Fotó Alamy, családi archívum, FFT, Getty Images, MTI, Puskás Intézet
Mély vonzalmam Puskás Öcsi iránt elválaszthatatlanul összefonódik az apám iránt érzett szeretettel.
Eszterhás István író volt, magyar nyelven alkotott. Mély szegénységben nőtt fel Kispesten. Szüleivel és két lánytestvérével lakott a Sárkány utcában. Apja, a nagyapám, Kreisz József költöztető volt, lovas kocsin szállította a bútorokat.
Kreisz József két fenékre itta az alkoholt. Az első világháborúban a Monarchia hadseregében szolgált, orosz hadifogságba esett, és kis híján megfagyott Szibériában. A fél szemére megvakult a hidegtől.
Eszterhás István
Nagyapja, az ükapám az 1850-es években kiment Amerikába, és postakocsikat kezdett kirabolni. Amikor már elég pénzt szedett össze a postakocsik kirablásából, hazatért kicsiny magyar szülőfalujába, és megvette a legnagyobb házat. Az öregasszonyok azt beszélték, hogy látták őt a pinceablakon át, amint a gonosszal kártyázik, a tét pedig a fiai lelke.
Nagymamám, Wagner Teréz tartotta a kezében a Kreisz családot. Az apám skarlátos volt gyerekkorában, és emiatt egész életében sántított egy kicsit. Nagyon szerette a különböző sportokat, különösen a labdarúgást, de nem űzhette, ettől azonban még ő is sokat játszott egyéb dolgokat a Sárkány utcai fiúkkal.
Egy nap az egyikük megdobta egy üres sörösüveggel, apám pedig összeesett, és tettette, hogy meghalt. A fiúk felrakták egy kis kocsira, azon tolták haza, miközben azt visították: „Meghalt a Pisti”. A nagyanyám hallotta őket, és sírva rohant ki, azt hitte, tényleg meghalt az ő kicsi fia. Odaszaladt a kocsihoz, mire apám kinyitotta a szemét, és azt mondta: „Nem haltam meg!”.
Apám elmondása szerint ekkor a nagyanyám úgy megverte, hogy azt hitte, abba tényleg belehal.
AMIKOR AZ APÁM ELKEZDETT BEFUTNI, a Kispest Futball Club igazgatója lett, ebben a beosztásban találkozott a kivételesen tehetséges tinédzserrel, Puskás Öcsivel. Cimborák lettek. Apám nagyon szerette Puskást. Nemcsak a tehetsége miatt, hanem mert tele volt tűzzel, melegséggel és ádáz magyar futballszenvedéllyel.
VOLT BENNÜNK VALAMI KÖZÖS, ami az első pillanatban összekötötte őket. Mindketten német (sváb) családból származtak. Amikor apám a harmincas éveiben járt, a Kreisz családnevet Eszterhásra magyarosította. Ugyanekkor változtatta meg Öcsi édesapja a Purczeld vezetéknevet Puskásra, hogy magyarosabban csengjen.
Az apám által választott névnek nem volt köze a híres magyar arisztokrata Esterházy családhoz. Azért választotta, mert nagyon tetszett neki a jelentése: „Csavargó, aki háztetőkön tölti az éjszakát”. (Volt idő, amikor más kontextusban ugyan, de megérdemelten viseltem a nevem.)
A Kispest FC csapata a világháború idején (balra az edző id. Puskás Ferenc, az álló sorban jobbról a harmadik ifj. Puskás Ferenc, bal oldalt a középső sorban Bozsik József
Puskás Öcsi – hűen a nevéhez – a futballtörténelem legnagyobb és leghíresebb „bombázója” volt.
AZ APÁM ÉS AZ ANYÁM akkor hagyta el Budapestet, amikor a szovjetek megközelítették a magyar fővárost 1944-ben. Ennek az évnek a novemberében születtem, miközben menekültünk.
Hat éven át éltünk osztrák menekülttáborokban; először egy náci, majd egy brit, végül egy angol láger látott vendégül bennünket. Szó szerint éheztünk ezekben a táborokban. A fenyőfák tűleveléből főzött levest ettük, illetve egy zabkásához nagyon hasonló eledelt, a puliszkát. Hetven évvel később még mindig képtelen vagyok zabkását enni, vagy bármit, ami hasonlít hozzá.
Egyedül az tartott életben, hogy néha csomagot kaptunk. Hatalmas méretű pakkok érkeztek tele kolbásszal és szalonnával, ezeket az apám barátja, Puskás Öcsi, vagy ahogy akkoriban hívtam, Öcsi bácsi küldte.
Puskás Ferenc akkoriban már hatalmas magyar sztár volt. Apám elmondta, hogy a csomagok olyankor érkeztek, amikor Öcsi bácsi külföldre utazott a válogatottal.
APÁM HATALMAS FUTBALLDRUKKER VOLT, így tőle hallottam történeteket azokból az időkből, amikor még nagyon kicsi voltam. Mesélt Öcsi bácsi mérkőzéseiről, káprázatos góljairól és győzelmeiről.
Alkalmanként előfordult, hogy futballmeccset rendeztek a menekülttáborban. Apám mindig magával vitt. A kisgyerekeknek megengedték, hogy a félidőben rohangáljanak a pályán. Egyszer túl közel mentem a melegítő játékosokhoz, és eltalált, alaposan megütött egy eltévedt labda.
Négyéves voltam. A hasam kék és lila színben játszott. Borzalmasan fájt, de az apám azt mondta, tekintsem kitüntetésnek.
„Megcsókolt a labda” – mondta. Örökre megjegyeztem ezt a mondatát, és akkor is a fejemben járt, amikor hetven évvel később az Öcsi bácsi életéről szóló filmhez írtam forgatókönyvet.
