Hat alapszabály, ha a csapatod ideiglenes edzőt választ

Szöveg Nick Moore

Kétségtelen tény, hogy kevés olyan fura szerep akad a labdarúgásban, mint az ideiglenesen kinevezett edzőé. Szemben a hosszú távra szóló megbízással itt nem teljesen egyértelmű, miről is van szó. Előfordul, hogy ez a pozíció maga az állásinterjú: mutasd a jobbik arcod, és hamarosan tiéd lehet a kinevezés hosszú távra is. De olyan is van, hogy csak épp annyira kell az ember, hogy tartsa a frontot, amíg meg nem érkezik az új menedzsment.

Egy ideiglenes edző sikere nehezen mérhető, és általában nem osztják neki könnyen az elismerést. Ha viszonylag jó állapotban lévő csapatot vesz át, és nem történik látványos fejlődés, mindenki az elődjét dicséri. Gondoljunk csak Rafa Benítezre. Egészen jól teljesített a Chelsea élén, mégis azzal a transzparenssel kellett szembesülnie, hogy „Mi nem vagyunk ideiglenesek”. Ha viszont életet lehel egy gyenge gárdába, az összes kommentátor és szurkoló azt mondja majd, ehhez csak annyi kellett, hogy végre távozzon az előző megosztó és hozzá nem értő vezető.

Ole Gunnar Solskjaer kinevezése a Manchester United élére egyértelműen az utóbbi eset. Persze, mindenki szereti bájos mosolyát, fiatalos lelkesedését, és azt, amit eddig véghez vitt a United élén. Ugyanakkor José Mourinho ténykedése annyira mérgező volt az utolsó időkben, hogy a távozása már önmagában is gyógyírt jelentett.

Elég csak megnézni egykori játékosai Instagram-posztjait és teljesítményét, egyből érződik, hogy hatalmas portugál szorítás esett le a vállukról. Még mindig nem tudjuk, inkább az új menedzser tevékenysége hozta meg gyümölcsét, vagy az, hogy távozott a régi.

Vajon mégis miért jó egy ideiglenesen kinevezett edzőnek, hogy addig dolgozzon, míg másként nem mondják neki? Talán azt érzik, amit a helyettesítő tanárok is: úgy vehetnek át egy leckét, hogy közben a lehető legkevesebb szidalmazás éri őket. Vagy esetleg valódi változást indíthatnak el? Most végigvesszük, méghozzá azok segítségével, akik nem voltak restek lépni, ha egy klub vagy a hazájuk hívta őket. Összeállítottuk saját kisokosunkat, amelyből feltárul a siker titka.

Az ideiglenes edzők gyakran tüzet oltanak, a legtöbbször olyankor nevezik ki őket, amikor valami vállalhatatlan történik. De közben gyakran megtörténik az is, hogy az így oda csöppenő figura életre szóló lehetőséget kap. A három vitathatatlanul legsikeresebb példa Mario Zagallo, Tony Barton és Roberto Di Matteo.

Ma már nem is gondolunk arra, hogy Zagallót ideiglenesen nevezték ki minden idők egyik legjobb csapata, az 1970-es brazil válogatott élére. Elődje, Joao Saldanha azért távozott posztjáról, mert nem jött ki Pelével. Zagallóban azonban megvolt minden, amivel kezelni tudta a nagy egókat is, ráadásul átírta a válogatott taktikáját, és sokkal jobban védekező középpályát vetett be. Végül további négy évet töltött a kapitányi székben. Előrelátóan gondolkodott az edzésekkel kapcsolatban, és a lehető legtökéletesebb állapotban vitte ki csapatát a pályára az Olaszország elleni döntőben. „Nagyon nagyot fejlődtünk fizikálisan – nyilatkozta később. – Huszonegy napon át készültünk a magasban.” Ugyanakkor sosem kérdőjelezte meg, hogy kiváló csapatot kapott elődjétől.

Hasonlóképpen alakult a történet Tony Bartonnal. Az Aston Villa csendes, módszeres vezető játékosmegfigyelője és de facto segédedzője sohasem álmodozott a legrangosabb posztról, ám 1982-ben mégis megkapta, mindössze két körre a BEK döntőjétől.

Ron Sanders a csapat jó periódusában mondott le, mert nézeteltérése támadt a klub főrészvényesével, Ron Bendall-lal. Mindezt kilenc hónappal azt követően, hogy az Aston Villa 71 év után ismét bajnok lett. Utóda, Barton, hamar megnyerte magának a szurkolókat, ez talán nem is volt olyan nehéz, mivel Saunders – nem túl bölcsen – a városi rivális Birmingham vezetőedzője lett, és első mérkőzésén rögtön az Aston Villával került szembe, ahol a szurkolók végig őt cikizték. Barton végül BEK-döntőbe vezette csapatát, bár előtte még meg kellett járniuk Kijevet – ahol Gordon Cowans csótányt talált a zsemlében –, és elődöntőt vívniuk az Anderlecht csapatával.

