Szöveg Paul Brown, Nick Moore, Richard Edwards Fordítás Gerendai Márk
Manapság ritka esemény, amikor a mezőnyjátékosokból kapus lesz, de a futball kezdeti éveiben ez a posztok közti csere megszokottnak számított. A játék eredeti, 1863-as szabályzata még nem tesz különbséget a kapus és a többi játékos között, sőt bárki használhatta a kezét a kapuban, amivel gyakorlatilag a mai értelemben vett „vészkapus” stratégiát alkalmazták. Csak az 1871-es módosított játékszabály mondta ki, hogy a kijelölt kapusokon kívül senki sem érintheti meg a labdát kézzel.
Ennek ellenére a kapus továbbra sem önálló posztként létezett: ugyanazt a mezt viselte, mint a többiek, nem volt kesztyűje, ráadásul bármelyik játékos lehetett kijelölt kapus. Az FA-kupa legelső döntőjében, a Wanderers és a Royal Engineers 1872-es márciusi összecsapásán a Wanderers kapusa, Reginald Courtenay Welch valójában mezőnyjátékos volt, aki rendszerint hátvédként vagy középpályásként játszott. A tapasztalatlansága ellenére a meccs után az egekig magasztalta a sajtó a kapuban való helytállása miatt, ugyanis a Wanderers kapott gól nélkül úszta meg a meccset, és nyert 1:0-ra a döntőben.
Nyolc hónappal később, 1872 novemberében Welch már mezőnyjátékosként játszott az angol válogatott színeiben annak ellenére, hogy Alec Morten, a hivatalos kapus sérült volt. Mindez egyébként a Skócia elleni mérkőzésen történt, ami a világ első hivatalos nemzetközi találkozója volt. Az angolok kapujában így Robert Barker állt, aki egyébként csatár szokott lenni, de elsődlegesen nem is labdarúgóként, hanem rögbijátékosként tartották számon. A találkozó során posztot cserélt a csatár William Maynarddal.
Skócia szintén egy csatárt, Robert Gardnert állította a kapuba, és szintén cseréltek a meccs során: Robert Smith jött hátra a csatársorból. Barker, Maynard, Gardner és Smith kapott gól nélkül fejezte be a mérkőzést, aminek végeredménye 0:0 lett.
Niall Quinn kivédi a Derby büntetőjét
A legtöbb mezőnyjátékos nem volt különlegesen jó kapus, Gardner viszont kitűnt a tömegből. Felhasználta a pályán szerzett tapasztalatait, hogy a kapuból kimozdulással és a szög zárásával forradalmasítsa a védelmi technikát, miközben a többi kapus rendszerint földbe gyökerezett lábbal várta a lövést a gólvonalon. Egy újságíró szerint az említett találkozón a csatárból lett kapus, Gardner volt a legjobb játékos.
A profi labdarúgás kialakulásával és elterjedésével párhuzamosan felismerték a kapusok különleges szerepét, és meg is jelentek a poszt első emblematikus figurái. Jimmy Trainer a North End’sből, Ted Doig a Sunderlandből és William Foulke a Sheffield Unitedból felhívta magára a figyelmet, noha abban az időben jellemzően csak a mezőnyjátékosok váltak ismertté. A West Bromwich Albion kapusa az 1888-as FA-kupa döntőjében az a 198 centiméter magas Bob Roberts volt, aki korábban védőként, középpályásként és támadóként is játszott, de a sajtó kifejezetten tehetségtelen játékosként emlegette. Miután a kapuba került, adottságait kihasználva nagyszerű védéseket mutatott be, így az említett, Preston elleni döntőt is megnyerték 2:1-re.
Egy másik, említésre méltó mezőnyjátékosból lett kapus a ghánai születésű Arthur Wharton, aki az első színesbőrű profi labdarúgó volt. Az atlétaként induló sprintrekorder gyorsaságát kihasználva szélsőként játszott, majd a kapuban folytatta a Darlingtonnál és a Prestonnál. Hamarosan az egyik legismertebb kapus lett, akit folyamatosan dicsértek az újságokban.
