Interjú Leo Moynihan
„AZNAP REGGEL FELKELTEM, KINÉZTEM AZ ABLAKON, ÉS ARRA GONDOLTAM, HOGY EMLÉKEZETESSÉ KELL TENNEM AZ ESTI MECCSET”
Kezdjük az eufóriával. Amikor az a gól született. Azt nem állítom, hogy a lövés pillanatában tudtam, hogy bemegy, mivel ilyesmiket a csatárok szoktak mondani. De azt azért sejtettem, hogy lehet belőle valami. Mondjuk egy szép támadás. A statisztikák tükrében nem lehetett biztosra venni ezt a gólt sem. Várnom kellett a labdára, mielőtt lőhettem volna. És aztán? Aztán minden összemosódott.
Őrült érzelmek, gyermeki öröm és hatalmas megkönnyebbülés tört ki belőlünk. Mielőtt feleszmélhettem volna, ott feküdtem, és az égszínkék mezes csapattársaim mind rám ugrottak. Fantasztikus pillanat volt. A legfontosabb, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a Premier League-győzelemhez. De a tomboló csapattársaim közül egy sem sejtette, hogy az volt az utolsó meccsem az Etihadban.
Azt a melengető májusi estét sosem fogom elfelejteni. De miután januárban egy havas és dermesztő estén vereséget szenvedtünk a Newcastle ellen, a Premier League-győzelem egyre valószínűtlenebb álommá vált a Manchester City számára. És ezt a szakértők is így látták.
Nem sokkal a kettő egyes vereség után Pep Guardiola megbeszélést hívott össze. Azt kérdezte, hiszünk-e még abban, hogy megnyerhetjük a bajnokságot. Még be sem fejezte a kérdést, amikor a szavába vágva ordítottam, hogy persze, hogy meg tudjuk csinálni. Nem akartam hatásvadász lenni vagy a mellét döngető csapatkapitány szerepében tetszelegni. Azelőtt három bajnokcsapatban is futballoztam, és már értettem, hogy az ellenfeleinken is iszonyú a nyomás, és ostobaság lenne feladni a reményt.
Több csapattársammal fel tudtuk idézni az első bajnoki diadal történetét. Kétezer-tizenkettőben a hasznunkra vált, hogy nem tudtuk hosszabb időszakokra átvenni a vezetést, ami a Liverpoolnak rettenetes terhet jelentett. A tabella csúcsa ugyanis kényszerhelyzetet teremt, főleg azoknak, akik ritkán foglalják el ezt a helyet. Saját magaddal és a közvéleménnyel megpróbálod elhitetni, hogy bizonyos dolgokat így vagy úgy csinálsz majd, de az élet mindig különleges helyzeteket szül. Az első győzelem után már könnyebben jön a második. De a Liverpoollal szemben támasztott várakozás és a hatalmas győzni akarása összességében a rivális csapatnak kedvezett.
A megbeszélés után tudomásul vettük, hogy túl vagyunk egy nehéz időszakon. És ami azután következett, az minden várakozást felülmúlt.
Nagyszerű, kiélezett verseny következett. A Liverpool néhány döntetlennel helyzetbe hozott bennünket. És micsoda hajrá kerekedett belőle! Mindkét csapatnak létszükségletté vált a sorozatos győzelem. Iszonyú nyomás volt azon, amelyik később játszotta a meccsét ugyanabban a fordulóban. Aki elsőként tudott nyerni és előnyt szerezni, az hatalmas terhet tett a másik vállára. A javunkra szól, hogy amikor a mi meccsünk volt később, jól kezeltük a feszült helyzeteket. Elképzelhető, hogy ez a kiélezett és rendkívül izgalmas verseny a legjobbat hozta ki belőlünk.
Számos lehetőségem nyílt, hogy a partvonalról elemezzem csapatunk teljesítményét. Kisebb sérülésekkel kezdtem az idényt, de a felépülés után is a kispadra kényszerültem. Ez szokatlan volt. Hirtelen sok időm lett, hogy átgondoljam a dolgokat. A figyelmemet a saját jövőmre összpontosítottam, és ahogy telt az idő, egyértelművé vált, hogy az utolsó idényemet töltöm szeretett klubom kötelékében. A legfőbb vágyam, hogy játéklehetőséget kapjak, nem teljesült, így ki kellett találnom, mihez kezdjek. Ott volt mellettem a kispadon Fabian Delph, akinek elmondtam, hogy így vagy úgy, de az idény végére csúcsformában leszek, a csapatunk hasznára válok, és együtt emeljük a magasba a trófeát. Ebben őszintén hittem.
