képét.

A szélső hátvédek feladata hagyományosan az, hogy segítsék a belső védőket, és megállítsák az ellenfél támadásvezetéseit a szélen, megakadályozzák a beadásokat. De ma már technikailag képzettnek is kell lenniük, valamint multifunkcionálisnak – egyszerre kell tudniuk immár védői, középpályási és támadói teendőket is ellátniuk.
Csak a legtehetségesebb és legképzettebb labdarúgók képesek ezt a kihívást kezelni, és ez felveti a kérdést: a szélső védőknek van a legnehezebb dolguk a futballban? Az FFT nekiállt megkeresni a válaszokat…

Tekintsünk el egy pillanatra a legnehezebb feladat kérdésétől, és beszéljünk arról, melyik a legkevésbé vonzó poszt. „A gyerekek, amikor focizni kezdenek, vajon szélső védők akarnak lenni? Én egyáltalán nem akartam. Én is, mint minden srác, csatár akartam lenni, aki a gólokat és a dicsőséget szerzi” – ismerte el a Liverpool angol válogatott jobbhátvédje, Glen Johnson.

A szélső védőkről sokáig azt tartották, hogy ügyetlenek és képzetlenek (a magyar nyelvben bevett „balbunkó” kifejezés tökéletesen érzékelteti ezt – a szerk.). Nem a technikai tudásuk miatt volt rájuk szükség, hanem pusztán a fizikai jelenlétük és adottságaik miatt a védelemben. De hála az ördöngös brazil bekkeknek és a trendteremtő új taktikáknak, ez a prekoncepció eltűnőben van.
„Sok minden változott a futballban az elmúlt húsz évben, de a szélső védők szerepváltozása talán a legnagyobb taktikai újítás – magyarázza a Manchester United egykori csapatkapitánya, Gary Neville. – Roberto Carlos és Cafu feltörte a gátakat, ők voltak a támadó szellemű szélső védők prototípusai. Várhatóan jó ideig azok a szélső védők lesznek kelendőek, akik a támadásépítésben is hasznosak.”

 

A védekezési feladatok ellátása önmagában már nem elég. Már elvárják tőlük, hogy minél gyakrabban törjenek be az ellenfél védővonala mögé. A drasztikusan megváltozott igények extra felelősséget és plusz terheket raknak rájuk.
„A modern szélső védők attribútumai a felismerhetetlenségig megváltoztak – mondja a Brentford menedzsere, Mark Warburton. – Gondolj csak vissza Steve Perryman idejére a Spursnél. Az olyan megbízható, tisztes bekkek ma útilaput kapnának a talpukra. Hasonlítsd össze testalkatra és magasságra az akkori szélső védőket a maiakkal. Manapság az ezen a poszton játszók gyorsak, erősek, és dominálnak a levegőben. És remek a technikai képzettségük: jól kezelik a labdát, jól passzolnak, és nagyobb területet játszanak be.”

A korábbi Everton-hátvéd, Andy Hinchcliffe mondta az FFT-nek: „A szélső védőket még mindig lehet értékelni a védőmunkájuk alapján, de ma már azt kérdezik a szakértők: »Hány jó előretörésük volt?«. Régen a szélső bekkek egy nagyjából tizenkét-tizennégy méteres területet játszottak be, ma ezt az oldalvonal mentén a teljes területen kell tenniük.”
A kizsigerelt szélső védők gyakran visszasírnak egy, ma már csak helyenként használatos posztot, a szélső középpályásét. A legendás argentin mester, Carlos Bilardo agyszüleménye volt, hogy a négy védő közül az egyiket feltolta a középpályára, kialakítva a 3–5–2-es rendszert.

 

A három megmaradt védő közül a két szélső emberfogót játszott, és a két szélső középpályás nagyon sokat loholt, egyszerre látott el védekező és támadó feladatkört is. Az okos edzők persze ennek a rendszernek is kiismerték előbb-utóbb a gyenge pontjait, de még a mai, támadószellemű trénerek sem akarják kiengedni a kezükből azt a fegyvert, amit a felfutó szélső védők jelentenek. Csupán meg kellett alkotni az ehhez szükséges új játékrendszert. Ekkor jött a képbe Pep Guardiola és Dani Alves. A Barcelona akkori vezetőedzője – aki újra és újra a feje tetejére állítja a világfutball taktikai fejlődéstörténetét – megtalálta a megoldást a szélsőhátvédek hatékony alkalmazásához. „Ők (Messi és Alves) a világ két legjobbja a jobb oldalon, és ha jól játszanak, akkor mi uraljuk a pálya jobb oldalát” – mondta Guardiola, amikor arról kérdezték, miért fizetett ki 23.5 millió fontot a Sevillának a brazilért. És valóban félelmetes kettősnek bizonyultak a jobb oldalon. Sőt, Guardiola taktikai elemként használta azt is, hogy Messi Alves irányába mozog, így csinált teret középen Pedrónak vagy David Villának, akiket szintén helyzetbe tudott hozni ezáltal Dani Alves.

