Húsz éve a kapusok királya: Buffon, a No.1

Szöveg Paolo Bandini Fotó Shamil Tanna

Buffon érdeklődését komolyan felkelti felvetésünk, amely szerint az ő típusa hamarosan kihal. „Mondjuk ki, nemsokára nem is lesznek kapusok – lő vissza, és harsány nevetésbe kezd. – Amerre a futball halad manapság, könnyen lehet, hogy én vagyok az egyik utolsó.”

Éppen azt tárgyaljuk, hogyan fejlődött a futball hosszú távon, abban a negyed évszázadban, amelyet profiként töltött az élvonalban. Mindössze 17 éves volt, amikor bemutatkozott a világ színe előtt, a Parmát erősítette, nem nagyon zavarta, hogy az ellenfél Milan csapatában két aranylabdás csatár próbálja bosszantani, az egyikük Roberto Baggio, a másikuk George Weah volt. Most negyvenéves, és még mindig a legmagasabb szinten futballozik a Paris Saint-Germain csapatában. Ő az állatorvosi ló, akin bárki végigveheti, hogyan változott meg a kapusok szerepe ebben az időszakban.

Most a FourFourTwo stábjával veszi át a leckét. „Manapság az a bizonyos, szerintem eltúlzott nézet érvényesül, hogy akkor jó egy kapus, ha a lábával is ügyes. Én már gyerekkoromtól fogva kakukktojásnak számítok, sokszor használtam a lábam, talán kicsit túl sokat is. Egyvalamit fenntartok: ha valaki elveszíti a fókuszt, és nem azzal foglalkozik, hogy jó kapus legyen, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy megfogja a lövéseket, tudja, mikor kell elindulnia egy ívelt labdára, vagy miként kell kimozdulnia egy alacsonyra, az szembemegy ennek a posztnak az elvárásaival.”

Nem arról van szó, hogy arra biztatná társait, ne vállalják a kalandot. Hogyan is tehetné, ha figyelembe vesszük, miként kezdődött saját pályafutása. Gyerekkorában a középpályán játszott, és arról álmodozott, hogy nagy gólokat szerez, nem arról, hogy hárítja őket. Aztán meglátta Thomas N’Konót az 1990-es világbajnokságon, és magával ragadta a sok bukfenc, illetve az, hogy egyetlen mozdulattal a félpályáig ütötte a labdát.

Igen, természetesen a védései is felkeltették a figyelmét. Ha nincs a kameruni kapus, és nem állítja meg a világbajnokság nyitó meccsén kétszer is Diego Maradonát, minden bizonnyal nem győzik le Argentínát 1–0-ra, és nem Kamerun lesz az első afrikai válogatott, amelyik eljut egy világbajnokság negyeddöntőjéig.

„GYEREKKOROMBAN MÁR TUDTAM, HOGY TÖBB REJLIK BENNEM. EMIATT HAMAR MEG AKARTAM MUTATNI MAGAM A VILÁGNAK”

„Számos olyan kapust látunk manapság, akik jobbak társaiknál, mégsem őket vetik be, hanem valaki mást, aki képes három pontos passzt adni – folytatja Buffon. – Ha engem kérdezel, azoknak a csapatoknak, amelyek vitték valamire, mindig volt egy kiváló kapusuk, aki tudott hárítani néhány lövést. Ha ezen felül, még a lábával is ügyes valaki, az csak jó. Ha nem arra koncentrálsz, hogy győzzön a csapat, teljesen mindegy. Az ilyen gárda kiállhat akár kapus nélkül is, ez már az edző döntése. De aki szeretne trófeákat bezsebelni, annak elengedhetetlen, hogy jó kapussal szálljon versenybe, ezen rengeteg minden múlhat.”

Természetesen nincs olyan nagynevű edző, aki alábecsülné a kapusok szerepét. És mégis, mindössze hetekkel azelőtt, hogy itt ülünk a PSG edzőpályáján Párizshoz közel, Thiago Motta, az U19-es csapat edzője, Buffon korábbi válogatott csapattársa interjút adott a La Gazzetta dello Sportnak, amelyben azt fejtegette, hogy kedvenc felállása a 2–7–2.

