Interjú Marcus Alves Fotó Leon Csernohlavek
„NEM TUDNÁM ELFELEJTENI. ÉLETEM EGYIK LEGFONTOSABB NAPJA VOLT”
A Chelsea cobhami edzőpályájának egyik irodájában ülünk le beszélgetni Jorginhóval. Hosszú volt az út, ami idáig hozta: kívülről talán nem is látszik rajta, mennyi nehézségen kellett keresztülmennie.
A 28 éves olasz válogatott már a második idényét tölti a Stamford Bridge-en, és láthatóan boldog. De pontosan tudja, mikor kezdődött az egész. Napra pontosan fel tudja idézni: 2007. november 27.: ezen a napon érkezett Európába. Akkoriban még csak álmokat kergető brazil kiskölyök volt, aki elszakadt a családjától és a barátaitól. Tízezer kilométert utazott az álmaiért.
Valójában egy brazil kisvárosból, Imbitubából indult el. „Gyönyörű és csodálatos hely” – mondja. Autóval vitték el a legközelebbi reptérre, a Santa Catarina állambeli Florianapolisba. Itt felszállt egy Sao Paulóba tartó gépre, ahonnan Frankfurt érintésével Veronában végül európai talajra lépett.
„Amikor földet értünk, az első sokk a hideg volt – fintorog Jorginho, felidézve az arcába maró szelet. – Atyám, de hideg volt. Még most is látom magam előtt az ügynököm feleségét, aki a reptéren várt, én meg egy szót sem tudtam olaszul. Beszálltunk az autóba, és átvágtunk Verona belvárosán. Kopasz volt az összes fa: annyira európai volt minden. Azelőtt még sosem láttam ilyet.”
Másodjára sikerült elérnie Olaszországot. Elsőre ugyanis nem jött össze
Egy hónappal korábban Jorginho egyszer már nekivágott az útnak, de a Sao Pauló-i reptér kivándorlási hivatalán fennakadt. Akkor még nem volt egyedül: négy csoporttársa is vele volt az akadémiáról.
Leültették egy asztalhoz, és végig kellett néznie, ahogy a csapattársai felszállnak a gépre nélküle. Végül elárulták neki, hogy az egyik fontos iratáról hiányzik az édesapja aláírása, így nem hagyhatja el az országot. Jorginho úgy érezte, szertefoszlottak az európai futballról szőtt álmai. Szipogva hívta fel szüleit a reptérről. Ettől rettegett a legjobban.
„Nem akartam elhinni – mondja. – Egyre csak sírtam. Amikor az ember nekivág egy ilyen útnak, az első pillanattól kezdve attól fél, hogy mégsem jön össze. Rettegtem tőle, hogy meggondolják magukat, és mégsem fogadnak. Szörnyű volt látni, hogy a többiek továbbmennek, én meg csak ott ülök, és nem tehetek semmit. Istenem, de nehéz volt.”
Fiatalkora ellenére Jorginho már akkor egy életre elegendő feszültséget élt át a pályafutása miatt. Nem volt szüksége újabb akadályra. „Mielőtt Olaszországba indultam volna, több brazil klubnál is jelentkeztem. A Sao Paulo, a Palmeiras és az Internacional próbajátékára is elmentem, de nem jutottam be sehová.”
Hiába fuvarozta az édesapja országszerte, úgy tűnt, a hazai kluboknál sosem lesz szerencséje. Jorginho nem akarta hagyni, hogy a külföldi esélyei is elússzanak: amikor lehetősége nyílt, hogy csatlakozzon a Hellas Verona akadémiájához, két kézzel belekapaszkodott, és 2007 novemberében végre belevághatott élete nagy kalandjába, amely során megismerte a feleségét, családot alapított, és új hazára talált, amelyet a válogatottban is képviselhet.
Az anyakönyve szerint Jorge Luiz Frello Filho néven csatlakozott az olasz U21-es együttesbe 2012-ben, de csak 2016-ban került be – Antonio Conte hívására – a felnőtt csapatba. Az ükapja révén kapta meg az olasz állampolgárságot: Giacomo Frello 1896-ban vándorolt ki Brazíliába.
A koronavírus-járvány miatt az idén lehet, hogy már nem léphet pályára a válogatottban, de Jorginho megszokta már, hogy minden akadály után csak erősebbé válik.
„Megrázó volt, ahogy lemaradtunk a világbajnokságról, nagyon mélyen érintett – mondja a 2017-es, Svédország elleni vereségre utalva. – Örökre bennem marad a nyoma. Még most is úgy érzem, ott lett volna a helyem azon a vébén.”
