Barrington Patterson (46 éves)
Egykor: Zulu Warriors-tag (Birmingham City)
Ma: Korábbi kickboxolóból és MMA-harcművészből lett színész
1995-ben Barrington Patterson épphogy kikapott kickboxban Vitalij Klicskótól Kijevben. Még lenyűgözőbbé teszi ezt a bravúrt, ha figyelembe vesszük, hogy Patterson egész kickbox- és MMA-pályafutását úgy csinálta végig, hogy csak az egyik szemére lát, ezáltal ki is érdemelte az „Egyszemű Baz” becenevet.
„Ötéves voltam, amikor a húgom hozzám vágott egy dobozos kólát, ami kiütötte a szemem. Mindenki azt hiszi, hogy a harcok során veszítettem el, de valójában a húgom és a doboz kóla miatt.” Bár Patterson büszke arra, amit elért profiként és amatőrként a harcművészetekben, korábban egészen másfajta harchoz volt szokva.
„Birminghamben, Handsworth-ben laktunk, és amikor megismerkedtem a futballal az 1980-as évek elején, azonnal a rabjává váltam. Szenvedélyes volt és veszélyes.” Patterson hamarosan csatlakozott a multikulturális Zulu Warriors huligáncsoporthoz, amely a Birmingham City híve volt.
„Nem volt szervezett rendőri fellépés. Nem voltak térfigyelő kamerák. Azokat, amiket akkor megúsztunk, ma már nem lehetne megúszni. Mindig szerettünk idegenbeli meccsekre menni, Londonba vagy más városokba, mint például Leedsbe. Az Old Denhez (a Millwall régi stadionja – a szerk.) vezető úton a lakótelepi lakások minden ablakából lógott ki valaki, aki a vonulásunkat figyelte. A következő saroknál már vártak minket. Tégla, üveg és kő volt a fegyver. Ha azt mondanám, hogy nem féltem, akkor hazudnék.”
De Pattersonnak nem jutott olyan túlságosan sok emlékezetes pillanat a Zulukkal, mert hamarosan döntenie kellett, hogy folytatja-e azt az életformát, vagy pedig a karrierjére koncentrál. „Választanom kellett a kickbox és a futball között, és ha már a kickboxot választottam, teljes koncentrációval akartam csinálni.”
A kickbox-világbajnokság és az MMA-korszak után még edzői munkát is vállalt Patterson, mielőtt visszavonult a profi sporttól. Aztán tavaly felkérték, hogy alakítsa saját magát a The Guvnors című mozifilmben, és a karakteres thrillerben együtt játszott David Essexszel, Harley Silvesterrel és Vas Blackwooddal. Most az a pletyka járja, hogy Patterson szerepet fog kapni a Drakula egyik új feldolgozásában.
Feleségével, Traceyvel legutóbb 63 ezer fontot ajánlottak fel jótékonysági célra gyermekeknek, és Patterson gyakran tart előadásokat iskolákban is. „Imádom. Épp most csináltunk egy kampányt a Joshua Wilson Agytumor Szeretetszolgálat javára, azelőtt pedig zoknikat és csokit osztottunk a hajléktalanoknak. Nagyon lelkesítenek az ilyen feladatok.”
Riaz Khan (48)
Egykor: YTS- és Baby Squad-tag (Leicester City)
Ma: főiskolai docens
Khan most segít a bevándorlóknak alkalmazkodni a brit kultúrához
A ’70-es, ’80-as években volt egy délutáni sitcom-sorozat az ITV-n, a Mind Your Language, amely egy fehér angoltanárról (Mr. Brown) és különböző korosztályú bevándorlókról szólt. Minden héten „vidám” szituációkba keveredtek a szereplők a faji sztereotípiák okozta félreértések miatt. Eközben az osztálytermeken kívüli Nagy-Britanniában tombolt az idegengyűlölet, a munkanélküliség és a szegénység. A valóságban a bevándorlók jelentős része került valahogy konfliktusba a fehér munkásosztály és polgárság tagjaival. „Nem volt könnyű időszak – emlékszik vissza Riaz Khan, aki már Britanniában született, pakisztáni szülők gyermekeként. – Az ázsiaiak többnyire befelé fordulók voltak, és féltek a kulturális keveredéstől a britekkel, gyakran okkal.”
Tinédzserként már érzékelte Khan, hogy szülővárosában, Leicesterben mennyiféle etnikum keveredik, de ez nem volt identitásképző számára egészen addig, amíg a ’80-as évek elején személyes kapcsolatba nem került az ezeket valamilyen módon képviselő csoportokkal.
