Szöveg Caio Carrieri
„A TÜDŐM EGYIK OLDALA TELJESEN ELFEHÉREDETT. HAT HÓNAPOT TÖLTÖTTEM EGY OROSZ KÓRHÁZBAN, DE MOSTANRA AZ ÉLETBEN IS BAJNOK LETTEM!”
A sárkányreptetés sokak szemében múlt századi szórakozásnak számít, Thiago Silva viszont főként ebben leli örömét, ha el akar szakadni a labdarúgástól. Sőt többről van szó: a Chelsea 36 éves védőjének küzdelmes, egyben örömteli, Rio de Janeiró-i gyermekkorát idézi fel hobbija.
„A sárkány jobban izgatott, mint a foci – említi az FFT-nek. Ez az első nagyobb beszélgetése brit médiummal, amióta a múlt nyáron a Paris Saint-Germainből távozva átlépte a La Manche-csatornát. – Ha fociztam a barátaimmal, és közben feltűnt egy sárkány az égen, már nem is figyeltem a labdára, csak rohantam a saját sárkányomért, hogy harcba induljak a másik ellen.”
Bármennyire is hajtja a versenyszellem, a brazil labdarúgó év közben már nem veszi elő a régi játékát. Pedig könnyen uralhatná a légteret, hiszen Londonban szinte sosem látni sárkányt a magasban; nem mintha az eső kedvezne e tevékenységnek. Silva hobbija sokkal inkább szülővárosába való. „Leszedni az ellenfél sárkányát ugyanolyan érzés, mint gólt lőni” – nevet.
A középhátvéd mindig is a szépséget választotta az erőszakkal szemben. Egykori milanos csapattársa, a legendás Paolo Maldini szerint „ő az egyetlen védő, aki meg tud fordítani egy meccset”.
Ugyanakkor néhány dolog beárnyékolja Silva örömét. A háromórásra nyúló interjú alatt a Chelsea hatos számú játékosa fantasztikus társaságnak bizonyult, aki őszintén vallott keserű távozásáról a PSG-ből, Frank Lampard kedves hívásáról és moszkvai tuberkulózisáról, ami majdnem az életébe került. Szó esik az egyedi módszerről, amelynek segítségével lépést tud tartani a Premier League tempójával és arról, hogy fél szemmel a 2022-es katari világbajnokságra figyel.
Érzelmekben gazdag beszélgetés következik…
Miért távoztál a PSG-ből tavaly nyáron?
Sokak szerint azért, mert nem voltam hajlandó elfogadni a fizetéscsökkentést, de nem ez az igazság. Márciusban, a járvány kitörésekor hazautaztam Brazíliába. Egyik nap felhívott Leonardo, a PSG sportigazgatója. Nem győzött dicsérni és hálálkodni a klubál elért sikereim és az elköteleződésem miatt. A beszélgetés végén közölte, hogy nem kívánnak megtartani, de felajánlotta, hogy három hónapra, a Bajnokok Ligája végéig meghosszabbíthatjuk a szerződésem. Mivel nem vagyok a hirtelen döntések embere, néhány másodpercig hallgattam, majd elfogadtam az ajánlatát. „Leo, felkészülhettem volna rá, hogy ez lesz, ti viszont ajánlhattatok volna valamit, vagy legalább megkérdezhettétek volna, mit szeretnék” – mondtam. Aztán Lisszabonban személyesen is találkoztunk, ez már jobban sikerült. Azt mondta, hogy meglepte, mennyire derűs vagyok még annak tudatában is, hogy távoznom kell. Én ilyen ember vagyok, mondtam neki. Függetlenül attól, hogy meddig maradok, a lehető legtöbb győzelmet szeretném megszerezni a csapatomnak.
„Fájdalmat okoztál, PSG!”
Mikor keresett meg a Chelsea?
Mielőtt elindultam Lisszabonba, jeleztem az ügynökömnek, hogy elkezdhet új csapatot nézni nekem, de az utolsó Bajnokok Ligája-mérkőzésünkig erről nem beszélhetünk. A Bayern München elleni döntő után a szálloda lifjtében összefutottam Nasszerrel, a PSG elnökével, aki jelezte, hogy Leo beszélni akar velem, miután visszatértünk Párizsba. Sejtettem, hogy mi következik, de lélekben már messze jártam a PSG-től. Portugáliában a meccs lefújásának pillanatában tudtam, hogy az volt az utolsó szereplésem a klubnál. A döntőt követő hétfőn felhívott az ügynököm, hogy közölje, a Chelsea ajánlata van az asztalán, és csak néhány napom van dönteni. Másnap, mielőtt Leóval találkoztam volna, elfogadtam. Később Leo megkérdezte, hogy már átigazoltam-e másik csapathoz, ami nem a legjobb kérdés volt. Mondtam, hogy nem, de ígéretet tettem a Chelsea-nek, és ez számomra többet ér a pénznél. Aztán kibökte: „Nem tudnánk valahogy mégis…?”. Lélekben már távoztam a klubtól, és elköltöztem Párizsból, mondtam.
