Giovanni Carlos, a magyar futball kabalája

 

 

Szöveg Szöllősi György Fotók Takács József

(A cikk 2010 augusztusában jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük – a szerk.)

 

Talán sokan letagadnák, talán sokakban nem is tudatosul, de tény: Giovannit mindenki ismeri. És közben jószerével senki sem tudja, hogy ki is ő. Mert bár a magyar futball szereplői naponta Giovanniba botlanak, a sorsa nemigen érdekel senkit.

Egyesek kiütést kapnak, ha meglátják, halálosan idegesítő a rámenős kéregetése, mások tudomást sem vesznek róla, s ha mégis észreveszik, gyorsan elfordítják a fejüket. Van aztán olyan is, aki ad neki egy ötszázast, egy belépőjegyet, egy szendvicset, no nem szeretetből vagy szánalomból, csak azért, hogy végre hagyja már békén ez a levakarhatatlan alak. Tényleg nehéz őt elviselni. Amióta megadtam a számom, hogy a fotózás időpontját egyeztethessük, minden nap felhív, s még csak ki sem szűrhetem a hívásait, mert mindig másik számról jelentkezik. Saját telefonja ugyanis nincs, egy éve ellopták, de mindig talál valakit, akitől egy hívás erejéig kölcsönkéri a készülékét. És hív, és jelentkezik, és számon kéri, hogy mikor lesz az interjú, hogy mikor kapja meg az ígért jegyet a válogatott meccsre, hogy mikor találkozunk.

 

 

Simon és Nyilasi a keresztapák
Azt találtuk ki ugyanis, hogy Giovannit, akinek mindene a magyar foci, de még sohasem volt a Puskás-stadion díszpáholyában, a FourFourTwo meghívja a Magyarország–Németország mérkőzésre, szerzünk neki VIP-jegyet, egyszersmind sajtóakkreditációt, vagyis minden olyan elzárt, exkluzív helyre bejuttatjuk, ahova azelőtt szemfülessége és erőszakossága ellenére sem tehette be a lábát.
Giovanni Carlos valójában Sztojka Arnold, ezen a néven született 1978-ban, és a szülei rögtön állami gondozásba adták. „Megtalálhatnám az édesanyámat, de ma, harmincegy évesen már nem keresem. Ha eddig nem volt rám kíváncsi, már engem sem érdekel” – így Giovanni, s látszik, hogy a már rutinszerűen kimondott szörnyűséges mondat azért még mindig a szívébe hasít.

Voltak Carlosnak afféle nevelőszülei, akik időnként kihozták az intézetből, meglátogatták, velük tartja a kapcsolatot, ám a sors később is bőven mérte rá a kegyetlen csapásokat. Barátnője, Kriszta, akivel tizennégy évig voltak együtt, fiatalon, 28 évesen meghalt, szívinfarktust kapott.
Igazi „keresztszülei” Nyilasi Tibor, akinek a „vezetéknevét”, a Carlost köszönheti, és Simon Tibor, aki a Giovanni nevet ragasztotta rá. Simon, a korábbi válogatott ferencvárosi védő, akit 2002 egyik éjszakáján halálra vertek egy budai szórakozóhely előtt, pótapja volt Giovanninak. De a valódi apja után, akit nem is ismert soha, a második apját is elragadta tőle a sors.
„Előző nap a Honvéd-pályán még együtt voltam Tibivel. Úgy váltunk el, hogy ő Sopronba indul, ott volt akkor edző. Vele kellett volna maradnom, nem lett volna szabad magára hagynom, azóta is úgy érzem, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Ha ott lettem volna, biztos, hogy ez nem történik meg. Másnap közös ismerőseink mondták, hogy Simit az éjjel összeverték, és az intenzív osztályon fekszik. Kiderült, hogy a választások miatt úgy döntött, Pesten marad vasárnapra, és elmegy szavazni. Ez lett a veszte. Egyből hívtam a lányát, Ivettet, és rohantam a kórházba. Három napig könyörögtem Istenhez, hogy ne vegye el tőlünk. Hiába… Nincs igazság ebben az országban, mind szabadlábon vannak, akik Tibit megölték.”