Miután a bátyjával néhányszor kiment a Filbert Streetre, a Leicester stadionjába, Khan hamarosan olyan huligánbandákhoz kezdett vonzódni, amelyek a bevándorlókat is bevették maguk közé. „Tagja lettem a YTS-nek (Young & Trendy Squad – Fiatal és divatos csapat – a szerk.), amely aztán később beolvadt a jóval nagyobb Baby Squadbe” (a nem éppen fenyegető elnevezés onnan jött, hogy a Leeds-drukkerek csúfolták így őket fiatal koruk miatt).
„Nem szeretem magam erőszakos fiatalként jellemezni, de ifjúként féktelen voltam, tele tesztoszteronnal. A banda befogadott, és ez hatalmas dolog volt számomra, ázsiai srácként. A Baby Squadben nagyon sokan voltak, és voltak benne rasszisták is, de amikor megindult a harc, egymásért küzdöttünk.”
Khan biztosan nem az első nem fehér harcos volt a huligánbandák közötti összecsapásokban, de azt figyelte meg, hogy egyre több és több etnikai kisebbség képviselteti magát az utcai akciókban, és a Baby Squad még egy női taggal is büszkélkedhetett, aki felderítőként is gyakran segítette a bandát.
Khan, amikor még „fiatal és divatos” volt
Vajon mi tetszett neki a futballhoz kötődő erőszakban? „Aki nem volt benne, annak nehéz elmagyarázni. Félelem, agresszió, adrenalin, izgalom, és mindez együtt. Emlékszem, amikor a Manchester United jött Leicesterbe, 1983-ban, az nagyon ijesztő volt. Olyan sokan voltak, hogy azt hittük, elfoglalják az egész várost.”
A ’70-es évek végéről, a ’80-as évek elejéről se szeri, se száma a huligánokról szóló városi legendáknak. „Rettegett banda volt a Scully a West Hamtől, no meg persze az Egykezű Babák a Chelsea-től, amelynek a vezéralakja… nos…, egy egykezű srác volt.
Amikor egy nap a Baby Squad vezéralakja összecsapott az utcán az Everton egyik bandavezérével, volt nála egy kés, és teljesen összeszabdalta az arcát. Borzalmas volt.”
Khan végül hátat fordított ennek az életnek a ’80-as évek végén, nagyjából a Hillsborough idején, és sokakhoz hasonlóan ő sem ment többé meccsre, miután megszűntek az állóhelyi szektorok. Napjainkban Khan négygyermekes apuka, a Leicester College-ban dolgozik, nyaranta a De Montfort Egyetemen tart előadásokat, és ironikus módon bevándorlóknak tanít angolt, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a brit kultúrához. „Most én vagyok Mr. Brown!” – mondja nevetve. Khan lelkes ellenzője az English Defence Leaque-nek (Angol Védelmi Liga, szélsőséges iszlámellenes szervezet – a szerk.) és a Britain First nacionalista pártnak, azon munkálkodik, hogy a britek és a bevándorlók békésen éljenek egymás mellett. „Sajnos elég tíz szélsőséges muzulmán, akik elkövetnek valami butaságot, és máris indítékot adunk az EDL-nek, hogy feltámassza a huligán kultúrát, csak éppen az ázsiai származásúak ellen, akiket újra ellenségnek tekinthetnek.”
Bradley Welsh (42)
Egykor: Blackley’s Baby Crew-tag (Hibernian)
Ma: konditerem-tulajdonos
Bradley Welsh túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy a régi huligánévekre emlékezzen, mert az „El a kezekkel a Hibstől” kampányban a korábban szintén huligán Jim Slavennel karöltve egy fórumot szervez, amelynek célja, hogy megpróbálja megakadályozni az Easter Road (a Hibernian stadionja) eladását. „A feleségem apja a kezdőkör alatt van eltemetve – magyarázza. – Ironikus, nemde, hogy helyettük próbáljuk nekik megmenteni a klubot?”
A Hibsnek szurkoló Blackley’s Baby Crew huligáncsoport 1984-ben alakult meg, és Welsh a kezdetektől benne volt. „A nyolcvanas évek közepe kulturális fekete lyuk volt: vége volt a punknak, Thatcher volt hatalmon, magas volt a munkanélküliség, elterjedt a heroin; kellett valami új. A fiatal férfiak bandába verődtek, képviseltek egy csoportot és egy klubszínt, és jól érezték magukat.”
1985-ben az Aberdeen látogatott az Easter Roadra. „Ők voltak a legnagyobb csőcselék egész Európában. Rengeteg angol is hozzájuk csapódott, akik Skóciába jártak át dolgozni az olajiparba, és egyébként is az egyik legnépszerűbb klub volt a skótok körében is. 1985-ben húsvétkor jöttek az Easter Roadra, és úgy agyonrugdostak egy Hibernian-szurkolót, hogy az kómába esett. Az egyik legerőszakosabb meccs volt a brit futbalban.”
