Szöveg Joe Brewin Fordítás Kovács Gergely
Igazi rémálom volt, életem talán legborzasztóbb pillanata, de megmentette a pályafutásomat” – mondja Sam Hutchinson, és dörgedelmes szavakat választ, amikor arról számol be, milyen volt élete kölcsönben a Vitesse Arnhemben, 2013-ban. A ma 26 éves (a cikk 2016 májusában jelent meg – a szerk.) labdarúgó, a Sheffield Wednesday jobbhátvédje egyike volt annak a hat Chelsea-játékosnak, akik a két klub közti megállapodás nyomán Londonból Arnhembe költöztek.
„Muszáj volt mennem, nem volt választásom – sóhajtozik. – Az ügynököm aznap hívott fel, amikor megszületett a lányom, és közölte, hogy a klub szerint ez lenne a legjobb megoldás. Nem akartam távozni, és sérült is voltam. Bár akkor még nem tudtam, hogy nem játszani küldenek, hanem lábadozni, és a fizioterapeuta hat hét alatt rendbe is tett. Ennek ellenére továbbra sem játszhattam. Rettenetes érzés volt. Négy hónap után térhettem haza.”
A két angol fiatal: Dominic Solanke (jobbra) és Izzy Brown azt követően, hogy az előző idényben megnyerték az ifi FA-kupát
Roman Abramovics Chelsea-tulajdonos grúz barátja, Marab Dzsordanija üzletember 2010-es tulajdonossá válása óta huszonhárman kerültek az angol csapatból a hollandba. Öt esztendeje Alekszandr Csigirinszkij vette át az irányítást, az orosz szintén jó cimborája Abramovicsnak. Ezzel a Vitesse lett az első olyan holland klub, amelynek külföldi a tulajdonosa. Ez természetesen irritálta az ellenfél szurkolóit, és elkezdték Chelsea B-nek bélyegezni az Eredivisie legrégibb alakulatát.
„Úgy látom, tényleg vannak olyanok, akik megszakították velük a kapcsolatot, amióta megszületett ez a megállapodás – mondta 2015 júliusában Ronald Koeman, aki a 2000–01-es idényben irányította a gárdát. – Minden idényben szinte más csapattal állnak ki. Nem hiszem, hogy nagyon erős lehet a közösségi szellem, hiszen rengeteg a fiatal, akiknek az a legfőbb céljuk, hogy visszakerüljenek a Chelsea-be. Az én időmben húsz-huszonötezer néző előtt játszottunk, most jó, ha vannak húszezren az Ajax, a PSV vagy a Feyenoord elleni összecsapáson.
„Néha tényleg betelik a pohár – mondja Olaf, aki 27 éve Vitesse-szurkoló. – Érkeznek olyan játékosok is, akik jobb lenne, ha soha többet nem lépnének pályára. Minden attól függ, kit küldenek ide. Az edzők állítják, ők választhatnak, de ez szerintem nem igaz.
„Jövőre találkozunk. Talán”
A Chelsea mindössze egy futballistát, Marco van Ginkelt vett meg 2013-ban, de azt tényleg nem értem, mit segít rajtuk, ha ideküldik játékosaikat.„
Wilhelm, egy másik drukker ehhez hozzáteszi még: „Nem a Chelsea érdekel bennünket. Az a baj, hogy olyan tulajdonosunk van, akit nem is ismerünk, nem jár ide. Régebben szívesen azonosultunk a főnökkel.”
Vajon a partnerkapcsolat – amelyet a holland szövetség ellenőrzött és jóváhagyott – tényleg arról szól, ami a felszínen is megmutatkozik? A Vitesse tényleg el fogja veszíteni identitását, és a Chelsea szemétdombja lesz?
A FourFourTwo egy hideg szombat délutánon látogat ki a csapat Willem II elleni mérkőzésére 2016-ban, hogy választ találjon egy-két kérdésre.
A Vitesse hívei már épp eleget szenvedtek. A csapat sosem nyert jelentősebb trófeát, a holland bajnokság legerősebb hármasának harcába is csak egyszer, 1915-ben tudott beleszólni. A ’80-as éveket szinte teljes egészében a másodosztályban töltötte, ekkor érdemelte ki a Rajna-menti FC Hollywood gúnynevet, mert „az egész olyan volt, mint egy rossz szappanopera”, ahogy az egyik szurkoló fogalmaz.