„A kapust a hét ember részének tekintem – nyilatkozta Motta, aki tavaly májusban vonult vissza végleg. – Számomra a középcsatár az első védő, a kapus pedig az első támadó. A csapatjáték az ő lábánál kezdődik. A támadók mélyen elöl küzdenek azért, hogy visszaszerezzék a labdát.”

Buffon diplomatikusan reagált minderre: „Ez az elképzelés próbál gyorsan utat törni magának – mondja, amikor Motta elképzeléseivel szembesítjük. – Manapság tényleg szinte csak olyan kapusokkal találkozunk, akik integrálódtak a csapatjátékba, használják a lábukat, és hátulról támogatják a többieket. Szerintem mára odáig fejlődött a kapusok szerepe, ameddig csak lehetséges volt kitágulnia.

Több olyan pillanata is van egy mérkőzésnek, amikor egy vonalban állnak a védőkkel. Ha úgy vesszük, akár mondhatjuk azt is, hogy van még egy védő, esetleg középpályás a kezdőben. Ezt akarhatta elmondani Motta. Arról beszélt, hogy a kapust belehelyezzük a játékrendszerbe. De szerintem ez már megtörtént.”

Talán már régen. Abban az évben, 1995-ben, amikor Buffon először pályára lépett a Serie A-ban, az UEFA magazin szerint Edwin van der Sar lett Európa legjobb kapusa. Kapusedzője a gyakran egy lépéssel előbbre járó Frank Hoek volt, és az Ajaxnál fejlesztették ki azt a söprögető kapus prototípust, amelyik az elmúlt évtizedben tökélyre fejlődött.

Van der Sar később a Juventusba igazolt, majd 2001-ben Buffon váltotta őt a csapatnál. Képességeiben nem kételkedett az olasz sztárklub, hiszen rekordösszeget fizettek ki érte, és ez 16 éven át nem is dőlt meg. Amikor ezzel kapcsolatban kérdezzük, már az elején félbeszakít. „Valójában tizenhét éven át nem dőlt meg” – mondja, és szigorúan néz, mígnem egy mosoly áttör az álarc mögül, és átveszi a főszerepet ábrázatán.

Tulajdonképpen mindkettőnknek igaza van. A 2001-es klubváltás idején Olaszország még a lírát használta fizetőeszközként. A Juventus 75 milliárd lírát fizetett Buffonért, továbbá odaadták érte az olasz válogatott 30 milliárdra becsült középpályását, Jonathan Bachinit. Ez a 105 milliárd líra akkoriban 52 millió eurónak, 32.5 millió fontnak felelt meg.

Amikor 2017 júniusában Ederson a Manchester City játékosa lett, az angol klub 35 millió fontot fizetett a Benficának, és a sajtó arról számolt be, hogy megdőlt a Buffonért kifizetett rekord. Ugyanakkor pont ebben az időszakban nagyot gyengült az angol font az euróhoz képest, így ugyanez az összeg az európai valutában mérve már csak 40 milliót ért. Emiatt az olaszok és Európa jelentős része úgy tekintette az eseményeket, Buffoné a rekord továbbra is.

Egy évvel később azonban mindkettejükön túllépett a Liverpool, amikor 67 millió angol fontot fizetett ki a brazil Alissonért. Ám ez a rekord nem tartott sokáig, ugyanis amikor a belga Thibaut Courtois otthagyta a Chelsea-t, és a Real Madrid játékosa lett, a londoni klub 71.6 millió fontot fizetett Kepa Arrizabalagáért az Athletic Bilbaónak.

Valójában ennek nincs is jelentősége. „A gyakorlatban mindez semmin sem változtat” – zárja a gondolatsort Buffon, miután átrágtuk magunkat az árfolyamkérdéseken. Ezzel együtt heves reakciója azt sugallja, hogy foglalkoztatja a kérdés. Valóban érdekes, hogyan maradhatott ő a legdrágább ilyen hosszú ideig egy olyan időszakban, ahol az árak egyre csak feljebb szöktek.