„OSTOBA VOLTAM, HOGY HALLGATTAM GÜNDOGANRA A WATFORD ELLENI MECCSEN. NÉGYSZER-ÖTSZÖR LŐHETTEM VOLNA”
Szerencsés vagyok, hogy mindig pályára léphettem, amikor egészséges voltam. Ez most más helyzet volt. Az évek során egyre jobban bosszantottak a játéklehetőség hiányában komorrá és barátságtalanná váló társaim. A labdarúgás éppen elég sok kihívást tartogat, ezért ezekre a negatív energiákra végképp semmi szükségünk.
Minden erőmmel azon voltam, hogy pozitív hozzáállásommal segítsem a csapatot. Nem akartam, hogy a csalódottságom a többieket is lehúzza, így amikor nem játszhattam, igyekeztem érzelmileg támogatni őket, és azt hiszem, ezzel hasznukra váltam. Sokat beszéltem Fabiannal és Rijad Mahrezzel. Ők is maguk alatt voltak, de meggyőztem őket, hogy ha hőzöngenek, akkor semmivel sem lesznek előrébb. Megkértem őket, hogy idézzenek fel egy örömteli mozzanatot, és ennek az élménye hassa át az egész idényüket. Nem volt könnyű, de biztos voltam benne, hogy eljön az ő idejük is.
Végül a tehetségünknek, bölcsességünknek és hozzáállásunknak köszönhetően szereztük meg a bajnoki győzelmet. Minden héten az volt a téma, hogy megbirkózunk-e Fernandinho és Kevin De Bruyne hiányával. És hogy megbirkózik-e a csapat Kompany hiányával. Sohasem látott mennyiségű sérülést szedtünk össze, ennek ellenére tudtuk a választ a kérdésekre.
A védelem közepe hétről hétre változott. Egyszer még John Stones és én, másszor Stones és Nicolás Otamendi vagy éppen Aymeric Laporte és Otamendi alkották a magját. Bármelyik ellenfélnek áthidalhatatlan probléma volt egy kulcsjátékos kiesése. A City akadály nélkül kezelte ezeket a helyzeteket.
Szenvedélyes győzni akarásunkat a menedzsernek köszönhetjük. Kiélezett versenyekben nem is lehet másképp boldogulni. Azt mindenki tudja, hogy Guardiola a legjobb szakemberek egyike és kimagasló taktikus, de legalább ennyire fontos az erő, ami a győzni akarásban rejlik. Olyan befolyása volt a csapatra, hogy senki sem engedhette meg magának, hogy megtorpanjon a Newcastle elleni téli vereség után.
Nem hibázhattunk. Januártól kezdve kötelező volt a győzelem. Persze a Liverpoolnál is hasonlóan gondolkodtak. A két klub küzdelme sokkal inkább újkeletű, mintsem történelmi. Rólunk szól, a játékosokról. Tudtuk, hogy csak akkor érjük el a célunkat, ha legyőzzük a mindig aktuális ellenfelünket. Ehhez pedig egy pillanatra sem zökkenhettünk ki a legjobb formánkból.
Kölcsönös tisztelettel voltunk egymás iránt. A Liverpool meccseit látva felfogtam, hogy majdnem tökéletesek. A futballjuk, a történelmük és a menedzserük kivívta a tiszteletet. Éppen ezért minden másnál jobban vágytam rá, hogy győzelmet arassunk felettük. És ez csak hibátlan játékkal sikerülhetett.
Ha jól akarsz szerepelni a Liverpool ellen, csak szélsőségekben gondolkodhatsz. A védelem soraiban mindent felülmúló szervezettség és eltökéltség kell a győzelemhez. Ez jellemzett minket is a korábbi mérkőzésen az Anfielden, de Mahrez kihagyott büntetője miatt nem hoztuk el a három pontot. Ha a másik oldalra fekteted a hangsúlyt, akkor megfelelően intenzív és energikus, nyitott játékkal is eredményt érhetsz el ellenük. Az viszont biztos, hogy a két szélsőség között nincs átmeneti megoldás.
