Szöveg James Maw Fotó Richard Cannon Fordítás Kovács Gergely
A Twitter már számos labdarúgó imázsát rombolta le. Emlékezzünk csak, Joleon Lescott „véletlenül” a saját csapata szurkolóinak ment neki, Joey Barton pedig folyamatosan Joey Bartonozott a közösségi médiában, mindez pedig jobban megtépázta hírnevüket, mint egy öngól vagy egy kihagyott ziccer.
Ugyanez nem mondható el a Tottenham labdarúgójáról, Victor Wanyamáról. A kenyai középpályás a pályán ugyan faltörő kos, de ha a kezébe adod a telefonját, már indul is a móka.
Twitter-oldala vegyes felvágott. Akad itt zenei ajánlás („A Red Hot Chili Papers [sic!] igazán ütős zenekar”), mélyebb gasztronómiai analízis („Spagettit ettem, és nagyon finom volt, ízlett!”). Mindenki megtalálja a magának valót.
A karakterét leghívebben tükröző Twitter-üzenetét 2012. április 26-án tette közzé, ebben az állt, hogy annyira félt egy filmtől, hogy még a DVD-t is kidobta.
„Idegenben játszottunk, és késő este értünk haza – mondja a FourFourTwo munkatársainak újdonsült londoni lakásának nappalijában. – Nehezen tudtam elaludni, ezért betettem a Paranormális tevékenységek 3-at. Borzalmas volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire brutális lesz. Odasétáltam a kukához, és bele helyeztem. Soha többet nem nézek ilyen rémisztő filmeket.”
Lehet, hogy a természetfelettivel foglalkozó horror jellegű filmek kiborítják a Celtic és a Southampton egykori csillagát, de az, hogy Londonba kellett költöznie, nem ejtette kétségbe.
„London egy kicsit hasonlít Nairobira – állítja, és a vigyorából sejtjük, tudta, hogy ezzel egy kicsit odacsap majd nekünk. – Nairobiban egész héten megy a buli, az emberek nem is alszanak.
Ez is egy pezsgő város, eddig jó buli volt itt élni. Teljesen más, mint Southampton vagy Glasgow, rengeteg külföldivel lehet megismerkedni, és ez nagyon jó. Még olyan is van, hogy belefutok egy-egy kenyaiba. Elég sokan jöttek már oda hozzám hazámbeliek, hogy beszélgessünk egy kicsit. Southamptonban nem voltak külföldiek, Glasgow-ban egyetlen kenyaival futottam össze, de ő is Edinburgh-ban élt.”
A 25 éves fiatalember örömmel beszél a Nairobiban töltött gyermekkoráról, annak ellenére, hogy az utcákon gyakori volt az erőszak, több kilométert kellett gyalogolnia az edzésekre, és nem volt rendes focicipője 15 éves koráig.
„Nem fáradtunk el – idézi fel azokat a hosszú sétákat az edzésekre és a meccsekre. – Nagy csoportokban gyalogoltunk, és közben beszélgettünk, viccelődtünk. Amikor pályára léptünk, már nem gondolkodtunk azon, hogy milyen hosszasan sétáltunk előtte. Olyan sokáig akartunk játszani, amennyire csak lehetett. Egyedül a sötétedés vethetett véget a lelkesedésünknek.
Nem volt stoplisom sem egészen addig, hogy tizenöt éves koromban csatlakoztam a JMJ Akadémiához. A csapattársaimmal nem szoktam ezekről a dolgokról beszélgetni, nem is kérdezgetnek ilyenekről. A többségük tudja, hogy nem egyszerű átjutni Afrikából. Ez a tény ugyanakkor megerősít, hiszen eleve tudom, hogy semmit sem lehet könnyedén elérni. Két lábbal a földön járok.”