AMERIKÁBA 1950-BEN ÉRKEZTÜNK MEG. Apám az ohiói Clevelandben kapott állást, egy ferences szerzetesek által kiadott magyar nyelvű újság szerkesztője lett. Rendkívül szegények voltunk. Menekültek. Idegenek egy különös helyen.
Minden vasárnap délután mérkőzést tartottak különböző nemzetiségű csapatok között. Egy ősrégi gimnázium homokos pályáján rendezték ezeket a találkozókat, eredetileg baseballmeccseket játszottak ott. Az apám mindig magával vitt. Két órát buszoztunk oda, kettőt vissza.
A korabeli Nemzeti Sport cikkei arról tanúskodnak, hogy „Eszterhás István doktor” nagyon pártolta a fiatal Puskás kedvenc edzőit, Szűcs Nándort és Puskás apukát
Megérte. Végignézhettem néhány nagyon izgalmas és véres ütközetet különböző nemzetiségű csapatok között, és megtanulhattam pár különleges magyar kifejezést. Olyanokat, amelyeket korábban nem ismertem, apám sohasem használta őket. Ezek csak úgy röpködtek a pályán. Köztük volt az, hogy „lóf…sz”, „az anyád”, és még rengeteg, amelyeket nem volna illendő idecitálni. Ahogy cseperedtem, rájöttem, hogy a fiatal szűzlányok körében könnyű velük zavart okozni, és általában az anyjuk is méltatlankodva csóválta a fejét, ha ilyet hallott.
A leggyakrabban a két legjobb csapat összecsapásain futottunk bele ilyesmibe. Az egyik a magyaroké volt, a St. Stephen Dramatic Club névre hallgatott, a másik a németeké, úgy hívták: Mansfield Liederkranz.
Ezek a vérfürdők jelentették az idény csúcspontját. Egy ilyen alkalommal láttam, hogy egy lengyel játékvezető véresen szalad a kocsijához, mert a magyarok és a németek megpróbálták megleckéztetni, amíg fedezékbe ér. Fogtam apám kezét, miközben a tömeggel együtt üldöztük a játékvezetőket.
Még ilyen sok év távlatából is tisztán emlékszem arra, hogy a magyar csapatban volt egy sztár, úgy hívták, Nagy Karcsi, és ő különösen csúnyán beszélt. Szinte fülsüketítően visította azokat az új kifejezéseket, amelyeket akkoriban megtanultam. Apám azt mondta, a stílusa nagyon hasonlít ahhoz, amilyen Öcsi bácsié volt annyi idős korában. Nem a játékstílusára gondolt, hanem az általa használt szavakra és hangszínre.
Azt hiszem, ezeknek a különleges kifejezéseknek a jelentős részét Öcsi bácsitól tanultam, persze közvetve, Karcsi bácsin keresztül.
LAPSZÉLI JEGYZET: ötven évvel azt követően, hogy a helyszínen láttam a Mansfield Liederkranz ütközeteit, feleségül vettem egy Mansfieldből származó fiatal nőt, aki lengyel és olasz szüleivel járt el a Mansfield Liederkranz klub ünnepi vacsoráira lánykorában.
Nem Mansfieldban találkoztunk, hanem Hollywoodban, és ez a hely nagyon jól állt neki, ugyanis gyönyörű.
NAGYJÁBÓL NYOLCÉVES LEHETTEM, amikor apám minden idők legjobb karácsonyi ajándékát adta nekem. Saját maga készítette.
Egy játék volt, a neve: gombfoci. Fűrészelt egy asztallapot, zöldre festette, a két végére pedig drótból kaput készített. Vett hozzá többféle nagy felöltőgombot egy szegényeknek fenntartott olcsó boltban. Onnantól kezdve apám és én ezekkel pöcköltük a labdát, amit egy fehér gomb képviselt. Ugyanazt a mérkőzést játszottuk Clevelandben, amelyet annak idején ő kezdett el még Kispesten.
Annyira szerettem a gombfocit, hogy amikor nem vele vagy más srácokkal játszottam, akkor egymagam meccseltem. Volt egy nagy gombom, az volt Puskás Öcsi, és apámnak is volt egy, az pedig Bozsik Cucu.
„VOLT EGY NAGY GOMBOM, AZ VOLT PUSKÁS ÖCSI, ÉS APÁMNAK IS VOLT EGY, AZ PEDIG BOZSIK CUCU”
Évekkel később született öt fiam, és megkértem az egyik barátomat, hogy készítsen nekünk egy gombfocipályát. Nagyon gyakran játszottam velük, de mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek Puskás Öcsivel.
MIRE ELÉRKEZETT A TINÉDZSERKORSZAKOM, már tudtam, hogy Öcsi bácsi világsztár. Akárhányszor szerepelt az újságban, apám felolvasta a cikket.
Amikor arról olvasott, hogy többé nem lép pályára a magyar válogatottban, könny csillant meg a szemében. Öcsi bácsi elhagyta Magyarországot. Spanyolországban kötött ki, és egy igen híres ottani csapat játékosa lett. Apám felnézett az újságból, és csak annyit mondott, „K…rva, disznó komcsik!”.
AMIKOR TIZENÖT ÉVES LETTEM, Anasztasz Mikojan (örmény nemzetiségű szovjet kommunista politikus, 1956-ban a budapesti tárgyalóküldöttség tagja, aki azonban állítólag ellenezte a fegyveres beavatkozást, 1965-ig szovjet államfő), Moszkva egyik leghírhedtebb komcsija, a „budapesti hentes” látogatott el Clevelandbe egyik üzlettársához.
Apám, és még több száz másik magyar nagy tüntetést szervezett a szállodája előtt a külvárosban. Záptojásokkal dobáltuk, amikor kiszállt a limuzinjából, és az, amelyiket én dobtam, eltalálta a k…rva, disznó komcsi hentest, a mocskos komcsi mellkasán cuppant.