Pelé, minden idők egyik legjobb játékosa, nagyszerű volt a kapuban is
A 20. század elejére minden csapatnál volt már első számú kapus, sőt rendszerint cserekapus is. Eltérő öltözetük megkülönböztette őket a többi játékostól, de mivel abban az időben nem engedélyezték a cseréket, a kapus sérülése esetén egy mezőnyjátékosnak kellett felvenni a kapus mezét. Viszonylag gyakori látvány volt, ahogy a sérült kapus lekísérése után egy mezőnyjátékos vonakodva a kapuba kullog.
„Tűrd be a mezed, fiam!”
Egy mezőnyjátékos a kapuban mindig szánalmasan mutat. Szabvány meze feltűnően különbözik a kapusok tekintélynövelő csillogó szerelésétől. És persze ezt sohasem tűrik be rendesen.
Talán ha végre valahára sikerült felhúzni a mágikus kesztyűket, akkor nehéz művelet lenne betűrni a mezt? Sokkal valószínűbb, hogy a szabályosan betűrt szerelés csak a kapus precíz szellemiségét tükrözi, ami a pályán futkosó szélhámosokhoz képest válik feltűnővé.
A kapu őre körül mindennek rendben kell lennie. Az egyszemélyes királyság részét képezi a kesztyűtáska, a kötözők, gélek és egyéb kellékek armadája, mindennek megvan a pontos helye.
Egy apró hiba megpecsételheti a csapat sorsát – a pszichológiai teher tehát nem kicsi, ráadásul a posztot nem könnyű kiérdemelni, így semmit sem hagyhatnak a véletlenre. A tökéletes megjelenés pedig része a precíz felkészülésnek.
Ezzel szemben a kapuba kerülő mezőnyjátékos tét nélkül élvezheti a helyzetet. Csak meg kell fognia egy lövést, és rögtön ő lesz a csapat hőse. Szabadnak érezheti magát, mint egykor a grundon. Miért is kellene követnie a kapus stílusát, ha a terhét sem viszi a vállán? Mi oka lenne rá, hogy betűrje azt a mezt? Ezzel egyáltalán nem törődnek még akkor sem, ha közben szinte tabukat döntögetnek. Igazságtalan helyzet, de a kapusok már rég hozzászoktak az igazságtalanságokhoz. Fiam, tűrd be!
Az 1913-as FA-kupa-döntőben, ahol az Aston Villa és a Sunderland különösen durva összecsapása során a Villa kapusa, Sam Hardy megsérült, a hátvéd Jimmy Harrop húzta fel a kapus mezét. A Sunderland erős nyomása ellenére a hősies Harrop meg tudott állítani jó néhány támadást. A bekötözött Hardy visszatérésével Harrop ismét a mezőnyben találta magát, ahol közreműködésével megszerezték a Villa győztes találatát, ő pedig a Meccs embere lett.
A II. világháború után a FIFA bevezette a cserét a nemzetközi meccseken: a sérült játékosokat az első félidő során, a sérült kapust pedig bármikor le lehetett cserélni. Az új szabályokat 1953-ban tesztelték, amikor Anglia a többek között a Kubala László, Gunnar Nordahl és Walter Zeman alkotta világválogatott ellen lépett pályára. A 4:4-es meccs első félidejében Zeman kapus megsérült. A helyére nem mezőnyjátékos, hanem Vladimir Beara tartalékkapus érkezett, de az angolok szerint Zeman sérülése nem volt eléggé súlyos ahhoz, hogy a csere indokolttá váljon.
Cserélni továbbra is csak a nemzetközi meccseken lehetett. Hat perccel az FA-kupa 1957-es döntőjének kezdőrúgása után a Manchester United kapusa, Ray Wood arccsonttörés gyanújával hagyta el a pályát. Csere híján a középpályás Jackie Blanchflower állt a kapuba, ahol a második félidő feléig hatástalanítani tudta az Aston Villa támadásait. Ekkortól viszont Peter McParland próbálkozásaival már ő sem tudott mit kezdeni, és a United 2:1-re elveszítette a mérkőzést.
