Graeme Souness, a született falkavezér

Szöveg Tony Evans

„A futballistákkal teli öltöző olyan, mint egy csapat farkas. Vérszag van, működik az állati ösztön. Úgy kergetik a labdát, akár egy falka, majd megszerzik, és megvillannak vele. Souness alfahím volt.”
Craig Johnston, Liverpool 1981–88

Amikor Graeme Souness megszólal, mindenki odafigyel. A 66 éves skót született vezér. Voltak időszakok a pályafutása során, amikor úgy tűnt, hogy öngyilkos misszióra vállalkozik, de ilyenkor is a legjobb csapatkapitány volt, akit csak hátán hordott ez a sportág. Nem ismert félelmet, nem kötött kompromisszumot, olykor brutális is volt. Korábbi társai is csodálattal beszélnek róla, akit maguk közt csak Champagne Charlie-nak hívtak.

„Charlie maga volt a vezér – mondja róla Steve Nicol, aki szerepelt vele a Liverpoolban és a skót válogatottban is. – Remek futballista volt.”

Néhány éve Diego Maradona is egyetértett ezzel, mivel egy másik számunkban Graeme Sounesst nevezte meg generációja egyik legjobbjaként. A másik Bryan Robson volt, aki a „Captain Fantastic” becenevet kapta. Mindketten kivételes, nagy hatású labdarúgók voltak, de a liverpooli hőstetteivel és érmeivel felülmúlja a Manchester Unitedban tündöklő kollégát is.

Támadó szellemét a kommentátori munkába is átültette. Nemrégiben Paul Pogbát kritizálta, és szórakoztató is volt, amit mondott, de ne gondolja senki, hogy csak egy megkeseredett egykori profi károgását hallhatta egy rikító fiatal ellenében.

„Nem hiszem, hogy az életmódjával van a baj – mondja a FourFourTwo-nak. – A túl korán túl sokat tipikus esetével állunk szemben. A United nagyon nagy hibát követett el, amikor elengedte Zlatan Ibrahimovicot. A többiek hallgatnak az olyanokra, akik már letettek valamit az asztalra. Ibrahimovic példával járt elöl. Szerintem Pogba sohasem aknázza majd ki a benne rejlő lehetőségeket.”

A 26 éves fiatalember pályán kívüli életét nem kívánja minősíteni. Nem is lenne szép éppen tőle.

„Tény, hogy csillogó életvitelt folytattam – folytatja. – Csicsásan öltöztem, jó autókat hajtottam. Nem is gond, ha közben megy a szekér. Megtanultam a Liverpoolnál, hogy ideje van a munkának és a szórakozásnak is. Jól éreztük magunkat, nem hagytunk ki semmit.”

A becenevét akkor kapta, amikor Bob Paisley egy késő ’70-es évekbeli gyenge időszak alkalmával kritizálta a játékosait. „Egy csapat playboy és Champagne Charlie” – füstölgött a Liverpool menedzsere. Ráragadt.

Souness, akárcsak legtöbb csapattársa, rendszeres résztvevője volt a város éjszakai életének, gyakran tűnt fel különböző szórakozóhelyeken, de különös módon ez éppen abban segítette, hogy kiegyensúlyozott maradjon.

„Az emberek egy percig sem haboztak, hogy elmondják a véleményüket, ha valami nem a kedvük szerint alakult. A modern labdarúgóknak esélyük sincs arra, hogy elvegyüljenek az átlagemberek között. Az ügynökeik és a klubok sajtósai nem engedik.”

Souness Edinburgh-ban született, és a Tottenhamben kezdte pályafutását, majd tett egy rövid kitérőt az Észak Amerikai Futball-ligá­ban, ahol a Montreal Olympique játékosa lett, négy évvel később pedig Middles­brough-ba költözött. Arról vált híressé, hogy csodálatosan ért labdába, hajszálpontosan passzolt és életveszélyesen lőtt, e három tulajdonságával kápráztatta el Paisleyt 1978-ban.

„Minden megvan benne, ami egy középpályásnak kell” – mondta a Liverpool vezetőedzője, miután klubrekordot jelentő 350 ezer fontért megvette.

„Huszonhárom éves voltam, amikor a Liverpool csapatába kerültem. Nagyon élveztem a mindennapi kihívásokat, azt, hogy nálam fizikailag és fejben is gyorsabb futballistákkal edzhettem nap mint nap.

Itt kezdődött el annak a személyiségnek a kialakulása, akit későbbi pályafutása és kommentátori munkája során is láthattunk.

