Szöveg Lándori Balázs Fotó FFT, Getty Images
Hogy mit jelent a belgrádi derbi, arról az egyik beszédes adat, hogy a különböző futballportálok, -szaklapok „a világ legnagyobb (10, 20, 50) derbijei” listáján a Crvena zvezda–Partizan összecsapás a top 5-ben szinte kivétel nélkül ott szerepel. Persze a szikár tények, adatok (győzelmek száma, gólkülönbség, nézőszámok) nem adják vissza egy ilyen párharc egyik legfontosabb összetevőjét: a szenvedély, a hangulat és – mondjuk ki – a gyűlölet fokát. Abban a belgrádi örökrangadó minimum dobogós.
A 90. Zvezda–Partizan napja sem indult másként 1992. március 22-én, mint korábban: utcai összecsapások a városban reggeltől meccskezdésig, a vörös csillagosok stadionjában, a Marakanában is a szokásos forgatókönyv szerint zúgtak a kölcsönös gyalázkodó nóták és rigmusok, aztán történt valami szokatlan az első félidőben. A VIP-teraszról fekete egyenruhás csoport indult meg a Zvezda-ultrák, a Delije törzshelye, az Északi kanyar felé. Amikor a szektorba értek, hatalmas közlekedésitábla-utánzatokat emeltek a magasba egymás után; az első felirata: Vukovar 20 km, a másodiké: Vukovar 10 km, a harmadikon ez állt: Welcome to Vukovar! Négy hónappal korábban foglalta el a Jugoszláv Néphadsereg szerb félkatonai egységek segítségével a szerémségi horvát várost véres harcok árán. A települést szinte rommá lőtték-bombázták a támadók, a horvát védelmi erők súlyos veszteségek és három hónapnyi szívós ellenállás után megadták magukat. Erre a „dicsőségre” emlékeztettek a Marakanában a fekete egyenruhások, a Szerb Önkéntes Gárda tagjai, nagy részük korábban maga is a Delije tagja.
A stadion pedig szinte felrobbant, a korábban egymást válogatott szitkokkal gyalázó Zvezda- és Partizan-tábor (a Grobari, vagyis a Sírásók) együtt zúgta: Szrbija! Szrbija! Az eksztázis csúcspontján egy terepszínű egyenruhás, fekete barettet viselő férfi lépett a VIP-terasz korlátjához, akit óriási tapsvihar köszöntött, és nemcsak „északon”, hanem „délen”, a Partizan-hívek szektoraiban is. A „nemzetegyesítő”, Zseljko Razsnatovics, ismertebb nevén Arkan „kapitány” – akinek emberei, a Tigrisek azokat a táblákat a magasba emelték – úgy érezhette, a csúcsra jutott. És valószínűleg azt is, nem utoljára és nem is a legmagasabbra. Igor Todorovics szerb futballkommentátor így emlékezett a 90. nagy rangadóra.
A horvátországi Vukovar romjai 1992-ben
„Szinte ironikus ilyet mondani a belgrádi derbi kapcsán, de akkor az eredmény nem számított. Sem előtte, sem azóta nem fordult elő, hogy a két tábor együtt szurkolt. Gól nem született a meccsen, ami nem csoda, a játékosok alig tudtak koncentrálni, ők is azt figyelték, mi történik a lelátón, mit csinál Arkan a VIP-boxban. A nacionalizmus és a horvátok gyűlölete egyesített bennünket. Kivételes, megismételhetetlen pillanatok voltak, még a koszovói háború sem hozta vissza őket.”
És hogy ki volt az az ember, aki ezt a futballtörténeti egymásra borulást „előidézte” akkor ott, a Marakanában?
