Szöveg Paul Simpson Fordítás Kovács Gergely
Bernard Lama halálra vált. A FIFA 1992-ben bevezetett egy olyan szabályt, amely szerint a francia kapus és kollégái többé nem érhettek kézzel a hazaadáshoz. Szemben sok FIFA-szabályozással, ezt most szinte mindenki üdvözölte: látványosabbak lesznek a meccsek, nő a játékkal töltött idő, és nem lesz tördelt a játék. De a Paris Saint-Germain őszinte kapusa másként vélekedett.
Az új szabályozás ellenében a következőket hozta fel: „Úgy érzem, mintha húszéves pályafutásomat kérdőjeleznék meg. Azt kérik tőlem, hogy hirtelen legyek valaki más”. Ezután a sci-fi kategóriájába illő figyelmeztetést fogalmazott meg: „Szemtanúi leszünk, amint megszületik egy mutáns faj; olyan fiatalok, akik egyszerre tudnak a mezőnyben játszani, és a hálót védeni.” És a szabályozás, érvelt Lama, teljesen szükségtelen volt, amikor „a játéknak alapvetően még technikásabb mezőnyjátékosokra lenne szüksége”.
Még Villa sem győzi követni Valdés lábjátékát
Lama jobban tette volna, ha ékes nyelven megfogalmazott haragját a kapusszakszervezet egy másik tagjához, az ír Pat Bonnerhez is eljuttatja. Az 1990-es, olaszországi világbajnokságon Írország Egyiptom ellen vívott és a meccs vége felé is 0–0-ra álló mérkőzésén Bonner majdnem hat percen át tartotta magánál a labdát úgy, hogy a tizenhatosán belül cselezgetett vele egymaga, és ha egy egyiptomi csatár megindult felé, rendre felvette. A mérkőzést látva a tv-kommentátorrá átnyergelt egykori ír válogatott középpályás, Eamon Dunphy a kamerák előtt vágta földhöz a tollát, szégyennek nevezve az írek játékát.
A FIFA illetékesei is érezték, hogy ez a látvány nem igazán bűvöli el a nézők millióit, és a szponzorokat sem inspirálja újabb, szépen csengető szerződések megkötésére. Bonner irritáló műsora, és az a tény, hogy ezen a vb-n esett a világbajnokságok történetének legkevesebb gólja – 2.21 meccsenként –, arra késztették a FIFA-t, hogy lépjen, és változtasson a szabályokon. Az 1992–93-as szezontól a kapusok nem használhatják a kezüket, ha csapattársuk a felszabadítás szándékával nekik passzol. Továbbá nem pattinthatják le úgy, hogy utána újra kézbe veszik. Ha e két szabály bármelyikét megszegik, azért közvetett szabadrúgás jár.
A szabály már érett egy ideje. Michel Platini – aki akkoriban a francia válogatott szövetségi kapitánya volt – azt állította, az új szabály az ő fejéből pattant ki, de Azeglio Vicini, aki az olasz válogatottat vezette, szintén a magáénak tudta a szabályt: „Én voltam, aki egy konferencián megkértem az UEFA-t, hogy vezessék be ezeket a módosításokat. Előtte túl egyszerűen mismásolhattak a gyengébb csapatok. Ha hátraadták a labdát a kapusnak, az olyan volt, mintha betették volna a bankba.”
Sokan egyetértettek Vicinivel, még saját utódja is: „Az UEFA és a FIFA azon fáradozik, hogy a látvány kevésbé legyen nyomorúságos – mondta Arrigo Sacchi, aki a késő ’80-as és kora ’90-es évek legendás Milanját rakta össze. – Nem tudom, hogy az ötlet jó-e, de a célok nemesek. Mindez a támadó felfogású csapatoknak fog kedvezni, és kevesebb lesz a holtidő. Sokszor jönnek azzal, hogy egy meccs játékkal töltött ideje nagyjából ötven percre korlátozódik, és nem veszik észre, hogy mennyi idő megy el azzal, hogy a kapus és a hátvédek passzolgatnak. E szabály eredményeként a mezőnyjátékosoknak muszáj lesz egymás közt járatni a labdát.”
