Szöveg Simon Creasey
Egészen biztosan megalapozza a hangulatot, ha már a negyedik percben belelépnek valaki mellkasába stoplissal. Ennek lehetett szemtanúja a Goodison Park közönsége 1964. november 7-én, közvetlenül az után, hogy elkezdődött a futball történetének egyik legbrutálisabb mérkőzése. Az Everton csapott össze a frissen feljutó Leeds Uniteddal az élvonalban, és ez a korai megmozdulás nemsokára bosszút szült, aminek az lett az eredménye, hogy a liverpooli csapat balhátvédje, Sandy Brown elhagyta a pályát, jóllehet a piros lap akkoriban még nem is létezett. Később még két játékost kellett levinni vérfagyasztó ütközésük után. A közönség joggal gondolhatta, hogy valóban meghaltak, ahogy eszméletlenül feküdtek a gyepen.
Annyira ádáz indulatok szabadultak el a pályán és a nézőtéren, hogy a játékvezető, Ken Stokes tíz percre leparancsolta a játékosokat a pályáról, hogy kicsit mindenki lehiggadjon. Jack Archer, a People újságírója „hátborzongató találkozóról” írt, John Arlott, az Observer munkatársa „az angol labdarúgás szomorú napját” emlegette, Brian Crowther, a Guardianben a „közönség gusztustalan viselkedését” emelte ki. Vajon miért volt ez a mérkőzés ennyire durva? Tényleg annyira erőszakos volt a goodisoni ütközet, amennyire azt a lapok kiemelték? A válasz: nem. Még annál is sokkal inkább az.
Minden Bobby Collinsszal kezdődött. Lehet, hogy a 164 centiméteres középpályás termetre kicsi volt, de ettől még „gyilkos” a pályán. Ez volt az első mérkőzése a Goodison Parkban azt követően, hogy két és fél évvel korábban az Everton elengedte. Nem kívánt távozás volt ez, és később tovább mérgesedett a viszony. Don Revie, az akkor még a másodosztályban veszteglő csapat edzője lecsapott rá. Az Everton játékosai nagyon jól ismerték Collins képességeit, ahogyan azt a csapat korábbi csatára, Derek Temple is megállapítja. Ő egyike azon keveseknek, akik még élnek a résztvevők közül. „Collins volt annak az érának az egyik legnagyobb játékosa, de valószínűleg a saját nagyanyját is megrúgta volna ha érdeke fűződik hozzá – mondja a 82 éves Temple a FourFourTwo-nak. – Az Evertonnál inkább Brian Labone volt a befutó előtte, és alapvetően igyekvőbb természetű volt, mint a szokványos középpályások, akik abban az időszakban még nagyon erős lövésekkel operáltak.”
Azzal, hogy Collins a Leeds játékosa lett, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a klub az 1963–64-es idényben ismét feljutott a legjobban közé. A legenda szerint a skót játékos tanította mindazt a „sötét művészetet” csapattársainak, amely a Leedset fénykorában, a hatvanas és a hetvenes évek közepe között jellemezte. „Mick Meagan, aki Collinsszal együtt szerepelt az Evertonban, elmagyarázta nekem, hogyan rázta fel társait – emlékezik Rob Sawyer, az Everton Heritage Society tagja, az akkori vezetőedző, Harry Catterick életrajzírója. – Amikor Meagan a csapat tagja lett, mindnyájan kedves fickók benyomását keltették, de amikor megjelentek a Goodisonban 1964-ben, inkább voltak vadállatok. Collins piszkálta fel őket.” A skót futballistának meg is volt rá az oka, hogy törlesszen visszatérése alkalmából. „Szerintem nagyon rosszul viselte, hogy kitették a csapatból az 1961–62-es évadban, majd a végén eladták – folytatja Sawyer. – Szerintem úgy érezhette, hogy még sokat tudna adni, és Catterick nem gondolta át a dolgot. Ezzel sok szurkoló is egyetértett.” Amellett, hogy Collinsnak volt egy kis adóssága, a két csapat labdarúgói sem igen kedvelték egymást, aminek voltak előzményei.
Temple-t viszik le hordágyon, bár hamarosan visszatér
„Az 1964. novemberi események már csak egy sorozat harmadik építőkockáját jelentették a két klub viszonyában – mondja Gavin Buckland, az Everton krónikása, statisztikáinak ismerője, aki megírta a liverpooli csapat hatvanas évekbeli történetét. – Az első az FA-kupa negyedik körös meccse volt 1964 januárjában. Igazi piszkos összecsapás Leedsben. Az Everton éppen, hogy csak egy egyre tudta menteni az eredményt, ezt is egy kétszer elvégzett tizenegyesnek köszönhetően. Az újrajátszott találkozót már kettő nullra nyerte meg. Szerintem ez a két küzdelem ágyazott meg annak a gyűlöletnek, ami a novemberi bajnokit jellemezte.”