Ezek a tapasztalatok, amelyek meghatározták a gyerekkorát most nagyon jól jönnek, és magyarázatot adnak arra is, hogy miért ilyen erős a pályán Wanyama. Emellett édesapja a tizenháromszoros bajnok AFC Leopards labdarúgója volt a ’80-as években, és testvérei, Thomas, Sylvester és McDonald Mariga is aktív játékosok. Mariga ott ült José Mourinho kispadján a 2010-es BL-idényben, amikor az Inter egészen a végső győzelemig menetelt.
Gyerekkorában Victor sűrűn látogatta a mozikat, és ott nézte végig a fontosabb európai mérkőzéseket. Ezen alkalmakkor talált is magának egy példaképet, aki szerinte toronymagasan kiemelkedett a többiek közül a középpályán.
„Rendszeresen megnéztem a Manchester United mérkőzéseit, és Roy Keane játéka megragadott – magyarázza. – Nagyon tetszett, amit a pályán csinált, és nemcsak futballistaként emelkedett ki, de a személyisége is erősen hatott.”
Ezen a ponton emlékeztetjük őt, hogy Keane eléggé félelmetes figura, majd megkérdezzük, félne-e tőle a pályán. „Sosem találkoztam vele. Szerintem nem félnék tőle. Úgy irányította csapatát a pályán, hogy azzal rengeteg energiát adott. Ha én is eljuthatnék erre a szintre, az igazán jó lenne.”
„Azt hiszem, jól beleillem az angol rendszerbe. Fizikálisan is bírom”
Wanyama már utol is érte példaképét, legalább is, ami a Celticet illeti. Sőt ezen a területen felül is múlta. A kenyai játékos 2011-ben érkezett Glasgowba, előtte három évet töltött a belga Beerschotban, azt megelőzően egy évig a svéd Helsingborg akadémistája volt. „Belgium és Svédország egyaránt jó helyek voltak, bár utóbbiban elég hideg volt, még Glasgow-nál is hidegebb.”
Hősünk 2012-ben és 2013-ban is bajnok lett Skóciában, megnyerte a kupát is, és második idényében ő lett az élvonalban az Év fiatal játékosa.
De ez még mind semmi ahhoz a fejesgóljához képest, amelyet 2012 novemberében a mérkőzés 21. percében hozott össze a Barcelona ellen, és ezzel a skót bajnok történelmi, nem remélt győzelmet aratott a katalánok ellen a BL-ben. A Parkheaden – képzelhetitek – mindenki megőrült örömében.
„Hatalmas érzés volt – idézi fel. – Amikor bement, úgy éreztem, le fog omlani a stadion. A közönség elindult lefelé a lelátókon, én meg csak néztem.”
Még édesebb lett az egész attól, hogy tudta, milyen reakciókat vált ez ki a hazájában. Nem csak azért, mert egy helyi srác aratott diadalt Európa legrangosabb porondján.
„Kenyában hatalmas szurkolótábora van a Celticnek és a Rangersnek is. Jó ideig mindkét klub jótékonykodott a hazámban. Ezzel szurkolókat szereztek maguknak, és kialakult a rivalizálás is. Az emberek Celtic- és Rangers-mezekben nézték a mérkőzéseiket a nairobi kocsmákban.”
Sejthetjük, hogy a történelem is dolgozott benne, amikor a 67-es számú dresszt választotta a csapatnál, így adózott tisztelettel az 1967-es BEK-győztes Celtic előtt. A Lisszaboni Oroszlánok a portugál fővárosban hódították el az európai serleget. „Amikor a Celticbe igazoltam, természetesen nem játszottam még a BL-ben. Minden fontosabb nemzetközi Celtic-mérkőzést néztem a tévében, és arról álmodoztam, hogy egyszer én is ott lehessek a pályán.”
S mi a helyzet a 12-es mezzel, amelyet a Southamptonnál és a Tottenhamnél is váiselt. Az előtt tisztelgett, hogy 2012-ben a Southampton visszajutott az élvonalba, vagy azt ünnepelte, hogy a Tottenham az első négy között végzett (sajna, BL-indulás nélkül). „Egyik sem állja meg a helyét. Egyszerűen a tizenkettes a kedvenc számom.”