Mi változott meg az elmúlt másfél évben? Lehetséges, hogy tényleg azokra a kapusokra tolódott át a hangsúly, akik ügyesek a lábukkal is? Vagy egyszerűen csak több figyelmet fordítanak a klubok erre a rendkívül fontos posztra egy olyan korban, amikor a sokrétű statisztika nagyon határozottan megmutatja, mekkora többletet jelenthet egy adott játékos? „Szerintem az utóbbiról van szó – mondja Buffon. – Olyan korban élünk, amelyben a nagy egyesületek elképesztő összegeket fordítanak játékosokra, amilyenekről korábban szó sem lehetett.”

„A PSG PROFIN KÖRNYÉKEZETT MEG, NEM A PÉNZ VAGY A TRÓFEÁK FELŐL KÖZELÍTETT. ÚJRA FONTOSNAK ÉREZTEM MAGAM”

Nem lehet, hogy ez általánosítás? Akkor is azt mondogatták, amikor ő lett a Juventus játékosa. „Igen, ez egyértelműen így van. Viszont ezzel egy időben a klubok is egyre tehetősebbek lesznek, egyre többet költhetnek, és amikor kiválasztanak egy játékost, arra is odafigyelnek, hogy az a valaki hosszú éveken át viszonyítási pont legyen náluk. Ha erről az oldaláról nézzük, akkor két kapus jön szóba… – ezen a ponton félbeszakítja saját magát, jelentőségteljesen a magasba emeli kezét, és eltöpreng egy kicsit. – Na, jó, vegyük ide Edersont is, és akkor három. Ederson, Kepa és Alisson. Mindhárman nagyon fiatalok, ahogyan én is az voltam, amikor a Juventus játékosa lettem. Így nyugodtak lehetnek csapatuk vezetői, hogy hosszú ideig nem lesz szükségük új kapusra. Szerintem nagyon intelligens szerződések születtek. Ha megnézzük, hogyan kerültem a Juventusba, elmondható, hogy akkoriban szinte minden kritikus azt mondta, ennyit nem lehet kifizetni egy kapusért.

Egyetértek azzal, hogy ilyen vitákat is lefolytassunk, jogosnak tartom. De ha végül megnézzük, kiderül, hogy tizenhét évet töltöttem a csapatban. Azt hiszem, nemcsak én kötöttem jó üzletet, hanem a klub is története legjobb bizniszét bonyolította le. Nem hiszem, hogy ebben bárki is kételkedne manapság. Csak ilyen időtávlatból mondható meg, hogy pénzügyileg sikeres ügyletről beszélünk-e.”

Egyetért-e Buffon azzal, hogy a kluboknak a költségvetésük nagyobb hányadát kellene a kapusokra fordítaniuk? A futballtörténelem azt mutatja ugyanis, hogy több pénzt fizetnek a csatárokért vagy a középpályásokért, pedig a nagy trófeák elhódításához különleges személynek kell a lécek közt állnia.

„Nem, szerintem mindenkiért pontosan annyit kell kifizetni, amennyit valóban ér, ezt pedig a valós tudásuk alapján kell meghatározni – fejti ki véleményét. – Nem zajlik semmiféle csata kapusok és hátvédek, kapusok és csatárok, kapusok és középpályások közt. Egy olyan kapus, aki professzionális sportember, pontosan tudja, mi folyik körülötte, érzékeli a realitásokat. Ennek tükrében kell a lehető legjobban kezelnie a helyzeteket, amit tud, azt meglovagolni, olykor pedig visszalépni egyet. Ilyen egyszerű ez.”

Abban, hogy Buffon Párizsba szerződöttt, semmilyen anyagi megfontolás nem játszott szerepet. Éppen elég pénzt keresett már pályafutása során, és azon gondolkodott, hogy visszavonul, amikor a PSG tavaly májusban megkereste. Őt magát is meglepte, hogy így történt, és felül kellett vizsgálnia, amit korábban gondolt saját távozásáról, arról, hogy a Juventus hétszeres bajnokaként akasztja a szögre a kesztyűt.

