Szöveg Paul Watson Fotó Lars Jörgen Petersen Fordítás Kovács Gergely
Nike Lyberth-Berthelsen, a Grönlandi Labdarúgó-szövetség (GBU) elnöke elégedetten szemléli a Nuuk-stadion negyedik generációs műfüves gyepét, és közben büszke mosoly jelenik meg az arcán. Még mindig hat nála az újdonság varázsa, ahogy azoknál a gyerekeknél is, akik minden egyes bajnoki mérkőzés szünetében beszaladnak egy kicsit rugdosni.
Ez az első év a grönlandi labdarúgó-bajnokság (GM) történetében, amikor műfüvön rendezik azt, így a rettenetes, kitaposott fű és a por, az egyenetlen talaj már a múlté, de nem is emlékeznek rá túl szívesen. A ’60-as években helikopterek szálltak le a pálya mellett, és sodortak köveket a játéktérre, ami miatt gyakran kellett szüneteket tartani.
„A bajnokság végeztével még hetekig viseltük a zúzódásokat, horzsolásokat – idézi fel Lyberth-Berthelsen grimasszal az arcán. – A kapusok nem is vetődtek. Az új pálya több szinttel emeli majd a játék színvonalát.”
Most, hogy az év legmelegebb, szabadtéri játékra is alkalmas részében járunk, a grönlandi csapatok több száz kilométerről is érkeznek a világ legnagyobb szigetén, hogy lejátsszák a bajnokságot. Minden régió selejtezőkön döntött arról, melyik csapat jöhet a fővárosba, ami többé-kevésbé metropolisznak számít, ugyanis az 56 ezer grönlandiból 17 ezernek a város ad otthont.
Az egyhetes torna nyolc csapatot sorakoztat fel, amelyek két négyes csoportban kezdik meg a küzdelmeket. Hiába a pontos tervezés, idén hatalmas eső és erős szél nehezíti a bajnokság kezdetét, a játékosok és a játékvezetők a konténerekből kialakított öltözőkben várakoznak, hogy javuljon a helyzet. Ám amikor már két nuuki csapat készülődik az elődöntőbeli összecsapásra, ragyog a nap, a felhők feljebb húzódnak, és csodálatos látványt nyújtanak a hegyek és a fjordok, valamint az óceán, ahol látható az alkalmi jéghegy is. A vörös-fehér grönlandi zászló leng a pálya minden sarkában.
Az egyik kapu mögött kisebb edzőpálya található, amelyen szinte szünet nélkül játszanak a gyerekek. A másiknál egy raktárra emlékeztető épület magasodik, amelyben rendezvényeket tartanak, és beltéri sportok űzésére is alkalmas.
A szurkolók is szivárognak lassan, és elfoglalják helyüket a pálya melletti sziklákon, hogy onnan tekintsék meg a mérkőzéseket. Hiába található néhány sörpad a pálya szélén, ők inkább leterítik pokrócaikat, és onnan emelik a magasba kedvenc csapatuk transzparensét. Hiába közvetíti a nemzeti televízió is a találkozókat – ez a legnézettebb műsora –, szép számú, több száz fős közönség gyűlik össze a gyakran embertelen időjárás ellenére is. A hangulatot szinte kizárólag a nők teremtik meg grönlandi rigmusaikkal, a férfiak csak néha kurjongatnak egyet-egyet.
„Néhány héttel ezelőtt nagyon meleg volt – mondja az egyik szurkoló a FourFourTwo-nak, miközben a nap lassan nyugovóra tér, és beköszönt a csípős hideg. – Minden idők legforróbb napjait éltük meg Nuukban, a hőmérséklet a huszonöt fokot is elérte. Azt hiszem, a nyakunkon a globális felmelegedés!”
A szurkolók már elfoglalták helyüket az IT-79 és a B-67 összecsapására, ez a két csapat a grönlandi futball motorja mostanság. A B-67 tavaly ilyenkor sorozatban negyedszer lett bajnok, és a jelenlegi selejtezősorozatban is szétszedte ellenfeleit. Ahogy az az északi országokban bevett szokás, a csapatok rövidítik nevüket, és melléteszik alapításuk évszámát, ezzel rengeteg időt spórolva mindenkinek.