 

Fradi-játékosnak jelentkezett
De hogyan került Nyilasi és Simon, meg a híres futballisták közelébe ez az ágrólszakadt srác? Azon a napon lett Fradi-drukker, amikor Nyilasi edzősége idején 1990-ben, a bajnokság első meccsén az FTC 5–0-ra verte meg az Újpestet a Megyeri úton. A tv-ben látta a találkozót nevelőszüleinél, és aznap megváltozott az élete. Onnantól leste a híreket, nézte a mérkőzéseket. Egyelő­re csak távolról, mint egy szurkoló a sok közül. Aztán 19 évesen rászánta magát, és megtette azt a lépést, amely nélkül ma biztosan nem nyilatkozna az FFT-nek.
„Korábban én is futballoztam, a Budapest másodosztályú Közterület csapatában játszottam csatárt, Kőbányán, a Harmat utcai salakos pályán. Aztán amikor kiöregedtem az ifiből, úgy gondoltam, megpróbálhatnám a folytatást kedvenc csapatomnál, a Fradiban. Bementem az utcáról a klubházba, és a portán doktor Páncsics Miklós menedzserigazgatót kerestem. Felengedtek. Páncsics Miklós pedig nem zavart el, hanem szólt, hogy másnaptól a tartalékcsapattal edzhetek. Ebedli Zoltán volt akkor az edzőjük. Igaz, néhány nap múlva jelezték, hogy a tudásom nem felel meg a klub igényeinek, de bejáratos lettem az edzésekre, meccsekre, és persze megismertem Simon Tibort, aki a következő években bemutatta nekem a magyar foci minden fontos szereplőjét.”

Simon, aki a pályán sem gyengéd megoldásairól volt híres, a kívülállók szerint nemegyszer megalázta, terrorizálta hálás fiatal rajongóját, ő azonban egészen másképp emlékszik.
„Ez mind csak poén volt. Tibi mindig kitalált valamit, persze, sokat szórakoztak velem, de jól éreztük magunkat, én is nevettem ezeken a dolgokon. Nem igaz, hogy edzésen kikötözött, és engem kellett eltalálni a labdával. Olyan volt, hogy felmásztam a kerítés tetejére egy labdáért, és mindenki engem próbált eltalálni, hogy lezuhanjak, de nem lett ebből sem baj. Igen, kikötözés is volt, de azt egy vonaton csinálták, meztelenül kifeszítettek a két csomagtartóhoz a fülkében, mintha keresztre lettem volna feszítve. De ez is csak vicc volt.” Ahogyan az is, amikor az egyik idegenbeli meccsre Simiék a busz csomagtartójában utaztatták Giovannit, és kis híján a mérkőzés alatt is ott felejtették.
Az önfeledt szórakozásnak Simon megfizette az árát, gondoskodott Giovanniról, olykor megengedte, hogy beüljön az Audijába, hogy a csapattal aludjon az edzőtáborban, ott lehetett a bulikon, ehetett, ihatott. Arra a kérdésre, hogy befizette-e őt olykor a lányoknál is, Giovanni szemérmes mosollyal így válaszolt: „volt ilyen eset, jól éltek, igen…”

 

MLSZ-öltönye kettő is van
Giovanni saját öltönyében érkezett a meccsre, mint mondta, kitisztíttatta, bár ez nemigen látszott rajta. Cipőre adtam neki pénzt, mégsem jelenhetünk meg akárhogy a VIP-páholyban, ahol a szponzorok, üzletemberek, állami vezetők nézik a mérkőzést, ki tudja, talán még Franz Beckenbauer is feltűnik a német küldöttségben. Kiderült, hogy Giovanninak két MLSZ-címeres öltönye is van, olyan, amilyet a vezető szövetségi tisztségviselők, a válogatott stáb tagjai és persze a válogatott labdarúgók kapnak. Giovanni a hivatalos formaruhát évekkel ezelőtt Füzi Ákostól és Komlósi Ádámtól lejmolta. A két játékos volt olyan nagylelkű, hogy odaadta Carlosnak a teljes öltönyt, azóta pedig kizárólag hivatalos MLSZ-zakóban látják őt mindenütt, télen és nyáron, melegben és hidegben.
„Van egy komplett válogatott melegítőm is, Hrutka Janitól kaptam, ezt sohasem hordom, összehajtva őrzöm a szekrényben. Van Újpest-mezem, Videoton- és Loki-mezem, csak válogatott mezt nem tudtam máig szerezni. Pedig Bodnár Laci már többször megígérte, hogy odaadja nekem.”