Buffon viszont nem „egyklubos” futballista abban az értelemben, ahogyan honfitársa, Francesco Totti ragaszkodott a Romához. Persze még mindig érzi a köteléket klubjával, ahol 17 éven át védett, de ez természetes. Ő is elsétálhatott volna, ahogyan sokan tették, amikor a Juventus kiesett a 2006-os Calciopoli-botránynak köszönhetően. Inkább azonban maradt, még ugyanabban az évben világbajnok lett, majd megkezdte az új idényt a Serie B-ben.

Később kiderült, hogy jól döntött, a Juventus feltámadt, és sokkal nagyobb hatalmú csapattá vált, mint bármikor korábban. Egyedül a Bajnokok Ligájával nem volt szerencséje, három döntőben is pályára lépett, de egyszer sem tudott nyerni. Dühe, amellyel tavaly áprilisban rátámadt Michael Oliver játékvezetőre, és ennek eredményeként piros lapot kapott, miközben a Real Madrid éppen kiverte a Juventust a BL-ből, részéről szomorú epilógusa a kontinentális sorozatnak.

Ahogyan nem anyagi okok miatt folytatja Franciaországban, úgy az is elmondható, nem az vezérelte, hogy még egy próbát tegyen Európa elitversenyében.

„Azt kell, hogy mondjam, a PSG nagyon profin környékezett meg – mondja. – Pontosan tudták, hogyan gondolkodik egy negyvenéves labdarúgó. Ha egy klub olyasvalakivel tárgyal, aki már nem tinédzser, nem a pénz felől közelíti meg a kérdést, és nem is kecsegtet a megnyerhető serlegekkel. Ehelyett azt mondták, olyan emberre van szükségük a kapuban, amilyen én vagyok, mert különlegesnek tartanak, és hiszik, hogy segíteni tudok nekik abban, amit próbálnak felépíteni. Az ilyesmit nagy örömmel hallja az ember. Úgy érzi, újra fontos. Pont erre volt szükségem, azt kellett hallanom, hogy habár negyvenéves vagyok, egy olyan céltudatos és erős klub számít rám, mint a Paris Saint-Germain. Egyetlenegyet kellett végiggondolnom: ha elvállalom egy ambiciózus klub felkérését, vajon van-e bennem még legalább kettő, de inkább több olyan idény, amely során meg is tudom szolgálni a bizalmat? Ezen egy hetet gondolkodtam, majd az a válasz született meg bennem, hogy igen, van. Úgyhogy elsőként a Juventusszal tudattam, mi is a helyzet. Így tartottam helyesnek, mert mindig is nagyon korrekt viszonyt ápoltam az elnökkel és a vezetőséggel. Szabadságom teljes tudatában és birtokában elvállaltam a párizsi kalandot, amely eddig lenyűgöző.”

Néha viszont szürreális is. Egyik csapattársa Timothy Weah, a fia annak a George-nak, akivel Buffon első profi mérkőzésén szembenézett.

„AZT MONDTÁK,ENNYIT NEM LEHET KIFIZETNI EGY KAPUSÉRT, PEDIG A JUVE TÖRTÉNETE LEGJOBB ÜZLETÉT KÖTÖTTE”

„Gyönyörű és egészen egyedülálló – véli beszélgetőtársunk. – Mindenki elképzelheti, mennyire furcsa érzés volt az elején. De ha valaki negyvenéves, könnyen megtörténhet az ilyesmi. Játszottam már Federico Chiesa ellen is, ő annak az Enricónak fia, aki a szobatársam volt, amikor a Parmában futballoztam. Szintén ellenfelem volt Marcus Thuram, miután az apja, Lilian tíz esztendőn át volt a csapattársam. Weah esete nagyon különleges, mert George volt a nagy Milan szimbóluma akkor, amikor bemutatkoztam a Parmában. Emiatt örökre helye lesz a szívemben. Tizenhét éves voltam, és Weah, illetve Zvonomir Boban ellen léphettem pályára. Elképesztően magas szinten játszottak akkoriban. Még belegondolni is nehéz, hogy milyen tisztelettel viszonyultak hozzám tizenhét esztendős koromban.”

