Szöveg Joe Brewin Fordítás Gerendai Márk
Egy népszerű városi legenda szerint minden egy üveg kólával kezdődött. Amikor a Brighton nagy szurkolója, Aaron Berry 2005-ben letett a csapatánál 250 ezer fontot, amit a Coca-Cola versenyén nyert, akkor a 18 éves Colin Kazim-Richardsra esett a választás, akit a Burytől igazoltak le. Hát így született meg a Coca-Cola Kölyök. Persze ez még messze nem a teljes történet. Ha az egész pályafutását nézzük, akkor ez csak egy kis mellékszál.
„Én nem a Coca-Cola Kölyök vagyok, hanem Colin Kazim-Richards – jelenti ki ő maga. – Nem szeretem, ha így hívnak.” Az FFT-vel új otthonából, a brazíliai Curitibából beszél, ami eddigi pályájának utolsó állomása, és ahová Kelet-Londonból vezetett az út számos izgalmas állomáson keresztül.
Az akaratán kívül megszerzett becenév akár egy gyengébb címlapsztorinak is elmenne, ugyanakkor pályájának valójában csak egy jelentéktelen részlete. Kazim-Richards bizalmatlan a média irányába korábban szerzett rossz tapasztalatai miatt. („Törökországban nincsenek szabályozások és személyiségi jogok” – fintorog.) Egy balhés holland újságíróval való beszélgetés közben szakadt el a cérna, aki a csatár szerint feszültséget akart szítani a 37-szeres török válogatott és feyenoordos riválisa, Michiel Kramer között. Ez az affér idő előtt vetett véget hollandiai karrierjének idén februárban.
Hírneve szerint könnyen keveredik balhékba, de gyakran előzetes provokáció miatt. Ilyen eset volt, amikor ifiként a Burybe került. „Teljesen egyedül voltam – magyarázza Kazim-Richards. – És furcsa módon nem szeretem, ha az emberek banánt tesznek a ruhámba. Elsőre még vicces volt. Aztán szóvá tettem a dolgot, végül verekedés lett belőle. Egyszer vagy kétszer még nyugodtan szólok, de harmadszor már nem hagyom magam. Négy héten keresztül minden áldott nap banánt tettek a ruhámra vagy akasztottak a fogasomra.”
Persze minden történetet meg kell vizsgálni a másik szemszögből is. És – ahogy arra az FFT gyorsan rájött – Kazim-Richardsnak rengeteg története van. Eddigi életének legutolsó izgalmas fejezete a brazíliai Coritibába érkezéséről szól*, miután nyolc viharos évet húzott le Törökországban (Fenerbahce, Galatasaray, Bursaspor), amit franciaországi (Toulouse), görögországi (Olympiakosz) és hollandiai (Feyenoord) kiruccanásokkal tarkított, sőt négy hónapra a Celticnél is elidőzött. Szóval négy hónapja tart már a brazíliai kaland, ami ezek szerint nem is rossz eredmény.
„Ez kihívás, újabb nagy élmény, és már most tudom, hogy életem legjobb döntése, hogy itt vagyok – mondja az FFT-nek. – Brazíliában először a futballtudása alapján ítélik meg az embert. Azt hiszem, ezzel Angliában bajok vannak. Fiatalkorom óta az életem a fociról szól, ezért nagyon felszabadító érzés itt lennem.”
Leyton sokat jelent Kazim-Richards számára. Minden ott kezdődött, az utcákon, ahol megtanult focizni. De a dolgok történhettek volna teljesen másképp is. Miközben a szülei és a futball segített neki, hogy ne keveredjen balhékba, másoknak ez a szerencse nem adatik meg. Az elmúlt két év során 100 ezer fontnál is többet fektetett a saját futballakadémiájába, és abban reménykedik, hogy esélyt teremthet azoknak a tehetséges gyerekeknek, akiknek a családja nem tudja finanszírozni az akadémiák magas tandíját.
„Manapság sok vegyes származású gyereket lehet látni, de régen ez nem volt ennyire elfogadott – magyarázza. – Én a nyolcvanas években születtem, apám tizennyolc, anyám tizenhét éves volt. Apám fekete bőrű karibi, anyám török muszlim. Apám úgy nőtt fel, hogy a skinheadekkel harcolt. Sokat mesélhetne arról, hogyan verekedett egyszerre hat vagy hét emberrel a kocsmában, mert együtt volt anyámmal, ami elfogadhatatlannak számított. Ez a dolog belém égett: boldognak kell lenni függetlenül attól, hogy ki vagy, és nem szabad elfelejtened, hogy honnan jöttél. Ha mindez nem történt volna velem, most nem az lennék, aki vagyok, mert olyan dolgokon mentem keresztül, amit máshol nem tanultam volna meg. Ha a szüleim nem tartottak volna vissza, lehet, hogy az utcán kötök ki. Az egyik barátom most szabadult ki nyolc év után, egy másik viszont élete végéig a börtönben lesz.”