„Brutális volt – idézi fel. – Az első mérkőzésemet a West Bromwich Albion ellen játszottam. A stábunkból senki sem mondott semmit, úgyhogy az öltözőben megkérdeztem Paisleyt, mit szeretne, hogyan játsszak. »B…ssza meg, kifizettük érted ezt a rengeteg pénzt, és engem kérdezel, hogyan játssz?«”

A Liverpool FC Boot Room agytröszt szobájában nyers rabszolgahajcsárok találták ki az irányt, és Paisley illetve tábornokai, Joe Fagan, Ronnie Moran és Reuben Bennett kegyetlen alakok voltak.

„Fagan gyakran ismételte: »Elmondtuk egyszer, elmondtuk másodszor is, nem mondjuk el többször, el is mehetsz«. Gyorsan kellett tanulnunk.”

A Boot Room rendkívül magas igényei nagy hatással voltak Sounessre. „Ronnie Moran hagyta a legmélyebb nyomot a pályafutásomon. Folyamatosan azt érzékeltette, hogy jó vagyok, de korántsem annyira jó, mint a múltbeli játékosok. Ő és Fagan tíz perccel az utolsó mérkőzés lefújása után már a következő idényt tervezték.

Amint megvolt egy trófea, már nem is érdekelte őket, a következőre koncentráltak. Ha csak egyetlenegy jött össze a felkészülési időszak első csapatfotójáig, azt tragédiának élték meg.

Amikor Souness viselte a kapitányi karszalagot 1981 és 1984 között, a csapat legalább két trófeát hódított el idényenként, köztük volt a Rómában megnyert BEK-serleg is.

Champagne Charlie szívesen büszkélkedett a sikerrel.

Még az örökké pesszimista Paisleynek is tetszett játékosa hivalkodó stílusa. „Pénzfeldobásnál egy aranyozott hitelkártyát pöcköl fel” – mondta róla az edző.

Amikor először vezette csapatát a bajnoki címre az 1981–82-es idényben, úgy fogadta a serleget, mintha az csak valami jelentéktelen bizsu lett volna. Egy kézzel meglobogtatta a Kop közönsége előtt, majd lezseren odadobta Ronnie Whelannek. Az Anfield felsóhajtott. Ez az ő csapata, az ő stadionja és az ő trófeája volt.

Abban az időszakban a Liverpoolt skót trió, Souness, Kenny Dalglish és Alan Hansen irányította. „Nagyon faragatlan stílus uralkodott az öltözőben” – ismeri el Souness.

Johnston még ennél is tovább megy. „A skótok határozták meg a hangnemet – állítja az ausztrál. – Ők döntötték el, mi vicces, mi elfogadható, ki játszott jól, és ki nem. Olyanok voltak, mint valami szigorú iskolaigazgató. Tudták, hogyan kell viselkednie az embernek, ha egy csapat férfiról van szó, akik szeretnének nyerni.

Munkakerülőknek nem volt helyük az Anfielden. „Harcosok voltak – teszi hozzá Johnston. – Volt bennük valami a Rettenthetetlen hangulatából. Egy nemzetség tagjai voltak. Ha fáradt voltál, nem vettél részt az eseményekben, vagy lazultál, nem is vettek tudomást rólad. Bele voltak őrülve, hogy a munkát el kell végezni, méghozzá a legegyenesebb módon.”

Mivel a csapatkapitány a sajátjaival is vad­emberként viselkedett, az ellenfél is pontosan tudta, hogy jobb tartani tőle. A Leicester és az angol válogatott korábboi csatára, Frank Worthington így panaszkodott: „Ő a legkegyetlenebb figura a futball világában. Don Revie bérgyilkosai a Leedsnél szintén rosszak, de van valami eszelősség Sounessben, amitől ő a listavezető.”

Souness semmit sem sajnál. „Az emberek szeretik a fizikai kihívásokat – állítja. – Nézzük csak meg, mennyire sikeres sportág az ökölvívás, és milyen népszerűek a küzdő­sportok. Azokban az időkben minden csapatban volt két-három játékos, aki megfelelt ezeknek a követelményeknek. Meg kellett küzdenünk azért is, hogy bekerüljünk a csapatba, mert mindenki helyére volt egy másik ember. Amikor tizenkilenc éves voltam, és a Middles­brough-ban futballoztam, a Leeds ellen mentünk harcba. Náluk ott volt Billy Bremner és Johnny Giles. Kemény fickók voltak. Annyira velük voltam elfoglalva, hogy nem is láttam, amikor Terry Yorath érkezett a szélről. Jól megütött. Azon a délutánon sok mindent megtanultam.”