Azóta sokat javult a helyzet, amiért leginkább Roberto Mancininek lehet hálás. A Manchester City volt menedzsere 2018 májusában vette át az olasz válogatottat, és felrázta a lankadó csapatot: az elmúlt tizenegy meccset megnyerték az azzurrik, amivel megdöntötték Vittorio Pozzo kétszeres vb-győztes csapatának 1938–39-es rekordját.
„A csapat mentalitása változott meg – árulja el Jorginho. – Mancini jól ismeri a játékosok személyiségét, és ezt ügyesen kihasználja. Nem azzalállított be, hogy ő így szokta, tanuljuk meg. Kivételes ember, és mindannyiunkat megért: tudja, mit mikor kell mondania, mikor kell keményebbnek lennie, mikor kell minket lenyugtatnia, vagy mikor kell szabadnapot adnia.
Számos vezetőedző nem veszi figyelembe, hogy a labdarúgók a klubjuknál is keményen tréningeznek. Szerintem a válogatottak edzéstervét személyre kellene szabni. Van, aki több meccset játszik év közben, van, aki kevesebbet. Ha amúgy is rendszeresen futballozom, miért kell ugyanúgy gyakorolnom, mint a többieknek? Ezért sérülnek le olyan sokan a válogatott mérkőzéseken. Mancini azonban ennél okosabb, és új dolgokkal próbálkozik.”
A középpályás szerint Roberto Mancini érdeme a válogatott győzelmi rekordja
Nem meglepő az ilyesmi az olasz válogatott irányítójától. Egész pályafutása alatt úgy beszéltek róla, mintha nemcsak játékos lenne, hanem edző is: folyamatosan buzdítja a társait, miközben a középpályáról vezényli a játékot.
Amikor a korai évek személyiségformáló kihívásaira terelődik a szó, van egy emlék, amely mindennél élesebben megmaradt benne. Nem az, amikor a szülei hatéves korában elváltak; nem az édesanyja ezernyi áldozata, hogy egyedül is fel tudja nevelni, és még a focira is találjon időt; nem is az, hogy az apja kamionstoppal járt el a meccseire.
Arról a napról van szó, amikor 13 évesen először költözött el otthonról: felvették az olasz labdarúgóügynökök által nyitott, guabirubai akadémiára, néhány órányira Imbitubától.
„Az eddigi pályafutásom legnehezebb és legbonyolultabb pillanata volt – emlékezik Jorginho. – Olasz edzőnk volt: ő tanította meg az európai foci alapjait, aztán kiválasztotta közülünk azokat, akiknek lenne esélyük külföldön. Ötvenen voltunk összezárva egy kollégiumban, képzelhetitek, milyen volt.
Mindennap, naponta háromszor ugyanazt a ragut ettük. Miután eljöttem onnan, még az illatát sem tudtam elviselni évekig. Nem mondom, hogy egy életre szóló trauma volt, de ha csak megéreztem a szagát, felfordult a gyomrom.”
Persze attól sem lett könnyebb az élet, hogy átkelt az óceánon, és Veronába költözött. Az egyszer biztos, hogy az Észak-Olaszországba kerülő focista hamar megtanulta, hogyan kell vigyázni a pénzre; legalábbis azt, hogy miként lehet kijönni heti húsz euróból. Ennyit adott ugyanis az akadémia a szálláson kívül: a játékosok egy szeminárium épületén osztozkodtak a papokkal és más diákokkal. Kapott reggelit, és egy bejárónő tisztán tartotta a szobáját. Minden másra a hetente kiosztott ösztöndíjat kellett beosztania.
Jorginho a Hellas Veronánál kóstolt bele a Serie A-ba…
…aztán megmutatta, hogy a Napoli legjobbjaival is fel tudja venni a versenyt
„Sosem fogom elfelejteni, mennyi mindenre elég húsz euró, hiszen másfél évig ennyiből éltem – kuncog a 28 éves játékos. – Először is vettem egy telefonkártyát nemzetközi hívásokra, azt, amelyiket le kell kaparni, hogy lásd a kódot. Egy kártyával egy órát beszélhettem a szüleimmel, akik Brazíliában éltek, de ez hetente hat eurómba került. További öt euró elment a feltöltőkártyás telefonra. Hogy miért nem tíz euró? Megőrültél? Nem vagyok én felvágós! Aztán még három-négy euró elment tisztálkodószerekre, samponra, fogkrémre, ilyesmire. Próbáltam minél több pénzt félretenni, hogy a hétvégén óránként egy euróért beülhessek egy internetkávézóba. Ha belefért, szombaton és vasárnap is két-két órát töltöttem a neten.”
