Az utolsó FFT-riport Maradonával: utazás Mexikó mélyére

Szöveg Andy Mitten Fotó Toya Sarno Jordan

„Indulj Mexikóba, és keresd meg Diego Maradonát!” – adta ki a parancsot a FourFourTwo főszerkesztője. Egyszerű mondatocska, érdekes ötlet, de jár némi nehézséggel.

Az egyik az, hogy a mexikói másodosztály éppen a végéhez érkezett, és semmi sem garantálta, hogy Maradona a következő idényre is marad. Már el is képzeltük, hogy megérkezünk, de csak a tengerparton érjük utol, ahogy a napon sütteti magát. Az idény utolsó mérkőzését április közepén játszották, a legkorábbi időpont pedig, amikor odaérhettünk, április 29-e volt, néhány nappal a Clausura rájátszása előtt.

A másik: amikor megkerestük klubját, a Dorados de Sinaloát, azt az udvarias, de határozott választ kaptuk, hogy az argentin ikon nem ad exkluzív interjút senkinek. Az 1986-os világbajnokság aranyérmes labdarúgója egyedül a mérkőzések előtti és utáni sajtótájékoztatókon beszél az újságírókkal.

Ha ez nem elég, van még egy harmadik is: Sinaola állam fővárosa, Culiacán, ahol Maradona szeptember óta él, egyenlő a drogkereskedelemmel és a drogkartellek fő tevékenységi területével. Az Egyesült Államok Hírszerző Közössége szerint Joaquín Guzmán, azaz a Köpcös által vezetett Sinaola Kartell a világ legnagyobb hatalmú drogkereskedő-szervezete. Errefele alig merészkednek turisták, és az 1979 oldalas nagy mexikói útikönyv egyetlen szóval sem említette a 785 ezres várost. Amikor maga Sinaola állam kerül említésre, akkor is csak a bűnözés jön szóba.

Az Egyesült Államok áprilisban négyes fokozatú figyelmeztetést adott ki állampolgárainak, ami határozott utasítás, hogy semmilyen körülmények között ne utazzanak Sinaolába. Szíria is a négyes kategóriában van. Az amerikai kormány közleménye kifejtette: „A bűnözés széles körben elterjedt, bűnszervezetek tevékenykednek az államban”.

Végül egy ráadás: nem olyan olcsó elküldeni valakit Európából Mexikóba, különösen, ha nincsen konkrét terv. De ha egyszer a főszerkesztő hisz abban, hogy érdemes befektetnie az eredeti anyagokba, nincs mit tenni. Így aztán, amikor a Manchester United 1–1-es döntetlent játszott a Chelsea-vel, és már csak tíz perc volt hátra a meccsből, e sorok írója a lábát szedve hagyta el az Old Traffordot. Alig 70 perc múlva indult a repülőgépem Párizsba.

A bátyám járó motorral várt a stadion előtt, gyorsan átmentem az ellenőrzésen, egy órát vártam a francia fővárosban az átszállásra, és 12 órányi éjszakai repülés után (Manchester felett is elvitt az utunk) helyi idő szerint hajnali négy órakor megérkeztem Mexikóvárosba. Itt háromórányi várakozás után indult a kisrepülőm északra, Culiacánba. A város a Csendes-óceán közelében fekszik, és nyolc időzóna választja el az Egyesült Királyságtól. Az út során 20 óra elteltével először láttam meg újra a napot. További információkra lett volna szükségem, mert a fotósunk, egy argentin, aki Mexikóvárosban él, csak hat órával később csatlakozott hozzám, ezért abban a tíz percben, amit a mellettem ülő utas a leszálláskor ébren töltött, megpróbáltam szóba elegyedni vele. De csak megpróbáltam.

Megérkeztünk a repülőtérre, amelyről az egyik útikönyv azt írta, hogy „a ’60-as években nagy fejlődésen esett át, hogy megfelelő infrastruktúrával szolgálhassa ki a vállalkozó szellemű családokat, akik aztán a nemzetközi drogkartellek vezetői lettek”. A levegő párás volt, amihez 32 fok társult.

A kijáratnál taxis héják is várakoztak, de a hivatalos járművekhez is jól hozzá lehetett férni. A sofőr élénk és közlékeny volt. „Maradona nagyon népszerű errefelé – árulta el. – Az óvintézkedések is megszokhatóak. Ezt a környéket a drogkereskedőkkel azonosítják, és mindenki ismeri őket mifelénk. Részei az életünknek, hagyományainknak. Olyan is van, aki büszke rájuk, még ének is szól róluk.”

