Szöveg FFT
Teljesen érthető, ugyanakkor egy picit igazságtalan, hogy Uruguay leghíresebb labdarúgójának legismertebb képe azt ábrázolja, ahogyan sört csapol egy amszterdami bárban.
Érthető, hiszen a nagy hatású hátvéd volt a futballvilág első nemzetközi playboya. Ha felsoroljuk, mi minden mással is foglalkozott, könnyen hihetjük, hogy most szökött Gabriel García Márquez valamelyik mágikus realista regényéből: volt cipőpucoló, zenész (értett a dobokhoz és a hegedűhöz), újságárus és – ahogy a szóbeszéd járta – dzsigoló is.
Viszont a könnyű életre való hajlama nagyban le is bontotta őt. Krónikus nőcsábász volt, aki az 1920-as évek végén lázba hozta Párizst. Miután az uruguayi csapattal mulatott át egy egész éjszakát, a regényíró Colette, a Gigi szerzője a következőket vetette papírra a La Matinban: „Az uruguayiak furcsa keverékei a civilizációnak és a barbár világnak. Ha tangóznak, akkor kedvesek és kifinomultak, de néha afrikai kannibáltáncokat lejtenek, és ez hátborzongató.”
Colette bemutatta Andradét a barátnőjének, az amerikai Josephine Baker táncosnőnek, aki félmeztelenül, 16 gumibanánból készült szoknyában ropta. A két ifjúban igen sok volt a közös, valószínűleg szeretők is voltak. A média Fekete Márványként emlegette Andradét és Fekete Gyöngyként Bakert.
Andrade boldogan nőzött és boldogan iszákoskodott. Az 1924-es párizsi olimpia idején gyakran eltűnt az uruguayi csapat szállásaként szolgáló villából, ilyenkor a csapattársait küldték utána, hogy kiszakítsák a tivornyákból. Ám ez nem mindig sikerült. 1957-ben egy nincstelenek számára fenntartott montevideói állami otthonban halt meg alkoholistaként az az Andrade, akinek oroszlánrésze volt Uruguay 1924-es és 1928-as olimpiai és 1930-as világbajnoki aranyérmében. Ötvenöt éves volt.
Nézzük hát, milyen volt játékosként! Eduardo Galeano, Uruguay legkiválóbb futballszakírója így írt Futball napfényben és árnyékban című könyvében az egyik 1924-es párizsi mérkőzésről: „Úgy nyargalt át a fél pályán, hogy a labda végig a fején maradt”.
A nagyság légköre vette körül Andradét. Ha a ’60-as években élt volna, most a legnagyobbak közt tartanák számon Puskás, Pelé, Maradona vagy Messi mellett. A történészek máris kikiáltották őt az „első Pelének”.
Bár a passzos játékot a skótok találták fel az 1880-as években, Uruguay tökéletesítette azt a ’20-as esztendőkben. Gabriel Hanot francia válogatott, újságíró, majd a BEK megálmodója úgy fogalmazott, hogy az angol futballistákhoz képest az uruguayiak olyanok, mint a fajtiszta telivérek az igáslovakhoz viszonyítva.
1994-ben Hanot saját lapja, a France Football a tizedik helyre rangsorolta Andradét a mindenkori világbajnokságokon résztvevők százas listáján. Ez nem is olyan rossz ahhoz képest, hogy csak négy vb-mérkőzésen lépett pályára.
Nem véletlen, hogy ilyen magas polcra került. Az 1924-es olimpián Uruguay 24 gólt szerzett öt mérkőzésen. Jugoszláviát 7:0-ra, a vendéglátó franciákat 5:1-re, Svájcot 3:0-ra verte meg.
Négy évvel később Amszterdamban már keményebben meg kellett dolgozniuk, Argentínával 2:1-re bántak el az újrajátszott döntőben. De még így is megérdemelten nyertek. A szurkolók is rajongtak értük, 250 ezren lettek volna kíváncsiak a 28 253 férőhelyes stadionban tartott mérkőzésre.
Galeano a „gyűrűcske” becenevet adta játékstílusuknak, az egymásra fűzött passzaiknak köszönhetően, amelyekkel rendre bolondot csináltak az ellenfelükből. Andrade volt a csapat karmestere, megérezte a veszélyt, dirigálta a támadásokat, miközben a labdával zsonglőrködött. Az elismert történész, Hans Ulrich Gumbrecht azt állítja a négyes számú futballistáról, hogy „erőlködés nélküli elegancia jellemezte a mozdulatait, és szenzációs energiákkal fűszerezte játékát, hogy azok már szinte erotikus vágyat gerjesztettek”.