A szintén brazil Rafael Pinheiro több mint háromszázszor lépett pályára a Veronában, most a Cagliariban játszik. Jorginho tőle tudta meg, hogy az ügynök, aki a megszerezte őt a klubnak, 30 ezer eurót keresett rajta. Annyira felháborodott, hogy elhatározta, otthagyja a labdarúgást, és hazamegy. Végül a családja győzte meg arról, hogy maradjon.
„ÖTVENEN VOLTUNK ÖSSZEZÁRVA EGY KOLLÉGIUMBAN, NAPONTA HÁROMSZOR UGYANAZT A RAGUT ETTÜK. HA MEGÉREZTEM AZ ILLATÁT, FELFORDULT A GYOMROM”
Miután rendes szerződéshez jutott, nem törődött a múlttal. Még akkor sem, amikor az első felnőtt idényében kölcsönadták a negyedosztályban szereplő Sambonifacesének, ahol azzal fogadták, hogy már vettek a helyére valakit. Akkor sem, amikor visszakerült a Veronához, ahol szóltak, hogy most jutottak fel a másodosztályba, és fél éve van bebizonyítani, hogy tud ilyen magas szinten is játszani. És még akkor sem, amikor a Napolinál alig tudott bejutni Rafael Benítez csapatába.
Jorginho szereti olaszországi élményei jó oldalát nézni. Végtére is ennek köszönheti az ellenálló-képességét, ami kulcsfontosságú volt a sikereihez. A Stamford Bridge-en is szükség volt rá.
Sikerült mindenen felülemelkednie, amivel a Chelsea-nél a bizalmatlanságból elismerést kovácsolt: az első idényében ugyanis sokáig úgy érezték, ő csak Maurizio Sarri árnyéka. Jorginho Nápolyban sikeresen dolgozott együtt Sarrival: 2015 és 2018 között háromszor is a legjobb három között végeztek a Serie A-ban. A középpályás azonban sokszor vált a Sarrira irányuló kritika célpontjává, miután 50 millió fontért a Chelsea szerződtette, nem pedig Pep Guardiola és a Manchester City.
Nagyobb kihívásokkal is szembenézett már, nem hagyta, hogy ilyen semmiségek megakasszák a Premier League-ben megkezdett pályáját. Mielőtt világszerte leállt volna a labdarúgás, Jorginho volt a vezére Frank Lampard fiatalos csapatának, és október óta a tabella felső ötödében állt a csapat. Akkoriban nevezte ki Lampard Jorginhót a Kékek kapitányhelyettesének, César Azpilicueta alá.
Jorginho remekül vezeti Lampard fiatalos csapatát
„Egyelőre jól érzem magam a Chelsea-nél – mondja. – Tavaly a szurkolók belém kötöttek, mert Sarrival érkeztem, és végül olyasmiket vágtak a fejünkhöz, hogy azokat igazságtalanságnak érzem. De sosem vitatkoztam a szurkolókkal vagy akárkivel, aki kritizált. Inkább hagytam, hogy motiváljanak, erőt adott a tudat, hogy nincs igazuk. Mélyen, magamban azt gondoltam: szép csendesen, mint mindig, amikor nehézségekbe ütközöm, bebizonyítom, hogy nincs igazuk. Minden klubnál megéltem már hasonlót: a pillanatot, amikor az ember kételkedni kezd abban, hogy jó helyre érkezett-e, hogy van-e ott számára hely. Nem hátrálok meg. Erőt ad a tudat, hogy mindenkinek megmutathatom, képes vagyok rá. Ez volt a Sambonifacese esetében is; vagy amikor Veronában nem akart betenni a csapatba az edző; és amikor Nápolyban a pontokért kellett harcolnunk. Itt is sikerült leküzdenem az akadályt, és most már szeretnek a szurkolók. Elég összetett volt az első idényem a Chelsea-ben, bár az eredmények mást mutattak. Harmadikok lettünk a bajnokságban, tizenegyesekkel vesztettük el a Ligakupa-döntőt a Manchester City ellen, aztán az Európa-liga döntőjében legyőztük az Arsenalt. Miért kapott egy ilyen jó csapat ennyi kritikát?”