A következő évtizedben kicsit javult a helyzet, mivel Dejan Csurovics, Sander Westerveld és az akadémia sztárja, Roy Makaay sokat tettek ezért, hogy a Vitesse többször is elindulhasson az UEFA-kupában.
A siker idején még egész körültekintően költöttek, de amikor a 2000–01-es idényben úgy döntöttek, hogy megcélozzák az első három hely egyikét, több mint hárommilliárd forintnyi pénzt tapsoltak el egy zöldfülű edzőre, Ronald Koemanra. Az eredmények nem igazolták az üzletet, a Vitesse a hatodik lett, és a 2003–11-es időszakban csak egyszer végzett a tabella első felében, miközben anyagi gondokkal küzdött. Amikor Dzsordanija feltűnt a színen, már nem sok választási lehetősége volt, addigra térdre kényszerült az egyesület.
„A Vitesse az Eredivisie egyik patinás klubja, de tizenöt éven keresztül rosszul mentek a dolgok, és elfogyott a pénz – mondja Niels, aki csaknem negyven esztendeje a klub szurkolója. – Úgyhogy amikor megjelent egy külföldi edző, és megoldást javasolt, nagyok sok pénz igéretével, és azt állította, kapcsolatban áll a Chelsea-vel, el kellett fogadni az ajánlatát.”
Arnhem nem túl nagy város, lakosainak száma 150 ezer körüli, és a drukkerek nem tartanak ki állhatatosan a csapat mellett Niels szerint. „A hetvenes és nyolcvanas években nagyjából tízezer nézője lehetett a klubnak, néha még az is előfordult, hogy csak hatezer. Aztán megépült a nagy stadion, és Koeman menedzsersége idején húszezren is kilátogattak. Kiderült azonban: ez kivételes időszak volt. Most nagyjából tizenhatezren járnak ki, az aréna viszont huszonötezres, így üresnek hat.”
„Még akkor se jönnek többen, ha minden jól megy – siránkozik Stef, aki 51 éves, és egykor a szurkolói klub elnöke volt. – A 2002 és 2010 közötti időszak gyengén alakult, láttuk, ahogy hanyatlik az egysület. Majdnem bedőltünk.”
Főleg azért vagyunk most itt, hogy felmérjük, mi a vélemény Hollandia keleti részén a Chelsea iránt, de ahhoz, hogy a válaszokat megértsük, kicsit át kell tekinteni a Vitesse múltját, és még inkább a jelenét.
Amint megérkezünk, azonnal a stadionban található szurkolói klubházba sietünk. A Vitesse kemény magja rendkívül lojális társaság, amelynek tagjai a lehető legkomolyabban teszik fel kérdéseiket. Amikor azzal hozakodunk elő, hogy hamarosan kénytelenek lesznek feladni az identitásukat, a leghatározottabban tiltakoznak.
„A Vitesse mindig is Vitesse lesz – állítja Stef. – Még mindig a klubé a részvények egy része, és ez azért megnyugtató: a színek, a mez biztonságban vannak. Néhány éve megpróbálták eltüntetni a csíkokat, de nem jött össze nekik.
Szerintem nem baj, ha kapcsolat fűz bennünket a Chelsea-hez, ha közben mi vagyunk az úr a saját házunknál. Úgy érzem, mi vagyunk.”
A 2015–16-os „import”: Solanke, Brown, Pantics, Nathan és Baker
Anwar, a csapat 28 éves megszállottja mindezt így egészíti ki: „Persze, minden évben kapunk néhány játékost a Chelsea-től, de a vezetőedzőnek joga van eldönteni, kit tesz be, és kit nem. Akadtak labdarúgók, akik az évek során mindössze néhány mérkőzésen szerepeltek, például Ulises Davilla, aki tényleg borzasztó rossz labdarúgó volt.”
Az idén a Vitesse öt Chelsea-futballistát foglalkoztat: Dominic Solankét és Izzy Brownt, akik 2015-ben ifi FA-kupát nyertek; a szintén angol Lewis Bakert, az egyetlen, már nem tinédzserkorú játékost, a brazil Nathant és a szerb Danilo Panticsot. Baker és Solanke rendszeres kezdők volt – amíg az utóbbi el nem törte a lábát januárban –, és Brown, illetve Nathan is gyakran pályára lép.
