Hogyan működik valójában a presszing?

 

 

Szöveg Uli Hesse Fordítás Kovács Gergely

A sportújságíróból lett edzőnek, Thomas Patrick Gormannak 1934-ben támadt egy ötlete. Az ősrégi csapatok időtlen idők óta úgy játszottak, hogy ha elveszítették a labdát, azonnal visszarendeződtek, hogy a kapujukat védjék. A német szakember azonban azon kezdett el töprengeni, mi lenne, ha fordítva cselekednének ilyenkor. Ha ellen­támadásba lendülnének, és az ellenfélnek esélye sem lenne előrejutni?
Gorman utasította a csatárait, hogy agresszívan támadják meg az ellenfél játékosait, amikor azok próbálnak hátulról építkezni. Egy csatár blokkolja a labdás játékost még a saját kapujánál, a többiek pedig zárják le a labda lehetséges útvonalát. A védőit pedig arra kérte, jöjjenek fel a félpályáig, hogy elcsíphessenek egy esetleges gyors passzt vagy azt a játékost, aki valahogyan mégis meglépett.

A játékosok csak a fejüket vakargatták. Öngyilkos vállalkozásnak tűnt. Ha csak az egyikük is hibázik, az ellenfél szabad utat kap az üres félpályán. És még ha jól is végzi a dolgát mindenki, néhány fürge és technikás védő megléphet pár jól sikerült rövid passzal. Nem tudjuk, végül hogyan sikerült meggyőznie játékosait, talán azt mondta nekik: a fürge és technikás játékosok általában nem védők.
A csapatnak kellett egy kis idő, amíg megszokta az új taktikát. A következő öt mérkőzésből négyet elveszítettek, ám aztán valami végleg megváltozott. Gorman együttese valóságos gépezetként kezdett el működni. „Gőzhengerként mentünk át az ellenfeleken” – mondta annak idején az egyik kanadai játékosa három nappal az után, hogy első alkalommal megnyerték a bajnokságot.

A Nemzeti Jégkorongligát, a csapatot ugyanis Chicago Blackhawksnak hívták. Az edző a médiának is elmondta, hogy a siker az újításának köszönhető. „Ahelyett, hogy visszahúzódtunk volna, támadásba lendültünk. A taktika jobban bevált, mint azt gondoltam volna.”
Nyolc évtizeddel később Gorman újítása mindenki számára ismert, méghozzá a „nyomás” szakkifejezéssel. Olyannyira időszerű elővennünk a kérdést, hogy az angol labdarúgásban például Mauricio Pochettino és Jürgen Klopp előszeretettel alkalmazza a Tottenham és a Liverpool főnökeként, és szívesen beszélnek is róla. Sokkal kevésbé egyértelmű, mi jellemzi valójában azt, amiről beszélnek.
Mielőtt a csapataik találkoztak volna októberben a White Hart Lane-en, Pochettino elmondta, ő másképp alkalmazza ezt a taktikát, mint Klopp annak idején a Borussia Dortmundnál.

Pedig Németországban Kloppot csak a nyomásgyakorlás egy fajtájával hozzák kapcsolatba, ennek neve németül gegenpressing, azaz kontranyomás. Hogy a dolgot tovább bonyolítsuk, Klopp német kollégái Pochettino rendszerét nem is tekintik igazi nyomást kifejtő játéknak. Valószínűleg Harry Redknapp-pel kell egyetértenünk. Amikor megkérdezték őt ezzel a taktikával kapcsolatban, a 68 éves szakember így válaszolt: „Ez az egész polémia a nyomás taktikájáról nonszensz. Nem tartalmaz semmi újat. Minden sikeres csapatnak keményen kell dolgoznia az eredményekért.”
Van ebben igazság, de nem abban a részében, amely a kemény munkáról szól. A presszing nem pusztán annyit jelent, hogy eggyel előrébb kell mozdulni, vagy le kell fedni minden egyes fűszálat, annak ellenére, hogy ez a taktika sok mozgást kíván meg a játékosoktól. Redknappnek abban volt igaza, hogy nincs ebben a vitában semmi új.