Ezzel együtt a hármast sem veti meg. Ennyi piros lapot gyűjtött be a Southamptonban az előző idényben, és ezzel – a büntetéseknek köszönhetően – nyolc mérkőzést, az összes találkozó húsz százalékát hagyta ki. Ő is tart attól, hogy a kevésbé fegyelmezett idénye miatt erőszakosnak fogják bélyegezni.
„Ezek voltak az első piros lapjaim Angliában, és azt kell mondanom, hogy kettő egy kicsit túlzás volt – védekezik. – Mindenki tudja rólam, hogy szívesen megyek bele szerelésekbe, becsúszásokba, és ilyen esetekben néha hibát is elkövet az ember.”
Van ebben igazság, hiszen az első kiállítása második sárga lap miatt született, amikor elég bután szállt bele Lee Tomlinba, a Bournemouth játékosába, előtte pedig szerencsétlenül csúszott be Adam Smith-nek. Aztán következett a második, amikor a Norwich City játékosának, Alexander Tettey-t igyekezett feltartóztatni januárban. Ekkor már csapata menedzsere, Ronald Koeman is kellően feldühödött fegyelmezetlenségén.
„Mérges vagyok Wanyama második piros lapos figyelmeztetése miatt – mondta a holland szakember. – Ha valakinek van egy sárgája, és már tapasztalt játékos, pontosan tudnia kell, hogy nem próbálkozhat meg ehhez hasonló húzásokkal.”
Egy hónapra rá a West Ham elleni hazai győzelem során állították ki. Ezúttal tényleg nem lehet őt hentesmunkával vádolni, mert lényegében hozzá sem ért Dimitri Payet-hez. Ettől még Mark Clattenburg könnyedén lendítette a magasba a kiállítást jelentő kártyát (ahogy általában szokta). „Így nem lehet becsúszni – füstölgött ismét Koeman, annak ellenére, hogy a Southampton megnyerte a találkozót. – Ez túl kemény így. A játékvezető ilyenkor lehetőséget kap, hogy döntsön, ennek kimenetele már nem rajtunk múlik.”
Természetes, hogy a Tottenham menedzsere, Mauricio Pochettino sem volt elragadtatva az előzményektől. Először 2015 nyarán akarta a White Hart Lane-re csábítani a kenyait, ám ez még kudarccal végződött. Egy évvel később már siker koronázta törekvéseit.
„Nagyon jól ismerem őt – mondta Pochettino, amikor biztossá vált, hogy együtt fognak dolgozni. – Jobbak leszünk általa. Nagyon erős játékos. Mindig olyan futballistákat szerződtetünk, akik jól értik a Premier League-et. Nem könnyű ilyet találni, úgyhogy ha lehetőségünk adódik, gyorsan le kell csapnunk.”
Egy olyan évjáratban, amelyben az angol klubok szinte már nem normális összegeket költöttek el mindenféle játékosokra egymást is túllicitálva, tizenegymillió font egészen elfogadható összeg olyasvalakiért, aki három évet lehúzott az angol élvonalban, és BL-tapasztalatra tett szert a Celtickel.
Pochettino hozta őt a Premier League-be 2013-ban, a Southampton 12.5 millió fontot fizetett az akkor 22 éves labdarúgóért. Annyira jó viszony működött közöttük, hogy egyáltalán nem meglepő, de Wanyama egy percig sem gondolkozott, amikor az argentin mester újra hívta.
„A döntésemben ő játszotta a legfontosabb szerepet – mondja Wanyama. – Hívtak máshova is, de sikerült meggyőznie, mert már dolgoztunk együtt, és tudom, hogy a keze alatt sokat fejlődnek a játékosok. A csapat indulhatott a Bajnokok Ligájában, és nagyon jó esélyekkel vágott neki a Premier League-nek is. Azzal kecsegtetett, hogy van mit elérni a klubbal, és lesznek trófeáink.