A csapat szurkolói már megszokták, hogy az ellenfelek rendszeresen cikizik őket a „kék hatásért”, bár erős a gyanúnk, hogy hangjukból az irigység is kivehető. „Persze, hogy siránkoznak, hogy mi vagyunk a Chelsea kettő pont nulla – mondja Anwar. – De erre mi azt énekeljük nekik, hogy »Mi vagyunk a Chelsea, ki a f…szok vagytok ti?«”.
„A Nijmegen (a Vitesse legfőbb riválisa – a szerk.) a legrosszabb, pedig náluk is játszik egy chelsea-s – mondja Stef, és ezzel a jobbhátvéd Todd Kane-re utal. – Nincs joguk kritizálni bennünket. Mindenki elmondja, hogy ő nem tenné azt, amit mi, de közben tudjuk: az Ajaxon kívül minden holland klub gondokkal küzd. Ám ha jönne egy nagybefektető, és hirtelen százmillió eurót kínálna, mindegyik azonnal igent mondana, a szurkolók pedig nagyon örülnének. Ugyanakkor nézzük csak meg, mi történt a Den Haag csapatánál: a klub irányítását átvette egy kínai fickó, aki majdnem hárommillió eurót ígért, de nem csinált semmit. Nagy bajban van a klub.”
A grúz válogatott egyszeres szövetségi kapitánya, Dzsordanija 2010-ben érkezett a csapathoz, és ezzel megosztotta a szurkolótábort. Anyagilag kihúzta a csapatot a csávából, és kissé a meggyengült keretet is felturbózta. Dzsordanija tíz nappal a 2010–11-es idény kezdete után foglalta el véglegesen a helyét, és két hét sem kellett, amire megérkezett az első nyolc új játékos, köztük három Chelsea-import, a soraiban Nemanja Maticcsal.
„Sokan reménykedtek benne, hogy csúcsjátékosok érkeznek majd, de hamar kiderült, hogy csak ifikről lehet szó – így Niels. – Nem volt túl sok jó játékosunk, és azt vártuk, hogy majd kapunk a Chelsea-től. Ma már sokkal kiegyensúlyozottabbak az erőviszonyok.”
Bertrand Traoré másodjára nagyon bejött
Az idő előrehaladtával a szurkolók félelme – amely szerint túl erős lesz a londoniak kontrollja – csökkent, még akkor is, ha Dzsordanija azzal fenyegette őket, hogy a Vitesse nem indulhat a Bajnokok Ligájában, ha túl sokat emlegetik az UEFA füle hallatára az angol szálat. „Dzsordanija fenyegetőzött: levágja a vezetőedzőnk ujjait – teszi hozzá mosolyogva Stef. – Nagyon érdekes dolgokat mondott, de hatalmas idióta volt.”
Kezdetben a holland klubnak nem sok beleszólása volt abba, hogy melyik játékost kapja Londonból, de aztán a Chelsea technikai igazgatójának, Michael Emenalónak köszönhetően javult a kommunikáció a vezetők közt.
Peter Bosz 2013 nyarától volt a Vitesse vezetőedzője, majd a Maccabi Tel-Aviv élére távozott. Ő maga így emlékszik vissza: „Úgy éreztem, fejlődünk. Kezdetben fogalmam sem volt, mire számíthatok. Kezdetben volt néhány olyan játékos Londonban, akit nagyon nálunk akartak látni. Később megmondhattuk már nekik, hogy milyen posztra van szükségünk labdarúgóra, és a megfigyelőink Angliába utaztak, hogy megnézzék a felhozatalt. Ezt követően már mi jeleztük a Chelsea-nek, hogy nagyon örülnénk az adott futbalistának.”
Az általános vélekedéssel ellentétben Bosz egyáltalán nem félt a kispadra ültetni azokat a játékosait, akiket a Kékektől kapott.
„Semmilyen teher nem nehezedett a vállamra ezzel kapcsolatban – hangsúlyozza. – Hetente egyszer beszámoltam az eredményekről Michael Emenalónak. Néha tájékoztattam őket, hogy bizonyos játékosokkal nem vagyok elégedett, ilyenkor elbeszélgettek velük.