Abban mindenki egyetértett, hogy ez a nyomásgyakorlás nagyon sikeresnek bizonyult a hokiban, viszont szinte lehetetlennek tűnt valami hasonlót meghonosítani a futballban. A labdarúgást kétszer annyian játsszák kétszer olyan hosszú és háromszor olyan széles területen, mint a hokit, ami azt jelenti, hogy a nyomás alá helyezett védőnek jóval több megoldási lehetősége van, mint hokis társának. (Többek között az odasiető ellenfél feje fölött is elküldheti a labdát, ami a jéghokiban elképzelhetetlen.) Aztán ott van még az állóképesség kérdése is. Gorman sűrűn engedhette pihenni játékosait, vagy újakat hozott fel, vagy cserélt egyet a felálláson. Egy fociedző esetében nincs meg ez a szabadság.
Az 1974-es világbajnokságig nem is sikerült Gorman agresszív támadójátékát átültetni a futball világára. Ekkor állt ki Rinus Michels ragyogó holland csapata, amely már nem adott időt az ellenfélnek, hogy az hátulról építkezzen, szüntelenül nyomást gyakorolt rá, amíg bele nem szaladt egy olyan elrontott passzba, amelyet nem is igazán akart. Kár, hogy Gorman, aki 1961-ben meghalt, mindezt már nem láthatta.

A holland csapat lélegzetelállító játéka totális futball néven vonult be a sportág történetébe, de Michels szívesebben emlegette más néven. „Szeretném, ha nem így hívnák a játékunkat, nem ez az én kifejezésem rá – írta nem sokkal a torna után. – Nekem sokkal jobban fekszik, ha »toló játéknak« nevezzük. Ezt akartam megteremteni az Ajaxszal és a holland válogatottal 1974-ben. Egy olyan rendszert, amelyben mind a tíz mezőnyjátékos nyomul előre, még akkor is, ha nem nálunk van a labda. Mindig ezt csináljuk.” Michelsnek bizonyára tetszene az a YouTube-videó montázs, amelynek a címe: A totális futball kemény előretörése.

David Winner, a holland futball szakirodalmának legtekintélyesebb alakja így jellemezte a Michels féle rendszert: „csoportos vadászat, félpályás védekezés”.
Kettő, gyakran három holland játékos mozdul a labdás ember irányába. Az egyikük ténylegesen is támad, míg a többiek vagy a társát fogják, vagy lezárják a labda összes lehetséges útját. Szerencsétlen ördög még előrevágni sem tudja a labdát, amikor meglátja ezt a narancssárga falat maga előtt. A védelem hátsó vonala a félpályánál áll, azaz hiába ugrana is ki valaki az ellenféltől, azonnal lesen lenne.
Honnan ered valójában ez a megerőltető, de rendkívül ügyes és megkomponált játékstílus? Abban mindenki egyetért, hogy nem Michels találta ki. Ő csak abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a kiváló játékosainak köszönhetően tökélyre fejleszthette. Közülük is kiemelkedett a keményen dolgozó, ultra agresszív Johan Neeskens. Michels ezt így fogalmazta meg: „Ahhoz, hogy teljes erővel játszhassuk ezt a taktikát, szükség van a világ legjobb három-négy labdarúgójára. A kisebb csapatokat megfoghatják, és ez katasztrófához vezet.”

Abban is sokan értenek egyet, hogy a pressziós játék magjait a ’60-as évek második felében vetették el, amikor a futballisták erőnléte látható fejlődésnek indult. Ahogy Jonathan Wilson írja a taktikák történetéről szóló könyvében, az Inverting the Pyramidban (A megfordított piramis), hogy a játékosra magára is szakadatlan nyomás nehezedik, „a középpályások számára nincs megállás, és ez természetfeletti erőt követel, ami korábban nem volt meg a játékosokban.”
Abban azonban nincs egyetértés, hogy kit kellene a futball Tommy Gormanjának nevezni. Wilson szerint az orosz Viktor Maszlovot, aki a Dinamo Kijevnél töltött időszakában dolgozta ki a nyomásra építő játékot 1964 és 1970 között. Mások viszont az osztrák Ernst Happelre szavaznak, aki 1970-ben vezette csodálatos BEK-győzelemre a Feyenoordot. A csapat játékában két elem dominált: a lescsapda és a nyomásgyakorlás. Happelt annyira szorosan kötötték össze a rendszerrel, hogy amikor meghalt, az egyik osztrák lap így írt róla. „Akkora tolódás alakult ki a koporsója körül, hogy azt ő maga is mindig így képzelhette.”
Amíg az nem eldöntött, hogy ki állt elő először a futballban a presszing működő verziójával, hogy aztán így nevezze el, azt pontosan tudjuk, honnan származik maga az elnevezés. Ehhez ismét egy amerikai sportágat kell szemügyre vennünk, méghozzá a kosárlabdát. Ebben a sportágban számos védekezőtaktika létezik, amelyik nyomás alá helyezi a labdás embert. Ezek mindegyike az ’50-es években alakult ki. Létezik például a fél- és az egészpályás presszing is. Az előbbi azt jelenti, hogy akkor fejt ki egy csapat nyomást, ha átér az ellenfél térfelére, az utóbbi azt, amikor már a pálya másik részén elkezdi ezt.