Ebben, a cserét még nem engedélyező időszakban olykor a legjobb mezőnyjátékosokat is a kapuba hívták. 1963-ben a világ egyik legjobb játékosa, Pelé helyettesítette Gilmar kapust. A Santos 4:3-ra vezetett a Grémio ellen öt perccel a lefújás előtt, amikor a kapus elhagyta a pályát. Pelé, aki a meccsen mesterhármast lőtt, a hátralévő időben bemutatott néhány gyönyörű mentést is, csapata pedig megnyerte a mérkőzést. Társa, Pepe szerint Pelé nagyszerű kapus volt: „olyan ruganyos, mintha repülni is tudna”.
Rio Ferdinand is beállt a kapuba
1965-ben végre bevezettek egy engedélyezett cserét, habár ezt rendszerint a mezőnyjátékosok pótlására használták fel az edzők. A Football League történetének első cseréje Keith Peacock volt, a Charlton Athletic játékosa, de azt már kevesebben tudják, hogy Mike Rose kapus helyére érkezett. Később Peacock a mezőnybe került, de a helyére a kapuba beálló John Hewie négy gólt is kapott, így 4:2-re kikaptak a Bolton Wandererstől.
A mezőnyjátékosok az után is gyakran kerültek a kapuba, hogy két csere is engedélyezett volt, mivel az edzők nem szívesen ültettek kapust a kispadra. Glenn Hoddle és Peter Beardsley nevéhez fűződik a két legemlékezetesebb eset, amikor mezőnyjátékos került a kapuba a ’80-as években, valamint 1991-ben Niall Quinn lőtt egy gólt a Manchester City színeiben, majd kivédte a Derby County büntetőjét.
A Premier League 1992-es indulásával általánossá vált a cserekapusok szerepeltetése, de a cserék, kiállítások és sérülések rossz kombinációja esetén így is volt példa arra, hogy a hálót nem hivatalos kapus védte. A modern futball nagy alakjai közül Rio Ferdinand, John Terry, Vinnie Jones, John O’Shea, Robbie Savage, Phil Jagielka és Harry Kane egyaránt kipróbálták a kapus szerepét.
Szarvashibák
A Swansea edzője, Tony Roberts bemutatja a kényszerkapusok leggyakoribb hibáit.
Leragadnak a gólvonalon
A mezőnyjátékosok gyakran partra vetett halként viselkednek, ha a kapuba kell állniuk, és el sem mozdulnak a gólvonalról. Túl kockázatosnak érzik, hogy elhagyják az őrzött területet, de valójában a csatárnak sokkal kevesebb esélye van, ha a kapus kimozdul a labdára.
A lábmunka hiánya
A tapasztalatlan kapusok gyökeret vernek egy ponton, ezzel szemben a jó kapus folyamatosan igyekszik zárni a szöget. Ha szemből támad a csatár, akkor a labda irányával szemben kell közelíteni. Mindenáron blokkolni kell a támadást!
Döntésképtelenek
Az újoncok gyakran nem tudják, mikor lépjenek akcióba. Helyénvaló, hogy tanácsokkal segítsük őket, de a legfontosabb az, hogy önállóan tudjanak döntést hozni. Először el kell határozniuk, hogy mit fognak csinálni, aztán végre kell hajtaniuk, különben érdemi tett nélkül kapnak gólt.
Rosszul időzített ugrások
A beadások hárításának legfőbb szabálya az, hogy jókor kell felugrani. Akkor kell beavatkozni, amikor a labda még nem indult el lefelé, tehát a legmagasabb helyzetében kell elkapni. Ezt sok időbe telik megtanulni, de megéri.
Cosmin Moti, a Ludogorec korábban ismeretlen védője 2014-ben nagy hírnévre tett szert a kapuban történt hősies helytállása miatt. A bolgár csapat kapusának sérülése kényszerítette a román védőt a posztra, ahol büntetőpárbajban kellett megmérkőznie a Steaua Bucuresti elleni BL-selejtezőben. Nem elég, hogy két tizenegyest kivédett, de egyet be is lőtt, így bejuttatta csapatát a Bajnokok Ligájába.
