Szöveg Andrew Murray Fotó Stefan Hobmaier Fordítás Hujbert Gellért
Te mit csináltál a születésnapodon reggel háromnegyed kilenckor? Egy szappant kerülő utastárs izzadt hónalját mustráltad a zsúfolt metrón munkába menet? Számot vetettél a szülinapi torta tápértékéről a kiegyensúlyozott reggeli függvényében? A kanapén heverve mozgásképtelenül nyöszörögtél az elképesztő másnaposságtól?
Joshua Kimmich semmi ilyesmit nem csinált. A Bayern München koraérett hátvédje a Säbener Strasse-i edzőpálya egyik padján ült, és a FourFourTwo-t várta.
Amikor megszerveztük a találkozót február 8-án fél tízre, a német labdarúgás legígéretesebb sztárjelöltjének 22. születésnapjára, aggódtunk, hogy Kimmich el sem jön. „Ne izguljatok – nevetett a Bayern sajtószóvivője. – Ott lesz.” Meg is érkezett, 45 perccel korábban.
Amint sietve előkészítjük a kora reggeli szülinapi bulit, lufikkal, konfettivel meg tortával, ahogy kell, kisebb tömeg gyűlik össze az étkezde üvegfala mögött: ők is szeretnének részt venni az ünneplésben.
„Huszonkettőnek lenni épp olyan, mint huszonegynek – nevet Kimmich. – De azt hiszem, ez az első, hogy interjút adok a születésnapomon! Egy éve még senki sem ismert eléggé, hogy foglalkozzon velem, úgyhogy ti vagytok az elsők!”
Persze azért viccel is, meg nem is.
Kimmich jelentősen hozzájárult a Lipcse felemelkedéséhez a Bundesliga csúcsára
Alig tíz órával korábban Joshua Kimmich az Allianz Arena füvén tapsolta a hazai közönséget, a sípszó után tíz perccel is, miután a Bayern a Wolfsburg elleni 1–0-s győzelmével bejutott a Német Kupa legjobb nyolc csapata közé. Úgy tűnik, ikonnak lenni legalább annyira újdonság, mint interjút adni a világ legjobb futballmagazinjának.
„Nem is olyan rég még én is a lelátón álltam! – mondja a FFT-nek. – Rajongóként tudom, milyen érzés, amikor a játékosok a saját tapsukkal ismerik el a szurkolókat. Otthon és idegenben is elkel minden jegy, és ez igazán megindító, ezt meg kell hálálni valahogy.”
Kimmich nincsen híján az öntudatosságnak, és nem felejti el, hogy két éve még a másodosztályban játszott a Lipcsében. 2016 nyarán bekerült a német Eb-keretbe, alig két héttel a bajnokság kezdete előtt.
„Egyáltalán nem számítottam ilyen gyors előrejutásra – ismeri be Kimmich, ujjával a levegőbe rajzolva felívelő pályájának vonalát. – A Bayern akárkit megvehetett volna a világon, de ők egy húszéves másodosztálybeli játékost választottak. El sem hittem.”
Elég volt a 2015. júliusi kihirdetésen a jobbján ülő Douglas Costára – akit 21 millió fontért hoztak el a Sahtar Donecktől – néznie, hogy tudja, nem kis feladat előtt áll. Bár más jellegű játékosok, hiába tette biztossá a helyét Kimmich a Bayern kezdő tizenegyében, még mindig olyanokkal kellett versenyre kelnie a középpályási posztért, mint Arturo Vidal, Xabi Alonso, Thiago, Javi Martínez, Renato Sanches és maga Philipp Lahm.
„Sohasem kételkedtem a képességeimben, de eleinte nem igazán tudtam, hogyan jutok be a csapatba – ismeri el Kimmich, keresztbe tett bal lábán könyökölve. – Nagy szerencsémre Pep Guardiola volt az edzőm az első idényemben, aki esélyt adott, hogy kipróbáljam magam a legfelső szinten, néhány igen fontos Bundesliga- és BL-meccsen.
A pozíciókért folytatott verseny nap mint nap ösztönzi az embert, mert ha játszani akar, mindent bele kell adnia, és így lehet a legjobban tanulni.”
Ha van szó, amit Kimmich a legtöbbet használ, az a „tanulás”. „ Egy futballista mindig tanul” – mondja az ifjonc, aki mostanra ki is húzza magát, ahogy eluralkodik rajta a fejlődni akarás. Az angoltudása is majdnem tökéletes, mégis állandóan bocsánatot kér tőlünk, hogy nem jobb.