A későbbiekben Souness és Yorath közt valóságos gladiátorviadal alakult ki, bármikor is találkoztak. „Volt néhány nagy csatánk. Vele mókáztam a legtöbbet.”

Yorath igencsak bátor volt.

Hatalmas hiba volt keresztbe tenni Sounessnek. Akik megtették, gyakran megbánták. A legemlékezetesebb eset az 1984-es BEK-­elődöntő odavágóján történt odahaza a Dinamo Bukarest ellen.

Az első félidő felénél a Liverpool már 1–0-ra vezetett, de a román csapat makacs ellenfélnek bizonyult. Csapatkapitánya és középpályása, Lica Movila irritáló figura volt, és Souness – ha már hidegháború – nukleáris fokozatba kapcsolt.

A hátvéd Steve Nicol a kispadról nézte az eseményeket, hallgassuk meg tőle, mi történt.

„Kivágták a labdát a Dinamo tizenhatosáról, és mindenki utánaeredt. A pálya közepét figyeltem, és egyszer csak megláttam egy vörös foltot, egy kéz lendült, és egy román a földre került. Nem látszott tisztán, de teljesen egyértelmű, hogy odaütött neki.”

A cserejátékos csukott szemmel is tudta, ki követte el a szabálytalanságot. „Igazi Souness-mozdulat volt” – mondja Nicol.

Movila állkapcsa eltört, és míg a játékvezető, illetve társai körülötte gyülekeztek, Souness ártatlan szemmel nézelődött harminc méterrel odébb. „Ez volt a legjobb ütés, amit valaha is kiosztottam” – mondja büszkén.

Amikor a csapatok levonultak le, Movila megvárta őt a pálya szélén. „Ott állt, a fején törülközővel, jól megpakolva jéggel – idézi fel Souness. – Mindkét oldalán állt egy-egy nagydarab fickó, akik meglehetősen morcosan néztek. Elég nevetséges jelenet volt. Mondjuk, nem neki…”

Akadt azonban egy kis probléma: a visszavágó. Két héttel később tömeg várta lincshangulatban a Liverpoolt a román fővárosban.

Souness azonban nem ijedt meg, inkább itt mutatta meg valódi személyiségét. „A repülőtéren már hergeltek minket – mondja Nicol. – Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttünk, hogy az egész Sounessről szól.”

Felcsillant a remény, hogy egy kicsit ugratni lehessen a csapatkapitányt.

„A buszon már tudtuk, mi a dolgunk – folytatja Nicole. – Felszálltunk, és mindenki rá mutogatott, jeleztük, hol ül, hogy a dühös tömeg nála kopogtasson. Végig nevettünk. Így ment az egész út során.”

Souness a rá jellemző higgadtsággal kezelte a helyzetet.

„Ott ültem, amikor egyszer csak megjelent egy fickó odakint, és az arca egy magasságban volt az enyémmel. Lehetett vagy kétszáztíz magas. Grimaszokat vágott.”

A Liverpool csapatkapitánya azonban sosem tétovázott, ha arról volt szó, hogy társait is bemárthatja. „Körbenéztem, és megpillantottam Alan Kennedyt – folytatja. – Neki is bajsza és göndör haja volt, nagyjából egy magasságú lehetett velem. Aki nem ismert bennünket, könnyen hihette azt, hogy én vagyok. »Az ott Souness!«, mutogattam az óriásnak, és Alan felé tereltem.”

A tréfa a szállodában is folytatódott, mindenki élvezte a helyzetet. A stadionban sem változott semmi.

„Mindenhol transzparensek hirdették, mit csinálnak majd velem – folytatja a skót. – Ha a bemelegítés során én kaptam a labdát, az egész közönség füttyögött. Erre a többiek is rájöttek, és folyamatosan nekem passzoltak.” Hogy még jobban felhergelje a hazai közönséget, Souness elkezdte direkt átlépni a labdát.

„Imádta a helyzetet” – állapította meg Kennedy.

Mielőtt elkezdődött volna a mérkőzés, a románok már világossá tették, hogyan állnak hozzá.

„A csapatkapitányuk Liverpoolban elöl játszott – emlékezik Souness. – Hasonló fizimiskájú és magasságú volt, mint én, és a haja is göndörödött. Agresszíven viselkedett a pénzfeldobásnál, és amikor elkezdtük, a középpályára helyezkedett. Először rám, aztán magára mutatott, mintha azt üzente a volna, hogy ez a mérkőzés kettőnk közt dől el. Kiegyenesített hüvelykujjal válaszoltam.”