A közlekedés igencsak agresszív, amit a helyiek jellegzetes sinaolai alapvonások egyikének tudnak be, és az agresszió mellett a büszkeség és a féktelenség is jellemzi őket. Végre megérkeztem a szállodába, 22 órával azt követően, hogy kiléptem az Old Trafford kapuján.

Egy-két dolog közben szerencsésen alakult: a Dorados pótselejtezőt játszhatott, mivel összesítésben 3–0-ra verte meg a Cimarrones de Sonorát a negyeddöntőben, majd 5–1-re a Mineros de Zacatecast az elődöntőben. Ennek a mérkőzésnek a visszavágóját az érkezésünk előtti estén játszották. Ha a csapat kiesik, hiába utaztam.

„ERRE ALIG MERÉSZKEDNEK TURISTÁK. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK NÉGYES FOKOZATÚ FIGYELMEZTETÉST ADOTT KI SINAOLÁRA. SZÍRIA IS EZ A KATEGÓRIA”

Mivel Maradona csapata bejutott a fináléba, néhány játékos nyilatkozott a médiának az aznap esti edzés előtt. Az időeltolódás miatt szóba sem jöhet az alvás, ezért a recepción megkérdezem, nincs-e egy térképük a városról.

Az illető a fejét rázza, és közli, a városban nincsen semmi látnivaló, egyedül egy pláza, amelyet Liverpoolnak hívnak. Beülök egy olcsó étterembe, ott várom meg a fotóst, miközben Maradona 2004-es önéletrajzát, az El Diegót olvasom. „Nem vette észre a tehenet a fürdőszobában” – ez csak egyike a legerősebb soroknak.

A szerkesztő megcsillagozott néhány mondatot, így ilyenek olvashatók a könyvben: „*Maradonát 1994-ben letartóztatták kokain birtoklásáért” vagy „*Az itt említett incidens az a híres eset, amikor Maradona légpuskát fogott az összegyűlt újságírókra”.

A fotós és én egy pofátlanul olcsó Uberrel indulunk a városba. Culiacán nagyon kellemes hely benyomását kelti. Látunk egy szép fehér katedrálist, egy folyót, ami az egyik parkon fut át, és rengeteg az autószalon. Idősebb emberek üldögélnek az árnyékban. Semmi nyomát nem látjuk annak, hogy a városnak volna focicsapata, a helyi sportboltok is a mexikói óriások, a Puma, a Chivas Guadalajara, a válogatott és a Real Madrid mezeit árulják. Ez talán nem is csoda, a Dorados csapatát 2003-ban alapították.

Az utcákon sétálunk, a boltok mexikói popzenével próbálják becsalogatni az arra járókat. Egy férfi üldögél egy asztalnál, előtte alig néhány újság kitéve. Az El Sol de Sinaola címlapján végre megpillantunk egy fotót, amelyen szurkolók láthatók kígyózó sorokban, alatta ez áll: „Mindenki belépőt szeretne. Több százan állnak sorba jegyért a nagy döntő előtt, amelyet a Dorados és az Atlético San Luís vív egymással.”

A 30. oldalon beszámolót találunk a két nappal korábban a Mineros ellen 2–0-ra megnyert mérkőzésről, címe: „Maradona csodája tovább tart”.

Újra taxit fogunk, és arra kérjük a sofőrt, hogy vigyen a stadionba. „A baseballstadionba?” – kérdez vissza, mert az a legnépszerűbb sport a városban. Az edzés kezdete előtt 80 perccel érkezünk, és lehetőségünk nyílik megszólítani a jegyért sorban álló szurkolókat. Mindegyikük ugyanazt mondja: a) szeretik Maradonát, és szívesen énekelnek róla b) már eddig is sokkal jobban teljesített, mint ahogyan azt remélték c) érkezése nagyot dobott az egyébként rossz megítélésű városon d) nagyon szeretik a játékosai, és a csapatszellem kiváló.

Odébbállunk, és egy kocsma előtt férfiak egy csoportja ácsorog. „Amerikaiak vagytok? – kérdezi az egyik, és nagyon meglepődik, amikor azt válaszoljuk, hogy az egyikünk brit, a másikunk argentin. „Mit tudsz Nagy-Britanniáról?” – kérdezek vissza. „John Lennon” – feleli a 47 éves Raúl, akinek annyira megfogta a nap a bőrét, hogy tíz évvel idősebbnek néz ki. Mexikóban hatalmas tiszteletnek örvend a Beatles.