Hiába lesz idén 41 éves, még mindig ugyanazzal a csillogó szemű lelkesedéssel beszél ezekről az időkről. A PSG részben tapasztalata miatt vette meg, azért a tudásért, amelyet ragyogó pályafutása során halmozott fel, abban a reményben, hogy ebből át is ad valamit a fiatal keretnek. Buffon élvezi ezt a felelősséget a párizsi csapatnál, ugyanakkor ügyel arra, hogy ne az öltöző „öregfiújaként” tekintsenek rá. Amikor felvetjük neki, hogy nem érzi-e magán az elrepült évek súlyát, amikor Weah-val vagy Kylan Mbappéval lép pályára, azt feleli, ellenkezőleg, ilyenkor épp, hogy megfiatalodik.

„Ha szeretném folytatni még egy ideig, akkor muszáj lesz fiatalosan gondolkodnom ezek mellett a srácok mellett. Úgy kell viszonyulnom hozzájuk, mintha én magam is egyidős lennék velük. Természetesen előfordulnak olyan szituációk, amikor át kell látnom a helyzetet, és egy negyvenéves szemszögéből kell reagálnom rá. De az időm legnagyobb részében fontos, hogy velük egyidősként viselkedjek, és ehhez nekem is ifjúnak kell maradnom. Ha ez nem megy, ideje lesz befejeznem.”

Tudja tehát, hogy csak ezzel a hozzáállással boldogulhat mostanság. Őt még nem ragadták el a videojátékok, nem tölt időt a FIFA-val és a Fortnite-tal, esetleg néha a fiaival meccsel. Az ilyen alkalmak során arra a megállapításra jutott, hogy ezek is csak arra valók, „hogy közös nyelvet teremtsenek”. Az olasz kapus amúgy is fontosnak tartja, hogy meglegyenek a közös nyelvek, úgy vallja, bármelyik ismerete összeköti az embereket. Korábban még arra is kísérletet tett, hogy megtanuljon kínaiul, és már első párizsi sajtótájékoztatóján is tört franciával szólalt meg.

Szóba kerül a közösségi média is. Jelen van minden nagyobb platformon, de az a véleménye, hogy az életnek ez a része bonyolultabb lett egy mai fiatal számára, sokkal inkább, mint azokban az időkben, amikor belőle vált profi. „Fiatalon az ember sokat küzd azzal, hogy kezelje a benne levő érzelmeket és adrenalint, és mindazt az örömöt, amit az szerez, hogy lett belőled valaki.

A közösségi médiában elég, ha leírsz egy mondatot, mellé teszel egy fényképet, és máris nagyon sokat kockáztatsz. Szerencsésnek kell lenned, hogy ott álljon melletted valaki, aki figyel, és próbálja a hibákat minimálisra csökkenteni, illetve téged is megtanít arra, hogy ezt hogyan kell csinálni. Szerintem rendben van, ha valaki, különösen egy fiatalember, hibázik. Az életben nagyon sok mindent tanulunk meg a hibáinkból, viszont ha egy kicsit kevesebbet hibázunk, az még jobb.”

A közösségi médiának arról a talán aggasztó oldaláról beszél, amikor valaki – mindegy, hogy híres vagy nem – úgy érzi, mindenképpen meg kell mutatnia magát. Közben viszont korábbi interjúkban maga Buffon is gyakran beszélt arról, hogy tinédzserként pontosan ez a vágy égett benne is. Már döntésében, hogy kapusként próbál boldogulni is benne volt ez az óhaj, és emiatt szakított a hagyományos hosszú ujjú mezzel is.

„Igen, ez igaz, de akkor is minden erőmmel csak a játéktudásomra koncentráltam – vág közben felvetésünkre. – Azt akartam, hogy Buffont, a kapust ismerje meg az egész világ. Gyerekkoromban már tudtam, hogy több rejlik bennem. Én magam is éreztem, és mások is megállapították. Emiatt olyan hamar meg akartam mutatni magam a világnak, amennyire csak lehetett. Nem tudtam magamban tartani a tehetségem, sokat küzdöttem is ezzel. Viszont, ha a magánéletemről van szó, egészen más a helyzet, soha semmit sem akartam közzétenni. Ebben a tekintetben mindig is igyekeztem észrevétlen maradni.”