APÁM VIGYOROGVA, TÁGRA NYÍLT SZEMMEL ÉS ŐSZINTE CSODÁLATTAL NÉZETT, és elsőként az jött ki a száján, hogy „Öcsi bácsi büszke lenne rád!”. Másodikként pedig az, hogy „Miattad fognak deportálni bennünket!”. De a legszélesebb mosoly ült a száján, amelyet valaha is láttam.
NAGYON SZERETTEM A LABDARÚGÁST, de Amerikában gyerekkoromban nem létezett focikultúra. Az amerikai futball izgalmas és brutális játék volt, de az én értékrendem szerint nem olyan „gyönyörű játék”, mint a labdarúgás. Nem kellett hozzá semmi ravaszság.
A hatvanas években Amerikában úgy tekintettek e sportágra, mint a bevándorlók játékára, szinte „amerikaiatlan” sportágra. Nem is létezett nemzeti futballszövetség, és televíziós közvetítések sem voltak.
Családi kép 1955-ből Clevelandből. Az édesapa István, az édesanya Mária és balra a 11 éves Joe. „Akkoriban Józsinak vagy Jocónak hívtak”
Nagyon szeretek sportolni, ezért leginkább baseballoztam vagy kosárlabdáztam. Az utóbbihoz megvolt a kellő magasságom, és voltam annyira sovány, hogy fürgén mozogjak ide-oda. Ahogy egyre inkább amerikaivá váltam, úgy lettem egyre jobb a baseballban is.
Amikor egy kicsit idősebb fiatal lettem, abbahagytuk a gombfocizást apámmal. Néha meg-megpillantottam a pályát a kamrában, ilyenkor mindig nagyon szomorú lettem.
Apám intellektuális figura volt, és ahogy teltek az évek, eltávolodtunk egymástól, már nem volt olyan közeli a viszonyunk, mint korábban.
Cikkeket és könyveket írt, illetve előadásokat tartott a trianoni békediktátumról, engem viszont a legkevésbé sem érdekelt a trianoni békediktátum.
Megtanultam, hogyan kell harcolni a sötét sikátorokban. Rugós kést és fegyvert kezdtem hordani. A lányok kezdtek érdekelni, Elvis és Jerry Lee Lewis, a rock and roll, az autók, a cigaretták és az olcsó amerikai borok. Minden, ami amerikai. Nem jártam már el a magyar cserkészek összejöveteleire, ahogy a vasárnapi magyar misékre sem a Szent Imre-templomba.
Fanatikus baseballdrukker lettem, a Cleveland Indians szurkolója, és ugyanilyen megszállott amerikaifutball-őrült, a Cleveland Browns elkötelezettje.
Apám próbálta velem tartani a lépést. Ám minél inkább akarta, annál inkább láttam, hogy nem megy neki.
Kivittem egy Cleveland Indians-baseballmeccsre. Ott ült mellettem, miközben feszülten figyeltem a mérkőzést. Svájcisapka volt rajta, valamint egy olcsó, elhasznált viharkabát. A Bűn és bűnhődést olvasta Dosztojevszkijtől, majd a végén csak annyit mondott, hogy elég furcsa ez a sport. Semmi izgalmas nem történik benne.
Valahányszor Puskásék Ausztriában jártak, a magyar sztár élelmiszert küldött a volt kispesti elöljárónak és családjának
Eljött velem egy Cleveland Browns-mérkőzésre is, ahol végig arról beszélt, hogy az a csodálatos étel, amit előtte ettünk, a pizza, sokkal finomabb is lehetne, ha nem pepperoni paprika lenne rajta, hanem debreceni kolbász.
Egy nap hazaérkeztem az iskolából, és láttam, hogy a gombfocipálya ki van téve a szemetes mellé. Hosszú időn át meredtem rá, majd felnéztem, és láttam, hogy apám figyeli az ablakból, ahogy a pályát mustrálom. Gyorsan elfordultam.
KORA TINÉDZSERÉVEIMET TAPOSTAM, AMIKOR TALÁLKOZHATTAM A HÍRES ÖCSI BÁCSIVAL. Clevelandbe látogatott. Mielőtt megérkezett volna, írt apámnak egy üzenetet, hogy találkozhatnának.
Apám engem is magával vitt. Öcsi bácsi amolyan focigyorstalpalót tartott egy iskolai pályán, miközben egy csoport magyarral beszélgetett. Ekkor érkeztünk meg.
Amint meglátta apámat, azonnal széles mosollyal az arcán indult el felé, rögtön láttam, hogy szoros a kapcsolat közöttük. Természetesen mindketten magyarul beszéltek, ahogy én is.
Felemlegették a régi szép kispesti időket, a k…rva, disznó komcsikat és a feleségeiket. Anyám paranoid skizofréniától szenvedett, na meg persze a menekülttáborokban töltött évektől, de apám ezeket nem említette neki. Öcsi bácsi szívesen kérdezett volna még az anyámról, de egy idő után abbahagyta.
Felfigyeltem rá, hogy Pista bácsinak szólítja az apámat, aki szemmel láthatóan idősebb volt nála, mégis megragadott a tiszteletnek ez a foka.
Ahogy így beszélgettek, Öcsi bácsi egyszer csak hozzám fordult, és megkérdezte: „Focizunk egy kicsit?”.
Földbe gyökerezett a lábam. Tudtam, hogy ez olyan, mintha Babe Ruth hívna baseballozni vagy Otto Graham amerikai futballozni. Vagy mintha a profi bokszolóval, Joe Louisszal flangálnék.