Az Everton is félelmetes csapat hírében állt, és a Goodisonban nemegyszer alakult ki „lázas hangulat”, ahogy Sawyer fogalmazott, de mindez semmi volt ahhoz képest, ami a Revie-féle Leedsről elmondható. Hónapokkal a mérkőzés előtt az FA News, az angol szövetség hivatalos lapja lehozta minden klub fegyelmi vétséggel kapcsolatos statisztikáját az eggyel korábbi idényre vonatkozóan, és ez alapján megállapítható: a Leeds „az ország legpiszkosabb csapata”. Revie és játékosai vitatták a szövetség módszereit, amelyek szerintük elfogultak voltak. Beleszámolták például az összes tartalék- és ifjúsági együttes összes szabálytalanságát, így történhetett meg az, hogy a Leedsnek egyetlen emberét sem állították ki a szóban forgó idényben, sőt 1958 óta egyáltalán nem, míg a Manchester Unitedtól hármat is, mégis a Leeds nyerte meg a „versenyt”. Akárhogy is nézzük, az előjelek nem voltak valami jók az 1964. novemberi mérkőzés előtt. Játékvezetőnek a villanyszerelési művezető Ken Stokest jelölték ki.
„Stokes volt a bíró tizenkét hónappal korábban is, amikor az Everton a Blackburn ellen lépett pályára, és Tony Kayt kiállították – említi Buckland. – A találkozó után kétezren skandálták, hogy a játékvezetőt akarják, emiatt egy órán keresztül még bezárkózva maradt az öltözőjében. Neki is megvolt tehát a keresztje, és nyilván ő is óvatos volt, tartva attól, hogy mi lesz.” Mérgező légkört teremtett a rengeteg fenyegetés, amikor 43 605 néző előtt kezdetét vette az összecsapás. A Leeds középpályása, Johnny Giles később így emlékezett vissza: „Az első pillanattól kezdve ellenségesen viselkedett a közönség, ahogy általában a nézők többsége az volt velünk szemben, azt érzékeltetve, hogy mi, a rosszfiúk borzalmas dolgokat fogunk művelni az ellenfél jófiúival szemben”. Az ír játékos biztos volt benne, hogy az Everton az első perctől fogva meg akarta leckéztetni a Leedset. „Tapasztalt csapat volt néhány jó és kemény futballistával, akik nem hagyták figyelmen kívül, milyen a hírnevünk, és eltökélhették, hogy azt teszik velünk, amit szerintük mi tennénk velük” – írta.
Tény, hogy az Everton kezdőjében volt néhány nem egyszerű tag, köztük Johnny Morrissey, akiről sokan tudták, hogy jobb elkerülni, de mégsem volt egyszerű feladat megfélemlíteni azt a Leedset, amelynek soraiban ott volt Collins, Giles, Billy Bremner, Jack Charlton és Norman Hunter. Mind az öten alkalmasak voltak a szép futballra, de szívesen bevadultak, ha a játék megkívánta. Jól ismertük a Leeds játékstílusát – folytatja Temple. – Mindnyájan remek labdarúgók voltak, és a csapat is kiváló volt, de a fizikális részt sem lehet kihagyni. Tudtuk, hogy bármikor felrúghatnak, de ez csak felkészültebbé tett bennünket.”
„ELSZABADULT A POKOL. NEM TARTHATTUK ODA A MÁSIK ORCÁNKAT IS, MERT MEGÖLTEK VOLNA”
A sípszó után nem sokkal kezdődött is a ramazuri. Bremner már az első percben helyben hagyta Fred Pickering középcsatárt, majd Charlton részesült hasonló kezelésben. De ez semmiség volt a folytatáshoz képest: a negyedik percben Giles összeütközött az Everton hátvédjével, Brownnal, összegabalyodtak, földre vitték egymást, és Brown a játékvezető orra előtt megütötte ellenfelét. Stokesnak nem maradt más választása, ki kellett állítania a védőt, és az Evertonnak tíz játékosa maradt. Öt perc is alig telt el a kezdést követően. „Nem mindig voltam ártatlan, de ezúttal igen – mondja Giles. – A közönség azonban egészen másképp ítélte meg. A jobb oldalon játszottam, közel az Everton szurkolóihoz, és alapos okítást kaptam aznap. Mindennek elmondtak, messze túlmentek a megszokott »disznón« vagy »paraszton«. Mindig hozzátették, hogy »ír«. Mindezt Liverpoolban, a legírebb angol városban.” Brown viszont arról beszélt a Mirrornak, hogy 15 centis horzsolások keletkeztek a mellkasán. „Nyolc éve vagyok jelen a profi labdarúgásban, de ilyenben még nem volt részem. Nem hittem, hogy ilyen létezik.” Hamar elszállt az a remény, hogy a kiállítás esetleg józanítólag hat a csapatokra. „Amikor Brown lement, az olyan volt, mint amikor működésbe lép egy bomba gyújtószerkezete – emlékezett vissza Collins. – Elszabadult a pokol. Nem tarthattuk oda a másik orcánkat is, mert megöltek volna.”