Az Aston Villa Rotterdamban játszotta a döntőt, és tökéletesen esélytelennek számított a Paul Breitner csapatkapitánnyal és Dieter Hoeness-szel illetve Karl-Heinz Rummeniggével támadó Bayern München ellen. Barton felesége szerint férje elsősorban a kabátjába csúsztatott szerencsevirágnak köszönhette sikerét. A mérkőzés egyetlen gólja Tony Morley beadásából született, Peter Withe szerezte. Barton akkor mindössze 56 napja irányította a csapatot, és büszkén jelentette ki, hogy ez az Aston Villa történelmének legnagyobb napja. Ebben igaza is volt, és meg is tartották posztján, de óhatatlanul kezdetét vette a hanyatlás, és 1984-ben kirúgták.

Hogy mennyi bizalmat kap egy ideiglenes edző, miután valami nagyot alkot, az jól megfigyelhető Barton esetében. Megacélozta a Villát, amit az is bizonyít, hogy a csapat a következő eredményekkel jutott el a BEK-serlegig: 0–0, 2–0, 1–0, 0–0 és 1–0. Könnyen kiolvasható, hogy nem kapott gólt. Vajon milyen mértékben köszönhető ez elődjének, Saundersnek? Ezt már sohasem fogjuk megtudni, viszont amikor 1993-ban Barton 53 évesen meghalt, felesége azt érzékeltette, hogy egykori férje nem kapta meg azt a tiszteletet, ami járt volna neki. Ki is mondta: „Szeretném, ha elneveznének róla valamit a Villa Parkban”.

Az, ami Bartonnal történt, harminc évvel később megismétlődött. Azt követően, hogy a Chelsea 2012 márciusában búcsút mondott André Villas-Boasnak, Roberto di Matteo hirtelen a Bajnokok Ligája kieséses szakaszában találta magát egy topcsapat élén. Ő is a döntőbe vezette fiait, és Bartonhoz hasonlóan a Bayern München legyőzésével szerzett trófeát.

„Roberto minden elismerést megérdemel azért, amit kaptunk tőle – magyarázta a Kékek akkori csapatkapitánya, John Terry, aki nem mellesleg most épp az Aston Villa segédedzője. Hogy a történet még érdekesebb legyen, Di Matteo 2016-ban szintén volt főnök a Villa Parkban. – Voltak olyan húzásai, amelyekre még ma is gyakran gondolok.” Az olasz edző a döntő előtt összejövetelt szervezett a csapattagok feleségeinek, illetve gyerekeinek, és elmondta nekik, mennyire büszke a férjükre, apjukra. „Ezt például sosem felejtem el – folytatta Terry. – Még a fiatalabb játékosok szülei is eljöttek, hogy sok szerencsét kívánjak.” Di Matteo így magyarázta ezt: „Le akartam venni egy kis terhet a vállukról.”

Di Matteo örömmel fogadta a rengeteg dicséretet, amit azért kapott, amiért győzelemre vezette az első londoni csapatot a BEK és a BL történetében, de ahogy Barton esetében, itt is érezzük, hogy neve meg lett csillagozva. A BL-diadal után mindössze nyolc hónapig maradt a posztján, majd újabb ideiglenes edző váltotta őt, úgy hívták, Benítez. „Ilyen az élet – sóhajtotta Di Matteo. – Az idő nagyon drága a futballban.” Ő azonban élt a lehetőséggel, és gyakran ez a legtöbb, amit egy ideiglenesen kinevezett tehet.

Egy ideiglenes edző esetében rendkívül fontos az is, hogy miként ítélik majd meg, és milyen teher nehezedik a vállára.

Joe Mercer – az angol válogatott egyetlen olyan átmeneti vezetője, aki képes volt meccset nyerni – számos radikális változást hajtott végre, amikor megörökölte Alf Ramsey posztját 1974-ben. A 30 éves Martin Peters személyében az 1966-os keret egyik utolsó hősét ejtette, és átengedte a terepet a fiatal energiabombáknak, köztük Kevin Keegannek, Stan Bowlesnak, majd helyet csinált Don Revie-nek.