A világsztár Puskást skót srácok rajongják körül 1960-ban Glasgow-ban
Szorosan egymás mellett, kéz a kézben elindultunk, aztán egyszer csak átkarolta a vállam. Felsétáltunk erre a leharcolt, viseletes pályára, és rugdosni kezdtük a labdát. Mágikus pillanat volt.
Egy mindenki által ismert nemzetközi sztárral fociztam, de előtte még átkarolt. Rugdostuk azt a bizonyos labdát, amelyik „megcsókolt” a menekülttáborban, amikor még kisfiú voltam.
Játék közben beszélgettünk, illetve mivel észrevette, hogy félénk vagyok, vele különösen félénk, inkább kérdezgetett.
Tudni akarta, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Nem akartam azt válaszolni, hogy még csak elképzelésem sincs, mivel szeretnék foglalkozni. Még mindig elveszve éreztem magam az új és különös Amerikában. Nem volt annyira könnyű amerikaivá válni, miközben az otthonom ízig-vérig magyar volt, és erős magyar akcentussal beszéltem az angolt. Ráadásul olyan szegények voltunk, hogy a ruháink többségét az Üdvhadseregtől szereztük be. Ezt nem mondhattam.
Ezért azt válaszoltam, amit apám szeretett volna nagyon, hogy ne maradjak az utcák foglya: író. Olyan meggyőző arckifejezéssel mondtam, amennyire csak lehetett, hogy író szeretnék lenni. Hosszasan nézett rám, de nem tűnt túl elégedettnek. Végül mégis azt mondta: „Mint az apukád”. Majd elmosolyodott, és hozzátette: „Remek”.
Megkérdezte, van-e barátnőm, amire azt hazudtam, hogy van. Ismét elmosolyodott, és azt mondta: „Ne aggódj, majd lesz”.
Kicsit passzolgattunk, néhányszor megnézte, hogyan szaladok a labda után, és megkérdezte, hogy dohányzom-e. Azt válaszoltam, hogy igen, és nem értettem, honnan tudja. Nem vettem észre, hogy rövid játék után alig kapok levegőt.
Ekkor elkomolyodott, és azt mondta, ne tegyem. Megijedtem ettől a hangszíntől, és visszakérdeztem. Szinte szomorúan mondta újra, hogy ne dohányozzak. Ránéztem, és szinte mérgesnek tűnt. „Ne dohányozz, mert a cigi meg fog ölni” – mondta. Hosszú pillanatokon át bámultam rá, majd csöndesen azt mondtam: „Rendben”.
Visszanézett rám, és azt válaszolta: „Ígérd meg, Józsi!”. Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevem. Ismét eltelt néhány pillanat, majd újra hazudtam egyet, és megígértem.
Néhány másodpercen át nem szólalt meg, azután elmosolyodott, és bólintott.
Ötven évvel később torokrákot diagnosztizáltak nálam, miután az egész életemet végigdohányoztam. Majdnem belehaltam. Két éven át alig tudtam beszélni, és olyan volt a hangom, mint Marlon Brandónak a Keresztapában.
„EGY NAP HAZAÉRKEZTEM AZ ISKOLÁBÓL, ÉS LÁTTAM, HOGY A GOMBFOCIPÁLYA KI VAN TÉVE A SZEMETES MELLÉ”
Miután véget ért a nyolcórás műtét, eszembe jutott ez a hamis ígéretem, amelyet Öcsi bácsinak tettem azon a viseletes futballpályán Clevelandben. Annak a jószívű és gondos embernek, aki át is karolt. Annak az egészen különleges embernek, aki egyszer megmentette az életem, és így visszatekintve ott, a clevelandi focipályán is meg akarta.
ANDY VAJNÁVAL, A PRODUCERREL KEDVELTÜK EGYMÁST, és sok időt töltöttünk a malibui házamban azzal, hogy barackpálinka mellett az általunk készített filmekről beszélgettünk, de még inkább arról, hogy mit jelent számunkra a magyar vér.
Végigbeszéltük, milyen kalandokon mentünk keresztül, miután elhagytuk Magyarországot. Felidéztük, milyen felirat volt a pénztárgép mögött a régi MGM Stúdióban a magyar producerek és rendezők fénykorában, a harmincas és negyvenes években. Az a felirat azt mondta: „Nem elég magyarnak lenni, fizetni is kell”.
Andy és én számtalan módon rengeteg számlát kifizettünk, miután otthagytuk Magyarországot, és örültünk neki, hogy megoszthatjuk egymással a költségeinket és a bevételeinket.
Szerettem vele dolgozni. Három filmet írtam neki: a Zenedoboz Magyarországról és a második világháború alatti nyilas uralomról szól, a Szabadság, szerelem a mitikus és heroikus 1956-os magyar szabadságharcról, illetve a Burn Hollywood Burnt (Égj csak, Hollywood!), ami a gyakran fájdalmas, gyakran szép bevételeket hozó és komiszul vidám történetünkön alapul.
ANDY ÉVEKKEL KÉSŐBB, miután a feleségemmel és a fiainkkal visszaköltöztünk Malibuból Clevelandbe, megkérdezte, nem volna-e kedvem filmet írni Puskás Öcsi életéről.
Azonnal igent mondtam. Még csak le sem folytattuk az általában nagyon hosszú, drámai, hisztis és nagyon is magyaros tárgyalásokat a tiszteletdíjamról. Simán igent mondtam, és a szokásos pénz tizedét kértem el a munkáért.
„KORA TINÉDZSERÉVEIMET TAPOSTAM, AMIKOR TALÁLKOZHATTAM A HÍRES ÖCSI BÁCSIVAL, AKI CLEVELANDBE LÁTOGATOTT”
Azért is mondtam gyorsan igent, mert az író szemszögéből nézve Öcsi bácsi története igazi magyar sztori. Klasszikusan magyar karakter, tele tűzzel és szenvedéllyel. Felvette a harcot a k…rva, disznó komcsikkal, és nyert.