A játékvezető leküldte a csapatokat
Az Evertonnak még hátra volt a feketeleves, ugyanis Willie Bell a 15. percben befejelte a vendégek vezető gólját. Ettől egy cseppet sem lettek boldogabbak a már így is elég ideges Everton-drukkerek, de attól sem, hogy a 35. percen Bell annyira durván szerelte Temple-t, hogy az eszméletlenül összerogyott. „Brian Labone a jobb szélen küldött felém egy labdát, a következő emlékem, hogy a földön fekszem – mondja most. – Willie Bell nem volt különösebben erőszakos játékos, de felrugaszkodott, hátba rúgott, és a földre vitt.”
Hordággyal szaladtak érte, bement a pályára Les Cocker, a Leeds United orvosa is, aki később az Alf Ramsey irányította angol válogatott stábtagjaként részt vett az 1966-os angliai világbajnokságon. Az Everton doktori részlege meg volt győződve róla, hogy Bell csak színlel, ezért odaszóltak Cockernek, hogy „vidd már le a k…rva emberedet a pályáról”. Záporoztak a pénzérmék rá és a szemmel láthatóan kába Bellre, akit Cocker és egy csapattárs segített le a pályáról. A közönség elkezdte kiüvölteni magából a mérgét, és vért akart. Mindenféle szemét repült be a pályára, és a játékosok attól féltek, hogy kitör a forradalom. Giles félelmetesnek írta le a hangulatot, és hozzátette, egész pályafutása során ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szurkolók elindultak befelé a pályára. Stokes is érezte, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, ezért lerendelte a csapatokat a pályáról. Az volt az eredeti terv, hogy félbeszakítja a mérkőzést, de mindkét vezetőedző rágta a fülét, legalábbis Temple, aki hallotta ezt a beszélgetést, így számolt be róla. „Még kezeltek, amikor a játékosok levonultak, és a bíró azt mondta, hogy vége a meccsnek. Jelezte nekik, hogy szégyenletes, ami a pályán történik, és nem ura a helyzetnek. Úgy látta, ha folytatják, előbb-utóbb lázadás tört ki. Erre az edzők úgy érveltek, hogy akkor lesz lázadás, ha félbemarad a mérkőzés. Egy percen át gondolkodott, majd mindenkit visszaterelt a pályára.” Temple szerint Stokes kezdettől fogva nem volt ura a helyzetnek. „A futballisták hamar kiszúrták ezt, és ha egy focista tudja, hogy a bíró nem elég erélyes, akkor azzal is tisztában van, hogy megúszhat bizonyos szabálytalanságokat.”
Tíz percen át tartott a lehiggadás, a hangosbemondó pedig közölte, hogy lefújják a mérkőzést, ha a közönség nem nyugszik meg. A vendégcsapat jelent meg először, és rögtön a „Mocskos Leeds! Mocskos Leeds!” rigmussal fogadták. Mindenki nagy meglepetésére nem sokkal az ismételt kezdés után Temple is újra a pályán volt, az Everton orvosa gyorsan helyrehozta, amennyire tudta. „Valami olyan anyaggal kentek be, ami égetett, és jobban fájt, mint maga a rúgás” – viccelődött a memoárjában. Még a szünet előtt ismét szabálytalanságok sora történt, a Liverpool Echo úgy fogalmazott a meccsbeszámolójában, csoda, hogy nem állítottak ki legalább két-három játékost az első félidőben. A kedélyek nem igazán csillapodtak le, bár az újság azt is megjegyzi, hogy eltelt figyelemre méltó öt perc szabálytalanság nélkül. A szünet után pedig gyakran előfordultak ugyan kihágások, de nagyobbat egyedül a Leeds játékosa, Hunter követett el. A meccs végül 1:0-s eredménnyel fejeződött be, a végét jelentő hármas sípszó megkönnyebbülést hozott, de a dühös hazai szurkolókat felfegyverzett rendőrök oszlatták szét a stadionon kívül. A mérkőzés későbbi megítélése az Evertont nevezte meg felelősként.
És valóban, hiába gondolták sokan, akik aznap kint voltak a stadionban, hogy a vendégek léptek fel agresszívan, a statisztika szerint a vendéglátók húsz szabálytalanságot követtek el, míg a Leeds játékosai tizenkettőt. Az Evertont végül 250 fontra büntették szurkolóinak nem megfelelő viselkedése miatt, Brown pedig két mérkőzésre szóló eltiltást kapott, amiért megütötte Gilest. „Nem csaptak le annyira keményen az Evertonra, amennyire lehetett volna, vagy amennyire vártuk volna, szerintem az illetékesek is úgy látták, hogy ez a történet egy tágabb probléma része” – mondja Sawyer, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a huliganizmus ekkoriban kezdett elterjedni az angol labdarúgásban.
Labone-t és Collinst próbálják lehűteni
A Leeds büntetés nélkül megúszta. Néhány nappal később az elnökség nyilatkozatot adott ki, amelyben az állt, hogy a „piszkos csapat” jelző, amit a sajtó terjesztette el, előítéleteket szül a tágabb közönség soraiban, de ugyanúgy a játékvezetők közt is, és hatással lehet azok tudat alatti döntéseire. Pedig ez a jelző örökre rajta maradt Don Revie csapatán, és a mai napig sem halványult el. Ötven évvel később még mindig így emlegetik őket.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)