Kazim-Richards mindig hálás lesz szüleinek, ugyanakkor néhány szomorú élménytől így sem tudták megkímélni, mielőtt 15 évesen a Burybe került volna. Háromévesen egy betegség miatt elvesztette kistestvérét, Rodneyt. „Ezek az első emlékeim gyerekkoromból… néhány dolgot sohasem fogok elfelejteni.” Később három unokatestvérét is elvesztette, akiket egymástól függetlenül ért végzetes tragédia.
„Ők voltak a legjobb barátaim – emlékszik rájuk Kazim-Richards. – Az én születésnapom augusztus 26-án van. Az övéké szeptember 4-én és 7-én, így különböző osztályokba jártunk annak ellenére, hogy csak két hét volt közöttünk. Még így is minden szabad időnket együtt töltöttük.
Az egyikük szívrohamot kapott focizás közben. A másiknak agyvérzése volt a fürdőkádban. A harmadik unokatestvérem, Kurtis autóbalesetben halt meg. Pedig hidd el, belőle is lehetett volna labdarúgó.”
Ha valaki olyan dolgokon megy keresztül, mint Kazim-Richards, akkor egyáltalán nem tűnik félelmetesnek a Fenerbahcétól a Galatasarayhoz igazolni. „Egy ideig mindkét csapatnál gyűlöltek” – emlékszik.
Habár Brazíliában éppen tél van, de az élet így is kellemes Curitibában. Kazim-Richards feleségével, a brazil Marianával és két gyermekükkel él ott, de már úton van a harmadik utód is. És ami szintén fontos: bemutatkozó meccsén ő szerezte a győztes gólt az ősi rivális Atlético Paranaense ellen.
Térdsérülése ellenére a csatár élvezi az életet új otthonában, és jól boldogul a csapatban is. Már portugálul is megtanult, és hogy könnyen sajátít el nyelveket, azt már Törökországban is bebizonyította. Alex de Souza, egykori csapattársa a Fenerbahcéban kulcsszerepet játszott az átigazolásban. „Én olyan ember vagyok, aki minden élményből a maximumot akarja kihozni – mondja a törökül is beszélő Kazim-Richards. – Tizennyolc éves koromig útlevelem sem volt. El tudod képzelni? Aztán a Zico vezette Fenerbahcéba kerültem Roberto Carlos, Deivid, Edu Dracena és Alex mellé. Ők mind brazilok. Néztem, ahogy edzenek, és ahogy a labdával bánnak, és azt mondtam, hogy én is ilyen akarok lenni, de ahhoz először meg kellett tanulnom a nyelvüket. Mivel ugyanabban a részlegben laktunk, ezért állandóan együtt voltunk, így könnyen elsajátíthattam a nyelvet. A legegyszerűbb dolgokkal kezdtem, aztán megismerkedtem a nejemmel, így nyilván nagyot fejlődtem, és most is keményen tanulok. Azt mondanám, hogy hatvanszázalékos a portugáltudásom. A nyelvtan iszonyú bonyolult a nemek miatt, így azokkal nem is igazán törődöm. Néha rövidítéseket használok, ami miatt az emberek kinevetnek, de mindezek ellenére becsülik az igyekezetemet. Mielőtt a Celtichez mentem, érdeklődtek utánam Brazíliából, de nem konkretizálódott a dolog. Aztán természetesen a Celtic ajánlatát nem utasíthattam vissza. Néhányan azt mondták, hogy Brendan Rodgers nem látna szívesen, de nem erről volt szó. A szívem idehúzott, ennek ellenére nagyra becsülöm a Celticet. A végén több lehetőségem is adódott Brazíliában, és végül a Coritibából hívták fel Alexet a referencia miatt. Ő nem szépítgeti a dolgokat, ezért is szeretik őt olyan sokan.”
Akár az Olympiakoszban, akár a Brightonban, a Feyernoordban vagy a Celticben játszik, Kazim-Richards a boldogságot keresi
A pályán kívül Kazim-Richards olyan dolgokat tapasztalhat meg, ami valószínűleg sohasem történt volna meg vele, ha az angol bajnokságban marad.
„Elmentem venni egy kutyát – meséli –, és a fickó ezt mondta: »Kazim Kazim, van itt számodra valami«. Hátramentem vele a boltba, ahol oroszlánok, tigrisek és csimpánzok voltak. Huszonkétezer euróért akart eladni nekem egy oroszlánt! Sohasem vennék meg egy ilyen vadállatot, de azért eljátszottam a gondolattal, hogy kimondom, hogy jó napot kívánok, egy oroszlánt kérek.”