„Az országnak ebben a részében a baseball a fő sportág – folytatja. – Harminc százalékot tesz ki a labdarúgás, és hetvenet a baseball. Maradona is kijár a baseballmeccsekre. Nem kísérik testőrök, és bárkivel szívesen leáll egy fényképre.

Házban lakik, nem szállodában. Havi százötvenezer dollárt keres, nem rossz, mi? Felszabadította a csapatot, jól motiválta őket, és rendkívül büszkék vagyunk rá, hogy a földkerekség legnagyobb labdarúgója a mi kicsi csapatunkat edzi. Amikor kijön a játékoskijárón, mindenki az ő nevét énekli. Jó helyen van nálunk.”

„BÜSZKÉK VAGYUNK RÁ, HOGY A FÖLDKEREKSÉG LEGNAGYOBB LABDARÚGÓJA A MI KICSI CSAPATUNKAT EDZI”

Ezután a drogbandákra terelődik a szó. A Wikipédia szerint Sinaola 50 legismertebb embere közül tizenegy drogbáró.

„A helyzet 2005 és 2007 között volt a legrosszabb, és néhány éve ismét sokat romlott, de mostanában nincsen nagy baj – mondja egy Dorados-drukker. – A mi vidékünk nagyon alkalmas a marihuána termesztésére, a jó adottságok miatt egy növény akár másfél méteresre is megnőhet, és közel esik az Egyesült Államokhoz is.”

A hadsereg 2015-ben fedezte fel a valaha volt legnagyobb mexikói ültetvényt a kiváló sinaolai földbe vetve. A heroinhoz szükséges mákot is több mint egy évszázada termesztik errefelé. Miután átkelünk az úton, a hatos számú kapun át közelítjük meg a Banorte Stadiont. A folyó által határolt 20 ezer férőhelyes, nem teljesen kész létesítmény lelátói kékben és sárgában virítanak. A kapukon kívül és belül huszonvalahány játékos autója áll, és akivel találkozunk, udvariasan köszön.

Amikor a klub egyik munkatársa megtudja, hogy Angliából érkeztünk, azt javasolja, üljünk le a fő lelátón, de a fotósunk jobbnak látja a kapunál várakozni, ahol egy órán belül megjelenhet a legenda. Semmi sem garantálja, hogy egyáltalán találkozunk majd vele.

A helyi újságírók is ott gyülekeznek a lelátón, és fontos információkkal látnak el a játékosokról, valamint az edzőről, miközben együtt várjuk, hogy megkezdődjön az edzés, miután a nap lebukott a hegyek mögött.

„Sokak szerint nem biztonságos itt a drog miatt, de mindenki barátságos, és ezt Maradona is hamar megtudta” – állítja Cristian Barcelo, aki a helyi LocalTVP munkatársa. Azt is elmondja, hogy az argentin négy edzőt és négy játékost hozott magával.

Mindnyájuk argentin. A mexikói labdarúgás erős, és képes felszívni a legjobb argentin futballistákat is. Maradona számos honfitársának álma, hogy a keze alatt dolgozhasson, és ők már azt is tudják, hogy a valóságban korántsem annyira borzalmas az élet Culicánban, ahogyan azt világszerte gondolják.

„Sehol sem ilyen jó a tengeri kaja, és itt élnek a legszebb mexikói lányok” – hívja fel a figyelmet a lényegre Aurora Low, a helyi televízió bemondója. A sinaolai gengszterek barátnőinek a gyűjtőneve spanyolul buchonas, az ilyen lányoknak hosszú szempillájuk, még hosszabb körmük van, a mellük erős hangsúlyt kap, de a fenekük még annál is nagyobbat. Jelen van egy stáb, tagjai dokumentumfilmet forgatnak Maradonáról, és hónapok óta követik a mestert.

„Nagyon sokan kételkedtek benne, amikor ideérkezett – mondja az egyik stábtag. – Sikerült azonban bebizonyítania, hogy nem volt igazuk.” Ismerve a róla a legutóbbi időkben készült felvételeket, látva, ahogyan kivezették a szentpétervári stadionból, hogy kórházba vigyék, ez talán nem is csoda.