Arrigo Sacchi kedvelte az extra játékidőt
Mégis, a szabályozás számtalan kritikát kapott, különösen Olaszországban, ahol a régi vágású és befolyással bíró szakemberek – mint például Gianni Brera futballszakíró és Omar Sívori Juventus-legenda – összefogtak a felmérgesített kapusokkal. 1992 októberére
Breránál elpattant a húr: „A gól jelentené a látványt? Akkor töröljük el a védelmet! Elmebaj!”. Az 1992–93-as idényben 858 gól született a Serie A-ban, 161-el több mint egy évvel korábban. De Sívorit, a korábbi csatárt ez sem győzte meg: „Ez a szabály baklövések és melléfogások zagyva szintézise. Őszintén hiányzik Rocco
Milanja vagy Herrera Intere.”
Sívori kedvetlensége mindenesetre érdekes. Tán azért neheztelt, mert a csatárokra nehezebb idők vártak? Vagy attól félt, hogy a szabály aláássa az olasz futballkultúrát, ami a fáradhatatlan védekezés művészetére épült? Ez az aggodalom sugárzott a híres La Stampa folyóirat főcíméből is: „Mi ölte meg az olasz játékot? Az egyes számú ok az új szabály?”. És mellette egy keretes írás címe: „Nem kérünk gólt, köszönjük, mi nem vagyunk angolok!”.
Zubizarreta: „A szabály megváltoztatása felesleges”
Az elégedetlenség persze érthető volt a kapusok részéről: a szabály forradalmasította szerepüket, sokkal könnyebben válhattak következtében a nevetség tárgyává, és egy hiba akár az egész karrierjükbe is kerülhetett. A Barcelona kapusa, Andoni Zubizarreta így dohogott: „Nincs értelme a szabálynak, mert megfosztja a csapatokat egy támadás lehetőségétől. A védelem gyakran passzolta hozzám a labdát, amit fölszedtem, és már adtam is ki hosszan, hogy kontratámadást vezessünk. Ha megfosztjuk a kapusokat attól a lehetőségtől, hogy a labdához érjenek, annak a csapatnak lesz könnyebb, amelyik védekezésre rendezkedik be: még csak egy csatár sem kell, hogy nyomást gyakoroljanak a kapusra. Ez nevetséges”.
Luca Marchegiani esete drámai bizonyítékát hozta annak, hogy mit is jelenthet a szabály a gyakorlatban. A tehetséges kapus, akit Walter Zenga lehetséges utódjaként tartottak számon az olasz válogatottban, így sopánkodott a hazaadásszabállyal kapcsolatban: „A csapattársam hazaadhat fejjel, mellkassal, de nem használhatja a lábát? Ez nem foci, hanem
flipper!”.
1992 októberében Marchegiani védett Svájc ellen egy vb-selejtező alkalmával. A meccs végül 2–2-re végződött, de Svájc a 21. percben már 2–0-ra vezetett azután, hogy egy Alessandro Costacurtától származó trükkös hazapasszt követően Marchegiani megpróbálta lecselezni Stéphane Chapuisat-t. Vajon milyen eséllyel? Marchegiani elveszítette a labdát, Chapuisat pedig az üres hálóba gurította azt. És Marchegiani, aki kétségtelenül az 1992–93-as bajnokság legjobb kapusa volt, sohasem tudott már igazán visszatérni.
Marchegiani bukása nyilván sok kapust felhergelt. Nem volt olyan, akit ne érintett volna valahogy a szabályozás, még a zseniális Peter Schmeichel sem úszta meg: 1992 szeptemberében egy cselezés során elveszítette a labdát, amit az Evertonban játszó Peter Beardsley be is lőtt.
A hazaadásszabály a védők számára sem volt egyszerűen feldolgozható. Elég csak megkérdezni a leedsi Chris Fairclough-t és Chris Whyte-ot. Ám néhány látványos tétovázás és rövid passz után már azt keresték, hol lehet kijátszani. Gyorsan tanulmányozták a szabályzat szövegét, ami kimondta, hogy csak a lábbal hazaadott labdákat nem szabad megfogni. Németországban a Wuppertal söprögetője, Dirk Pusch megpróbált térddel hazaadni, míg a Fortuna Köln söprögetője, Jürgen Niggemann úgy végzett el egy szabadrúgást a saját tizenhatosának a széléről, hogy letérdelt, és hazatolta a labdát kapusának. Végül az „ellenfél iránt tanúsított tiszteletlenség” miatt büntették meg, és miután a FIFA is világossá tette, hogy az efféle magánakciók sárgalapot és közvetett szabadrúgást vonhatnak maguk után, a védők végül megadták magukat, és beálltak a sorba.