Guardiola négy barcelonai éve alatt a brazil jobbhátvéd elképesztő mennyiségű, 45 gólpasszt adott. Csak Messi és Xavi nevéhez fűződik több ebben az időszakban a spanyol bajnokságban.
Miután megnyert 14 trófeát a Barcával, a sikeredző új kihívások és új játékrendszer után nézett: és a Bayern Münchennél megalkotta a modern 3–4–3-at, amellyel utolsó idényében már a Nou Campban is kísérletezett. A változtatás ellenére a szélsővédők továbbra is főszerepet játszottak Guardiola filozófiájában. Philipp Lahmot átrakta a középpályára, és Rafinha lett a jobbhátvéd, de nem úgy, ahogy gondolnánk.

 

Ahelyett, hogy felszántotta volna a pálya jobb oldalát, a brazil – miközben a balhátvéd Alaba támadó középpályás lett – egy új, hibrid poszton találta magát: „belső szélső védőként”.
Ha az ellenfél úgy dönt, hogy követi és őrzi a fellépő szélsővédőket, akkor helyet hagy a gyors és veszélyes Arjen Robbennek és Franck Ribérynek. Ha viszont szigorúan lezárják hátul a széleket, és területet őriznek, akkor a Bayern középen éri el az áttörést, miközben Rafinha és Alaba visszaáll klasszikus hátvédnek. Vajon Guardiola terve életképes volt? Első bajorországi idényében a Bayern megnyerte a Bundesligát, a Német Kupát, az európai Szuperkupát és a FIFA klubvilágbajnokságát, valamint az elődöntőig jutott a Bajnokok Ligájában.

Akár Európa topcsapatait nézzük, akár a kisebb ligák együtteseit, mindenhol megfigyelhető, hogy a szélső védők a futball taktikai forradalmának katalizátoraivá váltak. Nemcsak a csapat támadási eszköztárát bővítették, de befolyásolják az ellenfél meccsstratégiáját is. „Ha magasan helyezkednek, akkor támadásban nyomás alá helyezik az ellenfelet – mondja Warburton. – Van, amikor az egyik szélsővédő felhúzódik szinte csatárnak, a másik hátul marad, esetleg cserélnek, vagy mindkettő előre megy. Törheti a fejét az ellenfél edzője, hogy akkor most mi a teendő. Nehéz helyzet.”

Az NFL-irányítókat mindig méltatják, hogy megtanulják a vastag és bonyolult playbookot. De próbálnának meg két playbookot megtanulni: a támadókét és a védőkét. Nehéz hatékony ellenszert találni a szélső védők kiszámíthatatlan játékára.
Nincs könnyű dolguk az új idők szélső védőinek. Amint véget érnek a fejtágítással teli órák a taktikai szobában, vérüket, verejtéküket és könnyüket kell adniuk a konditeremben. „A szélső védők manapság talán a leginkább atletikusak – mondja Karl Halabi fitneszedző, aki dolgozott a Chelsea-nél, a Readingnél és a Watfordnál is. – Ezeknek a srácoknak nem csupán gyorsnak, de szuper fittnek is kell lenniük. Képesnek kell lenniük meccsenként negyven-száz sprintet levágni, hatvan perc intenzív munkát végezni, és tizenegy-tizenkét kilométert futni. Ha pedig letámadást játszik a csapat, állandóan gyorsítaniuk és fékezniük kell, ami fizikailag rendkívül megterhelő a lábnak. Jól kell tudniuk felugrani fejelni is, a leérkezés után pedig azonnal újra sprintre váltani.” Olvasni is fárasztó ezt? És még nincs vége! „Az általános erőnlétüknek is nagyon jónak kell lennie, mert sokszor kell ütközniük is.”

 

Még Gary Neville is, aki 15 igen fontos trófeát nyert 19 éves profi pályafutása során az Old
Traffordon, elismeri, hogy nagyon szenvedne jobbhátvédként ebben a modern korban. „A szélső védőknek manapság teljesen más képességekre van szükségük, mint az én időmben. Vélhetően sokkal nehezebb dolguk van – érzékelteti a helyzetet. – Azt hiszem, épp jókor szálltam ki.”

Szóval a fejedben van a taktika, olyan erőben vagy, mint egy olimpikon atléta, és fejlesztetted a támadójátékodat is. Úgy érzed, készen állsz? Nem. Elfelejtetted még a legfontosabbat: a védekezést.
„A legfontosabb a maximális koncentráció – mondta a Real Madrid és a brazil válogatott legendája, Roberto Carlos. – Te is meglepheted azzal az ellenfeledet, hogy váratlanul felmész a támadással, de megvan a veszélye annak, hogy mögötted üresen marad a terület.”