Zseljko Razsnatovics 1952-ben született Jugoszláviában, a szlovéniai Brezicében, édesapja, Veljko a légierő ezredeseként épp ott szolgált, ám néhány év múlva a család Belgrádba költözött. Zseljko itt meglehetősen hamar összeütközésbe került a törvénnyel, nőket fosztott ki, elvette a táskájukat, retiküljüket, majd lakások, üzletek kirablásával folytatta, közben nevet és elismerést szerzett a fiatalkorúak, majd a „valódi” börtönök lakói között. Az egyik nehézsúlyú bűnözőtársa, Ljubo Zemunac mondása volt a hatvanas évek végéről: „Belgrádban már csak a zsebtolvajok maradtak”. A gazdasági gondokat többek között úgy próbálták orvosolni Tito Jugoszláviájában, hogy a „felesleges” munkaerőt a liberalizált kiutazási szabályoknak köszönhetően hagyták Nyugat-Európába vándorolni, így egyrészt megszűnt a belső munkanélküliség veszélye, másrészt a vendégmunkások hazaküldött pénzösszegeiből az államkassza is gyarapodott. Persze nem mindenki kőművesként, pincérként, netán autógyári melósként képzelte el a nyugati életet… A délszláv alvilág „krémje” sem akart kimaradni a jóból, és hamarosan Németország, Franciaország, Svédország és a Benelux államok rendőrségi nyilvántartásában megnövekedett a jugoszláv vendégbűnözőkről vezetett kartonmennyiség. A nyugati alvilági szlengben „ötvösöknek” nevezett gengszterek fő profilja az ékszerüzletek (innen a név) és bankok kirablása volt.
Arkan mindenhová fegyverrel járt
HA VALAKINEK ROYAL FLUSH-E VOLT, Ő EGY ASZTALRA KITETT PISZTOLLYAL „ÜBERELTE”
Zseljko Razsnatovics csak 1972-ben, sokadik szabadulása után tudott csatlakozni az „ötvösökhöz”, de aztán mintha mindent be akart volna pótolni. Korábbi börtöntársa, Goran Vukovics szavaival: „Úgy járt bankot rabolni, mint más kenyérért a sarki üzletbe”.
1974-ben Belgiumban ítélték el bankrablásért tíz évre, de a felét sem töltötte le, meglépett, majd Svédországban és Hollandiában vett részt fegyveres rablásban, az 1979-ben Amszterdamban megkezdett hétéves börtönbüntetését 1981-es szökésével vágta rövidebbre. Még abban az évben Frankfurtban kapták el egy ékszerüzlet kirablása közben, megsebesült, aztán a börtönkórházban megint nem vigyáztak rá eléggé… Nyugaton utoljára 1983 februárjában tartóztatták le, de a bázeli börtön biztonsági rendszere még a korábbiaknál is gyengébb lehetett, mert áprilisban már a szökött bűnözők Interpol-listáján volt a neve. Persze felvetődik a kérdés, hogy tudott ilyen könnyen meglépni a sittről, honnan volt pénze, búvóhelye, iratai, fegyvere… Nos, azon túl, hogy a korábbi tettestársakra is mindig számíthatott, ekkor már a jugoszláv titkosszolgálat ügynöke is volt, és a szolgálat – ahogy mondani szokták – nem hagyta az út szélén az embereit. Mivel a hatvanas-hetvenes években a Tito-rendszerrel ellenséges emigránsok gyakran követtek el merényletet a délszláv szövetségi állam diplomatái, követségei ellen, a hatalom alvilági figurákat bérelt fel a tettesek „megbüntetésére”, akiket ellátott hamis papírokkal, pénzzel, fegyverrel. Razsnatovics maga azzal kérkedett később, hogy minden likvidált „terrorista” után kapott a szolgálattól egy új pisztolyt. Tizenhat volt neki.
Zeljko Razsnjatovics, alias Arkan a szerb önkéntes erők élén Krajinában
Zseljko Razsnatovics, illetve – az egyik hamis útlevelében szereplő török név után – Arkan 1983-ban tért vissza Jugoszláviába, három esztendővel az „országalapító” Joszip Broz Tito halála után. Fél évvel később már bankot rabolt Zágrábban, majd megsebesített két rendőrt Belgrádban, és bár letartóztatták, 48 óra után kiengedték, mivel „félreértés történt”. Az évtized második felében aztán mintha lenyugodott volna a fenegyerek, cukrászdát nyitott a Crvena zvezda stadionja közelében, diszkót üzemeltetett, pókerezett (a belgrádi városi legenda szerint, ha valakinek az asztalnál royal flush-e volt, ő egy asztalra kitett pisztollyal „überelte”), és csak egyszer került fél évre rács mögé súlyos testi sértésért.