Hiába a B-67 a domináns csapat Grönlandon, állítólag nem túl népszerű a helyiek körében, mert hagyományosan dán gyökerekkel rendelkezik, amit az is bizonyít, hogy a Carlsberg szponzorálja.
A B-67 gyorsan alakítja ki dominanciáját a pályán, és 4–0-ra gyűri le az IT-79-et. Utóbbi csapat még sohasem nyert bajnokságot, de most kapott gól nélkül jutott el a tornáig. A játékban jól érzékelhetően jelen van mindvégig a B-67 vezetőedzője, Tekle Ghebrelul, szünet nélkül magyaráz, gesztikulál, hátba veregeti játékosait, és minden egyes gólnál őrültként rohan végig az alapvonalon, hogy összeboruljon munkatársaival.
Tekle egyben a grönlandi válogatott kétszemélyes kapitányi karának egyik tagja, a társát René Olsennek hívják. Tekle különleges események sorozatának eredményeként keveredett Grönlandra 13 évvel ez előtt. Eritreában látta meg a napvilágot, és mivel hamar árvaságra jutott, arra kényszerítették, hogy tízévesen harcoljon a függetlenségi háborúban.
Egy ideig börtönben ült, majd Szudánban kötött ki, ahol újfent rácsok mögé zárták, mert fegyverrel lépte át a határt. Ekkor viszont élete drámai fordulatot vett.
„Megjelent az Amnesty International, és elkezdték elvinni a gyerekeket – idézi fel. – Én nem szándékoztam elhagyni a hazámat, de vittek minket Kanadába, Svédországba. Az egyik nő közülük dán volt, és sokat beszélgettünk, így végül beleegyeztem, hogy Dániába kerüljek.”
Az élet egy cseppet sem volt egyszerű számára, ennek ellenére Tekle megtanulta a nyelvet, feleségül vett egy dán nőt, és újra elkezdett futballozni.
„Amikor Dániában éltem, olvastam egy cikket Észak-Grönlandról – mondja. – Arról álmodoztam, hogy eljuthassak oda, így amikor megláttam egy álláshirdetést, jelentkeztem rá. Egy hétre rá már én voltam az egyik iskola sportfelelőse. Ez volt életem legnyugodtabb része, de mivel állandóan sötét volt, nem sokat tehettem, állandóan csak olvastam. Még sosem olvastam annyi könyvet!”
Tekle feleségének hamar elege lett, és ultimátumot adott férjének: vagy visszaköltöznek Dániába, vagy lejjebb a kevésbé hideg és sötét Nuukba. Tekle Nuukot választotta. 2009-ben érkezett meg a fővárosba, és az első útja mindjárt a stadionba vezetett.
„Néztem a mérkőzéseket, és mindenki azt hajtogatta, hogy be kellene szállnom edzőként, de én nagyon boldog voltam a nézőtéren – mondja. – Aztán 2010 novemberében felhívott René Olsen, és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem irányítani vele a válogatottat. Összeállítottunk egy tervet, és elhatároztuk, hogy az alapoktól újjáépítjük a grönlandi labdarúgást.”
Míg a nuuki csapatok hazai pályán játszanak, mások erőn felül teljesítenek, hogy eljussanak a fővárosba. A szigetország földrajza igencsak megnehezíti és megdrágítja az utazást a ritkábban lakott keleti, nyugati és északi országrészekből, különösen amiatt, mert nincsenek utak a nagyobb városok között.
A korábbi tornák alkalmával teljesen természetes volt, hogy bizonyos csapatok ötnapos hajóúttal érkeztek meg Nuukba, gyakran tragikus következményekkel. 2004 augusztusában három játékos szeretett volna Aasiaat városából a Disko-öblön keresztül eljutni egy veterántornára, Qeqertarsuagba, de sosem érkeztek meg. Hajójukat a lakatlan Hare-szgeten találták meg, de ők nem kerültek elő, a kereső- és mentőcsapatok sem jártak sikerrel.