És ez az, ami megkülönbözteti a klasszis szélsővédőt a többitől: a helyes döntéshozatal. „Ha rosszul választod meg a pillanatot, amikor csatlakozol a támadáshoz, katasztrofális következményekkel járhat – magyarázza a Chelsea jobbhátvédje, Braniszlav Ivanovics az FFT-nek. – Mindig tisztában kell lenned csapatod erősségeivel és gyengeségeivel, és biztosnak kell lenned benne, hogy társaid fedezik a mögötted hagyott szabad területet. Ugyanígy neked is nagyon résen kell lenned, ha egyik védőtársad előre indul, mert szemmel kell tartanod az ő megüresedett helyét is, amíg vissza nem ér. Az egésznek a lényege a feladatok jól időzített átvétele csapaton belül, amikor az egyik védő kimozdul a helyéről.”
A helyezkedés és az időzítés a két legfontosabb alapkészség, amelyre egy klasszis szélső védőnek szüksége van. Aztán ha a posztjából adódó alapvető helyzetben találja magát a pályán – vagyis egy szélsővel szemben –, képesnek kell lennie megállítani őt.

És ez az, aminek nem mindig tudnak megfelelni a mai szélső bekkek. „Manapság legalább öt-tíz percenként előre kell menned – magyarázza Neville, aki 2011-ben vonult vissza. – A 2006-os portugál csapatban ott volt Figo, Cristiano Ronaldo és Simao Sabrosa, ekkor játszottam először rugalmas pozícióban. Aznap világosodott meg számomra, hogy nem elég egy támadó ellen felkészülnöd, kettő vagy három ellen kell.”
Nem elég figyelni a szélvészként száguldó szélsőkre, a menő sprinterekre, a cselgépekre és a mozgékony középcsatárokra – de most már az ellenfél szélső védőire is kell, akik esetleg úgy döntenek, hogy a legjobb védekezés a támadás. Ez alkalmazkodóképességet és csiszolt technikai tudást követel meg korunk hátvédeitől.

„Védőként arra törekszel, hogy a támadó szélső a gyengébbik lábával legyen kénytelen labdához érni, ebben az esetben gyorsan passzolni lesz kénytelen. Ha hagyod, hogy a jobbik lábán legyen a labda, esélyt adsz neki a beadásra vagy a gólszerzésre – mondta az FFT-nek a Tottenham és az angol válogatott korábbi védője, Kyle Walker. – Szorosan kell fognod, a szabályosság határain belül testkontaktust is kell létesítened, nem adni neki semmi esélyt arra, hogy megjátszhassa a labdát. Nem hagyhatod, hogy leforduljon rólad, mert akkor a gyorsasága révén teret nyer előtted. Minden módon meg kell akadályoznod, hogy mögéd jusson, és gólhelyzetet teremtsen.”
Az edzők gyakran elmondják játékosaiknak, hogy meg kell nyerniük a párharcokat. Az egy az egy elleni küzdelmek töltik ki a meccsek nagy részét. De ez is olyan feladatkör, amelyben a hátvédek szerepe különbözik a többi poszton játszókétól. Ha egy csatár vagy egy középpályás veszít el egy párharcot, ritkán van olyan drámai következménye, mint ha egy hátvéd. Még a közönségkedvenc védők életét is pokollá teheti egy-egy ilyen elbukott csata. A meccs elején meg kell mutatnod, ki a főnök, mondja a Roma balhátvédje, Ashley Cole.
„Ha felfutó védőt játszol, meg kell győződnöd róla, hogy hátul tudják pótolni a hiányodat, amíg elöl vagy – magyarázza az FFT-nek az angol válogatott játékos. – Ha a csapat labdát veszít, sprintelni kell vissza minden erőddel. Létfontosságú tudnod: tűz ellen csak tűzzel lehet harcolni!”

 

Éppen amikor a szélső védők modern szerepköre már nem is lehetne bonyolultabb, Guardiola újraírta az egészet. Második müncheni idényében a katalán tréner újra életre hívta a
Bilardo-féle szélső középpályásokat, és a Roma elleni 7–1-es Bajnokok Ligája-győzelemkor ismét három védővel – Alaba, Jérome Boateng, Mehdi Benatia – küldte pályára a csapatot.
Xabi Alonso, Mario Götze és Lahm alkotta a középpályás triót. És akkor kik játszottak a széleken? Juan Bernat és Robben. Igen, Robben. Azon találta magát, hogy övé a jobbszél, egyik kaputól a másikig. A Roma védőinek fogalmuk sem volt, mit kezdjenek vele, egyik pillanatban jobbszélső volt, a következőben már jobbhátvéd. Ha Ashley Cole követte a Bayern térfelére, akkor üres maradt mögötte a terület, ha Cole őrizte hátul a zónáját, akkor Robbennek hatalmas üres területe nyílt, és lendületből simán lefutotta az angolt. És ha a holland előretört, Lahm azonnal védte mögötte a jobbszélt. A német készítette elő Robben két gólja közül az egyiket, a holland ráadásul egy gólpasszt is adott Ribérynek. Guardiola belső középpályást csinált szélső védőjéből, hogy azután a meccsszituációktól függően jobbhátvédként vagy jobb oldali középpályásként hasznosítsa.
Egykor a szélsővédőket csak a pálya egy bizonyos részén játszatták az edzők. Ma ők azok, akik a „terep” minden pontján bevethetők.
Övék volna a legnehezebb szerep a labdarúgásban? Glen Johnson szerint inkább a legjobb. „Imádok jobbhátvédet játszani – mondja. – Keblemre, mindenki! Én vagyok Action Man!”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. márciusi számában.)