Így visszanézve az a vitriol, amivel kapusszakma reagált a szabályozásra, szinte komikus. Alan Hodgkinson, aki Peter Schmeichelt edzette, így nyafogott: „Nem értem, miért kell bolondot csinálni a kapusokból”. A fiatal Gianluigi Buffon még 1997-ben is így panaszkodott: „Azelőtt megkülönböztetett szerepünk volt, ma ez már sokkal kisebb. Ha tovább haladunk ezen az úton, az enyhén őrült, kicsit különc kapusok mítosza véget ér.”
És ebben volt valami. Jacques Munaron, az Anderlecht kapusedzője a ’90-es évek elején megjegyezte: „Már most is látszik, hogy amikor a gyerekek egyszerű kispályás játékot játszanak, nem lehet megmondani, ki a kapus, és ki mezőnyjátékos”. De Munaron jól fogadta a változtatást, akárcsak a Lens akkori kapusa,
Giullaume Warmuz. „Olyan generációhoz tartozom, ahol a kapus nemhogy nem számít játékosnak, de egyenesen idegen. Volt olyan is, akinek az is problémát jelentett, hogy elhagyja a gólvonalat. Nagyon jót tett velünk az új szabály, hiszen minket is bevont a játékba.”
Szegény öreg Robbo végignézte, ahogy egy hazaadás kettétöri válogatott pályafutását
A szabályozás a kapusok edzését is radikálisan átalakította. Zubizarreta tiltakozása ellenére Pep Guardiola Barcelonája is a hazaadásszabálynak köszönheti gördülékeny játékát. Carlos Navarro Montoya, aki a Boca Juniors kapusa volt 1988 és 1996 között, így vélekedik: „Víctor Valdés a modern kapus archetípusa, akinél az, hogy a labda körbe-körbe jár, a játék meghatározó része. A változtatás azt jelenti, hogy a kapus nemcsak véd, hanem része is a játéknak.”
Sok kétség vetődött fel a söprögető-kapussal mint a védelem egy játékosával szemben, de elég csak megnézni a Wigan elmúlt idényét, hogy lássuk, mennyi feszültséget okoz egy csapatban, ha van egy olyan tehetséges és kisportolt kapus, mint Ali el-Habszi, aki azonban nem tudja kezelni a lábával a labdát. Az ideális kapus manapság olyasvalaki, aki taktikailag rafinált, intelligensen kapja és adja tovább a labdát, jó képessége van ahhoz, hogy pozicionálódjon, jól irányít, és elsőrendűek a reflexei. Más szavakkal: alig kevésbé sokoldalú, mint Leonardo da Vinci. Azoknak a kapusoknak pedig, akik nem feleltek meg ezeknek a kritériumoknak, muszáj volt küzdeniük. De az új, mutáns szuperkapusnak sem kell mindent egymagának megoldania. Roberto Negrisolo, az egyik legelismertebb olasz kapusedző így nyilatkozott egyszer: „Muszáj valahol a határokat is meghúzni, például a cselezés esetében. Ha valamelyik kapusom megpróbálná lecselezni az ellenfelet, felszegezném a falra.” Feltehetőleg a Higuita-féle védésekért halálbüntetés is járna.
Egyes nemzetek hatékonyabban fogadták be az újításokat, mint mások. Spanyolország a ’20-as és ’30-as évek Ricardo Zamora által fémjelzett korszaka óta a legjobb kapusokat nevelte ki. Az IFFHS (a labdarúgás statisztikáival foglalkozó nemzetközi szervezet) által az utóbbi négy évben az Év kapusa posztra jelölt játékosok között mindig volt spanyol, és 2008-ban, 2009-ben, illetve 2010-ben Iker Casillas nyerte el a címet.
Míg Spanyolország kivirult, addig más nemzetek csak csetlettek-botlottak. Argentína például, érvel Montoya, az 1992-ben visszavonult Nery Pumpido óta nem talált kiemelkedő kapust, mert az ő edzésrendszerük még mindig a fizikai és nem a technikai adottságokra fókuszál.