A nyolcvanas évek végén sötét felhők kezdtek gyülekezni az államszövetség fölött, a tagköztársaságok elégedetlenkedtek, főleg a két legfejlettebb, Szlovénia és Horvátország, mondván, ők termelik az állam GDP-jének jelentős részét, a „csórók” (Montenegró, Koszovó, Macedónia) támogatására viszont hatalmas pénzeket von el tőlük a szerb többségű állami és pártvezetőség. A döntően albánok lakta Koszovóban ráadásul etnikai zavargások törtek ki szerbek és albánok között, nem véletlen, hogy az üstökösszerűen felemelkedő és megerősödő belgrádi politikus, Szlobodan Milosevics itt alapozta meg országos hírnevét, amikor 1987-ben odautazva szerb tüntetők előtt kijelentette: „Senki sem emelhet kezet rátok, ezek itt a ti földjeitek…”.
A beszédet hallva Razsnatovics úgy érezte, „Szlobo” személyében színre lépett a szerb nép új vezére. Az új vezér pedig felborított minden korábbi szabályt, amit a titói Jugoszláviában kialakítottak: megszüntette a Vajdaság, Koszovó és Montenegró autonómiáját, szavazattöbbséget szerezve a föderációs parlamentben. Horvátországban és Szlovéniában – nem alaptalanul – attól tartottak, ők lesznek a „nagyszerb gőzhenger” újabb áldozatai.
Ebben a pattanásig feszült légkörben készülődtek 1990 tavaszán az első többpárti szlovén és horvát köztársasági választásokra, amelyeket az akkor még nyíltan csak a föderáció lazítását zászlajukra tűző ellenzéki erők nyertek meg. Zágrábban május 6-án hirdették ki a Franjo Tudjman vezette HDZ (Horvát Demokratikus Közösség) abszolút többséggel megszerzett győzelmét. A puskaporos hordó pedig május 13-án berobbant.
Azon a forró vasárnapon Dinamo–Crvena zvezda mérkőzést rendeztek a zágrábi Maksimir Stadionban. A meccsre 3000 belgrádi piros-fehér fanatikus utazott el, és bár a későbbi visszaemlékezések közös pontjaként gyakran szerepel a megállapítás, hogy a Delije vezetője Zseljko Razsnatovics volt, Arkan nem a lelátón, hanem a vendégcsapat kispadján tűnt fel mint a Zvezda biztonsági főnöke. A belgrádi és a zágrábi ultrák (a Bad Blue Boys) a városban is többször összecsaptak, de a pokol a stadionban szabadult el. Már a melegíteni kivonuló játékosok közül is volt, akinek rossz érzése volt, nem ok nélkül.
Egy Dinamo Zagreb-szurkoló a csapatát köszönti
„A játékoskijáróban futottam össze a Zvezda küldöttségével. Hidd el, nem voltam nyugodt, amikor a biztonsági emberük, Arkan félrehúzta a zakóját, és két pisztoly volt alatta. Ezt a jelenetet sohasem fogom elfelejteni” – emlékezett vissza a zágrábi Kujtim Sala. És azok a pisztolyok – a színpadi aranyszabály szerint – el is sültek. De előtte még történt egy s más a gyepen, és nem elsősorban a két csapat játékosainak köszönhetően. A lelátón vágni lehetett a feszültséget, a szerbek Tudjmant gyalázták, a horvátok Milosevicset, repültek a kövek és a feltépett székek, majd a Zvezda-szektorból megindult az attak, a belgrádiak átjutottak a hazai szektorokba, a horvát kemény mag tagjai meg a kerítést kidöntve a pályára. És a meccs még alig kezdődött el. Mármint a Dinamo–Crvena zvezda. Onnantól a pályán rendőrség–Bad Blue Boys, a lelátón meg horvát–szerb csata folyt. És vér. Százharminc szurkoló és rendőr sérült meg, hatvanan súlyosabban.