„A PSG SEMMIT SEM AJÁNLOTT. PEDIG NEMCSAK NÉHÁNY HÓNAPIG JÁTSZOTTAM OTT, HANEM NYOLC ÉVEN ÁT VOLTAM KAPITÁNY”
Mennyire érezted kizsigerelőnek a PSG bánásmódját a távozásod kapcsán?
Tulajdonképpen nem ajánlottak semmit a maradásomért cserébe. Egyetlen eurót sem. Ez kétségtelenül dühítő, de van még ennél rosszabb is. A vírus közepén három hónapjuk volt rá, hogy megtervezzék a búcsúztatásomat, de semmit sem csináltak. Nem néhány hónapot és nem is egy idényt töltöttem velük, hanem nyolcat. Csapatkapitányként számos trófeát szereztem meg a csapattal, így talán érthető, hogy ennél azért többet érdemeltem volna. Edinson Cavani ugyanígy járt. Ennek ellenére hálás vagyok az élményekért és a tapasztalatért. A keserű távozást leszámítva boldog voltam a csapatnál, jól bántak velem, én pedig hozzájárulhattam az első BL-döntős szereplésükhöz. Nem fogom elfelejteni a PSG-t.
Szebb napok
Milyen szerepe volt Frank Lampardnak abban, hogy a Stamford Bridge-en folytatod?
Amint igent mondtam, küldött egy képet, amin 2013-ban a válogatottjaink csapatkapitányaként kezet rázunk egymással. Szép gesztus volt. Tisztán látta, hogy a pályafutásom jelenlegi szakaszában mire van szükségem, talán azért, mert ő is harminchat éves volt, amikor a Chelsea-ből a Manchester Citybe igazolt. Nem bizonytalankodtam, miután hallottam a Chelsea érdeklődéséről. A klub múltján kívül Willian és David Luiz véleménye is sokat jelentett. Marina Granovszkaja klubigazgató is felhívott, majd átadta Franknek a telefont. Egy tolmács is közreműködött, mivel még mindig nem beszélek angolul, és az akcentusa sem segített sokat. Az első pillanattól fején találta a szöget, amikor ezt mondta: „Thiago, a korod miatt ne aggódj, nekünk nem ez a lényeg. Számítunk rád, és meghallgatjuk a mondanivalódat.” Ez nagyon sokat jelentett. Boldog voltam, hogy számítanak rám. Most az a legfontosabb feladatom, hogy megfeleljek a várakozásaiknak.
Lampard többször is hangsúlyozta, mennyire lenyűgözi őt a pályán és azon kívül tanúsított profi magatartásod. Szerinted mire gondolt pontosan?
Emiatt különösen büszke vagyok, elvégre egy született győztes, élő legenda mondta. A dicsérete valószínűleg arra vonatkozott, hogy a korom ellenére a legmagasabb szinten játszom, ami az elhivatottságomnak és a játék iránti szenvedélyemnek köszönhető. Sok dologról le kell mondani, ha a meccsek utáni leghatékonyabb regenerálódás a cél – különösen a mostanihoz hasonló, hektikus időszakokban. Olykor nincs időm a gyerekeimmel játszani, mert muszáj bizonyos gyakorlatokat elvégeznem, amelyeknek a jótékony hatása a jövőben lesz érezhető. Néha persze őket is bevonom, például amikor a medencében végzem a regeneráló mozdulatokat. Miközben ez az interjú zajlik, éppen combizomgyakorlatokat végzek egy készülék segítségével. Mérhetetlenül hálás vagyok a családomnak azért, hogy megértik és elfogadják, a munkámból adódóan sok időt kell ilyen feladatokra szánnom.
Mit teszel annak érdekében, hogy a lehető legtovább folytathasd a pályafutásod?