Győztes mindig csak egy van. Souness gyönyörű labdát adott a tizenhatoson belülre, Ian Rush pedig tette a dolgát. A Liverpool 2–1-re nyert aznap este, és bár Souness sportszárán ott sorakoztak az ellenfél stoplinyomai, végül a románok komolyabban nem tettek keresztbe neki.

„Úgysem tudták volna elcsípni – mosolyog Kennedy. – Annál sokkal okosabb volt.”

A teljes 1983–84-es idény a hadvezetés mesterműve volt Souness részéről.

A Liverpool megnyerte a Ligakupát, a skót szerezte a győztes gólt az Everton ellen. Meglett a bajnoki cím is, ahogyan a BEK-győzelem, ezzel tripla siker született.

Pedig nem volt egyszerű mutatvány, a Romát például a saját otthonában kellett tizenegyesekkel elverni. Ez volt Champagne Charlie utolsó meccse a Liverpool mezében, és ő adta a találkozó ritmusát 120 percen át. De a legszebb pillanata még a kezdő sípszó előtt esett meg. A Stadio Olimpico ellenséges hely volt, a hazai drukkerek pedig őrültek.

„Ez volt a legfélelmetesebb látvány, ami valaha is elém tárult” – vallotta be Alan Hansen.

A csapat kiment a pályára, hogy megnézze, milyen a gyep, majd a játékosok közösen köszöntötték a nyolcezer Liverpool-drukkert, utána visszafordultak az öltözőbe. Souness azonban nem. Inkább odabaktatott a rettegett Curva Sudhoz, ahol a Roma ultrái gyülekeztek. „Kíváncsi voltam, mennyire mérgesek.”

„Készítettem róla egy fényképet, amint ott bóklászott, mit sem törődve bármivel is – idézi fel Johnston, aki amatőr fotós is volt. – Olyan benyomást keltett, mint valami olasz férfimodell, akit a stílus és az arrogancia jellemez a legjobban.”

„Igazi »B…sszátok meg« pillanat volt – teszi hozzá Souness. – Egy percig sem éreztem, hogy veszíthetünk.”

A BEK-győzelem volt az utolsó megmozdulása a Liverpool csapatában 358 mérkőzés után, hamarosan visszatért Olaszországba, ahol a Sampdoria csatára lett az angol Trevor Francisszel alkotva párost. „Bizonyos értelemben frusztráló helyzet volt” – jegyzi meg. A Liverpool a következő évben is BEK-döntőt játszott, ő pedig tehetetlenül szemlélte az eseményeket Genovából.

„Vasárnap voltak a meccseink, és minden csütörtökön mérkőzést játszottunk egy amatőr csapat ellen. Rendszerint tizenhat nullára nyertünk, vagy valami hasonló eredmény született. Szerdánként alig vártam, hogy megnézhessem a társaim küzdelmeit az európai hadszíntéren, ott lett volna a helyem velük, de másnap valami kocsmai alakulat várt rám a pályán.”

Az Olaszországban töltött idő arra azért jó volt, hogy másként kezdjen viszonyulni a saját erőnlétéhez.

„Kicsit gyerekes volt minden – mondja – a túl sok taktikával. Teljesen megváltozott azonban a gondolkodásom, és ez sokat számított később az edzői munkámban is.”

Tudását akkor kamatoztathatta először, amikor 1986-ban a Rangers játékos-edzője lett. A küldetés nagy sikert hozott: a csapat háromszor lett bajnok és négyszer nyerte meg a Ligakupát, amíg ott volt. Legnagyobb eredménye azonban egyértelműen az, hogy ledöntötte a vallási tabukat, amikor Mo Johnston a csapat első katolikus labdarúgója lett. Hatalmas vívmány volt, még ma sem kezelik eléggé a helyén.

„Amikor kineveztek, először azt kérdezték:, szerződtetnék-e egy katolikust. Azt feleltem, hogy természetesen. Erre mindenki ráncolta a szemöldökét. Szerettem volna megszerezni Ray Houghtont és John Collinst, de nem sikerült. Mo megérdemli az elismerést, nagyon bátor volt. Ennek meg kellett történnie.”

A következő felkérés már nem sikerült ilyen jól. A Liverpool fordult hozzá, miután jó barátja, Dalglish váratlanul lemondott 1991-ben.

„A megfelelő ember voltam a nem megfelelő időben. A nagy klubok csak akkor hívnak, ha bajban vannak. Maradnom kellett volna a Rangersnél, de csupán egyetlen olyan csapat létezett, amelyikért egyáltalán hajlandó voltam távozni. Az egóm győzött a döntés meghozatalakor.