John Terry kesztyűt húz a Reading ellen 2006-ban
Negyvenkét évvel Moti előtt, 1972-ben Bobby Moore, a West Ham legendája szintén kivédett egy büntetőt. Sajnos a kipattanót már nem tudta megfogni, így Mike Bernard, a Stoke City játékosa elbúcsúztatta Moore csapatát a Ligakupa elődöntőjében. „Bevillant, hogy én leszek a következő Gordon Banks, amikor kiütöttem a tizenegyest – ismerte el Moore. – Sohasem éltem át akkora csapást, mint amikor a fejem felett elsuhanó labda a hálóban landolt. A kapuskodást mégis inkább valaki másra hagyom.”
A VÉDŐ, AKI A KAPUBAN KEZDTE A MECCSET
David Webb nemcsak ideiglenesen helyettesítette a Chelsea kapusát az 1971-es, Ipswich Town elleni találkozón, hanem végigjátszotta az mérkőzést hálóőrként. És nem kapott gólt!
Miért alakult úgy, hogy a kapuban kezdted a mérkőzést?
Az előző meccsünkön az első számú kapusunk, Peter Bonetti lépsérülést szenvedett. Volt még két másik kapusunk is: John Phillipsnek porckorongsérve volt, Steve Sherwood pedig hazautazott karácsonyra. Őrült tempóban próbáltuk őt utolérni és visszahívni. Az Ipswich edzője, Bobby Robson beleegyezett, hogy két kezdőcsapatot jelöljünk meg: egyet Steve-vel, hátha megérkezik a kezdőrúgásra, egyet pedig velem a kapuban. Bár Steve éppen a kezdőrúgásra ért a pályára, Robson ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a kapus.
Kaptál valamilyen különleges instrukciót az edzőtől vagy a stábtól?
Igen, sok szerencsét kívántak. Valójában tetszett, hogy feltűnést kelthettem, és a szurkolók szeme láttára látványosan elhelyezkedtem a kapuban, majd térdre borultam és imádkoztam.
Játszottál már kapusposzton korábban is?
Sem gyerekkoromban, sem edzéseken nem voltam kapus, de egy Southampton elleni meccsen igen. A kapusunk eltörte a lábát a Liverpool elleni meccsen, és nekem kellett beállni a kapuba. Az edző azt gondolta, hogy elég lelkes leszek, és megoldom a helyzetet.
Volt látványos védésed is?
Közvetlenül a mérkőzés elején Clive Woods került ziccerbe. Rárontottam, mint egy őrült, nem kíméltem magamat sem. Ellőtte a labdát, amibe nem emlékszem, hogyan, de beleértem, és végül fölé ment. Ez a védés adta meg az önbizalmat az egész meccsre. Tudtam, hogy szerencsés napom van. Emlékszem a lefújás pillanatára, és arra, ahogy a fotósok berohantak képeket készíteni rólam.
Mennyire voltál ideges a meccs vége felé, amikor már volt rá remény, hogy kapott gól nélkül megúszod?
Egyáltalán nem izgultam. Olyan volt az egész, mint egy pantomimjáték. Vajon beenged a kapus egy gólt? Sajnos nem! Épp mint egy vígjátékban. Kicsit elszomorodtam volna, ha az ellenfél betalál, pedig volt rá esély. Nekem a legjobb a statisztikám a Chelsea-nél: egy játék, egy győzelem, nulla kapott gól. Jobb vagyok Petr Cechnél.
Alvin Martin, a West Ham játékosa nem szerzett túl sok gólt, de a Newcastle elleni mesterhármasa a 8–1-gyel végződő 1986-os meccsen emlékezetes marad, mivel három különböző kapusnak is betalált. Közülük kettő mezőnyjátékos volt…
Mesterhármas három különböző kapusnak? Ez meg hogy sikerült?
Őszintén szólva észre sem vettem, hogy három különböző kapus hálójába találtam be ugyanazon a meccsen egészen addig, amíg egy újságíró szóba nem hozta. Azóta pedig több kérdést kapok ezzel a három góllal, mint bármi mással kapcsolatban, ami a pályafutásom során történt. Pedig csak lendületben voltam. A Newcastle Martin Thomas kapussal kezdett, aki eleve sérült volt. Ez még azokban az időkben történt, amikor csak két mezőnyjátékost lehetett cserélni a mérkőzés során.
Mondj valamit a gólokról is…
Az elsőt könnyű volt megszerezni. Thomasnak ki kellett állnia a félidőben, ezután indult a gólzápor. A második kapus egy Chris Hedworth nevű fickó volt, aki normál esetben középhátvédként játszott. Sikerült fejelnem neki egyet, azt hiszem, akkor lett öt nulla.
