Szöveg Ed McCambridge Fotó Stefan Grey
„Egyszer mindennek vége lesz, kivéve a kolbászt, mert annak kettő is van” – tartja a régi német mondás, amelyet ma is széles körben idéznek. Ha egy kicsit elszakadunk a disznóságoktól, a németek valóban úgy tartják, hogy egyszer mindennek vége szakad, semmi sem tart örökké.
A Schalke 04 és a Hamburger SV szurkolói jobban értik ezt a szabályt, mint bárki más. Egészen nem sokkal ezelőttig mindkét csapatot a német labdarúgás erőközpontjaként tartották számon, sikeresek voltak a pályán, és tiszteletet érdemeltek azon kívül. Még a rivális csapatok szurkolói is nagyra becsülték a két klubot övező hagyományokat.
Most azonban a két csapat a 2. Bundesligában találta magát, azaz a német másodosztályban. A Schalke kiesése az egyik legmegalázóbb az élvonalbeli labdarúgás történetében: 34 mérkőzésen háromszor nyert a csapat, 24 alkalommal kapott ki, és 86 gólt szedett be. Egymeccsnyire kerültek a Tasmania Berlin szégyenletes 1965–66-os rekordjához, amely során a csapat 31 egymást követő meccsen nem tudott nyerni. Az alsóbb osztályban a Schalkét már várta a Hamburg, amely három idény óta rostokol a Bundesligán kívül.
Vajon hogyan kerültek ilyen helyzetbe ezek a nagy klubok, amelyek együttesen 13 bajnoki címmel büszkélkedhetnek. Hogy erre választ kapjunk, elutaztunk Gelsenkirchenbe, a Ruhr-vidék bányászvárosába, és megtekintettük a másodosztály szezonnyitó összecsapását, amelyet a két csapat vívott egymással. A labdarúgás nagy szappanopera, így szinte természetes, hogy a Schalke–Hamburg tartogatott ezt-azt.
Húszezer szurkoló igyekszik a járványhelyzet után először a napsütötte Veltins-Arenába azon a meleg, késő júliusi estén, amikor mi is nekivágtunk a megállóból.
„Csodás, hogy újra itt lehetünk, még ha a másodosztályról is van szó – mondja Andreas Middeke, aki a Schalke hivatalos szurkolói csoportját, a Blau-Weiss 80-at képviseli. Egyik kezében kolbász, a másikban egy korsó sör. – Az elmúlt néhány év katasztrofálisan telt, mégis itt vagyunk.”
„A Schalke és a Hamburg erős csapatok – ezt már Marcel Wrobel állapítja meg, ő a HSV szurkolóit tömörítő Schwarz-Weiss-Blauer Norden tagja. Annak ellenére, hogy vendégszurkolók nem lehetnek jelen a járványügyi szabályozásoknak köszönhetően, több száz fehér mezes Hamburg-drukker mozog a kékek tömegében a stadionnak otthont adó Rudi-Assauer-Platzon. – Egykor az élvonalban rivalizáltak egymással, de azoknak az időknek már vége.”
A szurkolók nagyon sokat jelentenek a német labdarúgásban, ahol az 50+1 szabálynak köszönhetően az ő képviselőik mondják ki a végső szót a döntésekben. Így aztán egy klub ereje nem elsősorban a megszerzett trófeák számában mérhető, hanem az azt támogató szurkolókéban. A Schalke 160 ezer drukkert mondhat a magáénak, és ezzel a harmadik Németországban, nem kisebb óriások mögött, mint a Bayern München és a Borussia Dortmund. A Hamburg a maga 85 ezer szurkolójával az ötödik az országban.
A két csapat azonban a begyűjtött elismerések számában is a legnagyobbak közt foglalja el a helyét. A Schalke hét alkalommal lett bajnok, és ötször hódította el a Német Kupát, míg a Hamburg hatszoros aranyérmes, és háromszoros kupagyőztes. Mindketten megállták a helyüket a nemzetközi porondon is: a Hamburg nyerte az 1983-as BEK-et, míg a Schalke 1997-ben az UEFA-kupát zsebelte be.
A Königsblauen, azaz királyi kékek csapata, ahogyan a Schalkét mindenki emlegeti, még 2011-ben is elhozta a Német Kupát, akkor Raúl, Manuel Neuer és Julian Draxler is a sorait erősítette.