Ugyanez a helyzet a futballban is. Amikor a presszing kerül szóba, mindenki a Michels-féle változatra gondol, ahol az ellenfél már a saját tizenhatosánál nyomás alá kerül. De ez csak az egyik változat.
„Nyomást a pálya bármely részén ki lehet fejteni” – mondja Peter Hyballa, a Bayer Leverkusen U19-es csapatának edzője az FFT-nek. Hyballát a téma jelentős szakértőjének tartják.
„Előfordulhat, hogy egy csapat egészen elöl fejti ki a pressziót, közel az ellenfél kapujához – magyarázza Hyballa. – De létezik félpályánál védekező és offenzív nyomás is. Ha a védekező változatot játszod, egészen visszahúzódsz, és csak a saját kapudnál kezdesz ellen visszatámadni. De támadni kötelező, különben nem beszélhetünk nyomásról.
Természetesen léteznek más védekező stratégiák is. Le lehet zárni a passzok útját, és csak annyit hagyni az ellenfélnek, hogy a saját kapuja előtt játsszon. Viszont a nyomás alapvetően azt jelenti, hogy aktívan és agresszívan igyekszel megszerezni a labdát, méghozzá úgy, hogy támadod a birtoklóját. Mindent összevetve arról van szó, hogy a labdát a pálya legalkalmasabb részén kell megszerezni, pont ott, ahol az edző elvárja.”
Más kifejezésekkel is illethető a védekező, középpályás és támadó nyomás: az alacsony, a közép- és a magas blokk. Amikor Pochettino arról beszél, hogy Jürgen Klopp a középblokkot alkalmazta a Dortmunddal, akkor arra gondol, hogy nem annyira mélyen, inkább középen fejti ki a nyomást, megvárja, amíg az ellenfél elér a felezővonalig. A megfigyelés viszont csak részben igaz, azt mondhatjuk, hogy a Dortmund a BL-ben alkalmazta ezt a technikát, amikor gyors, technikailag briliáns csapatokkal találta magát szemben, amelyeknek játékosai pontosan tudták, hogyan kell passzolni. A hazai bajnokikon sokkal inkább rátolták az ellenfelet a saját kapujára.

Ha a nyomásgyakorlás annyira régi taktika, hogy a ’60-as évekig vezethető vissza, akkor mégis miért új? Ez az utóbbi idők fejlesztéseinek és újításainak köszönhető. Michelsnek, ahogy azt ő is megfogalmazta, kiváló játékosokra volt szüksége, és módszerét nem is másolták túl sokan. A ’80-as évek során a Milan trénere, Arrigo Sacchi – aki gyakran nézte végig Happel edzéseit, amikor az osztrák a Hamburgnál dolgozott – meghonosított egy szisztémát, amit „labdaorientált védekezésnek nevezett”, és ez lett a modern futball alapja. Ez azt jelenti, hogy az egész csapat a labda felé mozdul, eközben bizonyos zónákban bátran szabadon hagynak olyan játékosokat, akik nincsenek a labda közelében.
Önmagában ez még nem nyomás abban az értelemben, hogy „aktívan és agresszívan igyekszünk labdát szerezni”, de megteremtette annak feltételeit. Sacchi rendszerének az lett az eredménye, hogy a labdát birtokló csapat nagyon kis helyen operálhatott, és ezen a területen is rendre alulmaradt létszámban. Amint egy csapat megtanulta ezt a taktikát, nem volt már szüksége a világ három-négy legjobb labdarúgójára, hogy pressziós játékot alkalmazzon.
Biztosan nagy lökést adott a taktika elterjedésének az 1992-ben meghozott szabály, amely szerint a kapusnak tilos kézzel megfognia a hazaadott labdát. Ezzel kézenfekvő menekülési útvonalat vettek el a védőktől. A kosárlabdában 1954-ben bevezetett 24 másodperces támadószabály is a presszió fokozódását hozta.