És ezután jött a nagy pillanat…
Talán a harmadik gólom a leghíresebb. Nem tudom, mi lett Chrisszel, de ő is lement, a helyére pedig Peter Beardsley állt be. Hét egynél, a meccs végén tizenegyest lőhettünk, és az egész stadion az én nevemet kántálta. Ray Stewart, aki a büntetőket szokta lőni, átadta a lehetőséget, a közönség pedig őrjöngeni kezdett. Kinéztem a kapu jobb oldalát, és sikerült belőni. Büszke vagyok rá, mert ez pályafutásom egyetlen mesterhármasa.
Volt valami, amit másképp csináltál annak tudatában, hogy a gólvonalon álló ellenfél eredetileg nem kapus?
Nem foglalkoztam vele, hogy ki áll a kapuban. Eszembe sem jutott, hogy Beardsley áll a gólvonalon. Csak azt akartam, hogy a labda a hálóban legyen.
Számítottál rá, hogy ez az esemény még megismétlődhet?
Ez a meccs azért vált híressé, hogy az emberek lássák, mennyire nehezen boldogul az a csapat, amelyik elveszíti a kapusát. Emlékszem, egyszer Julien Dicks kényszerült a saját kapunkba. Gondoltuk, jól megy majd neki, mert ruganyosan tudott vetődni, de bebizonyosodott, hogy még a legegyszerűbb mozdulatok is hatalmas kihívást jelentenek egy mezőnyjátékosnak, ha a kapuban kell teljesítenie.
Mindenki jól szórakozik, ha egy csatár kényszerül a kapuba. A helyzet fordítottja, amikor a kapus támad, talán még ritkább és még élvezetesebb. A szituáció a körülmények miatt olyan ritka: egy kapus kiállítása nem szokatlan esemény, ahhoz viszont, hogy a kapus a csatársorba nyomuljon, sok tényezőnek kell egyszerre megvalósulnia.
Múlt nyáron is láttunk rá példát. A Huddersfield elleni barátságos meccsen a Jürgen Klopp által irányított Liverpool 18 éves kapusa, Shamal George 30 percig csatárként játszott. Lucas sérülés miatt állt ki, de addigra a Vörösök már kihasználták mindhárom cseréjüket.
A wirralli születésű ifi Danny Ings mellett játszott, és még egy gólt is elkönyvelhetett volna, ha a játékvezető nem fújja be a lest. A szurkolók nagyon szerették volna, hogy George lője a megítélt büntetőt, de Klopp végül Alberto Morenót választotta. „Egy nullánál még nincs meg a meccs, ilyenkor nem lehet tréfás döntést hozni” – magyarázta az ünneprontó.
David James támadásban
Ha már tréfás döntésekről van szó, akkor meg kell említeni Stuart Pearce-t, aki taktikai okokból küldte támadni a kapust. A Manchester City edzője a 2004–05-ös idény utolsó napján hívta pályára a cserekapus Nicky Weavert, majd küldte előre David Jamest az utolsó hét percre a Middlesbrough elleni 1–1-es meccsen. „Ki akartam zökkenteni az ellenfelet, ami végül sikerült is – mondta Pearce. – Végül kizökkentek ők is, és mi is.” James nem volt eredményes az ellenfél összezavart védőivel szemben.
Van viszont néhány kapus, akinek valóban különleges mezőnyjátékosi képessége van. José Manuel Pinto, a Barcelona kapusa védekező középpályásként is játszott, Pepe Reina, a Liverpool és a Bayern egykori kapusa pedig csatárként szerepelt korábban. Egyvalaki van, aki kapusként és mezőnyjátékosként is bizonyított: Jorge Campos. A varázslatos mexikói kezdetben Adolfo Ríos miatt kiszorult kedvenc posztjáról, egy évet töltött csatárként, és 14 gólt szerzett az 1989–90-es idényben. A következőben már ő védte a kaput, és 130 alkalommal volt válogatott is, ahol szükség esetén csatárként is helytállt.
Micsoda fickó!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. áprilisi lapszámában.)