Pochettino a szakmai és az emberi kérdésekben egyaránt remek figura. Úgy viselkedik, mintha az apánk lenne, mindenkivel beszél, mindenkit ellát tanácsokkal. Az egész csapat felnéz rá, úgy is mint emberre, és úgy is mint menedzserre.”
De vajon mi van meg ebben a 25 éves kenyai fiatalemberben, ami a többiekben nincs?
„Minden játékosnak megvan a maga stílusa, amikor ezt összeadják, akkor segítik igazán a csapatot – véli Wanyama. – Az enyém? Szeretek labdát szerezni, becsúszni érte, és ha lehetőségem adódik, előrerobbanni, és kapura törni. Azt hiszem, jól beleillem az angol rendszerbe. Fizikálisan is bírom.”
Az előző idényben ez utóbbi nem is jelentett problémát a Tottenhamnek, még akkor sem, ha a bajnoki cím nem jött össze. Abban a bizonyos Stamford Bridge-i ütközetben, ahol a Chelsea elleni 2–2-vel elúszott az esély, a Tottenham játékosai inkább mentálisan nem bírták a nyomást. Ennek ellenére Wanyama nem érzékelt semmilyen összeomlást, amikor júniusban ő is beülhetett az öltözőbe.
„Egyben voltak – magyarázza. – Szerintem túllendültek a kudarcon. Tudja mindenki, hogy kemény munkával újra eljuthatunk oda, ahol az előző idényben voltunk, és egy kicsit még hozzá is tehetünk.
A keret tele van remek emberekkel, mindenki szeretne segíteni. Vannak nagy egyéniségeink is, például Jan Vertonghen, Szon Hung Min és Ben Davies.
„Eddig minden nagyon jól alakul. Nem könnyű összecsiszolódni az új csapattársakkal, mert időbe telik, mire minden mozdulatot kigyakorlok, de könnyedén felfogtam elméletben, hogy mi a csapat stílusa, pláne, hogy jól ismerem a menedzsert.”
A kezdeti bizonytalanságot követően – ami talán természetes egy klubváltást követő néhány hétben – Wanyama jól teljesít a csapatban, amit első gólja, a Crystal Palace ellen augusztusban fejelt a hálóba. A Tottenham ezzel a góllal nyert azon a találkozón. Ezzel a teljesítményével azonnal befogadta őt a White Hart Lane közönsége.
„A Crystal Palace elleni találkozó igen keményre sikeredett – emlékszik vissza Wanyama. – Mindent bevetettünk, kialakultak helyzeteink is, de nem akart összejönni. Nagyon örülök, hogy a nevem mellé jegyezhették fel azt a gólt, ezzel debütáltam a hazai közönség előtt.”
De nem feltétlenül csak a Premier League izgatja a középpályást. Várja a visszatérést a nemzetközi porondra is, ahol sokkal nagyobb a tapasztalata, mint a csapattársak többségének.
„Örülök, hogy ismét megmutathatom magam a Bajnokok Ligájában – mosolyog. – Csapattársaim jelentős része még nem tudja, milyen ez, többségükben a fiatalok, így most nekik is megadatik a lehetőség, hogy tapasztalatot szerezzenek. Remélem, sok meccset játszunk majd a BL-ben.
Van ez a klub olyan jó, mint a Celtic. Nagyok vagyunk, és ez az öltözőben is érzékelhető. A sorainkban ambiciózus fiatalok dolgoznak, akik szeretnének bizonyítani.”
Vajon az ambíciók között a bajnoki cím megszerzése is szerepel?
„Könnyű mondogatni, hogy szeretnénk megnyerni a bajnokságot, ha keményen dolgozunk, semmi sem lehetetlen. Nem beszélünk erről. Szeretnénk javítani az előző idénybeli pozíciónkon.”
Wanyamával a soraiban egyáltalán nem lehetetlen, hogy ez a Tottenhamnak sikerül is. Csak ne rontsd el rémisztő filmekkel a nagy esélyt, Victor!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)