 

Van némi haszonelvűség abban, hogy Giovanni éppen melyik csapatnak szurkol a leghevesebben (mostanában a Debrecen és a Videoton edzésein, meccsein ólálkodik állandóan), de ennek ellenére is tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz azért, hogy mindenütt ott legyen, ahol pattog a labda (s ahol leeshet neki egy ezres vagy egy ötezres). Fizikai törvényeket hazudtol meg, képes egy időpontban három-négy eseményen is felbukkanni, s igaz, hogy mindig a gazdag, a játékosaikat jól fizető klubokhoz csapódik, de ebben a „csapódásban” is rengeteg munka van. Hetente akár többször is végigvonatozza az országot, ott van az edzéseken, az idegenbeli meccseken is Nyíregyházától Szombathelyig, szorosan követi a válogatott programját is. A Telki edzőközpontban ugyanolyan mindennapos vendég, mint korábban mondjuk a tatai edzőtáborban vagy a margitszigeti Thermal Hotelben volt, amíg oda járt a válogatott az összetartásokra. Minden edzésen, meccsen ott van, ha kell, órákig vár különböző ajtók, kapuk előtt, de minden fáradságot megér, ha azután egyik-másik NB I-es sztár vállon veregeti, odavet neki egy ezerforintost, megígéri, hogy legközelebb odaadja a pólóját, vagy csak rámordul, hogy Giovanni, mit keresel itt.

 

Ő akkor már boldog, foglalkoztak vele, szóltak hozzá, megérintették. Mániákusan nyújtja a kezét kézfogásra minden futballhírességnek, hiszen ezekből a laza, alig látható, csak általa sulykolt ismeretségekből él, ezeket az alig létező, láthatatlan pókfonalakat kell újra és újra összekötnie. És a dolog működik.

Berzi segít a legtöbbet
„Hogy ki segített nekem a legtöbbet? Természetesen Simon Tibi, de mostanában Berzi Sándor igazgató úrnak (az MLSZ alelnöke – a szerk.) köszönhetem a legtöbbet. Belépőjeggyel és gyakran pénzzel is segít. Garancsi István volt (a Vidi tulajdonosa – a szerk.), akitől az eddigi legnagyobb összegű adományt kaptam, egyszer húszezer forinttal segített, és többször beszélgettem vele, az autójában is ültem. De Tolnai Sándornak, az Újpest (akkori – a szerk.) tulajdonosának és feleségének is sokat köszönhetek, vagy Szima Gábor elnök úrnak (Debrecen), Vincze Ottónak és Vincze Gábornak, Gál Lászlónak (Fradi 2-es szektor), (az egykori – a szerk.) Kutasi Róbertnek (a REAC klubigazgatója), Véber Györgynek, Farkas Józsefnek, a »Bringának« (Pintér Attila állandó pályaedzője – a szerk.), de még nagyon sok nevet mondhatnék, olyanokét, akik rendesek velem.”