Peter Taylor szintén eltöltött egy rövid időt az angol szövetségi kapitányi poszton. Maga a kinevezés őt is meglepte, miután Kevin Keegan lemondott a németektől elszenvedett 2000. októberi vereség után. „Nagyon fura helyzet volt – idézte fel Taylor. – Az angol válogatott mérkőzését néztük a Wembleyben, együtt a játékosok családjaival és barátaival. Rio Ferdinand anyukája azt mondta, amikor eljutott hozzánk a hír, hogy én leszek a következő. Azt feleltem neki, hogy nem is bánnám. Sosem mertem volna komolyan azt gondolni, hogy valóban megtörténhet. Pedig úgy lett.”

Mindössze egyetlen idegenbeli mérkőzést játszott Olaszország ellen Torinóban, így nem mondhatni, hogy túlzottan stresszes lett volna a küldetése. Taylor ekkor már 14 éve edzősködött. „Az én helyzetem nagyban különbözött a legtöbb átmeneti megoldásétól – folytatta. – Már dolgoztam a Leicesternél. Egy kicsit úgy voltam, mint Solskjaer a Manchester Unitednál. A mai napig van egy klub Norvégiában, ahova bármikor visszatérhet.

Mindvégig tudtam, hogy csak egy mérkőzést maradok, és már meg is ismerkedtem Sven-Göran Erikssonnal, aki váltott. Elhatároztam, hogy egyszerűen csak élvezni fogom, és így is lett. Jó érzés összeállítani egy csapatot. Egyszerű essexi gyerek vagyok, sosem gondoltam volna, hogy egyszer én irányítom majd az angol válogatottat. Rend­kívül büszke voltam magamra.”

Taylor – aki korábban volt már az U21-es angol válogatott szövetségi kapitánya is – azonban bebizonyította, hogy bármilyen rövid megbízatás alatt alkothat maradandót az ember. Ő nevezte ki először csapatkapitánnyá David Beckhamet, és hosszú idő után a legfiatalabb angol válogatottat állította ki, soraiban ott volt Gareth Barry, Rio Ferdinand, Jamie Carragher, Kieron Dyer, Emile Heskey és Seth Johnson; ők mindnyájan 19 és 22 között voltak ekkor, a keretben pedig senki sem töltötte be még a 30-at.

„Erre nagyon büszke vagyok – mondta Taylor, aki ezúttal épp a Dagenham & Redbridge kispadját tudhatja a magáénak, igaz, ez már a huszadik megbízatása. – Ez a fiatalítás volt edzői munkásságom legnagyobb vívmánya, és sok minden megváltozott, amikor megléptem. Sven-Göran Eriksson is ezt az utat járta, és most ugyanezt csinálja Gareth Southgate. Szinte ijesztő, milyen fiatal a csapat! Sven ott volt a lelátón azon az olaszok elleni meccsen, és remélem, azt mondta magában, hogy ezek a fiatalok majd megoldják.”

A segédedző, akiből a leggyakrabban válik kijelölt tréner, a dolog természete szerint teljesen más feladatokat lát el, mint a menedzser. Általában inkább az edzéseken kap feladatot, és jellemzően nem része a döntéshozatalnak. Neki inkább a részletekkel kell vesződnie, nem a nagy egésszel. A feljebb lépés gyakran azt jelenti, hogy a régi megközelítést ejtenie kell.

„A Liverpool segédedzőjeként én voltam az agresszor – emlékezett Phil Thompson, aki 2001 októberében került hirtelen a ’Pool élére, amikor Gerard Houllier infarktussal kórházba került. – Gerard volt a higgadt figura, én pedig a rossz rendőr. Egyszer csak hirtelen le kellett nyugodnom. Szó szerint át kellett szabnom a személyiségemet. Hirtelen én állítottam össze a csapatot, jelöltem ki a cseréket, és szerveztem a taktikát. Elhatároztam, hogy ezúttal én leszek higgadt, és megkértem Sammy Leet, hogy ő motiválja a társaságot.”

Thompsonnak hirtelen kellett lépnie, mert Houllier baja a semmiből jött. „Minden olyan gyorsan történt, nem is maradt időm, hogy gondolkozzam – mondta a FourFourTwo-nak. – Nem úgy történt, hogy szép lassan rosszabbra fordultak a dolgok. Szokatlan helyzet volt, és persze nagyon aggódtunk Gerard-ért. Élet-halál kérdése forgott kockán.”

A Liverpool nem lassíthatott: a Leeds elleni mérkőzés – ezen lett rosszul Houllier – után egy nappal a csapatnak jelenése volt Kijevben a Bajnokok Ligájában. „Minden mozgásban volt, ehhez kellett gyorsan alkalmazkodnunk – folytatta Thompson. – Vasárnap délután elrepültünk, miközben Houllier-t éppen műtötték. Az ilyen utak során mindig három ülésen utaztunk ketten: ő az ablaknál, én a szélén, kettőnk közt pedig két csomag gumicukor.”