„Ott voltam, fantasztikus volt a csapat akkoriban – mondja Andreas. – De ez már a múlt, és ma ennek már nincsen szerepe.”
A NAGY KÉKSÉG
Ha már a szurkolókról beszélünk, világos, honnan az elégedetlenség. Gelsenkirchenben és Hamburgban is rendkívül rosszul kezelték a dolgokat. A két város 350 kilométerre fekszik egymástól Németország északnyugati részén. A két csapat két különböző úton, fokozatosan és szinte észrevétlenül jutott idáig.
„Nem csupán néhány idény leforgása alatt történt – folytatja Andreas. – Mindig csak egy kicsivel lett rosszabb a helyzet. Azt hiszem, a problémák Felix Magath idején kezdődtek, ő pedig 2011-ben távozott. Elidegenítette a csapat játékosait, és kirúgta a klubhoz lojális edzőket. Később több rossz döntést is hozott a klub, többek közt vaskos szerződéseket kötött olyan játékosokkal, akiket nem is kellett volna szerződtetni.”
A Schalke igazolási protokollja hosszú ideje adott okot az aggodalomra a szurkolók körében. A Knappenschmiede, a klub nagyra becsült akadémiája olyan tehetségeket adott a labdarúgásnak, mint Manuel Neuer, Julian Draxler, Mesut Özil, Leroy Sané és Leon Goretzka. Mindegyikük távozott, de volt, akiért sok pénzt kapott az egyesület, és olyan is – például Goretzka –, aki semmit sem hozott a konyhára. Özilről sejthető volt, hogy sokra viszi, érte ötmillió eurót vasaltak be.
„Elég kiábrándító, amikor a legnagyobb tehetségeknek lejár a szerződésük, vagy szinte semmiért lépnek le – elmélkedik Andreas. – Érthető persze, ha egy fiatal szeretne továbblépni, de gyakran előfordult, hogy nagyon keveset kaptunk az igazán nagy tehetségek kineveléséért.”
Igaz, hogy néhány játékoson több tízmillióban mérhető pénzt veszített a klub, másokon – például Neueren (Bayern, 30 millió euró), Draxleren (Wolfsburg, 43 millió) és Sanén (Manchester City, 52 millió) annyit keresett, hogy 2016-ra meg tudta felezni a klub tartozásait 129 millióra. Ahogy azonban a Schalke haladt az anyagi biztonság irányába, a trend egyszer csak megfordult.
Belefáradt a bajnoki címért folytatott esélytelen küzdelembe, elirigyelte a Jürgen Klopp irányította Borussia Dortmund sikereit, és elkezdte szórni a pénzt, hogy legalább a Bajnokok Ligájában helytálljon. A Mainzból elcsábított Christian Heidelt nevezték ki sportigazgatónak, és a következő két és fél évben a Schalke történetének hat legdrágább igazolásából négyet ő írt alá. Hetvenhárom millió euró ment el Breel Embolo, Nabil Bentaleb, Sebastian Rudy és Jevhen Konopljank igazolására. Ennek ellenére sem sikerült a csapatnak rendszeresen ott lennie a BL-ben, így még mélyebbre süllyedt az adósságválságban. Heidel 2019-ben távozott. A Schalke pedig 200 millió eurós tartozással küszködik, jóllehet megvan a szenvedélyes szurkolótábora, az orosz gázipari óriás, a Gazprom pedig 2007 óta szponzorálja, illetve modern stadionnal is büszkélkedhet, amely helyszíne volt a 2006-os világbajnokságnak is.
„NEM A SCHALKE VOLT EGYKOR AZ ORSZÁG MÁSODIK LEGJOBB CSAPATA. CSAK SZERENCSÉNK VOLT, ÉS KÉSZ”
A Veltins-Arena üveghomlokzatával és buboréktetejével leginkább egy űrállomásra hasonlít, a szurkolók az akadémia edzőpályái közt közelítik meg. Megbocsátható, ha valaki azt hiszi, mindez a luxus olyan csapaté, amelyik úszik a pénzben. Csak éppen nem volna igaza.
A helyzet hasonló a Hamburgnál is, ott 100 millió euró fölött van a tartozás. A szurkolók itt is összerezzentek az elmúlt egy évtized néhány igazolását látva.
„A menedzsment olyan futballistákat vásárolt meg, akik túl sokba kerültek – mondja Marcel Wrobel a szurkolók képviseletében. – A folyamat pedig lassan kicsúszott a kezéből.”