Miközben játékosai az edzéshez készülődnek, mintegy 50 szurkoló jelenik meg a kapu mögött, dobokkal, zászlókkal felszerelkezve buzdítják a focistákat, miközben teli torokból énekelnek.

Hamarosan Maradona is feltűnik a játékoskijáróban, edzői gyűrűjében. Odaballag a kezdőkörbe, hogy ott fogadja a neki szóló dicséreteket. Szakálla sűrű és ősz, fején baseballsapka, lábán még mindig olyan Puma King cipőt visel, amilyenben meghódította a világot.

Helyet foglal a pálya közepén számára elhelyezett jeges ládán. Elhelyezkedik, és szemlélni kezdi az edzést. Játékosai egy jó órát melegítenek, mire ténylegesen kezdetét veszi a tréning. Ennek keretében a teqballasztalt is használják, ennek lapját egy hatalmas Maradona-arckép díszíti az argentin zászlóban.

A szurkolók énekelnek, az edző pedig integet, tapsol, és képzeletbeli dobjait püföli. Ő a show sztárja, hiába, hogy nem is lett meghirdetve semmiféle show. Ő mondja meg, mi a program, és hogy mikor veszi kezdetét a tényleges munka. A Dorados saját sajtósai odamennek hozzá, és elkapják néhány szóra. Közben valaki Dorados-melegítőben közelít felénk.

„Lehet, hogy nem látszik rajtam, de a Dorados elnöke vagyok – szólít meg José Antonio Núnez. A 44 éves főnök megtudta, hogy milyen sokat utaztunk, és odajön hozzánk egy kicsit beszélgetni. – Voltak jó játékosaink már Maradona előtt is, mégis tehetetlenek voltunk. Nem jöttek az eredmények, és elhatároztuk, hogy változtatunk. A tulajdonosunk felsorolt néhány nevet, de egyik sem tetszett. Kicsit vitatkozgattunk, hogy mi legyen, amikor is felhívtak Argentínából. Maradona egyik ismerőse volt az, vezető tisztségviselő.

Nem az ügynöke, de elmondta, hogy együtt vacsorázott vele, és a mester megkérte, szerezzen neki munkát. Amikor meghallottam a nevet, fél percig nem jött ki hang a torkomon, aztán elhatároztam, hogy lépek. Felhívtam a klubtulajdonost, José Alberto Hankot. (Jorge Hank, a korábbi tijuanai polgármester unokaöccse. A család kaszinó- és szállodabirodalmat üzemeltet a határvárosban – a szerk.)

Azt válaszolta, benne van, ha megállapodunk a fizetésről. Kérte, hogy maradjak rajta az ügyön. Szentül hittem, hogy Maradona véget vet a rossz időszakunknak, de aggódtam is, mert nem ismertem személyesen, viszont nagyon sok rosszat olvastam minden idők legnagyobb játékosáról.”

„IZGULTAM EGY MECCS ELŐTT, DE LÁTTAM, AHOGY EGY SZIVART PÖFÉKELT. NYERTÜNK”

Núnez felhívta Maradonát.

„Elmondtam neki, hogy a csapatunk a másodosztályban harcol, a költségvetés pedig nem túl nagy – folytatja. – Azt sem titkoltam, hogy városunkat nagyban sújtotta az erőszak az elmúlt években, de újabban inkább biztonságos. Elmondtam neki, hogy szeretném, ha a csapat edzője lenne, és kimondottan tetszett neki az ötlet. Így aztán ő is lett a csapat trénere.”

Egy pillanatra abbahagyja, és odakiált a szertárosnak, hogy hozzon babaolajat. „Erre kell – és elhesseget néhány apró legyet, amelyek már körbeszurkálták mindkét bokámat, és kiserkent a vér is. – A folyó miatt vannak itt. A csütörtöki meccs előtt irtást végeztetünk majd.”

Megérkezik az olaj, és javasolja, hogy kenjem be a kényes részt. Utána folytatjuk a nem tervezett interjút, ami szinte még el sem kezdődött. „A fiam rajong a Newcastle Unitedért – mondja. – Megőrül érte, és egyszerűen nem értem, miért. Mondjuk, a tulajdonost nem igazán kedveli.” Itt vajon mi a helyzet, szeretik a szurkolók a klub elnökét?