Kazim-Richards rengeteg barátot szerzett, akik segítettek neki a különböző életszakaszaiban. Didier Drogbával, egykori csapattársával a Galatasarayból a mai napig tartja a kapcsolatot.
„Erősen motivált az edzéseken. Órákon át fejlesztette a lövőtechnikáját. Amikor otthagytam a Galát, hogy a Bursasporba menjek, próbált meggyőzni, hogy maradjak, de én nemet mondtam, és meghoztam egy rossz döntést… ismét. Még akkor is nézte a meccseimet, amikor már másik csapatban játszottam. Fantasztikus fickó!”
Miközben Drogba próbálja lelassítani az évek múlását az MLS-ben, az idő Kazim-Richardsnak dolgozik. Ez különösen igaz az új környezetében, ahol az élet egészen más tempóban zajlik.
„Mindig is ilyennek képzeltem el a boldogságot – vallja be az FFT-nek. – Amikor külföldön játszottam, már éreztem hasonlót. Rajongok a labdarúgásért, ugyanakkor ez a munkám is, ezzel tartom el a családomat. Ezt sokan nem szeretik beismerni, pedig így van.
Imádom azt, amit csinálok, és az új helyzetekben, különösen most, hogy itt lehetek, még inkább fellángol bennem ez az érzés. A futballnak köszönhetem, hogy ki tudtam törni a régi életemből, hogy van családom, megvan mindenem. Bejártam az egész világot. Győztes vagyok: a futball adja meg a lehetőséget, hogy kimenjek a pályára, és nyerjek. Számomra ezt jelenti a munkám.”
A Coritiba Kazim-Richards tizenkettedik klubja, Anglián kívüli pályafutásában pedig a nyolcadik. Mióta maga mögött hagyta a Sheffield Unitedot, hogy a Fenerbahcéba igazoljon, mindössze egyszer, kölcsönként tért vissza a Blackburnbe a rendkívül nehéz 2012–13-as idényre, amikor három edző váltotta egymást, és a csapat tizenhetedikként végzett a másodosztályban. Érthető módon nem tervezi a visszatérését.
Brazília a negyedik hely, ahol tartósan letelepedett, mióta eligazolt a Galatasarayból 2013-ban, de úgy tűnik, hogy a 30 éves játékos itt érzi igazán otthon magát. Vajon hogy tud ennyire gyorsan beilleszkedni az idegen környezetbe? És miért költözött ilyen sokszor?
„Nekem nincs komfortzónám, ami sokat segít – ismeri el. – Nem vagyok félénk, mindig megpróbálok kapcsolatot teremteni másokkal, még akkor is, ha nem beszélem a nyelvüket. Igyekszem érvényesíteni az akaratomat. Szeretek viccelni, de a meccseken komoly vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki olyan, mint én.
Olyan sokszor költöztem már, hogy teljesen hozzászoktam. Őszintén szólva nem túl gyakran látogatok el Angliába, inkább veszek a rokonaimnak repülőjegyet, hogy ők jöhessenek hozzám. Anyám éppen itt van, apám pár napja repült vissza, a bátyám decemberben jön. Néha, amikor Angliába utazom, idegesítő helyzetekbe kerülök. Ezeket nem én keresem, hanem maguktól történnek. Itt, Brazíliában februártól decemberig kell játszani, a többi időt pedig a családommal tölthetem, ami a legfontosabb számomra.”
Így tényleg nem valószínű a visszatérés Angliába, bár soha nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő. Talán még ő maga sem tudja.
„Nem tudom, hol fogom befejezni a pályafutásomat – mondja. – Most csak annyit tudok, hogy meg akarom nyerni a Copa Sudamericanát a Coritibával. Ez a győzelem és a korábbi Bajnokok Ligája-negyeddöntős részvételem lenne a karrierem két csúcspontja.
Meg szeretném mutatni az embereknek, hogy meddig lehet eljutni onnan, ahonnan én jövök. Ez közhelyesnek tűnhet, de nézz csak rám. Leytonstone-ban születtem, Leytonban és Walthamstow-ban nevelkedtem, és most Brazíliában focizom. Ez hihetetlen.
Amíg itt vagyok, meg akarok csinálni pár dolgot. Nem elég idejönni, felmarkolni a pénzt, aztán elhúzni. Az nem menő. Szeretnék valamit visszaadni, szeretnék másokon segíteni.”
* A cikk még 2016-ban készült.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)