Szerencsére a helyi önkormányzatok ma már támogatják az egyébként elképesztően drága repülést, ugyanis a futball prioritást élvez a sportágért rajongó országban. A játékosoknak azonban még így is meg kell küzdeniük, hogy elengedjék őket a munkából. Vannak, akik ilyenkor felmondanak, és inkább új munkahelyet keresnek a tornát követően, ahogy a válogatott játékosai is gyakran. A labdarúgók errefelé mind amatőrök.
„Figyelemreméltó az az elkötelezettség, amelyet a válogatott tagjai tanúsítanak – mondja Olsen, a válogatott 37 éves társ szövetségi kapitánya. – Sokuknak kell még így is lemondania a válogatottságot, mert az rengeteg áldozattal jár, és nem tudnak elszabadulni a munkából. Továbbá a családjaiknak is szükségük van rájuk.”
Míg a kézilabdát már sokan profiként játsszák Grönlandon, a professzionális futball még nem alakult ki az országban, bár van néhány olyan játékos, aki félprofi alsóbb dán ligákban kipróbálta magát. A Chelsea egykori szélsője, Jesper Gronkjaer is Nuutban született, de fiatalon Dániába költözött.
„A honvágy is fontos kérdés a grönlandi labdarúgók életében – mondja Olsen. – Hiányzik nekik a hagyományos életforma, a vadászat. Nehéz másutt élni, ha ehhez szoktál hozzá.”
A tornára érkező játékosok megtalálták a helyet hálózsákjuknak a tornatermekben, és a meccsközi szünetekben FIFA 16-tal múlatják az időt.
A TM-62 több ezer kilométert utazott nyugatról, hogy részt vegyen a buliban. A csapat technikai értelemben Kulusuk városához tartozik, bár ezt csak 267-en lakják, így a környező településekről jöttek össze a csapattagok. Nem sikerült megnyerniük a keleti régió bajnokságát – amelyet a rendező város minden egyes lakója élőben tekint meg –, így nem csoda, hogy 11–0-ra kapnak ki az IT-79-től, majd 12–0-ra az N-48-tól, ez utóbbi a Disko-öböl vidékének, Észak-Grönlandnak az egyik legerősebb csapata.
A TM-62 csak 3–1-re kap ki az FC Malamuktól, az uummannaqi csapat északnyugatról érkezett, és az északi országokban úgy tartják, innen származik az igazi Mikulás. A TM-62 ismét vereséget szenved – ezúttal 10–0 a Kagssagssuk ellen –, és mivel ez a mérkőzés már helyosztó, a csapat a legutolsó, nyolcadik helyen végez, ellenfele lesz a hetedik.
„Kelet-Grönland olyan, mint Brazília – mondja Lyberth- Berthelsen optimistán. – Sok a tehetséges játékos, de mind különböző csapatokban játszik. A népesség kicsi, de megosztott. Az, hogy ezek a csapatok a GM-ben indulhatnak, az egész év fénypontja számukra, látszik is, milyen szenvedélyesen küzdenek.”
Olsen árgus szemekkel lesi a mérkőzéseket, miközben lehetséges új tagokat kutat tekintetével a nemzeti tizenegybe, de ő maga is tudja, hogy a legtöbb Nuukon kívülről érkező csapat játékosai hanyagolják az évközi edzéseket. Ugyanez nem mondható el Tekle B-67-jéről, a mester egész évben a fiain tartja tekintetét. A mentalitás itt is azonnal tetten érhető, amíg az ő játékosai levezetnek a mérkőzést követően, a többiek gyorsan rágyújtanak.
„Tekle képes megfogni a játékosait – magyarázza Olsen. – Ám az ország egyéb részeiből érkezők hazautaznak, és nem törődnek többé a diétával meg az életmódjukkal. Próbáljuk tanítgatni őket, de a felnőttekkel nehezebb. Gyakran előfordul, hogy sokkal gyatrább formában jelennek meg a válogatott edzésein, mint nuuki társaik.