 

A hajdani legfőbb bázis, a Fradi már csak emlék. Giovanni a legendás 2-es szektor tagjaira hálás szívvel emlékszik, a közismert gengszterek szerinte csupa szív szurkolók, akiket „nem szabad bántani”. Carlos azok miatt a fradisták miatt nem megy az Üllői útra, akik a Cozma-gyilkosság után néhány nappal összeverték őt az utcán a roma származása és kinézete miatt azzal az ürüggyel, hogy egyikük szerint Giovanni betört volna hozzájuk. Az ilyesmi kizárt. Carlos sohasem került összeütközésbe a törvénnyel, és a maga módján próbálkozik, hogy rendes polgári életet éljen. Bár például Gera Zoltán és több játékos azért nem ad neki soha pénzt, hogy a munkára, a „rendes életre” sarkallja a lusta kéregetés helyett, Giovanni állítja, hogy nem lusta, és most éppen van munkája, sőt mellette az érettségire készül. Állami gondozottként elvégezte a nyolc általánost, és szakmát is tanult, kertész a végzettsége, de ez „a mai világban semmire sem elég”. Az a rögeszméje, hogy dj akar lenni, s valamiért úgy képzeli, hogy ehhez a zeneakadémiát kell elvégeznie. Ehhez pedig kell az érettségi… Jóllehet nem mindig volt hol laknia, most albérletben él, és ha összegyűjt egy kis pénzt, utazik vidékre mostani barátnőjéhez, Andreához, akit ugyancsak érdekel a foci, és megérti Arnold szenvedélyét.

 

Matthäus és Gellei a kedvenc
A hétköznapokon Giovanni az Egyesek Ifjúsági Egyesületnek dolgozik, programokat szervez állami gondozott gyerekeknek. Neki is ők segítettek valamikor, kiküldték nyaralni Hollandiába, nekik köszönheti az egyetlen külföldi útját. Ott nem volt focimeccsen, nem fért bele a programba, pedig nagyon szeretett volna menni. Egyszer majdnem eljutott egy külföldi meccsre, Stark Peti, a volt győri csapatkapitány adott is neki pénzt 2004 őszén, hogy menjen ki Zágrábba, a horvát–magyar vb-selejtezőre, de valahogy nem lett végül elég az összeg, és maradt.

 

Pedig Lothar Matthäusért rajongott. Mert az természetes, hogy az elmúlt másfél évtized minden magyar szövetségi kapitányát jól ismeri. Matthäus mellett Gellei Imrét szerette a legjobban. Az ő kapitánysága idején rendszeresen levelet írt a válogatottnak a nagy meccsek előtt buzdítandó a fiúkat, s Gellei egyszer fel is olvasta Giovanni naiv, de megható üzenetét a taktikai értekezleten. Egyszer azt is megengedték neki, hogy a válogatott buszán utazzon Pestről Pécsre, s persze Dragóner Attila és társai cukkolták, a kezébe adták a mikrofont, hogy mondjon beszédet, ő pedig mondott.
Giovanni amúgy még arról sem tett le, hogy edző legyen. Azt mondja, van érzéke hozzá. Annyi tréninget és meccset megfigyelt már, hogy tudja, „mi hiányzik a magyar fociból”.

 