Ezek szerint a közösségi médiát sem úgy használta volna, ahogyan ma a gyerekei, ha lett volna már akkor, vetjük fel neki. „De, úgy használtam volna – feleli –, és el is követtem volna néhány katasztrofális hibát. Ha visszatekintek a tizenhét és, mondjuk, huszonhárom éves időszakomra, azt mondhatom, tele voltam bizonyítási vággyal. Mindig is normális gyerek voltam, alapvetően jól viselkedtem, de megvolt bennem ez a folyamatos nyughatatlanság. Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok, hogy nem a közösségi média korában nőttem fel.”

Ez már csak azért is nagyon fontos Buffon esetében, mert korábban többször is beszélt arról, hogy egy időben meg kellett küzdenie a depresszióval. Amire elérkezett 2004, már kétszeres bajnok volt a Juventusszal, UEFA-kupát nyert a Parmával, és ő lett az olasz válogatott első számú kapusa. Mindez a hirtelen siker berántotta „valamiféle fekete lyukba”, amiből csak nehezen tudott kikecmeregni.

„E tekintetben a közösségi média kétélű fegyver – folytatja mondandóját. – Sokan itt találják meg a lehetőséget, hogy kifejezzék magukat, és ebben a tekintetben akár még gyógyító hatása is lehet. Ugyanakkor ott van az a része is, amikor felismered, hogy ez a világ alapvetően torz és hamis, hogy java részben csak te magad teremted meg, és elkezd összemenni, benned meg elindulnak azok a hangulati változások, amelyek mentálisan könnyen megboríthatnak. Hosszú távon kialakulhat egy olyan függőség is, amely teljes mértékben hatalmába kerít.”

Ha már így belevágtunk, nem engedjük el teljesen a témát, de most inkább azt a részét feszegetjük, hogyan viselik a futballisták, hogy nagyon könnyen témává válhatnak az interneten. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a kapusok posztjuk természeténél fogva sokkal inkább ki vannak téve olyan hibáknak, amelyek az egész csapatnak nagyon fájhatnak. Előfordult-e vajon olyan, hogy Buffon egy ehhez hasonló botlás után mémmé vált a neten?

„Szerintem ez az egész nagyon szubjektív – feleli. – Aki a kapuban áll, annak muszáj hozzászoknia ahhoz, hogy függetlenül attól, jól vagy éppen rosszul teljesít-e, állandó beszédtéma lesz. Viszont az is igaz, hogy sosem tudhatod, egy adott megmozdulásodra milyen mértékű reakció érkezik majd.

Ha hibázol egy olyan mérkőzésen, amelyiknek kisebb a tétje, a ricsaj is kisebb lesz. Ha ugyanezt egy nagy téttel bíró meccsen teszed, annyi negatív kritika dőlhet rád, hogy azt még nagy tapasztalattal is nehéz kezelni. A lárma egyértelműen nagyobb lett, amióta létezik a közösségi média. Leginkább a lavinához hasonlítanám, amely lezúdul a hegyoldalon. Egészen kicsiként indul el, majd több tonnányi akármi zuhan a fejedre.”

Nem arról van szó, hogy Buffon zsémbes öregember, akit már csak a régi szép idők iránti nosztalgia éltet. Beszéltünk már ugyan arról, mi az, amit nem szeret a futball fejlődéstörténetében, arról is, miként gondol a közösségi médiában vitézkedő fiatalabb játékostársaira, de jó, ha tudjuk, nagyon sok minden napról napra lelkesítőleg hat rá.

„A futball manapság sokkal inkább nyílt sisakos játék – folytatja. – Aki jobb, aki dühösebb, aki jobban akar, az nyer. Olyan mérkőzéseket nézhetünk rendszeresen, ahol a legmagasabb szinten futballozók bizonyítják ezt. Néhány évvel korábban ez még egy kicsit bonyolultabb volt. Tökéletes taktikai tervezés után a legtehetségesebb játékosokból álló csapatot is be lehetett keríteni.”