Ennek ellenére az, hogy a fővárosiak vannak túlnyomó többségben a nemzeti tizenegyben, elégedetlenkedést szült, különösen, hogy Tekle kettős pozíciót tölt be.
„Részrehajlással vádolnak bennünket, ha nuukiakat hívunk a válogatottba, pedig tény, hogy ők bárki másnál erősebbek – teszi hozzá Olsen. – A korábbi szövetségi kapitány, Jens Tang Olsen azt javasolta, hogy ha már kirúgatom magam a válogatott éléről, akkor legalább játsszam a saját játékomat, úgyhogy hagyjuk őket, hadd elégedetlenkedjenek.”
A TM-62 megkínzói, az N-48 játékosai várnak ezúttal a B-67-re, egyben ők tartják életben Északnyugat-Grönland reményeit. A tízszeres bajnokcsapat a sziget harmadik legnagyobb városából, Ilulissatból érkezett, a neve azt jelenti: jéghegy. Úgy hírlik, közel ugyanannyi szánhúzó kutya él a városban, ahány ember (4800 fő). Innen származik a híres sarkkutató, Knud Rasmussen, az „eszkimológia” atyja.
Nagyjából kétezer néző gyűlik össze a döntőre a napfényes vasárnapon, és a hazai kékek szurkolói jól láthatóan elkülönülnek az N-48 zöldjeitől. A vendégek hatalmas zajt csapnak dudáikkal. Legrettegettebb játékosuk Markus Jensen, aki az egyik legnagyobb tehetség Grönlandon. Halászember, és kétórányi hajóútra lakik a legközelebbi településtől. Késve érkezett a bajnokságra is, mert élelmet kellett vadásznia a családjának.
Hiába vezetnek a vendégek, a B-67 visszavág, és a félidőre már 2–1-re vezet. A második félidő is intenzívre sikerül, és a B-67 újabb találattal biztosítja be a 3–1-es győzelmet. A játékosok Ghebrerult a magasba emelve ünnepelnek, majd hosszadalmas ceremónia veszi kezdetét, amelyet tűzijáték zár. A B-67 ismét átveheti a szerény kis serleget.
Néhány hét múlva már hó borítja majd a műfüvet, és nem is fogják használni, amíg véget nem ér a hosszú grönlandi tél.
„Azt mondták, a hó természetes védőréteget biztosít a pálya felületén – mondja John Thorsen, a grönlandi szövetség igazgatója, miközben az utolsó emberek is kiszállingóznak a stadionból. – Remélem, tényleg így van, mert nagyon jó, hogy végre van egy pályánk, ahol a labda normálisan gurul, és nem pattog összevissza.”
A tornát néhány héttel a hétcsapatos női bajnokság lebonyolítása után szervezték, ami szintén azt bizonyítja, hogy Grönland mindent megtesz azért, hogy az UEFA rendes tagja lehessen. Hiába azonban a gyönyörű FIFA-logó a cserék lila megkülönböztetőjén, Grönland azon kevés nemzetek közé tartozik, amelyek nem tagjai a népes FIFA-családnak.
Az elképesztően nagy ország dán fennhatóság alá tartozik, és politikai státusa ádáz viták tárgya. Többen is úgy gondolják, teljesen függetlenednie kellene. Különös, de Grönland átesett a maga Brexitjén, ugyanis 1982-ben népszavazáson úgy határozott, hogy kilép az Európai Gazdasági Közösségből, majd 2008-ban saját kormányt állított fel, ami arra utal, hogy Dániától is szívesen eltávolodna.
Ami a futballt illeti, eddig be kellett érniük annyival, hogy a Szigetjátékokra, a kisebb szigetországok, többek között Málta vagy Izland és Feröer bajnokságára küldhettek csapatokat, és az ország nemrégiben csatlakozott a ConIFA-hoz, az Állam Nélküli Népek Labdarúgó-szövetségéhez, amely a nem FIFA-tagországok alternatív szövetsége, és az el nem ismert államok szövetségeit tömöríti. Eközben kitartóan pályáznak az UEFA elismerésére.