„Mivel több edzővel is dolgoztam már, mindig tanulhatok valami újat – mondja. – Carlo Ancelotti például nagyon nyugodt és tapasztalt. Megfigyel és tanulmányoz, és inkább a félidőben vagy egy alkalmi szünetben mutat rá a hibákra. Pep viszont folyton a dolgok sűrűjében akart lenni. Vagy ott van Xabi Alonso. Ő is tanul, talán már nem mindennap, de minden edzőtől, akivel dolgozik. Az normális, ha az ember tanulni és fejlődni akar, főleg ha olyan fiatal játékos, mint én.”
Kimmich a tudásra alapoz. Nem ő a legmagasabb, a leggyorsabb vagy a legerősebb, de taktikailag ő a legkifinomultabb az összes 22 éves focista közül. Elképesztő, ahogy tudása gyarapszik.
Így produkált átlagon felüli teljesítményt Guardiola egyedi, személyes edzésprogramja alatt – leginkább az után, hogy a Manchester City későbbi edzője ízekre szedve elemezte ki Kimmichnek a Borussia Dortmund elleni 2016. márciusi gól nélküli döntetlen után az ifjonc teljesítményét. Alig telt el néhány perc a sípszó után, és a vérgőzös Guardiola vagy egy percen át mosta ifjú protezsáltja fejét, le nem véve róla a szemét.
„Az utolsó öt percemtől eléggé kiakadt! – nevet Kimmich. – Középhátvéd voltam, míg Mehdi Benatia be nem jött Xabi Alonso helyett a nyolcvankilencedik percben, és Pep azt akarta, hogy a meccs hátralévő részében nyomuljak előre a középpályára. Én viszont ezt csak pár perccel később vettem észre, és addig nagyon idegeskedett. Azt mondta, be akart rohanni a pályára, mert nem vettem észre, hogy integet. A meccs után tele volt adrenalinnal. Neki ez fontos. Nagyon lobbanékony a természete. Egyből a szemedbe mondja, ha hibázol, de így lehet a legtöbbet tanulni. Még aznap szembesülsz vele, mert ha másnap veszed elő, elfelejted, és nem tudsz változtatni azon, amin kellene.”
Kimmich a tökéletességre törekszik. A Dortmund-meccs első felében az utolsó pillanatban szerelte Marco Reust, elhárítva egy Dortmund-gólt. A megmozdulást a közösségi média hamar megválasztotta minden idők legnagyobb szerelésének. „De hát nem is voltam a helyemen! – szól Kimmich. – Marco jól indult, de nem tökéletesen, volt esélyem odaérni, és elvenni a labdát, szerencsére anélkül, hogy büntető lett volna az esetből.
Legközelebb jobb lenne, ha a helyemen maradnék, és akkor nem is lenne szükség ilyesmire, még akkor is, ha azzal nem robbantom fel a Twittert!”
Kimmich a délnémet Rottweil szülötte, akárcsak a hűséges kutyafajta; a várostól tíz kilométerre fekvő faluban, Bosingenben nőtt fel. Elválaszthatatlan a labdarúgástól, amióta 2002-ben megnézte a jokohamai brazil–német vb-döntőt. A hétéves Kimmich a szülinapi partijából kiskerti passzolgatást rögtönzött, és sötétedésig focizott a barátaival. Berthold, az apja, aki amatőr szinten játszik a helyi csapatban, dagadt a büszkeségtől.
Az ifjabb Kimmich állítja, hogy a legszebb – születésnapi vagy más – ajándékot 2006 húsvétján kapta: „Édesanyám adott egy olyan labdát, mint amilyet néhány hónappal később a németországi vébén használtak – mondja. – Már majdnem tizenegy éves, és még mindig megvan. Kölyökkoromban mindennap azzal játszottam, és amikor visszamegyek Bosingenbe, ugyanezt a labdát fogjuk rúgni a régi barátaimmal.”
Amire Kimmich 12 éves lett, eljutott Stuttgartba a hír, hogy a Fekete-rdő és a Sváb-Alpok között meghúzódó kis falu milyen tehetséget dédelget. Berthold minden edzésre és meccsre autóval vitte a fiát – pedig ez több mint 110 kilométert jelentett naponta. „Sosem felejtem el azokat az utakat– nosztalgiázik Joshua. – Mindenről beszélgettünk: a fociról, persze, meg a suliról, a családról, barátokról, tényleg mindenről.”
