Fortuna szerepe a futballban

Szöveg James Maw Fotó Jill Jennings Fordítás Kovács Gergely

„A futball sikerének mértékegysége – a gól – sokkal nagyobb szerepet ruház a szerencsére, mint ahogyan ez más sportágakban van”
Ed Smith, a „Szerencse: Mi az, és mennyit számít?” című könyv szerzője

A most induló idényben (cikkünk 2013-ban készült – a szerk.) is el fog jönni az az időszak, amikor minden egyes játékos, menedzser, kommentátor és szurkoló áldja vagy szidja a szerencsét, ami nagyban befolyásolta egy-egy igazán fontos meccs végkimenetelét. De annak ellenére, hogy széles körben emlegetik, a szerencse identitásválságban szenved, ha a futball kapcsán kerül szóba. Olyankor is emlegetjük, ha egyébként egészen kézzelfogható jelenségekről van szó. Gyakran csak arra szolgál, hogy egyébként szigorúan tényszerű dolgokat palástoljunk el vele. Nem is kell túl messzire mennünk, hogy erre példát találjunk.

Frank Lampard rosszakarói sokszor hozzák fel a tizenhatos széléről elküldött, szerencsésen megpattanó góljait. Pedig a valóság az, hogy ezekhez a gólokhoz kellett az erőnléte, a jó helyezkedés és az önbizalom is.

Ezzel szemben a Liverpoolra sokan mondják, milyen balszerencsés, hogy az elmúlt idényben 33-szor találta el a kapufát. Ennek azonban nem sok köze van a szerencséhez. Megfordítva: a Liverpool 33-szor nem talált célba, nem élt a lehetőséggel.

És mit kezdjünk az ukránoknak meg nem adott góllal az idei Európa-bajnokságon az angolok elleni meccsen? A játékos, aki végül belőtte a nem létező gólt, előtte több méteres lesen volt. Ha így vesszük, Angliának nem volt szerencséje, mert nem működött jól a felállított lescsapdája. (És tegyük hozzá, Kassai Viktoréknak sem hozott szerencsét az az este.) Ám a médiában erről keveset hallottunk, inkább fellángolt a gólbíróról szóló régi vita.

De ha mindez nem példa a futball szerencsés vagy balszerencsés eseteire, akkor mi az?

„A szerencse csupán elnevezése életünk hirtelen felbukkanó, nem tervezhető, hatáskörünkön kívül álló eseményeinek”
Max Günther, egykori amerikai-angol újságíró

Hatáskörünkön kívül álló. Ezt a klisét gyakran használják a futball népnyelvében, és ez az alapja a szerencsének, akár kellemes, akár balul elsülő fajtájáról beszélünk. Itt a Chelsea példáját hozhatjuk fel. Nem jártak túl sok szerencsével a Barcelona elleni elődöntő két meccse alkalmával (11-szer lőttek kapura, a Barcelona 12-szer), de a döntő egészen másképp alakult. Ha a Bayern felcsatolja gólvágó cipőit – Arjen Robbent és Mario Gomezt vádolják utólag a legtöbbet –, kényelmesen nyerhetett volna a 90 perc során. Tán hősies a Chelsea egyes védőinek aznap esti teljesítménye, de azt senki sem mondhatja, hogy a terv része volt 43-szor engedni kapura lőni az ellenfelet.

De csak azért, mert a Chelsea szerencsés volt, nem mondhatjuk azt, hogy a Bayern balszerencsés. A futballban a szerencse csak olyan esetekben vonatkozik mindkét félre ellenkező előjellel, ha a csapatokon kívül álló események alakítják azt: gyenge játékvezetés, szélroham. Ahogy az történt Darren Bent góljával a Liverpool ellen 2009-ben, amikor egy strandlabdát dobtak be a közönség soraiból.

Ahogy Ed Smith egykori angol krikettjátékos írja „Szerencse: Mi az, és mennyit számít?” című könyvében, ez az a pont, ahol különbözik az esélytől vagy a valószínűségtől. „Egy kártyajátékos is megerősítené: az esély mást jelent, mint a szerencse. Ha tudod, hogy mekkora eséllyel fog kijönni egy ász a következő körben, akkor ennek a valószínűségét tudod. Ebben az értelemben az esély nem a szerencse szinonimája. Az esély kalkulálható, a szerencse nem.”