Angliában pedig egyedül a kétségtelenül világszínvonalú Joe Hart tudott kiemelkedni az utánpótlás-nevelés rendszeréből 1992 óta. Barney Ronay mulatságos felvetéssel állt elő a Guardianben, eszerint az angol futball, ami nem kedveli a labda túlzott birtoklását, örömmel fogadja a hazaadásszabályt, mert nagy lehetőséget lát benne, hogy a kapusok is kimenjenek a pályára. Bár ez erős túlzás, van benne egy figyelemre méltó szempont. Az 1997–98-as bajnokságban Lars Leese, a Barnsley fiatal kapusát azért tolták le, mert ki merészelte gurítani a labdát egy védőhöz. A feldühödött vezetőedző az első félidő végén beszaladt a pályára, és a felezővonalon túlra mutogatva emlékeztette a kapust, hogy meddig kell kivágnia a labdát.
És mégis tény, hogy a Liverpool, amely az angol módival ellentétben nem fanyalog a labda birtoklásától, a szabály bevezetése óta egyszer sem nyerte meg a bajnokságot. Ez szült is néhány jókedvű, a Manchester United szurkolóitól származó kommentet az interneten, de azon kívül, hogy lecsapták a magas labdát a Liverpool türelmesen (értsd: unalmasan) felépítetett játékát illetően, kevés olyan racionális tényező akad, ami igazolhatná, hogy a Liverpool hosszú bajnoki éhkoppja bárhogyan is összefüggésben állna a hazaadásszabállyal, ahogy a Wolverhampton Wanderers sem azért nem nyert aranyérmet, mert munkáspárti kormány volt hatalmon.
Joe Hart: Anglia egyetlen világklasszis kapusa?
Nagyon sok előnnyel is járt az új szabály, ami elsősorban abból az elgondolásból született, hogy a több gólnak és nagyobb tényleges játékidőnek köszönhetően ez a gyönyörű játék ne legyen többet annyira visszataszító, mint az 1990-es olasz vb-n. Bejött a számítás?
A változtatás után azonnal nőtt a rúgott gólok száma. Az 1992–93-as Premier League-szezonban a meccsenkénti gólátlag az előző évi 2.52-ről 2.65-re nőtt. A Bundesligában is hasonló történt (2.55-ről 2.88-ra), akárcsak a Serie A-ban (2.27-ről 2.80-ra) és a La Ligában (2.40-ről 2.51-re). A ’90-es világbajnokság 2.21-es gólátlaga 2.82-re javult az Egyesült Államokban rendezett vb-n négy évvel később.
A legutóbbi statisztikák is azt mutatják, hogy a hazaadásszabály gyökereiben változtatta meg a játékot. A legutóbbi szezonban meccsenként 2.80 gól esett a Premier League-ben, 2.82 a Bundesligában, 2.55 a Serie A-ban és 2.74 a La Ligában. Igaz, a legutóbbi világbajnokságon ez a szám visszaesett 2.27-re, de ennek a vuvuzela okozta pszichológiai okai is lehetnek.
A hazaadásszabály tehát több gólt hozott a játékba, és a Lama által megjövendölt mutánsoké a főszerep a kapuban. A brazil Rogério Ceni márciusban lőtte a századik gólját, és élő példa arra, hogy a kapusok némiképp mezőnyjátékosokká is átvedlettek az utóbbi időben.
És persze voltak jövendölések, amelyek nem jöttek be. Az olasz futball például nem asszimilálódott vagy globalizálódott. És a „különc, őrült” kapusok sem szívódtak fel, ahogy azt Buffon jövendölte. Igaz, hogy a kapusok már nem akkora őrültek, mint voltak egykor, de a védők és csatárok sem. A változás mindenkit érintett.
A hálóőrök szemmel láthatóan maguk is elfogadták a változást, talán azért is, mert ha nem tették volna, biztosan hülyét csinálnának magukból. A lelkük mélyén azonban talán mindannyian egyetértenek a Napoli kapusával,
Giuseppe Taglialatelával, aki keserűen állapította meg 1997-ben: „Az a helyzet, hogy asztalifoci-kapusokat akarnak belőlünk formálni”.