Az Anfielden különösen óvatosak voltunk, a hazai meccsen viszont abszolút támadójátékot erőltettünk, mert nyernünk kellett. Volt tervünk, nagyon is sokat dolgoztunk rajta, de amint elkezdődik a mérkőzés, a tervek egyre kevesebbet számítanak. Onnantól minden az elhivatottságról szól. A megbeszéléseken elhangzottak és a meccsek felvételeinek elemzése után egyértelművé vált: a Liverpool elleni kettő egyes győzelmünket az elhivatott győzni akarásnak köszönhetjük. Sosem felejtem el Fernandinho próbálkozását az ötödik percben. Már csak Bernardo Silva szerelése kellett, és máris mi diktáltuk a tempót. Sikerre kiéhezett játékosok, akik között voltak tapasztaltabbak és kevésbé tapasztaltak is. A belőlük felszínre törő győzni akarás döntötte el a küzdelmet a javunkra.
Az akarat, a tehetség és egy csipetnyi szerencse is kell, ha bajnok szeretnél lenni. A Tottenham elleni áprilisi meccsen igen szerencsések voltunk, és az ellenfél erős nyomásának dacára is 1–1-es döntetlennel zártuk a találkozót.
A Burnley elleni idegenbeli mérkőzések mindig kényelmetlenül alakulnak. A fű magasabb és szárazabb a megszokottnál, valószínűleg nem locsolják. Szeretjük járatni a labdát, de egy ilyen állapotban lévő gyepen sokat veszítünk a dinamikából. Persze ez nem mentség, így kell boldogulnunk, és teremtettünk is néhány helyzetet, de összességében nem volt könnyű dolgunk. A félidőben megőriztük a nyugalmunkat, és csak arról esett szó, mit csinálhatnánk jobban. Meggyőzőbb támadásokra volt szükség, és végül Sergio Agüero döntött. Azt hiszem, e győzelem után kezdtem érezni, hogy a dolgok a mi kedvünk szerint alakulnak.
A Leicester következett. Ahogy a Burnley ellen is, ezúttal is null null volt az állás a szünetben, és tudtuk, hogy meg kell őrizni a nyugalmunkat. Ez egyáltalán nem könnyű hazai pályán, a saját szurkolóid előtt, akik érzelmileg ugyanannyira érintettek a játékban, mint mi.
Javában tartott a második félidő, és a hatalmas kijelző nagy fénnyel hirdette a gólnélküli állást. A közönség kezdte elveszíteni a türelmét, amit mi nemcsak hallottunk, de éreztünk is a pályán. Az összes kihagyott helyzet után egyre félelmetesebbé vált a morajlás. Mindent áthatott a feszültség. A nézőket nem tudjuk befolyásolni, csak azon gondolkodtam, vajon a csapattársaimat mennyire érinti meg a reakciójuk. Elkezdtem biztatni őket, amire ők nyugalomra intettek. Fogalmam sincs, hogy működött-e, vagy csak magamat bátorítottam. Minden érzelmemet összecsomagoltam, és bezártam egy apró dobozba.
Egyre indulatosabbá, egyre agresszívebbé és egyre támadóbbá váltunk, és nem azt csináltuk, amit ilyen helyzetben szoktunk. Kétségbeestünk, mert nem ezt akartuk. Lépéskényszerbe kerültünk egy összeszedett csapat ellen, amely bődületes fejlődésen ment át Brendan Rodgers irányítása alatt, és már korábban is legyőzött minket. Szükség volt valami váratlan húzásra.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de aznap reggel, miután felébredtem, és kinéztem az ablakon, arra gondoltam, hogy valamivel emlékezetessé teszem a napot. Csak egy érzés volt. És miután az első félidőben volt egy kulcsfontosságú szerelésem, akár arra is gondolhattam, hogy ez volt a nagy pillanatom.