Ő volt a csapat egyetlen színes bőrű labdarúgója, így még inkább elkerülhetetlen volt a hírnév. Az, hogy fekete volt, egzotikussá, mitikussá tette a személyét. A hagyomány szerint Saltóban, Uruguay második legnagyobb városában született 1901. november 22-én argentin anyától és egy 98 éves brazil rabszolgától, akit korábban Afrikából raboltak el.
Szerencséje volt, hogy Uruguayban született, mert az ország a faji integráció terén az egyik legelőrehaladottabb volt a világon. A La Celeste két fekete játékossal – Isabelino Grandinóval és Juan Delgadóval – nyerte meg a Copa Américát 1916-ban. Akkor még a chileiek tiltakoztak az „afrikaiak” válogatottsága ellen, de az eset megalapozta a színes bőrűek jövőjét a gyepen.
Ha nem nélkülöz annyira, hogy energiáit a megélhetésre kelljen összpontosítania, korábban is befuthatott volna. Húszévesen lett a montevideói Bella Vista játékosa, majd hamarosan jött a meghívó a válogatottba is. Olyan szépen menetelt 1924-ig, hogy már-már úgy tűnt, egymaga legyőzi a nácizmust és fasizmust, ami Európában lassan teret nyert magának, de a falak csak lassan dőltek le. Fehér játékostársai állandóan kapták az ajánlatokat Európából, de Andrade nem. Amikor pedig visszavonult, nem válhatott belőle edző, ahogy a többiekből.
Ami azt illeti, ő sem sokat segített magán. Góljait nem ünnepelte, az edzésekből nem csinált nagy ügyet, mindvégig előkelő idegen maradt. Koldusként nevelkedett, így hát imádta a hercegi életet.
Az uruguayi futballtörténész ezt állapítja meg róla: „Senkiként ment Párizsba, de végül úgy élvezte, mint senki más. Piperkőc vált belőle, amikor hazatért, sárga kesztyűt, drága kabátot, bőrcipőt és cilindert viselt.”
Csapattársai mindig is megközelíthetetlennek tartották, de ekkoriban még távolabb került tőlük. 1925-ben életmódja benyújtotta a számlát, szifiliszt diagnosztizáltak nála. Depressziós lett, fogyni kezdett, de nem hagyta abba a futballt, és ő is kellett az olimpiai arany megvédéséhez 1928-ban. Az Olaszország elleni elődöntőben nekiszaladt a kapufának, mert nem látott jól a fél szemére, állítólag a szifilisze miatt.
A futballt nem szakmaként űzte, inkább ez volt nála a halál ellenszere. Amikor 1930-ban Uruguay rendezte a történelem első futball-világbajnokságát, úgy töltött el négy hetet az edzőtáborban, hogy egyszer sem szegte meg a kijárási tilalmat. A gyorsaságából sokat veszített, de a technikája a régi maradt. Ő kapta a torna harmadik legjobbjának járó Bronzlabdát. Válogatott pályafutása megkoronázása lett, hogy hazai pályán, az Estadio Centenarióban 93 ezer néző előtt verték el Argentínát a döntőben 4:2-re.
Az ünneplés elhalkult, és Andrade 32 évesen visszavonult. Hamarosan maga is tapasztalta, amit Gary Lineker mondott Paul Gascoigne-nyal kapcsolatban: „A futball után még rengeteg mindent lehet megélni”. Az 1950-es brazíliai világbajnokság vendégeként büszkén nézte válogatott unokaöccsét, Víctor Rodríguez Andradét, aki balhátvédet játszott abban az uruguayi válogatottban, amely leforrázta a brazilokat, mert a Maracanában végzett velük, hogy újra világbajnok legyen.
Ekkorra már visszasüllyedt a szegénységbe, ahonnan gyerekkorában indult. Feketék klubjaiban még gyűjtéseket is rendeztek neki, de ezekből nem sokáig tengődött. A futball első félisteneként azt is az elsők közt élte meg, hogy a labdarúgás hírnevet hozhat, de szerencsét nem.
Ha ez egy hollywoodi film forgatókönyve lenne, úgy érne véget, hogy Josephine Baker meglátogatja, és ismét egymásra találnak. A díva latin-amerikai turnéja keretében 1952-ben Montevideóba látogatott, de valójában ekkorra már annyira szétesett Andrade, hogy ez valószínűleg fel sem tűnt neki.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában.)