Nem mintha az „import” labdarúgók nem törődnének jelenlegi munkaadóikkal. Karácsony előtt nem sokkal Brown és Baker részt vett egy szurkolók által szervezett jótékonysági rendezvényen. Brown pezsgőt szolgált fel a bejáratnál, miközben Baker a konyhában főzött. A Chelsea játékosait kimondottan szívesen látják errefelé. „Nem engedhetnénk meg magunknak ezeket a futballistákat” – ismeri be Niels. Gyorsan hozzáteszi: a helyzetnek van fonákja is. „Sokat fejlődtünk, indulhatunk az Európa-ligában, de a chelsea-sek visszakerülnek Angliába, mi meg kezdhetjük az El-meccseinket nélkülük.”
Bosz szerint a játékosok gyakori cseréje inkább a holland futball következménye. „Sokan sajnáltak, hogy minden évben változtatnom kell a felálláson. De ha jobban megnézzük, a hollandok közül is sokan csak egy évig maradnak. Ilyen a modern futball, különösen Hollandiában. Nálunk nincs annyi pénz a rendszerben, és a legjobb játékosok elmennek. Ha nincs a megállapodás a Chelsea-vel, sohasem igazolhattunk volna olyan kaliberű játékost, mint Bertrand Traoré.”
Nincs kétség, a Vitesse sokat fejlődött a pályán – de vajon mit tartogat a jövő? Amiben mindenki egyetért: fontos lenne, hogy a tiszavirág-életű sztárok tovább maradjanak.
„A Chelsea-ből érkező játékosoknak is hasznos volna, ha legalább két évig maradnának – vélekedik a 29 éves szurkoló, Saunne, és társa, Anwar is gyorsan helyesel. – Traoré péládul másfél évig volt itt. Az első hónapokban csak csetlett-botlott, majd amikor közölték vele: meghosszabbítják itteni szerződését, megtáltosodott, és a csapat kulcsembere lett.”
A Vitesse akadémiája is folyamatosan fejlődik. Amikor épült, a klub majdnem belerokkant az anyagiakba, de mostanra egy nemzetközi felmérés szerint Hollandia hatodik legjobb ilyen jellegű intézménye. Az elmúlt idényben a fiatal jobbhátvéd, Kevin Diks úgy került be a kezdőbe, hogy a Chelsea labdarúgóját, a brazil Wallace-t szorította ki. A klub arra is gondolt, ha esetleg jelenlegi tulajdonosa megunja az egészet, és elzárja a pénzcsapot. „Ha bedobná a törölközőt, muszáj lesz eladnia a játékosait. Megállapodások rögzítik, hogy a fizetéseket tizennyolc hónapon át kell adnia. Biztos, hogy lejjebb csúsznánk a tabellán, de ettől még a Vitesse maradnánk. Nem lenne vége semminek.”
A Vitesse szurkolóit nem érdekli, mit gondolnak mások
Búcsúzóul kíváncsiak vagyunk, hogyan fest az elmélet a gyakorlatban, és a hideg ellenére is megnézünk egy mérkőzést. Öt perccel a kezdés előtt a csapat sasa megteszi tiszteletkörét a stadionban. A játékosok bevonulásakor szólnak a dobok, majd hirtelen zene harsan fel. Ezúttal csak öt Chelsea-játékos került be a kezdőbe. Baker, aki egyébként középpályás, támadót játszik, mivel nincs egy ép csatáruk sem. Sokkal képzettebb társainál. Öt perccel a félidő előtt a vendégek tökéletes angolsággal éneklik, hogy: „Ez életem legrosszabb kirándulása”. Ám senkit sem tudnak felbosszantani ezzel. A katasztrófa a második félidőben következik be. A Chelsea-ből érkező Nathan még csak egy perce van a pályán, amikor a Willem II gólt szerez. A Vitesse próbál egyenlíteni, de nem sikerül, pedig negyedórával a vége előtt Brown is beáll. Lengenek a tiltakozást kifejező fehér papírzsebkendők, a legnagyobb tapsot az egész mérkőzés során a pályát elhagyó Willem-játékos, Frank van der Struijk kapja, aki egykoron a Vitesse-t erősítette.
„A szurkolók azért tartanak ki a Vitesse mellett, mert az a Vitesse.” Ez már Stef konklúziója. „Nem a játékosokról, nem is a vezetőedzőről, de még csak nem is a klub vezetőiről szól a tröténet. A klub a fontos, és az, hogy ilyenkor találkozhatunk a barátainkkal. A szívben dől el minden, nem a pályán.”
Azt viszont a Chelsea nem tudja kölcsönadni.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)