Annak szétválasztása, hogy mi az esély, és mi pusztán csak vakszerencse, elengedhetetlen a bukmékerek számára. A Coral fogadóiroda futballfelelőse, Nick Goff az FFT-nek rávilágított arra, hogy amíg látszólag teljesen valószínűtlen eseményeket hajlamosak vagyunk rövid távon szerencsének titulálni, a bukik – akik hosszú távon sohasem tévednek – sokkal tudományosabb alapon állnak hozzá a kérdéshez. „Ha egy csapat huszonkétszer lő kapura, hatszor találja el a lécet, a végeredmény pedig nulla nulla lesz, akkor mondhatjuk, hogy nem volt szerencséje. De ha ugyanez többször megesik, többé már nem hivatkozhatunk Fortunára.”

„Nagyon hiszek a szerencsében, és úgy veszem észre, minél többet dolgozom, annál kevesebb jut belőle”
Thomas Jefferson

A néhai amerikai elnök szavait a kilencszeres golfbajnok Gary Player ültette át a sportra így: „Minél többet gyakorlok, annál inkább leszek szerencsés”. Érthető ez a hozzáállás egy golfozótól, akinek kelléke a saját tudása, egy pálya, az ütő és a labda. Egy futballistának van tíz csapattársa és tizenegy ellenfele. Ennek ellenére a mai, tudomány vezérelte überprofesszionalizmus korában a „kontrollálni a kontrollálhatót” mentalitás túlzottan is jelen van. „Hiszem, hogy mi alapozzuk meg a saját szerencsénket – mondja Tom Bates, a West Bromwich Albion csúcsformáért felelős edzője. – Nem esetleges, uralni tudjuk a teljesítményünket.

Mellékterméke annak, hogy elmélyülünk mindabban, amire van ráhatásunk. Ha egy játékos úgy gondolkodik, hogy csak azért sikeres, mert jól él az esélyekkel, akkor a szerencse nem rajta fog múlni. De ha úgy áll hozzá, hogy mindent megtesz a jó teljesítményért, és a felkészülés maga meghozza majd a remélt szerencsét is, akkor igen.”

Mindent egybevetve, azt feltételezhetjük, hogy amint a játékosok elkezdenek hinni szerencséjükben, már uralni is tudják azt. Ezért van az, hogy a Manchester United a ’90-es évek során ki tudta alakítani magáról azt a képet, hogy nagyon veszélyes az utolsó másodpercekben, az ellenük játszó csapatok pedig nagyobb valószínűséggel kaptak gólt tőlük ezekben a sorsdöntő pillanatokban, hiszen nem bíztak magukban, és bepánikoltak.

Erre mondják azt a játékosok és a menedzserek, hogy meg kell alapozni a saját szerencséjüket, ha olyan rutinossá szeretnének válni, amilyen Sir Alex Ferguson, aki pedig azt nyilatkozta nemrégiben, hogy a játékvezetői döntések „egy évad leforgása alatt kiegyenlítik egymást”. Sajnáljuk, Sir Alex, de ez nem így van. A szerencse nem így működik. Ahogy azt sem állíthatnánk, hogy azért, mert a 2010-es világbajnokságon Németország lefocizta Angliát, még ne lenne balszerencsés, hogy nem adták meg Frank Lampard egyébként érvényes gólját.

Ha úgy állunk hozzá, hogy „ó, úgysem nyert volna az angol válogatott!”, az azt jelenti, hogy számításon kívül hagyjuk a futball csodálatos kiszámíthatatlanságát. A futball nem így működik. A fenébe is, az élet sem így működik! Ha 2–2-re állnak, akkor kikerekedhetett volna valami olyan, amit Angliában mindenki sokkal jobban kedvel, mint azt, ami végül lett. Németország csak annyit tett, hogy ügyesebben élt a szerencse nyújtotta lehetőséggel.

Könyvében Ed Smith felidéz egy párbeszédet Andrew Strauss krikettjátékossal, aki a tesztsorozatban való 2004-es debütálásának csodálatosan szerencsés körülményeit fejtegette. Csapattársa, Vaughan sérülése és kidőlése miatt került be, nem is számoltak vele, de minden megmozdulása szerencsével járt. Fantasztikus dolgokat produkált a pályán. Aztán Vaughan visszatért, viszont Nasser Hussain váratlanul bejelentette visszavonulását, így újabb lehetőséget kapott. És élt is vele, ahogy Németország is hat évvel később Dél-Afrikában.