És hát azért is kellett igent mondanom, mert ott volt az a be nem tartott ígéret, amelyet azon az ósdi pályán tettem neki. Belenéztem a szemébe, és hazudtam. Majdnem az életembe került. Abba az életembe, amelyet egyszer megmentett.
Volt még egy oka, hogy beleegyeztem. Az egyik utolsó mondat, amelyet apám mondott, mielőtt kilencvennégy évesen meghalt volna. „Emlékszel még azokra a gombfocimeccsekre, és arra, hogy sohasem hagytad, hogy én legyek Puskás? Mindig én kellett, hogy legyek Bozsik Cucu.”
Csendben egymásra néztünk, és szinte suttogta: „Sokat mókáztunk, nem igaz, Józsi?”.
Ránéztem, mosolygott rám, és még azt is nehéz volt kimondanom, hogy „Igen”. Nyújtotta a kezét, és rátette az enyémre.
MIELŐTT FILMET ÍRHATTAM VOLNA ÖCSI BÁCSIRÓL, el kellett készítenem a házi feladatom.
Elolvastam mindent, ami angolul vagy magyarul fellelhető volt róla. Szerencsére még mindig nagyon jól megy az olvasás magyarul, köszönhetően annak a sok pofonnak, amit anyámtól kaptam, amikor magyarul tanított olvasni gyerekkoromban. Elképesztően hazafias gondolkodású volt, a tőle kapott leckék örökre megmaradnak.
Naomi és én Budapestre utaztunk, ahol találkoztunk újdonsült barátommal, Szöllősi Györggyel, a földkerekség legnagyobb Puskás-szakértőjével.
Gyuri jól ismerte Öcsi bácsit. Sokat utaztak együtt, egymás társaságában fogyasztották a túrós csuszát és a fröccsöt. Majdhogynem családtagnak számított náluk. Azt hiszem, úgy szerette Puskást, ahogyan a fiú az apját.
Több olyan emberrel is találkoztam, aki személyesen ismerte őt. Együtt tölthettem egy csodás délutánt a testvérével, Éva nénivel abban a házban, ahol korábban maga Puskás Ferenc is élt Kispesten.
Szintén emlékezetes délutánban volt részem egy kiöregedett futballistával, akit nagyon tisztelek: ő Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Karizmatikus magyar hazafi. A labdarúgás és Puskás Öcsi ott él a szívében és a lelkében. A Puskás Akadémián beszélgettünk, ami a sport egyfajta Tadzs Mahalja, amit a miniszterelnök a legenda emlékére és tiszteletére építtetett. Ez a hely az én szememben nagyobb és tekintélyesebb, mint az amerikai futball Hall of Fame-je Ohióban, közel az otthonomhoz. (Korábban is találkoztam már Orbán Viktorral, hol máshol, mint egy Fradi-meccsen.)
Egy egész reggelt töltöttem el egy csodálatos emberrel, aki az utolsó időkben Puskás ápolója volt. Együtt ebédeltem a nagy Szepesi Györggyel, a magyar labdarúgás kiváló sportriporterével, aki szemtanúja volt Puskás Ferenc összes nagy sportdiadalának. Egy másik reggel pedig Papp Laci fiával lehettem együtt; az édesapja volt gyerekkori bokszpéldaképem, amíg meg nem ismertem Muhammad Alit, a legnagyobbat.
Joe Eszterhas Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel Felcsúton
Azokon az utcákon sétáltam Kispesten, ahol egykor az apám és Öcsi bácsi. Elmondtam egy rózsafüzért abban a templomban, amelyben mindkettejük esküvője volt. Láttam azt a koszos pályát, ahol megcsókolta őt a labdarúgás.
Megtekintettem a Bozsik Cucuról elnevezett kispesti stadiont, majd szemügyre vettem a nagy, amfiteátrumszerű stadiont, amelyet Puskás Ferencről neveztek el.
EGY CSODÁLATOS, INTIM PILLANATBAN kilátogattam nagyapám sírjához, és mivel apám egyetlenegyszer sem látogathatott vissza a második világháború után, letettem a fényképét a síremlékre. Elmondtam a Miatyánkot, és otthagytam a fotót. Végre sikerült újra összehoznom az apámat és a nagyapámat, akik nagyon szerették egymást.
Egy korábbi magyarországi utam során velem volt a legidősebb fiam, Steve is. Amerikában született és nevelkedett, de annyira magyarnak érzi magát, hogy a jobb karjára rátetováltatta a magyar címert.
A magunk különleges módján jártunk utána a tényeknek. Ellátogattunk az óbudai Puskás Pubba, vettünk néhány Puskás-mezt és -zászlót, továbbá sálakat. Vásároltam egy la-bokszpéldakéminált fényképet a fiatal Öcsiről, ami Kispest-mezben ábrázolja őt. Ez a mai napig ott van az íróasztalom fölött. Megittunk jó néhány fröccsöt, Öcsi bácsi kedvenc italát.
Az a délután, amit Steve-vel Óbudán töltöttünk, az anyaggyűjtés legélvezetesebb napja volt, az amerikai magyar fiam és én így mondtunk köszönetet annak, aki megmentette az életemet.
A BUDAPESTI ANYAGGYŰJTÉS NAGYON EGYSZERŰ EREDMÉNYT HOZOTT: Öcsi bácsi testesítette meg azt a jó tanácsot, amelyet apámtól hallottam állandóan gyermekként. „Légy rámenős, és ne foglalkozz az emberek véleményével!”