A Hillsborough-tragédia összetörte a csapat szívét. Bill Shankly óta én voltam az első, akinek nagyívű döntéseket kellett meghoznia. Két-három igazolásra volt szükség minden nyáron, hogy menjen a szekér.”

A kontinensről hozott ötleteit sokkal kevésbé fogadták jól, mint Skóciában. „A Rangersnél könnyen átment az üzenet – folytatja. – A Liverpoolnál másként alakult, mert előtte huszonöt évet fürdőztek a sikerben.”

Souness megpróbált változtatni a klub alapvető kultúráján, de ellenállással szembesült. Egy év elteltével szívproblémák jelentkeztek nála, és műtétre volt szüksége.

Ekkor követte el pályafutása legnagyobb hibáját: interjút adott a Sunnak, annak a bulvár­újságnak, amelyet mindenki átkozott amiatt, ahogy beszámolt a Hillsborough-tragédiáról. A beszélgetést a katasztrófa harmadik évfordulóján hozták le. „A legnagyobb bánatom ez így utólag” – vallja be. Az eset megmérgezte kapcsolatát a szurkolókkal, és megingott klublegenda státusza.

Útjaiknak szükségszerűen el kellett válniuk.

„Mindössze harmincnyolc éves voltam, amikor megkaptam az állást. Túl fiatalon túl sokszor váltottam munkahelyet.”

Egy sor állás követte a liverpoolit, Souness ült a Galatasaray, a Southampton, a Torino, a Benfica, a Blackburn és a Newcastle kispadján is, de nem tudta megismételni azt a teljesítményt, amit a Rangers élén nyújtott. Vissza­tekintve úgy látja, amit a Boot Room legendás vezéreitől tanult játékosként, inkább ellene fordult.

„Életemben egyszer vettem részt edzői tanfolyamon, méghozzá akkor, amikor kirúgtak a Newcastle-től. Ott egyetlen fontos ragadt rám: újratervezni, újratervezni és újratervezni. A Liverpoolnál kétszer mondtak el bármit. Nekem nem voltak ennyire jó futballistáim. Némelyiküknek egy egész héten át kellett magyarázni. Nem voltam felkészülve, hogy újra meg újra elmondjak bármit is. Részleteztem, megmutattam, de maradtak ugyanazok a hibák. A topjátékosokkal nem így van. Nem jól nyúltam a témához.”

Souness még a hatvanas éveinek közepén is jó bőrben van ahhoz, hogy akár pályára is lépjen. Egészen biztos, hogy néhány Premier League-csapaton lendíteni tudna.

„Hogy szívesen játszanék-e? Bármikor szívesen. Túl gyorsan elrepül az idő. Amikor a fókuszban vagy, úgy érzed, örökké tart majd.”

Nehezen viseli, ha azzal a véleménnyel találkozik, hogy korosztálya a mai viszonyok közepette már nem állná meg a helyét.

„A nagyok mindig nagyok. Ez nem változik. Bármikor állnánk a sarat.”

Nagyon élvezné a futballt a mai Liverpoolban vagy Manchester Cityben, és értékelné a pályák állapotát is.

„Két jelentős változás történt. A pályák borzalmasak voltak az én időmben. Az egy- vagy kétérintéses játékhoz kifinomult technikára van szükség.”

A szabályok az ösztönös futballisták számára kedvezően alakultak. „A mi időnkben tudtuk, hogy az ellenfél azt mondja az öltözőben: »Gyerünk, fenekeljük el őket! Üssük ki őket a megszokott játékukból!«. Az idén májusban ez már nem ment a Watfordnak a Manchester City ellen. Nem lehet finomkodni egy olyan csapat ellen, amelyik ketté akar harapni. Már csak az a kérdés, ki állta volna meg a helyét a mi időnkben? A futball ma tele van vicceskedő figurákkal, akik akkor nem boldogultak volna.”

Ezek a csípős vélemények kommentátori munkájába is beépültek, érezhetően megveti azokat, akik nem felelnek meg az igényeinek.

„Nem vettem részt riporteri kiképzésen – folytatja. – Játékosként azt kérték tőlünk, hogy ne vegyüljünk a sajtó munkatársaival. Ennek ellenére vasárnaponként jókat iszogattunk a helyi újságírókkal. Most már a másik oldalról nézem az eseményeket. Jobban örülnék, ha azt látnám, hogy a futballisták többet visszaadnak azoknak, akiknek a jólétüket köszönhetik.”

Souness ugyanolyan jó benyomást nyújt a képernyőn, mint annak idején a pályán.

Mindig is Champagne Charlie volt az alfahím.

Tony Evans a Times korábbi futballszerkesztője, labdarúgókönyvek szerzője