Trosten Rumpf, a SportBild Hamburgért felelős tudósítója annak tudja be a túlzott költekezést, hogy 2009-ben távozott a csapat sportigazgatója, Dietmar Beiersdorfer.
„Beiersdorfer kiváló játékosokat szerzett viszonylag olcsón, köztük volt például Vincent Kompany és Jérome Boateng; később mindketten a Manchester Cityben kötöttek ki. Jó szeme volt a játékosokhoz, és arra is garanciát jelentett, hogy az újonnan érkező edzők passzoljanak a klub elképzeléseibe. Később azonban összeveszett az elnökkel, Bernd Hoffmann-nal, és otthagyta a Hamburgot. Ezt követően a csapatban jöttek-mentek az edzők, a játékosok, és változtak a stratégiák. Az eredmények halványulni kezdtek, és rengeteg pénz úszott el.”
Miután Beiersdorfer elment, a klub inkább befutott sztárokat vásárolt, semmint csiszolatlan gyémántokat. A Real Madridból ingyen érkezett Ruud van Nistelrooy, Rafael van der Vaart pedig a Tottenhamből tért vissza 13 millió euróért.
„Tényleg jó játékosok voltak, de ilyeneket csak akkor engedhet meg magának egy klub, ha tényleg a topon van – mondja Marcel. – Ha nem adatik meg a nemzetközi versenyzés lehetősége, hamar elfogy a pénz, és eltűnnek a kiemelkedő futballisták. Hatalmas hibákat követtünk el.”
Beiersdorfer 2014-ben visszatért a Hamburgba, de addigra visszafordíthatatlan volt a pusztítás.
BALUL ELSÜLT MONDATOK, GÁZ ÉS PUTYIN
A Hamburgnál a hosszú távú tervezés hiánya folyamatos hanyatlást eredményezett, és bár a csapat 2014-ben, illetve 2015-ben még túlélte az osztályozót, 2017-ben búcsúznia kellett az élvonaltól. A Schalke bukása korántsem volt ennyire lineáris. A királyi kékek 2018-ban még a másodikok lettek, és egy idénnyel később ott voltak a Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata között is, ahol Pep Guardiola Manchester Cityjével találták szembe magukat.
Ezeket a sikereket Domenico Tedesco vezetésével érték el, aki a másodosztályban vergődő Erzgebirge Aue éléről került a Schalkéhoz, de a csapat játékát sokan unalmasnak és túlzottan védekezőnek tartották, emiatt több szurkoló egyenesen szerencsének értékelte a második helyezést.
„Nem a Schalke volt az ország második legjobb csapata abban az idényben – ismeri el Andreas, és társai bőszen bólogatnak a stadion mellett álló egyik sörpultnál. – A többiek mind borzalmasak voltak, nekünk pedig végig szerencsénk volt.”
Ha megkérdezzük a szurkolókat, milyen pontos dátumhoz köthető a hanyatlás kezdete, valószínűleg sokan válaszolják, hogy 2019. augusztus 7-hez. Ezen a napon menesztette a felügyelőbizottság Clemens Tönniest, a húsiparban tevékenykedő milliárdost, aki 2001-től állt a klub élén, de szerencsétlen megjegyzést tett egy paderborni konferencián.
Azt mondta egy Afrikában létesítendő erőmű kapcsán, hogy azért is lesz jó, mert az „ott élők nem csinálnak többé gyereket, amikor besötétedik”. Tönniest három hónapra függesztették fel, de ez az enyhe büntetés megosztotta a szurkolótábort, és végül az elnökség egyik megbecsült tagja, az egész életében Schalke-drukker Kornelia Toporzysek lemondásához vezetett.
„A tiszteletbeli tanácsadó testület tagjaként kötelességemnek tekintettem, hogy megvédjem a klub értékeit – mondja az FFT-nek az idénynyitó mérkőzés előtt. – Amikor a legfontosabb elöljáró mond valami szégyentelenül rasszistát, vállalnia kell a felelősséget. Nem ő volt az első a labdarúgás világában, aki hasonlóan káros kijelentést tett, és sok szurkoló vélte úgy, hogy maradnia kell a posztján. Pedig az ilyen pillanatok mindig egy klub próbáját jelentik. Komolyan veszi a rasszizmust a Schalke, vagy nem? Személy szerint úgy léptem volna tovább, hogy új elnököt választanunk, de az elnökség nyilvánosan kiállt mellette. Nem maradt más választásom, lemondtam a posztomról.”