A Hibs-fiúk gyorsan megalapozták a hírnevüket a „belülről bomlasztó” taktikájukkal. Egy bandának mindig nehéz volt észrevétlenül – és gond nélkül – bejutnia egy idegenbeli meccsre egy másik városba. „Mi azonban gyakran már a meccs előtti napon megérkeztünk, beszivárogtunk, vagy a mérkőzés napján olyan korán érkeztünk, hogy a hazai bandatagok még az ágyban voltak.” Másokhoz hasonlóan Welsh is rengeteg brutális jelenet tanúja volt. „A kluboknál fontkötegek voltak a biztonság megteremtésére, de féltek a bandáktól. Mi elvállaltuk a biztonsági szolgálatot.”
1991-ben Welsht lecsukták zsarolás és verekedés kezdeményezésének bűntette miatt. „Jól tudtam bunyózni. Gyerekként is mindig az öklömmel oldottam meg a problémákat.” Welsh később profi ökölvívóként kilenc meccset bokszolt könnyűsúlyban, és skót színekben beutazta a világot, mielőtt visszatért és letelepedett Edinburgh-ban. Több városban lévő konditerem-hálózatot hozott létre barátaival. „Az ökölvívás mentett meg engem az eltévelyedéstől, szeretnék én is adni valamit a mai gyerekeknek, amivel foglalkozhatnak, ami távol tartja őket a rossztól. Zűrzavaros életem volt, szeretnék másokat megóvni a lecsúszástól. És ezért is szeretném most a régi klubomat is megmenteni.”
David Jeal (48)
Egykor: Young Executives-tag (Bristol Rovers)
Ma: a Bristol Rovers lelkésze
Most ő Isten embere a Kalózoknál, pedig fiatalon kitiltották a Rovers hazai mérkőzéseiről. „A nyolcvanas években történt. Tizenöt vagy tizenhat éves voltam, bámulattal néztem az idősebbeket, akik harcoltak egymással a meccsek előtt, és én is csatlakoztam a Young Executiveshoz. Mindannyian zakót, vadászsapkát és Christian Dior dzsekit viseltünk. Benetton táskát hordtunk, de nem tudtuk mivel megtölteni, ezért általában újságpapírral tömtük ki. Milyen szomorú!”
David Jeal ott volt szinte minden meccsen, bár néha csak beesett a kezdőrúgásra. „A Birmingham Cityvel játszottunk otthon. Több ezren jöttek, összecsaptunk, és kaptam egy nagy rúgást. A városi rivális Bristol City elleni meccsek is mindig kemények voltak. Csak az volt a vétkük, hogy a folyó rossz oldalán éltek a mi olvasatunkban, és ezért utáltuk őket. Néha a hídon csaptunk össze velük.”
A csaták nyomait hegek formájában ma is a testén viseli Jeal. „Egyszer berepedt a szemgödröm és a fogaimat is kiütötték. Ráadásul a Rovers-szurkolók tették, mert City-drukkernek hittek a Newport County elleni meccs előtt.”
Az 1992-es Eb-n Svédországban ismét olyan eseményekre került sor, amelyek miatt egész Európa rettegett a brit futballhuligánoktól. Jeal látta, ahogy az egyik svéd szurkoló kómába esik, miután egy angol összerugdosta – ahogy azt ő maga is tette egyszer-kétszer. Ez a nap fordulópontot jelentett az életében. A fiú felépült, de Jeal lelkében valami megváltozott. „Bevillant: Te jó ég, mit csinálok?”. Összeomlott, és a templomban lelt menedékre Krisztusnál.
„Elkezdtem dolgozni egy hajléktalanszállón, és megállapítottam, hogy a hajléktalanok ugyanolyan állapotban vannak, mint én. Én harcoltam és embereket vertem, mert boldogtalan voltam, ők pedig az italba menekültek boldogtalanságukban.”
Ezek között a sebzett lelkek között érezte Jeal életében először, hogy boldog. „Utána tíz évig börtönlelkész voltam, most templomi lelkész vagyok. Hét éve a Roverstől megkerestek, volna-e kedvem a csapat lelkésze lenni, én pedig azt mondtam: »Ó, igen!«. Tudtak a múltamról, mégis engem akartak. Mindig nagyra becsültem azokat, akik képesek második esélyt adni másoknak.”
És szokott imádkozni a Roversért? „Á, kész időpocsékolás!”