VIP MLSZ-módra
A stadionba érve „természetesen” gondok vannak Giovanni jegyével. A legelőkelőbb, üvegfallal körülvett, párnázott, puha székekkel, monitorral, finom ételekkel és italokkal felszerelt legfölső VIP-fülke első sorának 1-es székére szól Carlos jegye, amit az FFT-től kapott. Vagyis ő ma a nemzeti stadion No1. vendége. Persze ülnek a helyén. Egy néni kioktat, hogy nem számít, milyen szám van a jegyen, mert érkezési sorrend van itt. A VIP-ben? Ejnye. Miféle VIP ez? Hogy ő már négy éve csinálja ezt, mit képzelek… Végül persze nem ülhet le a neki járó VIP-helyre a mi mérsékelten szalonképes vendégünk, a néni hisztizik, mi meg beletörődünk, hiszen jól emlékszünk arra, amikor egy Laboda nevű MLSZ-tisztségviselő az éppen eltiltott Gera Zoltánt zavarta ki a VIP-teraszról, mondván, milyen jogon foglalja a szponzorok helyét?! A mi jegyünk eredetiségét és jogosságát is megkérdőjelezik, noha ennél eredetibb és VIP-ebb nem is lehetne. Hát így akarjon kedves meglepetést szerezni az ember. Van még persze üres hely a VIP-ben, de hát akkor is, ez Giovanni nagy napja lenne, illene, hogy minden klappoljon. Az urak és hölgyek persze kissé furcsán néznek, hogy mit kiabál itt egy-egy elveszített labdánál ez a különös fizimiskájú fiatalember, s hogy miért fotózzák őt a VIP-páholyban komoly arcú újságírók. Biztatjuk Giovannit, hogy legalább a fénykép kedvéért igyon pezsgőt, egyen lazacot, ő azonban (vagy csak azért is büszkeségből vagy őszintén) ilyeneket mond: „Sohasem iszom alkoholt. Nem, nem kérek, nekem ez túlzás. Nem fogyasztok húst.” Egy almalére rábeszéljük, színre hasonlít a pezsgőhöz, de Carlost tényleg nem nagyon érdekli ez a felhajtás, csak a meccsre kíváncsi. Pedig a sajtóteraszra is levisszük, médiaakkreditációt is szereztünk neki. Természetesen itt is elfoglalták már a helyét, úgy kell elküldenünk egy német kollégát, hogy adja már át a székét a FourFourTwo magazin híres szakírójának, Sztojka úrnak. Carlos bohóckodik kicsit a kölcsönlaptoppal, szíve szerint gyorsan megnézné, hogy kapott-e üzenetet az iwiwen, azt használja ugyanis telefon helyett (a jó ég tudja, hogyan, de az ingyenes internethez mindennap hozzájut).

 

Ismeretlen ismerős
Kiderül, a VIP-ben mindenki ismeri Giovannit, még ha nem is mindenki akarja megismerni. Dr. Horváth Gábor, a profi játékosok szakszervezetének főnöke kedvesen közelít, kiderül, hogy Carlos a minap őt is „levette” pár belépőjeggyel. „Ez meg hogy kerül ide?” – sziszegi felém lenéző gyanakvással Gál Sándor, a válogatott utazási irodájának vezetője, mire megnyugtatom, hogy Carlos velem érkezett. Amikor kezdünk kicsit kínossá válni a szövetség debütáló sajtófőnökének, Pajor-Gyulai Lászlónak, abbahagyjuk a provokatív fényképezkedést és le-föl járkálást.

A meccsen persze simán kikapunk a németektől, a lefújás utáni sajtótájékoztatón pedig érdekesebb, hogy miként fotózzuk le Giovannit újságírói szerepben az Iharos-teremben, mint Erwin Koeman magyarázkodása. Carlos annyira felbátorodik, hogy odasúgja: „Kérdezzek valamit?” No, azt azért inkább ne… Joachim Löw német kapitánnyal nem jön össze a közös kép, a testőrök gyorsan kimentik a teremből. Következő helyszínünk a „mixed zone” lenne, ahol a játékosok a toronyépületben elhagyják az öltözőt, és az autóikhoz sietnek. Kiderül azonban, hogy a sajtótájékoztató úgy elhúzódott, hogy szinte mindenki távozott. Kihalt a toronyépület, már az újságírók és a biztonságiak is hazamentek, bejutunk a magyar öltözőbe, ahol már csak Huszti Szabolcsot és Bodnár Lászlót találjuk. Az eredmény miatt mogorvák, persze durván beszélnek Giovannival, hogy mit képzel, mit keres itt. Ma ráadásul nincsenek adakozó kedvükben, gyorsan, szó nélkül lelépnek ők is.
Giovanni ekkor kifakad: „Jól kiszúrtatok velem ezzel a sajtótájékoztatóval. Ha a meccs után lejöhettem volna a játékosokhoz, simán megkerestem volna annyi pénzt, hogy egy hétre elutazhassak a barátnőmhöz. Erre most itt állok egy fillér nélkül, és már minden játékos hazament… A Szabit se értem, az ő pétervári fizetéséhez képest mi lenne az a kis apró, amit kértem tőle.”

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. augusztusi számában.)