„A hazaadásszabály végezte ki a Leedset”
Gordon Strachan arról, hogyan vált a bajnok Leeds jelentéktelen csapattá egy szezon leforgása alatt
1992-ben a Leeds United gyönyörűen menetelt a PL-ben, majd az előszezonban már mint bajnokok kezdték meg a felkészülést, az új BL-ben is lehetőséget kaptak, de akkora volt a mellényük, hogy arra Don Revie dicsőséges napjai óta nem volt példa. Az ősz végére Howard Wilkinson csapata már a tabella közepére csúszott le, és a Bajnokok Ligája brit nyolcaddöntőjében is kikapott a Rangerstől. Nem sokkal később Wilkinson megkérdezte Gordon Strachant, a kapitányt, hogy mi volt a baj. A skót a lehetséges válaszok közül a legmeglepőbbel állt elő.
„A hazaadásszabálynak köszönhető a kudarc – mondja Strachan ma is a legnagyobb meggyőződéssel. – Azt mondtam Howardnak, ez végzett ki minket. Azelőtt az volt a stratégiánk, hogy hátraadtuk a labdát a kapusnak, újjászerveztük magunkat, majd indultunk előre. De ez megváltozott, mi pedig nem tudtunk alkalmazkodni. Azon a nyáron nem dolgoztunk a változtatáson. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a teher a középhátvédekre nehezedik, és mivel Chris Whyte és Chris Fairclough nem voltak cselezgetős védők, keményen megszenvedtünk.”
Azonban csapata teljesítménye ellenére (a Leeds két ponttal úszta meg a kiesést) Strachan meg van róla győződve, hogy a szabály hosszú távon nagyon jót tett a játéknak. „A szabályozásnak köszönhetően ma olyan csapatokat láthatunk a pályán, mint a Barcelona, ők tizenegy emberrel játszanak a pályán, beleértve a kapust is, bíznak egymásban, akár előre, akár hátra passzolnak.”
A mutánsok felemelkedése
Söprögető-kapusok, akiknek nem volt szükségük a hazaadásszabályra
Leigh Richmond Roose
Wales, 1900–11
A testfelépítése Schmeichel és egy ütvefúró ötvözetére hasonlított, imádta elhagyni a területét. Így a védők a félpályáig húzódhattak, Roose pedig megszállottan vett részt a támadásokban, talán ennek volt köszönhető, hogy az FA javasolta a szabályok megváltoztatását. Feltehetőleg ő volt az első mezőnyjátékos-kapus.
Grosics Gyula
Magyarország, 1947–62
Jóval a hazaadásszabály előtt voltak már olyan kapusok, akik a védelem mögött söprögettek. Közülük a legkiemelkedőbb Grosics Gyula, a legendás Aranycsapat kapusa volt. Grosics messze megelőzve korát olyan felfogásban játszott, amelynek a kikísérletezése az őt követő edzőknek és kapusoknak évtizedekbe telt.
Jan Jongbloed
Hollandia, 1962–78
Amikor Jongbloed az FC Amsterdam kapusa volt, válogatottbeli csapattársa, Johnny Rep azt mondta róla, hogy „nem túl jó”. Pedig kiválóan söprögetett, bekapcsolódott a támadásokba, és még Johan Cruyff-fal is vitába mert szállni. Huszonnégy alkalommal volt válogatott, ebből két meccs vb-döntő volt, ’74-ben és ’78-ban.
René Higuita
Kolumbia, 1987–99
Az Őrült (El Loco) elsősorban az Anglia elleni, 1995-ös vakmerő és bámulatos mentéséről híres, de kiváló söprögető is volt, aki segített csapattársainak „összehúzni” a játékot, és inspirálta is őket állandó bohóckodásaival. Még a nagy Gary Linekert is kicselezte 1988-ban a Wembleyben.
Edwin van der Sar
Hollandia, 1995–2008
Hollandia legjobb kapusa mezőnyjátékosként kezdte, de az Ajax-akadémián végül kapusnak is tanult, a fő feladata az volt, hogy védje a kapura lövéseket, de a védelmet is meg kellett szerveznie, úgy, hogy az előbbire ne legyen szükség. Annyira ügyes volt a lábával, hogy Cruyff az „Ajax legjobb csatárának” nevezte.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában.)