„Kérték, hogy legyek itt ma este, és örömmel jöttem. Nagyon örülnek az edzőnek, és ez így is van rendjén. Kicsit féltem, vajon hogyan jövünk majd ki az elején. Maradona két Hublot órát visel, és szerte a világon ismerik a nevét, de van egy szerény oldala is. Rögtön belevetette magát a munkába, mindenkivel megismerkedett, és most közel állnak egymáshoz a játékosaival. Minden focistájának ad egy puszit az edzés után, és megkérdezi tőlük, hogyan érzik magukat. Foglalkozik velük. Látta, kiben van vágy a sikerre, és hozott is magával néhány argentint. Olyanok, mint a vikingek, győztes mentalitás dolgozik bennük.

Élvezi az itteni életet. Egyedül jár vásárolni vagy étterembe, amit otthon nem tehet meg. Pep Guardiola ugyanezt fogalmazta meg, amikor itt élt. Semmi problémánk nem volt Maradonával. Sőt ő kérdezte meg, nem segíthetne-e az utcán élő gyerekeknek. Szeretett volna találkozni velük, és érdeklődött, mit tehetnének a szponzoraink az érdekükben.

Ellátogatott egy olyan házba, ahol ezek a gyerekek meghúzhatják magukat éjszakára, és mindenkit egyesével megpuszilt. Hétről hétre jobban néz ki. Vessünk csak rá egy pillantást! Olyan, mint aki boldogtalan? Azt ígérte, hogy segít rajtunk, és be is tartotta a szavát. Ő maga is azt állítja, még nem végzett, van tennivaló bőven.”

Az elnök bizonyára jól ismeri az argentint. „Mexikó hatalmas, szinte minden meccsünkre repülővel utazunk, úgyhogy van időnk egymásra. A legközelebbi ellenfél kilencórányira lenne busszal. Sokan úgy tartják, hogy Maradona őrült, és bár valójában nem túl nyugodt egy-egy meccs után, csak egyszer láttuk, hogy ledobta a láncot. Ez félidőben történt a Hermosillo elleni találkozón, null null volt az eredmény, és azt kiabálta, hogy ez nem is az ő csapata. Elég ideges volt, de végül kettő nullára nyertünk.”

Egy hónapja azzal fenyegetőzött, hogy távozik, mert a játékvezetők nem kezelik igazságosan a csapatot miatta. Büntetést kapott, amikor egy győzelmét a venezuelai elnöknek, Nicolás Madurónak ajánlotta, és kritizálta Donald Trumpot.

A Dorados jelenleg a 15 csapatos Ascenso MX-ben játszik, ez a mexikói másodosztály. Évente négymillió dollárt fordítanak fizetésekre, ez az összeg Mexikó legnagyobb klubja, a Club América esetében 80 millió. Egy csapat juthat fel, az Apertura és a Clausura győztesei játszanak kétmérkőzéses selejtezőt, kivéve, ha mindkét szezont ugyanaz a csapat nyerte.

„Eléggé zárt a rendszer, az élvonalból is csak egyetlen csapat eshet ki – folytatja Núnez. – Keményen dolgozunk, hogy minden jól sikerüljön. Az átlagos nézőszám hétezer, de telt házra számítunk a döntőre. Bevételeink húsz százaléka származik jegyeladásból, negyven a tévés jogdíjakból, a többi a szponzorainktól. A tévés bevételek tízszer többet tesznek ki az élvonalban, de nem egyszerű eljutnunk oda. Elmondom: indulhattunk a Clausura rájátszásában, ahová nyolc csapat került be. Itt döntősök vagyunk, de két meccset játszunk a San Luis ellen. Ha nyerünk, újabb két mérkőzés vár ránk ellenük, mert az Apertura rájátszásának döntőjében legyőztek bennünket.”

A rájátszás stresszes műfaj, de tele van izgalommal is. „Nagyon izgultam az egyik meccs előtt, de ránéztem Maradonára, aki matét szürcsölgetett szívószállal, hatalmas kubai szivart pöfékelt, és nyugodt volt. Ha ő az, én miért ne lennék? Meg is nyertük a meccset.”

Izgalmas, amit hallunk, de muszáj elkapnunk a főszereplőt, legalább egy fénykép erejéig. Jelzem is az elnöknek, hogy tudom, Maradona nem ad exkluzív interjút, de ha csak egy jó szót szólna egy fotó és néhány szó erejéig, az nagyon jó volna.

„Megkérhetem – mondja Núnez a majd’ egyórás rögtönzött interjú végén. – Gyerünk, itt van a családja is!”