Puskás igazi magyar ember volt. Szerette az Istenét (akárcsak én), szerette a feleségét és a lányát (akárcsak én a feleségemet és a fiaimat), szerette az alkoholt (akárcsak én), szerette a túrós csuszát (akárcsak én), a nők társaságát (akárcsak én), a szülőföldjét (akárcsak én), a különleges, költői trágárságokat (akárcsak én), a szexet (akárcsak én), a labdát, a mezeket és a csapattársait (a magyarokat és a spanyolokat egyaránt). És van még valami, amit talán mindennél jobban szeretett (akárcsak én): nyerni.
Tudta, hogyan nyerjen. Tudta, hogyan szeressen. Tudta, hogyan harcoljon. Ő volt a megtestesült magyar ember. Akárcsak én.
És akkora szíve volt, mint egész Magyarország a trianoni békediktátum előtt. Ma már nagyon is foglalkoztat a trianoni békediktátum, amiről az apám olyan sokat beszélt gyerekkoromban. Amiről már tudom, mennyire utálatos döntés volt. Háborús bűntett, amelyet minden magyar ellen követtek el.
Büszke voltam rá, hogy amerikai vagyok, ahogyan arra is, hogy magyar. Viszont nagyon szégyelltem magam, hogy többek között egy amerikai elnök követte el ezt a bűntettet.
MINDEN JÓL MENT az anyaggyűjtéssel, amíg Naomi, Andy Vajna és Szöllősi Gyuri társaságában el nem utaztam Madridba.
Úgy terveztem, hogy interjúkat készítek Öcsi bácsi egykori Real Madrid-os csapattársaival. Úgy volt, hogy a Benabéuban, a globális futball szentélyében találkozunk (a Yankee Stadion hasonlítható csak hozzá a baseball világából).
Útban az interjúra, már bent a stadionban, felfelé tartottunk egy vaslépcsőn, de a legfelső fokán megcsúsztam, és visszabukfenceztem egészen az aljáig, összesen tizennyolc lépcsőfokot.
Joe Eszterhas és Szöllősi György, lapunk főszerkesztője
Egy századmásodpercre még láttam a vad riadalmat Naomi szemében, mielőtt elindultam volna lefelé.
Andy Vajna barátom, a Puskás-film producere tátott szájjal, tágra nyílt szemmel bámult a lépcső tetején, és Szöllősi Gyuri lába is a földbe gyökerezett.
Ahogy gurultam, arra gondoltam, hogy itt a vég. De nem lett igazam. Talán arról lehetett szó, amit a cseh rendező barátom, Milos Forman mondott egyszer: „A magyarok még ahhoz is kapzsik, hogy meghaljanak”.
Ragaszkodtam hozzá, hogy elkészítsük az interjúkat, és valahogy kötésekben, véresen, de sikerült.
Ezzel együtt súlyosan megsérültem. Csaknem egy hónapomba került, hogy felépüljek, miután hazaértünk Ohióba. Túlzottan fájt mindenem ahhoz, hogy a forgatókönyvre tudjak koncentrálni. Aztán újabb egészségügyi problémáim támadtak, és még hónapokig nem tudtam dolgozni. Már-már arra gondoltam, hogy a k…rva, disznó komcsik bosszút álltak azért, mert annak idején eltaláltam záptojással a „budapesti hentest”.
Aztán egy idő után rájöttem, hogy másról is szó van. Tizennyolc film forgatókönyvét írtam meg, ezek közül néhány nagy dobás volt a maga idejében, de most egy olyan emberről írtam, aki szó szerint megmentette az életem, ahogyan a szeretett apámét és anyámét is.
Különleges, mitikus és hősies magyar ember volt. Foglalkozott velem, és még arra is figyelmeztetett, hogy öngyilkosságot követek el, ha dohányzom. Ki is derült, hogy igaza van, tényleg majdnem belehaltam.
Hogyan köszönöd meg valakinek, hogy ilyesmiket tesz érted? Nem lehet. De talán egy jó forgatókönyv kezdetnek megfelel. Azt akartam, hogy ez legyen a legjobb, amit valaha is írtam, egyben a legjobb filmem.
FÉLTEM. Csak ültem a régi, leharcolt Royal írógépem előtt. (Ugyanez a gép tűnt fel a Kicsorbult tőr című filmben.) Ültem és bámultam. De nem gépeltem. Képtelen voltam akár egyetlen szót is leírni. Inkább imádkozni próbáltam. Imádkozni Istenhez. Szent István romlatlan Szent Jobb kezéhez. Atillához, a hun királyhoz. A magyar történelem minden spirituális alakjához, aki csak eszembe jutott. Még Gábor Zsazsához is, aki felé első fiatalkori erotikus érdeklődésem irányult.
Sajnos azonban az imáim nem hallgattattak meg. Semennyire sem. Még egy szó sem.
Ezt követően kipróbáltam, hogy Puskás-mezben, Fradi-sapkában, sőt azzal az olcsó éremmel a nyakamban, amelyet egy róla szóló magyar könyvben találtam mellékletként, ültem oda a gép elé. Nem tudtam, mi mást próbálhatnék még ki.
Leszoktam a dohányzásról, úgyhogy még csak egy cigit sem szívhattam el. Az ivásról is leszoktam, így aztán nem is ihattam. Az orvosaim diétát írtak elő, és a feleségem, akit annyira szeretek, náciként ragaszkodott hozzá, hogy betartsam, úgyhogy még csak egy dobostortát vagy palacsintát, esetleg túrós csuszát sem ehettem, amit pedig Öcsi bácsi annyira szeretett. Az egész rémálommá vált.
AZTÁN HIRTELEN ÉS TRAGIKUSAN meghalt Andy Vajna barátom.
Az egyetlen ember, akinek köszönhettem, hogy forgatókönyvet írok Puskás Ferenc életéről, holtan feküdt. A harminc éven át pálinkaivó cimborám, futótársam, olykor a főnököm, máskor az útitársam hirtelen elment.