Ez a megfigyelés bizonyos értelemben személyes tapasztalatból származik. Buffon legutóbbi két BL-menetelésének a Real Madrid vetett véget, és ez nagymértékben volt köszönhető a későbbi Juventus-játékos Cristiano Ronaldónak, aki éhsége miatt megállíthatatlannak bizonyult, hiába játszottak az olaszoknál a világ legjobb védői, hiába állította össze taktikáját az egyik legjobb szakember, Massimiliano Allegri (balra). A jelenlegi idényben pedig azt nézheti végig hétről hétre, miként semmisíti meg Neymar és Mbappé a különböző ellenfeleket.

„NEYMAR ELKÉPESZTŐ, HIÁBA ÁLLÍTANAK RÁ AKÁR KÉT EMBERT IS. MÉG LÁTNI IS HIHETETLEN”

„Ha már a tehetségről beszélünk, Neymar elképesztő – mondja brazil csapattársáról. – Hiába állítanak rá akár két embert is, annyira tudja, hogyan kell kiverekednie magát ezekből a helyzetekből, hogy azt még látni is hihetetlen. Mbappé más képességekkel lett megáldva, ő olyan, hogy a kulcspillanatokban képes valamilyen remek trükkre. Vagy egyszerűen csak úgy használja ki erejét, tudását, hogy akit rá állítanak, annak egyáltalán nem lesz könnyű dolga. Mindkettő hatalmas tehetség, pont ez volt az egyik oka, hogy végül Párizsba igazoltam: szerettem volna néhány kiválóság közelében folytatni.”

Amikor arról kérdezzük, válhat-e Mbappéból a világ legjobb játékosa, saját fiatalkorából idéz egy történetet. Ezerkilencszázkilencvenhét októberében világbajnoki pótselejtezőt játszott Oroszország ellen idegenben. Úgy volt, hogy csereként üli végig a mérkőzést, de mivel Gianluca Pagliuca fél óra után megsérült, be kellett állnia. A hóban harcolva apait, anyait beleadott, hogy Olaszország elkerülje a szégyent, és ne forduljon elő ismét az, ami 1958-ban, amikor az olaszok – először – nem vehettek részt világbajnokságon. Kiválóan állta a sarat, és csak Fabio Cannavaro öngólja tört borsot az orra alá, a mérkőzés végül 1–1-re végződött. A visszavágón 1–0-ra nyertek, és ott lehettek 1998-ban a franciaországi vb-n.

„A moszkvai mérkőzés után interjút adtam egy fiatal orosz nőnek – emlékezik. – Tizenkilenc éves voltam ekkor, és a hölgy azt mondta nekem, hogy a hazájában azt mondogatják, Lev Jasin után én lehetek a következő hasonló kaliberű ezen a poszton (az egykori szovjet futballista az egyetlen a világon, aki kapusként kapta meg az Aranylabdát – a szerk.). Voltam annyira őrült, hogy visszakérdeztem, ki mondta neki, hogy Jasin jobb nálam. Ez nem esett jól neki, tisztán emlékszem. Ezzel együtt szerintem nem hibáztam. Valóban pimasz voltam, de volt benne logika. Hogyan lehet megkérdezni egy tizenkilenc éves fiataltól, hogy ő lesz-e a legjobb, és lesz-e a világon, aki jobbá válik nála. Tizenkilenc évesen előttem az élet, bele kell vágni, csinálni kell, aztán majd megvonjuk a mérleget. Úgyhogy annyit válaszolnék, Mbappé szerintem alakíthat a futball történelmén a későbbiekben. De sok kérdés maradt még ezzel kapcsolatban, mert ha valaki történelmet akar írni, akkor azt a fejében kell elkezdenie, és vágynia kell arra, hogy nyomot hagyjon maga után.” Ha így gondolkodik valaki, talán merészebb is lesz? „Nem.

Tudom, ha most visszatekintünk arra, hogy én hogyan viselkedtem, az akár merésznek is tűnhet. De azt hiszem, talán inkább önvédelemből voltam az. Így próbáltam meg elfogadtatni magam a felnőttek világában. Hiába voltam fiatal, úgy akartam fellépni köztük, mintha egy polcon lennék velük. Megfigyeltem, hogy az idősebbek odafigyelnek a nagy önbizalommal fellépő fiatalokra.