„Honnan jöttek?” – kérdezi a sztár barátnője, Verónica Ojeda, aki a hatéves kis Diegóval nézi az edzést. Maradonának van egy másik Diego nevű fia is az olasz Cristiana Singarától, és még néhány gyereke Kubában.

„Manchesterből. Azért jöttem, hogy cikket írjak a csapatról és vezetőjéről, remélem, válthatok is vele néhány szót.”

„Isten hozta, bizonyára szóba áll majd önnel” – feleli mosolyogva.

Az elnök kísér fel a pályára. Maradona egy földre terített matracon üldögél, majd odakiabál felénk: „Hola!”. Az elnök a fülébe súg valamit, aztán int, hogy menjek oda.

„Manchesterből érkeztél?” – kérdezi az argentin edző kicsit megilletődve. Játékosai a reflektor alatt figyelnek bennünket. Egyikük, az argentin Gaspar Servio kapus, aki a Banfield kölcsönjátékosaként van itt, Maradona arcképét tetováltatta magára.

„Igen, tegnap még az Old Traffordon voltam, de hamarabb otthagytam a mérkőzést, hogy ideérjek, és írhassak a Doradosról, illetve önről.”

„Nyert a United?”

„Egy egy lett a Chelsea-vel, nem volt jó meccs.”

„Hosszú ideig a Manchester United volt a kedvenc angol klubom. Nagy játékosok, Alex Ferguson remek csapatot rakott össze. Most viszont már inkább a Manchester Cityre szavaznék.

Tudom, hogy nem illik így változtatni, de ugye ott van Kun Agüero (Maradona veje – a szerk.), és gyakran beszélünk egymással. Nagyon jó a csapat, és hát Guardiola… Focistái atlétikus figurák, ennek ellenére okosan játszanak. A futballnak a labdáról kell szólnia. Gyakran zavarba jövök, amikor angol labdarúgást nézek. Szeretem, de néha túlzottan fizikális, és nem igazán tetszetős.”

„Elég is lesz a Cityből” – mondjuk nevetve. „Rendben. A United esetében Ander Herrerát kedveltem igazán. Pogba? Nem dolgozik igazán keményen. Az 1983–84-es KEK negyeddöntőjében játszottam az Old Traffordon, elképesztő lárma volt, akár a La Bombonerában. Azt a meccset példaként szoktam felhozni a játékosaimnak.

A Barcelona nyerte meg a hazai találkozót kettő nullára, és bizakodva utaztunk el Manchesterbe. Túlzottan is, ugyanis három nullra kikaptunk, és kiestünk. Elmondtam a csapatomnak a múlt héten is, amikor három egyes eredménynél találkoztunk újra a Minerosszal. Kértem, ne történjen meg újra, ami velem, és szombaton nyertünk is kettő nullára. Manchesterben Bryan Robson, generációmból a kedvenc játékosom is pályára lépett. Ő és Graeme Souness voltak a legjobb brit középpályások. Nagyszerű futballisták!”

Nem úgy volt, hogy Maradona is az angol bajnokságban küzd majd? „A Sheffield Unitedban – bólint. – És az Arsenal is szóba került. De César Luis Menotti nem engedett el. Azt mondta, túl fiatal vagyok. Az edzőm volt az argentin ifiválogatottban, és 1979-ben mi nyertük meg az ifi-világbajnokságot. Azt mondta, maradnom kell, így is lett.”

Miért döntött úgy, hogy elvállalja a másodosztályú mexikói csapat vezetését? „Miért ne? – hangzik a válasz. – Mindig is rajongtam a mexikói futballéért. Igyekeznek szépen megjátszani a labdát, jól kezelni azt, szabálytalanságok nélkül. Az ételek jók, az időjárás úgyszintén, a családom boldogít. Nyugalom van. Szerettem volna újra edzőként dolgozni, méghozzá Latin-Amerikában. Fordultam már meg más helyeken is.” Korábban dolgozott Argentínában és az Egyesült Arab Emirátusokban. Boldog vagyok, hogy ezekkel a srácokkal dolgozhatok – folytatja. – Mindig azt mondom nekik, hogy nincsen semmi nyomás, kivéve, ha meccset játszunk, úgyhogy nyugodtan mosolyogjanak az edzéseken. Mindenkinek jó a hozzáállása. A tizenharmadik helyen állt a csapat, amikor megérkeztem, majd két rájátszásdöntőt is megnyertünk, és tíz mérkőzés óta nem kaptunk ki”.