Négy éve végeszakadt az autókázásnak, amikor a 18 éves Kimmich elment a harmadosztálybeli RB Leipzighoz, hogy bejusson a keretbe.
„Nem volt könnyű – emlékszik vissza, és megkomolyodik a hangja. – Akkor játszottam először felnőttekkel. Kilencvenpercnyi rohanás, becsúszás, leszerelés, és mindenki meg akar állítani. Nincs is jobb módja, hogy egy tizennyolc éves megtanuljon profin játszani.”
Sokkal tartozik Ralf Rangnicknek, az igazgatónak és Alexander Zornigernek, az edzőnek, akik bevették a szász klubcsapatba. „Büszke voltam, hogy rám esett a választásuk – mondja Kimmich. – Meglepett, mert a Stuttgartnál, ahol a harmadosztályban maradásért küzdöttek, a pótcsapatba sem vettek be, a Leipzig viszont épp akkor akart feljutni a másodosztályba.
Amikor a lipcseiek már az első osztály felé kapaszkodtak, a Bayern is kiszúrta. A Lipcsével kötött szerződés lehetővé tette, hogy a Stuttgart vagy visszaveszi Kimmichet, vagy kap 5.5 millió fontot a Bayerntől. A Stuttgart a pénz mellett döntött.
„Szeretnék megölni mindenkit, aki ezért felelős – füstölgött Zorniger, Kimmich lipcsei mentora, amikor az üzletkötés után fél évvel a Stuttgart igazgatója lett. – Nem lett volna szabad hagyni, hogy távozzon. Végzetes hiba volt.”
Amit a Stuttgart elvesztett, a Bayern megnyerte. A húszéves játékos – aki istenítette a Stuttgartnál nevelt Mario Gomezt és Sami Khedirát – a bajor óriások közé állt. És nem is nézett vissza.
„Mi vezetjük a Bundesligát, szóval az idény fő feladata megtartani ezt a pozíciót – a többi csak hab a tortán – mondja most Kimmich. – Hazudnék, ha azt mondanám, számítottam rá, hogy a Lipcse lesz a kihívónk, de örülök nekik. Azért jobb, hogy ők a másodikak, és nem mi! Mindenki maximalista a csapatban, én is. Én már csak ilyen vagyok. Egy ideje nem hagy nyugodni egy gondolat: hogy miért nem rúgok soha gólt?! Úgyhogy próbálok előrébb jutni, és változtatni ezen.”
Az az elszántság, amellyel képzi magát, és az, hogy a pálya teljes hosszán bevethetővé vált középpályásként vagy akár hátvédként is Guardiola idején, segített abban, hogy Kimmich február elejéig hét gólt tudott összehozni. A 2016–17-es idény előtt egész pályafutása alatt csak három jött össze neki.
„Még mindig úgy gondolom, hogy védekező középpályásként vagyok a legjobb, de bárhol szívesen játszom – magyarázza. – Olyat sosem ejtesz ki a szádon a német válogatottban, hogy »én nem játszom jobbhátvédet«, vagy a Bayernnek, hogy nem leszel középhátvéd. Most csak meg akarom őrizni a testi épségemet, és szeretném kihozni magamból a legjobbat, amit csak lehet.”
Mielőtt Kimmich átül a FourFourTwo fényképezőgépe elé, és bekebelez még egy szeletet a tortájából – a barátnője Lina, cukormentes tortát sütött, mivel mindketten vigyáznak az egészségükre –, egy kérdésre még van idő. És nem a nagymamájától kapott kismilliomodik zokniról van szó.
A beszélgetésünk előtti napon a Bayern 33 éves kapitánya, Philipp Lahm bejelentette, hogy visszavonul. Alacsony, de taktikában verhetetlen, hihetetlenül sokoldalú… ismerősen hangzik, igaz, Josh?
Kimmich nagyot fúj, szinte szégyenlősen mondja: „Lahm tévedhetetlen, egy labdát sem ad el, és a legjobb csapattárs. Ha azt mondják, olyan vagyok, mint ő, az nem is rossz.”
Amikor a FourFourTwo legutóbb interjút készített Lahmmal, ő maga hívott fel bennünket a saját születésnapján – ami majdnem olyan lenyűgöző, mint a 22. születésnapodon 45 perccel korábban odaérni egy reggeli interjúra.
Lehet valami abban a bajor vízben. Vagy a tortában.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. áprilisi lapszámában.)