Thompson gyorsan tanult, kétszer is a Hónap menedzsere lett, a Liverpool pedig feljött a tabella második helyére. „Minden teher rám nehezedett. Korábban voltam már a tartalékcsapat vezetőedzője, de ezúttal minden más volt. Most már közvetlenül én feleltem az eredményekért, és a média is nekem jutott. Korábban sosem tartottam lelkesítő beszédet, szerencsére viszont sok ilyet hallottam Bill Shanklytől és Houllier-től.

Az utóbbi betegségét motivációs célokra is felhasználtam, gyakran kértem a játékosaimat, hogy érte tegyenek meg valamit. Mindvégig ott volt a gondolkodásunk középpontjában, egész addig, hogy az idény végén visszatért.”

Thompson büszkén gondol arra, hogy sikerült elhallgattatnia a kritikákat. „Jó érzés, hogy bebizonyíthattam, megvan bennem minden, ami ehhez kell. Sokan kételkedtek, és szóba került, hogy hozzanak-e vissza egy korábbi menedzsert. Én viszont azt mondtam, hogy várjanak csak szépen, mert megvan a tapasztalatom. Örülök, megmutathattam, nem csak kiabálni tudok. Tizenöt éves voltam, amikor átléptem a klub kapuját Shankly idején, úgyhogy egy ideig fel sem fogtam, hogy az ő székében ülök. A jól elvégzett munka érzésével adtam vissza Houllier-nek a posztot.”

Nagyfokú politika is rejlik abban, amikor valaki átmenetileg irányít egy klubot. Ha belülről neveznek ki valakit, az egykori kollégája helyébe lép. Olyasvalaki is lehet a távozó személy, akivel még összehozza másutt az élet az utódját, vagy csapataik találkoznak majd. Akár mítosz, akár nem, az új „seprű” gyakran kelti zseni benyomását.

„Nézd már, te idióta, Paul Pogba kiváló, csak adj neki esélyt és hagyd játszani!” – valószínűleg ezt mondta magában a legtöbb drukker, amikor Mourinhót Solskjaer váltotta a kispadon, és a norvég rögtön első meccsén le is vette a világbajnok Pogba bilincseit. Ezzel együtt nagyon fontos, hogy semmi rosszat ne fogalmazzon meg elődjéről.

„Az utolsó, amit szabad, hogy nekiállj arról értekezni, mennyire rosszul mentek a dolgok a kirúgott előd idején – érvelt Peter Taylor, aki 2017-ben került Ady Pennock helyére a Gillingham élén. – Nem szerencsés, sőt ellenérzéseket szül. Nekem hatalmas szerencsém, hogy viszonylag sok időt töltöttem már a pályán, és olyan mestereim lehettek, mint Tony Pulis, Micky Adams, Martin O’Neill. Ami Pennock esetét illeti, sportigazgató voltam a klubnál, és az elnök már hamarabb is szeretett volna változásokat eszközölni. Én kértem, hogy adjon még esélyt az elődömnek, aki fiatal volt, és tiszteltem őt. Ezzel együtt fontosnak tartottam, hogy a csapat elkezdjen nyerni, mert valahogy bent kellett maradnunk. Néha muszáj változtatni, de ez nem lehet állásfoglalás az előző edzőt illetően. Solskjaernek muszáj lesz óvatosnak lennie. Mourinho remek edző, de voltak problémái a klubnál, sok minden szúrta a szemét. Bárki jött volna, biztos, hogy egy kicsit fel­pezsdül a csapat, és a játékosai szabadabbnak érezhetik magukat. De Solskjaer emellett is nagyon jó. Együtt szereztük meg az edzői képesítésünket, és szerintem hatalmas lehetőséget kapott. Újjászervezheti a Unitedot, és újra támadócsapatot építhet belőle.”

Valószínűleg nem döntött bölcsen John Carver, amikor 2015 májusában kijelentette, hogy a Premier League legjobb edzője, holott a tabella első feléből küzdötte le a csapatot állandóan a kiesés ellen harcoló alakulattá. A lehetséges 48 pontból kilencet zsebelt be. Az Alan Pardew-t váltó menedzser egyszer arra használt egy sajtótájékoztatót, hogy kézzel írt nyílt levelet a szurkolóknak, és egy csésze teára hívta őket.