Az ikonikus fotó, amelyen Zvonimir Boban, a Dinamo játékosa páros lábbal beleszáll egy horvát szurkolót csépelő rendfenntartóba, bejárta a világot. Míg a hazai futballisták egy része a pályán maradt, a belgrádiak az öltözőbe menekültek, és Vladimir Cvetkovics, a Zvezda sportigazgatója szerint halálfélelmük volt. De nem mindenkinek: „Akkor ott, a Maksimirben Arkan mentette meg a Zvezdát a lincseléstől. A felajzott tömeg az öltöző felé nyomult, a többségében szerb rendfenntartók teljesen meg voltak zavarodva, de akkor Arkan előhúzott egy pisztolyt, a levegőbe lőtt, és azt mondta a rendőröknek: »Kövessetek engem! «. Ettől megnyugodtak, felsorakoztak, és megvédtek bennünket.”
A horvát Zvonimir Boban kamikazeakciója
Maga a „megmentő” pedig természetesen nem kisebbítette saját szerepét, sőt, a későbbi mítoszteremtéshez bőven adott muníciót hatásvadász nyilatkozatával. „A Maksimirben már tudtam, hogy háború lesz, előre láttam, mi következik. Zágrábban usztasák kerültek hatalomra, akik megint szerbeket, nőket, gyerekeket akarnak gyilkolni. Én mindjárt utána elkezdtem szervezni a Szerb Önkéntes Gárdát, hogy megvédjük őket, megvédjük magunkat.” A gárda aztán hivatalosan 1990 októberében bontott zászlót, de addig történt egy-két fontos esemény Szerbia és Zseljko Razsnatovics történetében.
A köztársaságban 1990 decemberében parlamenti választásokat tartottak, és bár az addigra szerb elnökké választott Szlobodan Milosevics Szerb Szocialista Pártja volt a voksolás nagy esélyese, „Szlobót” aggasztotta, hogy legnagyobb ellenfele, Vuk Draskovics egyre nagyobb népszerűségnek örvend az ország legnépszerűbb klubja, a Crvena zvezda ultrái között. Draskovics nevét dalba is foglalták („A Crvena zvezda egy szerb csapat / Vuk, Vuk Draskovics büszke rá”, de ez a nóta egy-két évvel korábban még úgy szólt: „Szlobodan Milosevics büszke rá”), és ezt az elnök nem hagyhatta annyiban. Így aztán egy szeptemberi napon Arkan találkozóra hívta a Delije vezetőit. Egyikük, Peca Panker így elevenítette fel a beszélgetést: „Arkannak a Maksimirig semmilyen szerepe, érintkezése nem volt az »Északkal«, azt tudtuk, hogy ő a biztonsági góré. Szeptemberben jött el először közénk, leültünk egy kávézóban beszélgetni, és ő egyszerűen annyit mondott, »Srácok, nincs több politika Északon. Amikor máshol vagy, nem érdekel, mit csinálsz, kivel hova mész, de Északon nem akarok politikáról hallani.« Mi akkor politikailag elég megosztottak voltunk, és hamar megegyeztünk, na nem azért, mert féltünk tőle, hanem mert rájöttünk, hogy sok dologban teljesen igaza van.”
Viszont ezt nem mindenki gondolta így a Delijében. A találkozó idején még csak 19 éves Alekszandar „Knele” Knezsevics az egyik legnépszerűbb alak volt a Zvezda ultrái között, Vuk Draskovics híveként és félelem nélküli harcosként ismerték város- sőt országszerte. Knele a szeptemberi kávéházi találkozó és Arkan „hatalomátvétele” után felhívta a nála majd’ harminc évvel idősebb Razsnatovicsot, és azt mondta neki: „Öreg, eljött az én időm, még sokat fogsz rólam hallani”. Mire Arkan: „Ne akarj túl magasra repülni, kicsi, mert megrövidítem a szárnyad…”. Knelét 1992 októberében egy belgrádi szállodai szobában kivégezték. Huszonegy éves volt. Hogy Arkannak köze volt a gyilkossághoz, nem állítható teljes bizonyossággal, hiszen Knezsevics – a Delije-huligánok többségéhez hasonlóan – a belgrádi alvilágnak is közismert alakja volt, mindenesetre Razsnatovics szája íze szerint alakultak a történtek.