Tönnies hozta tető alá a Schalke szponzori szerződését a Gazprommal, köszönhetően titokzatos kapcsolatának Vlagyimir Putyinnal, és nekik köszönhető a Berger Feld edzőközpont folyamatos fejlesztése. Toporzysek elismeri, hogy Tönnies ügyes üzletember, de ettől még viselnie kell a felelősséget.
A szurkolók részéről Andreas egyetért.
„A rasszista megjegyzés teljes mértékben elfogadhatatlan. De Tönnies arról is tehet, amiért most itt tartunk. Már korábban ki kellett volna rúgni, hiába hozott be sok pénzt, a klub mégis adósságban úszott, és nem találta az irányt sem. Végignézte a hanyatlásunkat.”
Miért tesz mindenki felelőssé egyvalakit, ha az 50+1 szabály (a kluboknak kötelező megőrizniük többségi tulajdonrészüket, illetve szavazati többségüknek kell lenniük) irányítja a német klubokat?
„Nagyon erős a személyisége – mondja róla Kornelia. – Alfahím erős hatalommal, és nagy befolyással az elnökség más tagjaira. A tanácsadó testületet is a kezében tartotta, ahogyan azt a megjegyzése utáni döntés is mutatja. Valójában ő irányította a klubot.”
A vezetőség iránti haragot súlyosbította a Schalke kiesése az előző idényben. A járványhelyzet miatt a hazai mérkőzések jegybevételének elmaradása miatt hárommillió eurós veszteséggel számoltak meccsenként, ezért úgy döntöttek: másként oldják meg a túlélést. Megkérték a bérleteseket, hogy akkor is fizessenek, amikor nem lehetnek ott a lelátón. Más klubokkal ellentétben azonban azt is elvárták, hogy akik mégis igényelték a visszajáró pénzt, igazolják, miért szorulnak rá az összegre.
„Tipikusan szánalmas döntés volt – mondja fejcsóválva Andreas. – Elég szomorú, de mostanra hozzászoktunk ehhez a hozzáálláshoz.”
„Sokkolt mindez – teszi hozzá Kornelia. – Hogyan távolodhat el ennyire egy klub a szurkolóitól? Rengeteg embert érintett negatívan a vírus. Sokan veszítették el a munkájukat, vagy nem dolgozhattak. Nem lehet azt kérni az emberektől, hogy a helyzetüket magyarázzák.”
AZ ÓRA MEGÁLL
Évekkel azt megelőzően, hogy a Schalke ilyesfajta méltatlan helyzetekbe sodródott, a Hamburg is kiesett, nagyban köszönhetően a színfalak mögött meglévő problémáknak.
A sorsukat megpecsételő 2018-as év és 2013 között hét edző váltotta egymást, nem beszélve jó néhány sportigazgatóról, miközben rengeteg pénzt dobtak ki az ablakon annak reményében, hogy ismét sikeresek lehetnek a nemzetközi színtéren. Klubrekordnak számító 14 millió eurót fizettek ki 2016-ban Filip Koszticsért, majd kilencet 2017-ben a középpályás Walace-ért. Két idényen belül mindkét összeg elveszett.
„Mielőtt kiestünk volna, rengeteg hibát követtek el, és nagy zűrzavar uralkodott a menedzsmentben – fejtegeti Marcel. – Túl drágán vettek meg nem megfelelő játékosokat, miközben kevés volt a tehetséges játékos.”
Már régóta érett, végül a 2017–18-as idényben alulról a másodikok lettek. Egy idényen át mutatott rendkívül gyenge teljesítményt a csapat, végül mindössze 29 gólt szerezve megpecsételődött a sorsa, miután a Wolfsburg 4–1-re legyőzte a már biztosan kieső Kölnt. Amikor a Hamburg szurkolói meghallották az eredményt, félbeszakították a saját, 2–1-es győzelemre álló meccsüket a Borussia Dortmund ellen, petárdázni kezdtek, és összecsaptak a rendőrséggel.
„MINDEN IDÉNY JÓL KEZDŐDIK, MAJD A HAMBURG SZÉTESIK. FEJBEN DŐL EL”
Első alkalommal történt meg, hogy a Bundesliga egyik alapító csapata távozott. A Volksparkstadionon belül járt egy óra, amely évre, hónapra, napra, órára és percre pontosan mutatta, mennyi időt töltött 1963 óta a Hamburg az élvonalban. Ez akkor megállt.