Felfogtam, hogy csak így tekintenek egyenrangúnak magukkal. Abban az időben, ha nem így viselkedtél, azt mondták: maradj csendben! Ezt pedig nem tudtam volna elfogadni. Inkább azt mondtam magamban, hogy nem, én vagyok a legjobb, és mindenképpen pályára lépek. Szerintem ez volt az az erényem, aminek köszönhetően hamar megkerülhetetlenné váltam.”

Vajon végül tényleg úgy emlékeznek majd rá, mint aki jobbá vált Jasinnál is? „Ha anno a kérdés után azt is felvázolják, milyen pályát futok be később, gondolkodás nélkül igennel feleltem volna. Ma viszont negyven elmúltam, és igazán nem tudom, ezt nem nekem kell megítélnem, hanem másoknak. Az elmúlt tíz évben gyakran szegezték nekem a kérdést: ő a jobb vagy én. Nem vagyok már kisgyerek, aki csak azt akarja hallani, hogy ő a legkiválóbb. Valójában le se sza…om. Örömmel edzem, fuballozom, gyakran sikeresen, és ennek tudatában is vagyok. Nem kell, hogy állandóan a vállam veregessék, ez nem is bajnokhoz méltó viselkedés.”

Ezzel a levegővel azonban azt is hozzáteszi, örül, hogy vannak még, akik ilyeneket mondanak neki. Sokan tartják úgy, hogy ő minden idők legnagyobb kapusa. Az is érdekes kérdés volna, ő maga melyik jelenlegi kollégáját tartja a legtöbbre. „Nem tudom, jó időket élünk-e a kapusok tekintetében, vagy sem. Több mindenki akad, akiket nagyra tartok. Nem tudom, ez azért van-e, mert a kapusszakma összességében magas szinten áll mostanság, vagy azért, mert nincs egy konkrét valaki, aki szikrázóan kiemelkedne a többiek közül. Elsőként Alisson, Thibaut Courtois, David de Gea, Manuel Neuer, Jan Oblak, Kepa Arrizabalaga és párizsi csapattársam, Alphonse Areola jut eszembe. Biztosan akad olyan is, akit kifelejtettem. Nagyjából tíz nevet lehetne felsorolnom, köztük volna még Wojciech Szczesny is a Juventusból.”

Buffon a klasszikus mérce alapján ítéli meg kollégáit, nem aszerint, hogyan passzolnak, miként cseleznek, még csak nem is egy-egy lélegzetelállító védésük szerint, inkább azt veszi alapul, mennyire képesek folyamatosan a hálón kívül tartani a labdát, és a lehető legkevesebbet hibázni. Hiába azonban a tradicionális értékek, ne feledjük, eredendően Thomas N’Kono miatt szeretett bele posztjába. Még egyik fiát is róla nevezte el. Ezek szerint egy kapus legyen kicsit őrült is.

„Szerintem minden kapusban kell, hogy legyen egy kis őrület – reagál a felvetésre. – Talán minden egyes emberben is. A kapuk őrzői gyakran ki is mutatják ezt. Talán bennük van meg igazán a bátorság.” Mi lesz a sorsuk, miután visszavonulnak? Viszonylag kevesen találják meg közülük számításukat az edzői pályán.

„Talán majd én” – mondja, és nevetése mögött nem tudjuk nem észrevenni a komolyságot is. Ebben a pillanatban nem találom tökéletesen vonzónak, hogy mindennap az edzők életét éljem. Ha azonban azon kellene elgondolkodnom, hogy a válogatottnál helyezkedjek-e el, ahol a megfelelő tervezéssel és fejlesztésekkel számolhatok, igen, azt lehet, hogy vonzónak találnám.”

Most azonban még elsősorban a játékra koncentrál. Nem hajlandó olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy vajon mennyi ideje lehet még hátra aktív kapusként. Elmondja, Torinóban nagyban megkeserítette utolsó éveit, hogy állandóan ezt kérdezgették tőle. Az utolsó ilyen típusú kapusok egyikeként élvezi a futballt, és nem akar arra gondolni, hogy posztja mikor változik meg teljesen.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári számában.)