Joe Eszterhas feleségével, Naomival
Elöntöttek az emlékek. Csirkepaprikást ettünk, amit az anyja készített Beverly Hillsben. Vagy kolbászos sütit, amiből minden születésnapjára rendelt Ottótól. A születésnapi ünnepségeit minden esetben a magyar himnusz eléneklésével fejeztük be. Ő szervezte meg a magyar állam által adott kitüntetésemet. Együtt hallgattuk meg a Showgirls című filmre jelentkező félmeztelen táncoslányokat Vegasban, jóllehet Andynek semmi köze nem volt a filmhez. Ennek ellenére önzetlenül és nagylelkűen segített a válogatásban. Éjszakába nyúlóan hallgattunk LGT-t és Muzsikást a malibui házamban. Szarkasztikus humorral mesélte mindenkinek katasztrofális madridi anyaggyűjtésünket. „Nem tetszett Madrid. Az étel nem valami jó. A meccs unalmas volt, ja, és majdnem megöltük szegény, k…va Joe-t.”
Andy Vajna és én sokat nevettünk az évek során, de az is előfordult, hogy sírtunk, ilyenkor igyekeztünk elrejteni a könnyeket egymás elől. Számos tekintetben hasonlítottunk egymásra: mindketten menekültek voltunk, nehéz gyerekkort tudhattunk magunkénak, ennek ellenére, minden eséllyel szembe menve sikeresek lettünk. Andy hazaköltözött Hollywoodból a szűkebb hazájába, Budapestre, én pedig szintén elköltöztem Hollywoodból az egyetlen olyan városba, amelyet otthonomnak tekintek, Clevelandbe. Úgy tekintettem magunkra, mint az öregedő kutyák, akik rengeteg viadalt túléltek, majd hazamentek.
Úgy mondják, az öreg kutyák hazamennek meghalni. És az én jó öreg barátom itt hagyott bennünket.
Én pedig még mindig csak ott ültem a hülye írógép előtt, lefagyva meredtem rá, és képtelen voltam megírni a forgatókönyvet, amelyről pedig nagyon szerettem volna, hogy a legjobb legyen, amit csak megalkottam. Legépeltem néhány szót magamnak: „Istenem, mégis mi lesz ebből?”.
Szegény, hülye Joe!
A RENGETEG IMA, a hosszas ücsörgés, az órákon át tartó magam elé bambulás és Andy meggyászolása után végre történt valami. Mélyen elaludtam, és amikor hirtelen felkeltem, valami melegség töltött el. Először nem emlékeztem, mi történt álmomban. Aztán viszont eszembe jutott.
Hangokat hallottam.
Öcsi bácsi azt mondta: „Lóf…sz a seggedbe! Mi van veled, Józsi?! Bízz magadban. Tudod te, hogyan kell ezt csinálni. Kezd elfogyni a türelmem! Csináld már!”
Andy Vajna pedig azt mondta: „Hagytad, hogy meghaljak, mielőtt elolvashattam volna azt az átkozott kéziratot. Azt hittem, ennél jobb barátok vagyunk. Ki finanszírozza most ezt a k…va filmet?”
Apám azt mondta: „Ne aggódj. Öcsi bármilyen kéziratot megbocsát azok után, amit a budapesti hentessel tettél.”
Másnap korán reggel leültem a géphez, és ütni kezdtem a billentyűket.
Egy telefonhívás szakított félbe. Az ügyvédem jelezte, hogy kereste őt Andy Vajna ügyvédje, Robert Zipser, és emlékeztette rá, hogy egy szerződés szerint tartozom egy forgatókönyvvel. Az ügyvédem azt mondta, hogy nagyon kedves volt vele, de tudtam, hogy Robert Zipser is magyar, ezért, ha nem kapja meg, hamarosan nagyon barátságtalanná válik. Eszembe jutott egy sor egy operából, amelynek igazságát magam is teljes szívemből éreztem, így szólt: „Isten, óvj a magyarok nyilától!”. (Wagner Lohengrinjének első jelenetében énekli Madarász Henrik német király)
Egyre csak írtam és írtam. Köszönhetően Öcsi „Lóf…sz a seggedbe!” mondatának, Andy Vajna „Hagytad, hogy meghaljak!” szemrehányásának, apámnak, aki a záptojásra emlékeztetett, illetve a magyar gyökerű Robert Zipsernek, és végre-valahára befejeztem a kéziratot.
A LEGELSŐ MONDATA ÍGY SZÓL: ANDY VAJNA EMLÉKÉNEK
CÍMET AZONBAN MÉG NEM TALÁLTAM. Korábban volt néhány jó címötletem, például az Elemi Ösztön (Basic Instinct) vagy a Flashdance, a legjobban azonban a Hazudozni Amerikában (Telling Lies in America) sikerült. Néhányan, akik szeretnek engem, azt mondták, túlzottan szókimondó volt, de erre csak azt válaszoltam, hogy őszintén beszélt a hollywoodi karrieremről.
Semmire sem jutottam viszont az Öcsi bácsi életéről szóló film címével, egy reggel azonban felkeltem, és megvolt. Álmomban hallottam a fülembe suttogni. Úgy szólt: Az Isten bal lába (God’s Left Foot). Ebből az esetből két dologra következtettem: az egyik, hogy Isten szeret.
A második, hogy az Isten is rajong Puskás Öcsiért. Isten adta Öcsi bácsi bal lábát.
TUDOM, HOGY AMIKOR A LEGKÖZELEBB találkozom vele odafent a mennyországban, amit apám csak Kis Budapestnek hívott, Öcsi bácsi beszélni akar majd velem a forgatókönyvről.
El sem tudom mondani, mennyire várom már.
El sem tudom mondani, úgy félek ettől a pillanattól, hogy majd beszarok.