A FIZIKAI ÉS PSZICHÉS AGRESSZIÓT A GÁRDISTÁK A HÁBORÚBAN VEZETTÉK LE
Főleg decemberben, amikor Milosevics toronymagasan megnyerte a választásokat. Arkan ekkor már a Delije első számú vezetője volt, a szurkolók idegenbeli túrái, a jegyelosztás, a szállásfoglalás szervezője, aki szolgálataiért cserébe megkapta a klubrelikviák eladásából befolyó összeget. Ezzel párhuzamosan azonnal nekilátott az „Észak” katonás átszervezésének.
Ceca és a fiúk
„Zajosak voltak a fiúk, szerettek viccelődni, mindezt egy csapásra abbahagyattam velük. Mindenkinek, aki közénk akart tartozni, le kellett vágatnia a haját, szakállát. Nem tűrtem a piálást sem.” A következő lépésben Arkan megszüntette a kisebb önálló ultracsoportokat (Zulu Warriors, Ultras, Red Star Army), maradt egyedüliként a Delije. Aztán pedig jött a formális katonai egység megszervezése is. Arkan 1990 végén – erős állambiztonsági hátszéllel – megalapította a Szerb Önvédelmi Gárdát (közismertebb nevén: Tigrisek), parancsnoknak természetesen magát nevezte ki kapitányi rangban, alvezéreit pedig a Delije legkeményebb legényei közül válogatta ki. (Egyikük Milorad „Legija” Ulemek volt, becenevét francia idegenlégiós múltja miatt kapta, jelenleg negyvenéves börtönbüntetését tölti Zoran Djindjics szerb miniszterelnök 2003-as meggyilkolásáért. Szerb lapok kinyomozták, a nyolcvanas években az idegenlégióban a későbbi horvát tábornok és nemzeti hős, Ante Gotovina volt Ulemek kiképzője).
Aztán persze érkezett a derékhad is, főleg a Delijéből, de a partizanos Grobari is képviseltette magát Arkan tigrisei között. Ahogy a korábban már idézett vezérszurkoló, Peca Panker fogalmazott: „Láttuk, hogy a Jugoszláv Néphadsereg megosztott, horvát meg muzulmán tisztek is voltak a soraiban, akik aztán az első puskalövésre futottak Zágrábba és Szarajevóba”. A kiképzés még ezeket a kemény fiúkat is próbára tette, napirenden volt a fizikai és pszichés agresszió, amit aztán a gárdisták a háborúban vezettek le. A Tigrisek Kelet- és Nyugat-Szlavóniában, a Baranya-háromszögben és Boszniában vettek részt a harcokban, de főleg a horvát és bosnyák lakosság elleni etnikai tisztogatásban „jeleskedtek”. Vukovár elfoglalása után, 1991 novemberében a helyi kórház mintegy 300 ápoltját, dolgozóját hurcolták el és végezték ki a megszálló szerb katonai és félkatonai egységek fegyveresei, és a vérengzésből Arkanék is kivették a részüket.
Adalék a vukovári szörnyűségekhez: Szinisa Mihajlovics, a Bologna jelenlegi edzője ’91 nyarán igazolt a Crvena zvezdába Újvidékről, és Arkan segített neki a belgrádi letelepedésben, ügyintézésben. „Rövid belgrádi időszakom alatt sok időt töltöttünk együtt, közel kerültünk egymáshoz” – mondta később a védő. És ez a kapcsolat Vukovár elfoglalása után felértékelődött. Mihajlovics szerb édesapja és horvát édesanyja ugyanis a Vukovár melletti Borovóban élt, nagybátyja pedig a horvát hadsereg tisztjeként harcolt a szerbek ellen. A játékos megkérte mentorát, keresse meg a szüleit, és helyezze őket biztonságba – a Mihajlovics házaspár nem sokkal később sértetlenül megérkezett Belgrádba, és a katonatiszt nagybácsinak sem esett bántódása. „Mindig is hálás leszek neki, amiért megmentette a szüleim és a nagybátyám életét. Kívülről könnyű elítélni, ujjal mutogatni rá, de Arkan megvédte a szerbeket, akiket egyébként lemészároltak volna. Elítélem az általa elkövetett háborús bűncselekményeket, de vegye tudomásul mindenki, egy polgárháborúban nincs jó vagy rossz.”