Simon Cooper (42)
Egykor: Young Firm-tag (Manchester City)
Ma: az akadémia főedzője és az ifjúsági csapat edzője az Oldham Athleticnél
„Rajtunk ütöttek az Everton-szurkolók az idegenbeli meccsünk előtt. Kaptam egy jó nagy rúgást. Megesküdtem, hogy soha többé nem megyek idegenbeli meccsre a bandával. A nyolcvanas évek közepén jártunk, nem sok rendőr volt a stadionok környékén, így a huligánbandák egymás között nyugodtan lerendezhették a dolgokat.”
Coopernek a banda – mint sokaknak – védelmet nyújtott, és a valahová tartozás élményét. Manchester kemény, külvárosi részén nőtt fel, és a futballal összekapcsolt erőszak az életformájává vált, „mert minden meccsnapon az életedért harcolsz”, ahogy ő megfogalmazta.
Azt mondja, az erőszak mértékét gyakran eltúlozzák. „Sokszor húszan verekedtek, akik az első sorokban voltak, a többiek csak ugrándoztak és kiabáltak mögöttük. De előbb-utóbb mindenki harcolni akart, nemcsak a periférián lenni.”
A City- és a United-fanok közötti hírhedt összecsapás 2007-ben – amely a „Királyok csatája” néven ismert, mert a Kings Arms pub előtt zajlott le Ardwickben – fordulópontnak bizonyult Cooper életében. „Ez volt a legerőszakosabb esemény, amelyben valaha is részt vettem. Minden csupa vér volt. Egy bomba is felrobbant a közelemben. Olyan srácokkal kerültem szembe, akikkel együtt nőttem fel, és akiket ismertem. Az egyik fiú majdnem életét vesztette, és akkor arra gondoltam: »Mi ez? Mit csinálunk?« Ez volt a döntő pillanat egy csomó embernek. A kislányomra gondoltam: »Milyen példát mutatok én neki?« Cooper is rabja lett a kokainnak, rossz társaságba keveredett, és elsodródott a futballtól. „Az egyik társamat meggyilkolták, egy másik City-drukkernek pedig sclerosis multiplexe lett. Láttam, milyen szenvedésen ment keresztül, mielőtt meghalt.”
Az elvonó után Cooper új, józan életet kezdett, és a mormon vallás követőjévé vált. „Mindenki kinevetett, és azt mondta, hogy elment az eszem. Én azt gondoltam: »Várjunk egy percet. Miért jobb egy csomag fehér port beszippantani valamelyik kocsma sarkában, mint tiszta lélekkel üldögélni egy templomban és célt keresni az életemnek?« Ez az én damaszkuszi utam. Nekem ez bejött, de mások életébe nem szólok bele, senkit sem próbálok megtéríteni, én sem akartam soha, hogy mások lenyomjanak valamit a torkomon.”
Az elvonó alatt Cooper pszichológiai folyóiratokat kezdett olvasni, és érdeklődni kezdett az NLP (neurolingvisztikai programozás) iránt, amelyben dr. Joseph Murphy arról ír, hogyan falja fel a tudatalattija az embert. „Később a meggyőződésemmé vált, hogy ezt a futballedzői munkámban is tudnám hasznosítani. Egyszer ugyanis egy véletlen találkozás egy régi ismerősömmel megnyitott előttem egy új utat. Az egyik legjobb haverom, egy United-rajongó, Steven Scullion lehetőséget adott arra, hogy edzőképzésben vegyek részt.”
Cooper megkapta az esélyt, amikor Stuart Delaney mellett kezdett el dolgozni a Stockport County akadémiáján, és részmunkaidőben az ificsapatnál. „Úgy gondoltam, ahhoz, hogy egyszer jó edző lehessen belőlem, meg kell tanulnom kommunikálni a fiatalokkal. Egyébként ebben tehetséges voltam, Delaney meg is dicsért, talán mert az utcán nőttem fel. Aztán állást kaptam az Accrington Stanleynél, ahol ifiedző és toborzási vezető voltam, majd az Oldham Athletic hívott, felkértek az ificsapat edzőjének és az akadémia főedzőjének.”
Bár Cooper nagy utat tett meg, a régi idők még mindig gyakran kísértenek. „Az Oldhamnél sokan ismernek, gyakran láttak a lelátókon, és talán azt gondolják magukban: »Mi a fenét keres ez itt? Ha-ha! Ettől tanuljanak jó példát?« De én tényleg megváltoztam. Viszont ha hátranézek a múltamba, összerezzenek.”
Szöveg Andrew Woods Fotó Stuart Manley/SM2 Studio Fordítás Bodnár Zalán
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. januári számában.)