„VAGY HÁROMEZER ALKALOMMAL ÉRKEZTEM MEG A TIZENHATOSON BELÜLRE, SEJTEM, MI A HELYES IDŐZÍTÉS”

Hangja rekedt, de amúgy jobban néz ki, mint az elmúlt tíz évben bármikor. Azért az egészségével kapcsolatos kérdések mindig terítéken vannak. Az év első felében több napot is kórházban töltött, miután belső vérzés alakult ki a gyomrában.

„Meg tudom tanítani őket a helyes labdarúgásra – állítja. – Vagy háromezer alkalommal érkeztem meg életem során a tizenhatoson belülre, úgyhogy sejtem, mi a helyes időzítés.”

Ekkor a kezébe adott FourFourTwo-t kezdi vizsgálni. „Four. Four. Two – mondja angolul. Csapata is 4–4–2-es felállásban játszik. – Megmondom a barátaimnak, Oswaldo Ardilesnek és Ricky Villának, hogy beszéltem a FourFourTwo-val.”

Járt már Mexikóban korábban is, az 1986-os világbajnokság alkalmával, vetem közbe. „Egy angol már csak emlékezhet rá! – idézi fel nevetve az Isten keze-akciót. – Életem legjobb mutatványa” – és vele nevetnek játékosai is.

„Szerény fickó – mondja Rubio Rubin, az oregoni születésű mexikói csatár, akit eddig hétszer hívtak az Egyesült Államok válogatottjába. – Természetesen tekintélyes a jelenléte, de a tanácsai egészen egyszerűek.

Nagyjából annyi, hogy játssz, járjon a labda, és közben gondolkozz. Amikor a szabadrúgás lövését gyakorlom, segít a helyes technika megválasztásában. De az már az én feladatom, hogy a szavait átültessem a gyakorlatba. A dolog működik: két döntőbe is eljutottunk az irányításával, és nagy az esélye annak, hogy feljussunk.”

Milyen edző Maradona?

„Profiként játszottam Hollandiában és Norvégiában, és messze ő a legjobb edző, akivel dolgom volt – állítja Rubin, akit a Tijuana adott kölcsönbe a Doradosba. – Az asszisztensei gyakran elemeznek videót, de ő a főnök, a tévedhetetlen, az inspirátor. Az edzések előtt gyakran leül velünk, és történeteket mesél az életéből. Velünk együtt énekel az öltözőben. Szeret itt lenni, ahogyan mi is. Sokan mondják, hogy veszélyes a hely, de semmi rossz nem történt velem, se másokkal.”

A játékosok három óra elteltével elhagyják a pályát. Maradona még visszasétál hozzám egy kicsit. „Ha a Manchester Unitednak edzőre volna szüksége, itt vagyok – mondja mosolyogva. – Tudom, hogy a klub rengeteg mezt ad el világszerte, de valamit nyernie is kellene. Velem sikerülne.”

Ezzel vigyorral az arcán odébbáll. A diadal, hogy ilyen hosszú utazás után sikerült beszélnem valakivel, akiről mindenki azt mondta, hogy nem lehet majd, és fényképeket is készíthettünk, legyőzi bennem az időeltolódás és az út okozta fáradtságot.

Lehet, hogy a termete alacsony, de emberileg nagy, és nem is csoda, hogy a Dorados szerelembe esett vele. Velem zseniálisan viselkedett, vicces volt és nyugodt, mint aki pontosan tudja, mi is a tényleges jelentősége.

Két nappal később a Dorados 1–1-es döntetlent játszott a San Luis ellen a döntő első mérkőzésén, a részben az Atlético Madrid által tulajdonolt ellenfél decemberben megverte a sinolai csapatot az Apertura rájátszásában. A visszavágót 1–0-ra veszítette el Maradona csapata, és ezzel a szakember újra elszalasztotta az esélyt, hogy edzőként trófeát nyerjen. A futball még mindig képes fájdalmat okozni neki.

„Majdnem belehaltam, de most már rendben van – mondta. – Nagyon sajnálom a srácokat.” A Dorados egyelőre marad a másodosztályban, kérdés, az edző marad-e a csapat élén még egy idényt. Ki tudja, sokakat meglepett már az elsővel is. Most mindenesetre sürgősen üzennie kell Ossie Ardilesnek és Ricky Villának, hogy benne lesz a FourFourTwo-ban.