JOE ESZTERHAS
JOE ESZTERHAS (született Eszterhás József, Csákánydoroszló, 1944. november 23.) amerikai forgatókönyvíró, producer, újságíró, író. Édesapja Eszterhás István író, újságíró volt, a második világháború idején dr. Antal István államtitkár, majd igazságügy-, illetve vallás- és közoktatásügyi miniszter személyi titkáraként, aztán miniszterelnökségi sajtóelőadóként dolgozott. Családjával a háború végén hagyta el az országot, fia, József menekülés közben született Vas megyében, közel az osztrák határhoz, és néhány, ausztriai menekülttáborokban töltött év után 1950-ben az Egyesült Államokban, az ohiói Cleveland magyarok lakta kerületében telepedtek le, mert Eszterhás István lett a Katolikus Magyarok Vasárnapja című helyi magyar hetilap szerkesztője.
Joe Eszterhas felsőfokú tanulmányait az Ohio Egyetemen végezte, ám diplomát nem szerzett. Újságírással foglalkozott, a clevelandi The Plain Dealer riportereként emlékezetes írásban („Legacy of Silver Bridge”) számolt be az Ohio folyón átívelő híd összeomlásáról 1968-ban. Országos hírnévre a legendás Rolling Stone magazin vezető szerkesztőjeként (1971–1975) tett szert. Volt bűnügyi riporter is, interjút készített mások mellett Charles Mansonnal is. A Nemzeti Könyvdíjra is jelölt, Charlie Simpson apokalipszise (1973) című regénye után kérték fel filmforgatókönyvek írására, ekkor fordult érdeklődése Hollywood felé, a filmipar fővárosában pedig iskolát teremtett forgatókönyveivel.
„CSAK ÜLTEM A RÉGI, LEHARCOLT ROYAL ÍRÓGÉPEM ELŐTT. ÜLTEM ÉS BÁMULTAM. DE NEM GÉPELTEM. KÉPTELEN VOLTAM AKÁR EGYETLEN SZÓT IS LEÍRNI”
Olyan emlékezetes filmek kötődnek a nevéhez szerzőként, mint a Flashdance (1983), a berlini filmfesztiválon Arany Medve-díjat nyerő Music Box (1989), az Oscar- és Golden Globe-díjra is jelölt Elemi ösztön Sharon Stone-nal és Michael Douglasszel (1992), a Hiába futsz (1993) Jean-Claude van Damme-mal vagy a Showgirls (1995), amely bár nem nyerte el a kritikusok tetszését, 100 millió dollár bevételt hozott csak a videokazetta-kölcsönzésekből, így az MGM stúdió történetének egyik legsikeresebb projektjévé vált. Az Elemi ösztönért hárommillió, a Showgirlsért kétmillió dolláros honoráriumot kapott, és mivel a neve már márkanévvé vált a szakmában, 1997-ben az Egyéjszakás kalandnak már egy négyoldalas vázlatáért is két és fél millió dollárt fizettek neki, további másfelet pedig a forgatás megkezdésekor. Egy vagyont keresett az olyan forgatókönyveivel is, amelyek el sem jutottak a filmes megvalósításig. Tizenhét forgatókönyvéből nem készült film, ám ezek közül is 1.6 millió dollárt kapott a Ganglandért (1994), egymilliót a Foreplayért (1994) vagy félmilliót a City Hallért (1980).
A forgatókönyvírás első igazi sztárjaként felkarolta a Hollywoodban addig egyáltalán nem megbecsült szerzők ügyét, segítette öntudatra ébredni a kollégákat, akik azóta – többek között a gyakori sztrájkoknak is köszönhetően – mára jóval nagyobb szakmai és anyagi megbecsülést vívtak ki maguknak.
Nagy törést jelentett az életében, amikor a kilencvenes években az amerikai Igazságügyi Minisztérium vizsgálatot indított annak kiderítésére, hogy édesapja a háború idején készült magyarországi írásai antiszemitának vagy háborús bűncselekménynek minősülnek-e, és bár felmentették a vádak alól, apa és fia viszonya ezután megváltozott. Apjához fűződő ambivalens és folyamatosan változó érzéseiről több könyvében is részletesen ír. A Magyarországgal kapcsolatos véleménye is nagy változásokon ment keresztül az évek során, az ezredforduló után már többször járt szülőhazájában, ő írta társszerzőként a forgatókönyvét a Szabadság, szerelem című, 2006-ban bemutatott ’56-os magyar filmnek, ami producerként Andy Vajnához köthető.
Huszonnégy év házasság után elvált feleségétől és két gyermeke anyjától, Gerri Javortól, és elvette a jóval fiatalabb Naomi MacDonaldot, akitől négy fiúgyermeke született. A mai napig vele él, miután eladta malibui házát, Kaliforniából visszaköltözött Ohióba. Visszatalált a katolikus egyházhoz is.
Élete nagy részében erős dohányos és alkoholista volt, aminek következtében torokrákot kapott, de abbahagyta a dohányzást és az alkoholfogyasztást, és felépült betegségéből.
Emlékezetes nyilatkozatháborút vívott Mel Gibsonnal, miután a színész–rendező felkérte a Passió folytatásának szánt film forgatókönyvének megírására, ám a kapcsolatuk annyira elmérgesedett, hogy Joe Eszterhas 2012-ben egy e-könyvet is kiadott Heaven and Mel címmel.
Összesen nyolc könyve jelent meg, ezek közül több magyarul is olvasható, mint a 2004-es Hollywoodi fenevad című önéletírás.
Andy Vajna filmügyi kormánybiztostól, korábbi hollywoodi producertől kapott megbízást 2016-ban, hogy egy Puskás Ferencről szóló nagyjátékfilmhez írjon forgatókönyvet, amelyet Az Isten bal lába címmel az idén fejezett be, majd dolgozott át.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. decemberi számában.)