A közelmúltban pedig Pep Guardiola Barcelonája – Sacchi Milanja óta a legnagyobb hatású együttes – emelte új szintre a nyomásgyakorlást. A régi futballbölcselet szerint a csapatok a mérkőzés első néhány percében a legsebezhetőbbek, mert miután elveszítették a labdát, másfajta üzemmódba kell kapcsolniuk. Guardiola ezt megfordította, és úgy gondolkodott, hogy ugyanúgy igaz ez arra a társaságra is, amelyik megszerezte a labdát.
A katalánok a gyakorlatba is átültették ezt az elgondolást, és abban a pillanatban, ahogy elveszítették a labdát, azonnal agresszív presszingbe kezdtek az ellenfél tizenhatosánál, eleve meggátolva a kontratámadásnak még csak a legkisebb lehetőségét is. Ezzel lényegében kivégezték a másik együttest, olyan offenzívát fejtettek ki, hogy ha mégis visszaszerezték a labdát, akkor az veszélyes helyen történt, ráadásul az ellenfél védelme már elmozdult előre. Vannak, akik szerint az is elképzelhető, hogy a közeljövőben alakul majd olyan csapat, amelyik direkt eladja a labdát egy adott szituációban és zónában, annak reményében, hogy azonnal meg is kezdhesse a kontranyomást.
Már Jürgen Klopp Dortmundja is valami ilyesmi stratégiával nyerte meg a német bajnokságot 2011-ben és 2012-ben. De az, hogy egy ilyen taktika a gyakorlatban is működjön, idő kell. Meg lehet tanítani a nyomásgyakorlást elméletben, el lehet igazítani a játékosokat, hogyan mozduljanak és maradjanak együtt csapatként, de csak a szóbeli eligazítás itt nem elég, gyakorlás, rengeteg gyakorlás kell hozzá.

Amikor három évvel ezelőtt meglátogattuk Kloppot a Dortmund téli edzőtáborában, az akkor 45 éves szakember a következőket mondta: „Az erőkifejtést kell gyakorolnunk, azonnal vissza kell szereznünk a labdát, ha esetleg elveszítettük. Nem lehet egy adott szituációt megtanítani. Az impulzust kell megadni, amíg a meccsen is működik minden.”
Klopp egykori csapatkapitánya, az elmúlt nyáron visszavonuló Sebastian Kehl így látja: „A kezdeti időkben az egyik játékos jelet ad, hogy indul a kontra, de ahogy az idő halad, egyre kevesebb ilyen jelre lesz szükség, mindenki érzi, mit kell tennie.
Ehhez a játékhoz megfelelő típusú futballistára van szükség. Mivel nagyon intenzív ez a futball, nem elég, hogy csapattagok kiválóan tudják a taktikát, arra is szükség van, hogy akarjanak, vadásszák a labdát.”
Hyballa szintén így látja: „A nyomás intenzitást feltételez. Nagyon sok sprintet igényel. Emiatt nem biztos, hogy könnyű rávenni egy klasszikus csatárt, aki könnyen mondhatja magában, hogy nem azért van ott, mert másokat kell üldöznie, hanem azért, hogy gólokat szerezzen a tizenhatoson belül.”
Ennek ellenére a jelek arra mutatnak, hogy a pressziós játék él és virul, és ez így lesz a jövőben is. Amikor 1934-ben Tommy Gormantól megkérdezték, hogy vajon más csapatok is átveszik-e a taktikáját, azt válaszolta: „Muszáj lesz nekik”.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. márciusi számában.)