Arkan és ármádiája aztán 1992-ben Boszniában is hallatott magáról, tömeggyilkosságok, fegyvertelen civilek kivégzése jelezte útjukat. Egyik ilyen akciójukat Bijelinában egy amerikai fotós, Ron Haviv örökítette meg és publikálta, akinek erősek az idegei, megtalálja a világhálón a felvételeket. A kapitány azonban nemcsak a nagyszerb nemzetállam, hanem saját gyarapodását is szem előtt tartotta. A háborús területeken szisztematikusan kifosztottak minden elfoglalt települést, ipari, mezőgazdasági eszközök, műszaki cikkek vándoroltak a belgrádi feketepiacra, de az olaj-, alkohol- és cigarettacsempészet monopolizálása még nagyobb hasznot hozott a konyhára. Az anyagi helyzetét firtató kérdésre Arkan pikírt válasza Vukovár eleste után: „Ez a háború 200 ezer dolláromba került csak eddig. Hogy miből telt rá? Nos, üzletember vagyok, cukrászdám, boltom van, és ezek szerint sikeresen üzemeltetem őket.”
Arkan síremléke Belgrádban
Novemberben a Daytoni békeszerződés aláírásával véget ért az öldöklés, és Razsnatovics új terepet keresett nem csökkenő ambícióinak: 1996-ban megvásárolta a másodosztályú belgrádi FK Obilics csapatát, és egyből bajnokságot nyert vele, majd a következő idényben újoncként a szerb-montenegrói élvonal aranyérmese lett. A titok? Nem tudhatjuk, de hogy az együttes meccsein rendszeresen megjelenő „tigrisek” rendszeres fenyegetései, melyek az Obilics ellenfeleinek játékosait és a játékvezetőket érték, aligha a belgrádi kiscsapatot bénították… 1998-ban az UEFA korifeusai azzal a rendkívül kínos helyzettel szembesültek, hogy olyan klub készül kilépni a nemzetközi kupaporondra, amelynek elnök-tulajdonosa a hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűnösök listáján igen előkelő helyen szerepel. Arkan is érezte, jobb, ha nem lép át egy bizonyos határt, és lemondott klubelnöki tisztségéről felesége, a szerb folk-pop nagyasszonya, Szvetlana (művésznevén Ceca) javára, a csapat pedig a BL 2. selejtezőkörében a Bayern München ellen búcsúzott 5–1-es összesítéssel.
Aztán az addig a szerb alvilágban vagy a belügyminisztérium különleges egységeiben 1998-ban „felszívódó” Arkan-gárda tagjai újra megkapták a behívót kapitányuktól: kitört a koszovói háború. A 14 hónapig tartó konfliktusban – melynek végén Szerbia gyakorlatilag elveszítette történelmi tartományát – a „tigrisek” ott folytatták, ahol Boszniában abbahagyták, ezúttal albán civilek legyilkolása, elüldözése bővítette hosszú bűnlajstromukat.
A NATO-beavatkozással lezáruló háborút követően Arkan újra az Obilicsre és „üzleti” ügyeire összpontosított, és arról panaszkodott, a klub túl sok pénzébe kerül, adósságai vannak. Hogy pénzügyileg egyensúlyba kerüljön, a szerb alvilágban addig is jelentős deviza-, alkohol-, olaj- és kábítószerpiaci érdekeltségeit igyekezett kiterjeszteni, amivel értelemszerűen más klánok üzleti lehetőségei szűkültek. Razsnatovics ellen a hágai bíróság európai elfogatóparancsot adott ki, és úgy hírlett, az időközben Miloseviccsel szembeforduló exhadúr nem feltétlen tenne lakatot a szájára, ha az elnök háborúban játszott szerepéről érdeklődnének.
Akár az egyik, akár a másik ok húzódott a háttérben, a következmény véres volt és végzetes: Zseljko Razsnatovicsot 2000. január 5-én a belgrádi Intercontinental szálloda halljában három lövéssel meggyilkolták. Temetésén egyik volt harcostársa annyit jegyzett meg: „Az ellenségei nem ölhették meg Arkant, ez csak a »barátainak« sikerülhetett”.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi lapszámában.)