„A szerencse akkor jön el, ha a felkészültség találkozik az alkalommal”
Seneca, római filozófus

A szerencsének természetesen vannak fokozatai, és a „megcsinálni a szerencsédet” azon múlik, hogy „amennyire csak lehet, keveset bízz a véletlenre”. Az idei olimpia megmutatta, mekkora sikert hozhat a mérnöki precizitású felkészülés. A brit pályakerékpárosok hét aranyat nyertek meg a lehetséges tízből, és edzőjük, Dave Brailsford el is árulja, hogy a stratégia része volt elcsípni a marginálisnak tekintett sportágak érmeit. „Abból az elképzelésből indultunk ki, hogy ha a kerékpározáshoz szükséges összetevők mindegyikén csak egy százalékot javítunk, nagyon látványos lesz a fejlődés, ha mindezeket újra összerakjuk. Vannak olyan tényezők is, amelyek nagyon periférikusnak tűnhetnek, például hogy valaki a megfelelő pózban alszik-e, vagy ugyanazzal a párnával akkor is, ha elutazik, és máshol edz. Tényleg tudja mindenki, hogyan kell kezet mosni? Ha ezekre is odafigyelsz, ritkábban betegszel meg. Apróságok, de ha egymás mellé rakjuk őket, sokat fognak számítani.”

Amikor Anglia sérülések sorát szenvedte el a 2012-es Európa-bajnokság előtt, mindenki a balszerencsét emlegette. De Wales korábbi holland kapitánya, Raymond Verheijen – aki maga is szószólója annak, hogy a játékosokat engedni kell pihenni a tétmeccsek között, kevésbé kemény edzéseknek kell ilyenkor kitenni őket – állítja, a sérüléseket a rossz felkészülés okozta.

„Ha nem hajtották volna őket túl a tornát megelőző három hétben, nem sérültek volna le – mondta a holland egy júniusi interjúban. – Ha beérik napi egy edzéssel, és pihenhetnek eleget, nem húzódnak meg az izmok. Ezek a játékosok is jó erőben vannak, csak fáradtak a hosszú idény után. Az Európa-bajnokság előtti három hétben nem kell mást tenni, csak megőrizni az erőnlétet, és felfrissíteni a játékosokat.”

„A mérhetetlen és állandó bizonytalanság nélkül az emberi életből kiveszne a dráma”
Sir Winston Churchill

Akár egyetértünk Verheijen hozzászólásával, akár nem, azt azért alátámasztja, hogy amit a futballban hajlamos a köznyelv szerencsének tekinteni, valójában gyakran valami logikusan magyarázható és könnyen elkerülhető esemény, amit pedig ténylegesen a sors befolyásol, azt sokan hajlamosak magától értetődőnek venni.

Az egykori asztaliteniszező, ma újságírással foglalkozó Matthew Syed úgy látja, szerencsés volt sportpályafutása indulásakor. Ezt azzal indokolja, hogy ő és több más sikeres ping­pongos egy 24 órán át nyitva tartó sportkomplexum közvetlen közelében élt. Ha csak egy utcával is odébb lakott volna, már nem megy oda játszani. Vajon elmondható ugyanez John Terryről, Sol Cambellről, Jermain Defoe-ról és Ledley Kingről? Akkor is válogatott játékossá váltak volna, ha családjuk máshol él, vagy máshova költözik, megfosztva őket attól a lehetőségtől, hogy a legjobb edzőkkel dolgozzanak?

Amit magától értődőnek veszünk, az a futball megjósolhatatlan mivolta, és a szerencse, ami alapvető szerepet játszik benne. De itt jön Ed Smith talán legérdekesebb gondolata: „Minél több pontot kell elérni egy játékban, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a végeredményt a képességek szülték, és nem a szerencse – írja. – Mivel a futballban általában igen kevés gól esik, sokkal inkább ki van téve a szerencsének, mint a többi sportág.”

Tovább is megy, és kifejti, hogy egy idény során, és ez különösen igaz Angliára, bármelyik csapat bármikor megverhet bárkit. És bár úgy véli, „ez rettenetesen nagy sportteljesítmény” is lehet, mégis arra akövetkeztetésre jut, hogy „amíg a szurkolók memóriája rövid távú marad, a futball nagyon sokat profitál a szerencsefaktorból”.

És még ha nem is Chelsea-szurkoló valaki, azért ez nem rossz.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. februári lapszámában.)