„Rendkívül büszkék voltunk arra, hogy alapító Bundesliga-csapat vagyunk – vallja be Marcel, és jól érződik a düh a hangjában. – Az óra megosztotta a szurkolókat, egyesek szerint ostobaság volt azt számolni, mióta vagyunk a Bundesligában, mások kiváló ötletnek tartották.”
A Hamburg úgy döntött, visszaállítja nullára, ahelyett, hogy kidobnák. Akkor indítják majd újra, amikor a csapat megkezdi első mérkőzését az élvonalban; bármikor legyen is ez. Könnyebb a feljutásról beszélni, mint valóban elérni azt.
Az elmúlt három idényben a HSV volt a másodosztály legnagyobb esélyese, ennek ellenére minden alkalommal csak a negyedik lett, és ez nem volt elég. Öt vezetőedző adta egymásnak a kilincset – Tim Waltert a nyáron nevezték ki –, de eddig senki sem találta meg az idény második felében bekövetkező összeomlás ellenszerét.
„Mindhárom bajnokság pontosan ugyanolyan volt – mondja Torsten Rumpf, a Bild sportújságírója. – Jól kezdődik minden, majd a második felére, úgy a huszadik meccsre szétesik a csapat. Az egész fejben dől el. Németországban a Hamburgé az ötödik legnagyobb szurkolótábor, emiatt túl nagy a nyomás.”
Rumpf szerint jót tesz majd a csapatnak, hogy a Schalke is kiesett, illetve az, hogy immár a Werder Bremen is a másodosztályt erősíti. „Azzal, hogy a Schalke is ide került, már nem a HSV az egyértelmű esélyes, az elvárások megoszlanak a csapatok közt. A Schalke a legesélyesebb, talán a Werder Bremen a második, de a Hamburg előtt is nagy esély kínálkozik.”
Különös módon ezzel a Blau-Weiss 80 tagjai is egyetértenek.
„Szerintem nem jutunk fel, azt hiszem, nincs meg a tapasztalatunk ezen a szinten – mondja Andreas, miközben a szurkolók legurítják söreiket, és elindulnak befele. – A helyzet új. Előbb meg kell vetnünk a lábunkat ebben az osztályban. A többiek, például a HSV, ezt már megszokták.”
A gyönyörű, meleg, villanyfényes estén a Schalke 3–1-re kap ki úgy, hogy a félidőben még vezetett. Az osztrák kapus, Michael Langer még egy büntetőt is megfogott 1–0-nál, amitől a hazai nézők egészen megvesztek. Ha így szól a Veltins-Arena harmadháznál, milyen lehet, ha nincsenek korlátozások? Végül azonban a Hamburg szurkolói távozhatnak boldogan, köszönhetően Robert Glatzel, Moritz Heyer és Bakery Jatta góljának.
Az FFT a kifele tartó, hitevesztett szurkolók közt kiszúrja Andreast.
„Nem éppen úgy kezdődött, ahogyan elképzeltük – mondja. – Ennek ellenére nagyon jó, hogy újra együtt lehetünk a többiekkel. Mindig ott a jövő hét.”
Nem lesz egyszerű kikecmeregniük a másodosztályból, bár a legtöbb Schalke-drukkernek most nem is a feljutás a legfontosabb kérdés.
„Szeretném, ha egy profi klub lenne, ahol a profizmus fentről lefelé sugárzik – mondja Kornelia, aki annak ellenére maradt bérletes szurkoló, hogy 2019-ben lemondott a tiszteletbeli tanácsadó testületbeli tagságáról. – Olyan embereket szeretnék látni a klub körül, akik a legjobbat akarják, akik törődnek vele, és tisztelik a címerünket. Hihetetlenül jó lenne, ha ismét a Bundesligában szerepelhetnénk, és indulhatnánk a BL-ben, de ez nem lesz egyszerű. Először meg kell szabadulnunk a hozzánk kapcsolt negatív képzetektől.”
A Hamburg szurkolói is el tudnának fogadni még egy bajnokságot a másodosztályban, de csak egy feltétellel.
„Azt szeretném, hogy a HSV nyugodt körülmények közt játszhasson néhány idényt, és ez jellemezze a vezetőinket, az edzőinket és az utánpótlást is – fogalmazza meg Marcel, és elmosolyodik. – Rövid távon viszont azt szeretném, ha megvernénk a St. Paulit.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)