A Feröer-szigetek válogatottja – amely gárda nagy meglepetésre legyőzte Claudio Ranieri görög válogatottját a 2016-os Eurpa-bajnokság selejtezőiben, majd ugyanezt megismételte az olasz mester utódja által dirigált görög nemzeti csapat ellen is – ugyanilyen politikai státus ellenére is tagja a szövetségnek. Igaz, még akkor váltak azzá, amikor nem volt követelmény, hogy a FIFA tagjai egyben az ENSZ-ben is legyenek képviselve. Hogy ez mennyire jogos, az vitatható.
A múltban Spanyolország is megmozgatott minden követ, hogy Grönlandot ne vegyék fel, mert nem akart precedenst teremteni, hogy aztán Gibraltár is tag lehessen, de mivel azt a csatát elveszítették, lehetséges, hogy Grönland most találhat magának támogatókat az UEFA-ban, és így szavazatokat szerezhet. Ez már az északi országokból is meglehet, hiszen Svédország, Dánia, Finnország, Norvégia és Izland képviselői nemrégiben találkoztak Ilulissatban.
A grönlandi szövetség rengeteg segítséget kap dán testvérétől, az anyaország lépésről-lépésre segíti a szigetországot harcában. A nuuti műfüves pálya egyike a nemrégiben készült háromnak, és országszerte számos ilyet terveznek még, legalább egynek az északi országrészben kell megépülnie. Ez a pálya valószínűleg csak három hétre lesz igénybe vehető az év során, köszönhetően az extrém időjárási körülményeknek, de mégis nagyon fontos azért, hogy a legfőbb európai döntéshozók érzékeljék a szándékot.
Az angolokat az Európa-bajnokságról kiejtő Izland példáján felbuzdulva fedett pályát is terveznek, hogy a három-négy használható hónap helyett egész évben tréningezhessenek, ám egy ilyen létesítmény már nem olcsó.
„Ahhoz, hogy fedett pályát építsünk, nagyjából tízmillió euróra lesz szükségünk – mondja Lyberth-Berthelsen. – Ha minden olyan előírásnak meg akarunk felelni, amelyeket az UEFA támaszt, nagyjából negyvenötmillió kell. Ez nagyon soknak hangzik, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.”
Az év mostohább részében a futsal dívik, és az ország férfi és női csapatai nagyon szépen szerepelnek a sportágban. A férfiak egyik csapata idegenben győzte le egy dán ellenfelét, és a vendég Feröert is hazavágták. A sikerek egészen váratlan helyekről is felkéréseket hoztak.
„Az ugandai női válogatott legfőbb vágya az volt, hogy ellátogathassanak hozzánk – mondja Lyberth-Berthelsen. – Nekünk is tetszett az ötlet, de végül jelezték, hogy októberben szeretnének jönni. Udvariasan közölnünk kellett velük, hogy olyankor nálunk mínusz tíz fok van, úgyhogy nem biztos, hogy ezt tényleg akarják.”
„A futsallal fogunk felkerülni a térképre – mondja René Olsen. – Még egy ideig nem vehetjük fel a versenyt másokkal szabadtéren, de a futsalban jó eséllyel érhetünk el eredményeket más, nagyobb nemzetek ellen is.
Persze, az lenne a nagy álmom, hogy egy UEFA-selejtezősorozatban lehessek az ország szövetségi kapitánya, de nem vehetjük kettesével a lépcsőfokokat.”
A következő kihívás a grönlandi válogatott életében a götlandi Szigetjátékok lesz, és szó van arról is, hogy decemberben részt vehetnek az északi országok futballkupáján. Addig pedig minden egyes csapat hazarajzik az ország minden szegletébe, és mesél a kihagyott helyzetekről, a fővárosban szerzett élményekről.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. októberi számában.)