Ez azonban semmi ahhoz képest, ami Joe Kinnearral történt. Mindig szerencsés, ha a főnök kiegyezik a médiával. Gondoljunk csak arra, miként ekézte az angol sajtó Gareth Southgate-et, most meg nem győzik agyondicsérni. Kinnear verhetetlenül kezdte első sajtótájékoztatóját 2008 szeptemberében a Newcastle élén: azt kérdezte a Daily Mirror helyi tudósítójára utalva, hogy „Melyik is az a Simon Bird?”. „Én vagyok” – felelte az érintett. „Maga egy f…z”. „Köszönöm!” – zárta a párbeszédet Bird.
Kinnear ezt követően tíz percen át vetekedett Don Logan ocsmány szájú karakterével a Szexi dög című filmből.

„B…meg, ez az utolsó k…va dobásod. A te pucádban nincs annyi vér, hogy menedzser legyél. Miért kell téged hallgatnom? Mi vagy te, az irodavezetőm? B…meg!”

Más témákat is próbáltak felvetni az újságírók, például, hogy szünnapja volt-e a csapatnak, amikor Kinneart kinevezték. „Az k…ára nem a te dolgod!” Felvetették neki, hogy esetleg nem volna muszáj szitkozódnia. „Ha nem tetszik b…meg, akkor nem muszáj hallgatnod. Írd meg, k…ára nem érdekel, b…meg!”

Ilyen felütés után nem volt kegyelem. A Wimbledon és a Luton korábbi menedzserét ott ütötte a bulvármédia, ahol tudta. Szétszedték akkor is, amikor Charles N’Zogbiát Charles Insomniának nevezte, és nem csoda, hogy 2009 februárjára már kórházba is került szívproblémák miatt. Ekkor újabb helyettes, a Newcastle messiása, Alan Shearer ugrott be a hátralévő nyolc meccsre. Ám ezt a káoszt már ő sem tudta kezelni, és mindössze öt pontot gyűjtött be. De legalább senkit sem gyalázott, így tartotta fent isteni imázsát. Phil Thompson is ezt a tapasztalatot vitte magával a médiába: „Amikor visszamentem a tévébe, már sokkal többet tudtam az edzők életéről. Felfogtam, mi minden megy a háttérben, amiről nem is tudnak azok, akik ebben nincsenek napi szinten benne. Sokkal jobban odafigyeltem, mit mondok más kollégákról.”

Ez volna az aranyszabály, mégis rengetegen elszúrták, még a nagyok közül is. Alf Ramsey volt az egyik. A Birminghamhez 1977-ben került tanácsadóként, de végül megkapta a csapatot. Az angol labdarúgás legnagyobb pillanatának kiemelkedő személyisége jól is kezdett, a tabella aljáról a közepére hozta fel a csapatot. (Még úgy is, hogy az 1966-os vb miatt keserű skót játékosainak azt mondta: „Még inkább k…ára utállak titeket”.) Márciusra azonban rosszabbra fordult a helyzet, és Ramsey tulajdonképpen saját magát rúgta ki.

David Pleat negyedik nekifutása a Tottenhamnél szintén nem a legjobban sikerült. Glenn Hoddle-t már szeptemberben kicsapták, Pleat pedig az egész idényt lehúzta, mert Daniel Levy nem talált senkit, akit kinevezhetne.

Santiago Solari a jelenlegi idény végéig lesz megbízott vezetőedző a Real Madridnál. Októberben került a székbe, és két héttel később véglegesítették, de csak azért, mert a La Liga szabályai tiltják, hogy valaki ennél hosszabb ideig legyen ideiglenes státuszban. Négy győzelemmel kezdett, de aztán minden elromlott, és semmi esélye annak, hogy jövő ilyenkor is a csapat egykori középpályása legyen a főnök.

A spontán kinevezések nagymestere Tony Parkes. A Blackburn edzője és játékosmegfigyelője hatszor került ilyen helyzetbe a csapatánál (1986–87, 1991, 1996–97, 1998, 1999–2000, 2004), és egyszer a Blackpoolnál (2008–09). Amikor aztán meglett az állandó utód, rendre félreállt. Mondhatjuk, ő az ideiglenesen kinevezett edzők ideiglenes edzője. Le a kalappal!

Mindent egybevetve elmondhatjuk, a beugrók nem sok dicséretet kapnak, viszont kisebb nyomás is nehezedik rájuk, és kiélvezik a futball minden pillanatát. Peter Taylor is ilyen.

„Ha Gareth Southgate szeretne egy szabad hétvégét – mondja mosolyogva –, szívesen megadom neki a számom, és beugrom helyette.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. márciusi lapszámában.)