A Chelsea-középpálya metronómja végül kicsit megédesítette Sarri keserű emlékét a londoniaknál, a Stamford Bridge hőse, a csapat pedig Lampard visszatérésével új korszakba léphet. Maga Jorginho megcsillogtathatta vezetői képességeit is, miután David Luiz és Eden Hazard távozott az Arsenalba, illetve a Real Madridba. Különösen hálás Lampardnak, aki akkor is kiállt mellette, amikor bizonytalannak tűnt a középpályás jövője.
„Amióta visszatért a Chelsea-hez, és elkezdtem vele dolgozni, mindig dicsérő szavakkal emleget – árulja el. – Hálás vagyok az őszinte bizalomért, amit a nyilvánosság előtt irántam tanúsított. Nem lett volna kötelessége kiállni mellettem, nem minden menedzser tenné meg. Lampard itt a klubnál legendának számít, az emberek hallgatnak rá. Attól a naptól kezdve mintha más szemmel néztek volna rám. Arra kezdtek figyelni, amit csinálok, az életemet is arra tettem fel, hogy a lehető legtöbbet érjem el.”
A 2019–20-as idényben kevés Chelsea-játékos volt, aki többet hallatta a hangját, mint az ötös számú. Nemcsak azért, mert nyitott személyiség, hanem mert rohamosan fejlődik a nyelvtudása is (bár ez utóbbit elszerénykedi). Pedig láthatóan napról napra jobban beilleszkedik. Ahogy Lampard mondta még az idény elején: „könnyű a dolga annak, aki idejön, és megtalálja a saját bandáját, a saját honfitársait, de Jorginho nem ilyen: igazi vezető, a pályán és azon kívül is”.
„Még küszködöm az angollal: biztos vagyok benne, hogy mindenki jól mulat azon, ahogy beszélek – mondja széles mosollyal Jorginho, amikor arról beszél, mi változott az előző idényhez képest. – Tavaly még ennél is bonyolultabb volt, mert az edzői gárda olasz volt: itt is egy olasz, ott is egy olasz, mindenhol. Gyógytornászaink viszont brazilok és spanyolok voltak, a sportorvos is spanyol volt. Az öltözőben sem volt más a helyzet: ha nem akartam angolul beszélni, ott voltak a brazilok, az olaszok, a spanyolok, az argentinok. Nem is igazán volt dolgom az angol srácokkal. Persze vettem néhány angol nyelvórát, de ez önmagában nem volt elég. Már nem a brazil Marcelo Ribeiro a gyúróm, hanem az egyik angol kolléga. Az is segített, hogy újra több a hazai labdarúgó a csapatban. Nem mondanám, hogy jól beszélek, de azért jobban.”
Júliusban persze még nem tűnt ilyen rózsásnak az élet. A Chelsea helyzete aggodalomra adott okot: az új menedzser, Lampard nem igazolhatott új játékosokat, így kénytelen volt az akadémiáról, az alacsonyabb osztályokba kölcsönadott és most visszatérő játékosokkal kiegészíteni az együttest, ráadásul Hazard elvesztése is nagy érvágás volt. A mostanra rangidősnek számító Jorginho szerint azonban az újoncok, például Tammy Abraham, Mason Mount, Fikayo Tomori, Reece James, Billy Gilmour és a felgyógyuló Callum Hudson-Odoi gond nélkül alkalmazkodtak a mélyvízi körülményekhez.
„Eleinte persze nem tudhattuk, mi lesz abból, hogy ennyi tizenéves van nálunk – magyarázza. – De mind pozitívan gondolkodnak, és hajlandóak tanulni. Próbálok segíteni nekik, ahogy tudok. Jó a hozzáállásuk is. Egyikük sem nagyképű, és hallgatnak az okos szóra.”
Egykor, amikor az otthonától több ezer kilométerre az olasz negyedosztályban szerepelt kölcsönben, ő is ebben a csónakban evezett. Akárhogy is lesz a járvány után, a Brazíliából 13 éve útra kelő srác álmai végül valóra váltak.
„Nem tudom leírni az érzést. Néhány hónapja pár barátommal Nápolyban sétálgattunk, és a Piazza del Plebiscitón, a város legnagyobb téren kötöttünk ki. Azonnal felismertek, az autómig sem jutottam el, annyian akartak velem szelfizni, meg autogramot kérni. A barátaim már a rendőrséget akarták hívni. Végül egy csapatnyi ultra mentett ki: ha ők nem járnak éppen arra, talán még most is ott lennék. Ez még annál is több, mint amiről Brazíliában álmodtam.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júniusi lapszámában.)