Húsz perc volt hátra. Valakinek villantani kellene végre valamit. Az volt a gond, hogy az egész játék szűk helyeken, nagyon szorosan zajlott. A Watford ellen ugyanez történt néhány héttel korábban: az a csapat a Leicesterhez hasonlóan blokkolta a középpályát. Négy a három elleni védelemmel játszott, és mindig akadt egy tartalékembere, aki besegített. Annyira sűrű volt, hogy nem lehetett passzolni. A Watford ellen többször is a tizenhatos közelébe kerültem, de Ilkay Gündogan minduntalan ordított a fülembe, hogy ne lőjek.
Akkor azt gondoltam, hogy ostobaság volt Gündoganra hallgatnom. Négy vagy öt alkalommal is megpróbálhattam volna, mert hatalmas területem és sok időm volt. Biztos vagyok benne, hogy más megpróbálta volna a helyemben. És akkor ott voltunk megint: zsúfolt középpálya, tömör védelem, én pedig többször is labdát szereztem. Egészen előre jutottam, és úgy döntöttem, teszek egy próbát. Rálövöm.
Keresztirányba, csavarva lőttem. Az egész este zseniális teljesítményt nyújtó Kasper Schmeichelt kellett próbára tennem, ezért a felső sarkot céloztam be. És ebben a pillanatban a hangorkán elárasztotta a stadiont. Úgy rohantam örömömben, mint egy őrült.
Volt még egy vérfagyasztó pillanat a meccsen, amikor egykori csapattársunk, Kelechi Iheanacho helyzetbe került. Ismertem az edzésről, tudtam, mire képes, de amikor a lövése után a labda elsuhant a lelátók felé, tudtam, hogy nyertünk.
A mérkőzések után amúgy sem szoktam aludni, de ezúttal semmi esélyem sem lett volna rá. Carlával, a feleségemmel beszélgettem éjszaka. Elmondta, mennyire különleges pillanatot teremtettem, és hogy akarva sem lehetett volna jobb forgatókönyvet írni. Érzelmekben gazdag órákat éltem át. Csak Carla és néhány közeli barátom tudta, hogy a küldetésem a Citynél a végéhez közelít, ami nyilván fokozta a feszültséget. De még volt előttünk egy kihívás: ha a Brighton ellen veszítünk, akkor a gólom fabatkát sem ér.
És végül a Brighton ellen egy nullás hátrányba kerültünk, miközben a Liverpool egy nullás előnyt szerzett a Wolvesszal szemben. Nem estem kétségbe. Akárcsak a Burnley-találkozón, a gyep ezúttal sem volt ideális, de klasszis játékosaink, Agüero és David Silva készen álltak, hogy megfordítsák a meccset. Tudtam, hogy sikerülni fog. Mi uraltuk a játékot. Rijad gólja csak a hab volt a tortán a négy egyes diadal során.
Hat nap múlva legyőztük a Watfordot az FA-kupa döntőjében. Azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb. Akkor voltam először elégedett. Amikor tudod, hogy vége, akkor végre nyugodtan tekinthetsz hátra.
„AZ ÉRZELMEKET BE KELL SZORÍTANI EGY KICSI DOBOZBA. DE A LEICESTER ELLEN TUDTAM, HOGY FONTOS FELADATOM VAN”
Színtiszta elégedettség járt át, amikor végiggondoltam, mennyi mindent értünk el: az utolsó meccsemre, a hat nullás kupafináléra a Wembleyben, a triplára és a Leicester elleni győztes gólomra, aminél szebbet el sem tudtam képzelni.
A Manchester Cityhez 2008-ban szegődtem, és akkor még álmodni sem mertem olyasmiről, ami mostanra valósággá vált. Köszönettel tartozom a világ legjobb játékosainak és a nagyszerű tulajdonosoknak, akik tiszteletben tartották a City örökségét, miközben fényes jövőt építettek. Mindig büszke leszek ezekre az évekre. Tizenegy esztendőt töltöttem Manchesterben, a városban, amit otthonomnak nevezek. Különleges hely. Különös, de Manchesterhez erősebb kötelékek fűznek, mint egész Angliához vagy Nagy-Britanniához.
Mindörökre manchesteri leszek.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. februári számában.)