Sokfélét. Az interjú előtt például két órán keresztül hiperbár oxigénterápián vettem részt, ami szintén a regenerálódást segíti. Van a házamban egy különleges kamra, ahol tiszta, magasnyomású oxigént lélegezhetek, ez segíti a vérkeringést. Ezt néhány éve, Párizsban kezdtem, amikor egy sérülésből lábadoztam. Marcelo Costa fizioterapeutával dolgoztam, amikor a Fluminensében és a Milanban játszottam. Ő kezdte figyelni, hogy az NBA-játékosok milyen módszerekkel regenerálódnak. Mivel ők bizonyos időn belül sokkal több meccset játszanak, hatalmas hangsúlyt kap a felépülésük és az erőnlétük visszaszerzése. Hosszú távon tekintettem erre, ezért nem tehernek, hanem befektetésnek éltem meg, hogy foglalkozzak vele. Az első oxigénkamrát huszonháromezer dollárért rendeltem az Egyesült Államokból, majd tavaly vettem egy nagyobbat, amiben többféle gyakorlatot tudok végezni. A régit először Luiz Gustavónak, majd Danténak adtam kölcsön, aki térdproblémával küzdött. Jorginho is látta egy képen a kamrámat, így miután érdeklődött, meghívtam, hogy kipróbálhassa. Azóta ő is rendelt egyet. De ugye, nem gondoljátok, hogy jutalékot kapok emiatt? Általában ebéd után használom. Ha sérült vagyok, akkor naponta kétszer is.
Meglepett, hogy a Chelsea-nél a második meccseden már csapatkapitányként léptél pályára?
Nem számítottam rá, hogy így lesz. Az előző két elődöm, César Azpilicueta és Jorginho csere volt azon a West Brom elleni találkozón, Frank pedig nem kérdezett tőlem semmit, csak odaadta a karszalagot, mondván ez aznapra az enyém. Nem is jutottam szóhoz. A meccs után beszéltem Azpival és Jorginhóval, akiknek elmondtam, azért jöttem, hogy segítsem a csapatot, nekem mindegy, hogy kapitányi karszalaggal vagy anélkül. A fociban az ilyen helyzetek gyakran ellenségeskedést szülnek, holott a karszalagtól sem jobb, sem rosszabb játékos nem leszek.
Kétségek nélkül választotta a Chelsea-t tavaly, főleg az azóta menesztett Lampard szívélyes üdvözlete után
Hogy lehet valaki vezető nyelvtudás nélkül? Miben segíti a beilleszkedésedet az, hogy ketten is beszélnek franciául a csapatban?
A futball nyelvét könnyű megérteni. Nem beszélek és jelenleg még csak keveset értek angolul, de Azpi beszél franciául és spanyolul, N’Golo Kanté ugyancsak beszél franciául, Mateo Kovacic pedig spanyolul és olaszul. Néhány kifejezést már megtanultam, amikkel előre, hátra, jobbra és balra irányíthatom a védőket. A pályán kívül eléggé félénk a természetem, de meccs közben spanyolul, franciául és olykor váratlanul, számomra is meglepő módon angolul is megszólalok.
„SIKÁTOROKON ÁT VEZETETT AZ ÚT HAZAFELÉ, ÉS IGYEKEZTEM ELKERÜLNI A RENDŐRÖKET”
Még 2019-ben, egy emlékezetes pillanatban a rapper Dave a színpadra hívott egy rajongót, aki a te PSG-mezedet viselte, hogy előadja a Thiago Silva című szerzeményt. Ezt hogy élted meg?
Rengeteg üzenetet kaptam utána. El sem hittem, hogy rólam énekelnek egy dalt Angliában. Bár Párizs és London nincsen messze, akkoriban én sokkal nagyobbnak éltem meg ezt a távolságot, így mélyen megérintett a produkció. A PSG megkereste a szurkolót Párizsban, akinek egy dedikált mezt ajándékozhattam. A legviccesebb mégis az volt, amikor a Sheffield United elleni első gólomat követően James Reece-szel találtam szembe magam, aki hangosan kántálni kezdte, hogy „Oh, Thiago Silva”. Aztán a Stamford Bridge-re visszatérve kétezer szurkoló üdvözölt minket, ugyanezt a dalt kántálva. Sajnos mostanában sok a gond, de alig várom, hogy újra tomboló szurkolókkal tömött lelátókat láthassak a stadionunkban. Fantasztikus lesz!
A Chelsea már nyert Bajnokok Ligáját. Így jobban élvezheted a sorozatot, mint az iszonyatos nyomás alatt a PSG-nél?
Remélem, hogy így lesz! A PSG-nél mérhetetlen erővel nehezedett ránk a győzelmi kényszer terhe. A csapatot nem is a bajnoki győzelem, hanem a Bajnokok Ligája-diadal ösztönözte. Semmi értelme a hatalmas előnnyel megszerzett bajnoki trófeának, ha utána a legjobb tizenhat között esünk ki. Ha ez megtörtént, akkor úgy éreztük, hogy az egész idényünk mehet a levesbe. A Chelseanél teljesen más hangulat uralkodik az európai kupákat illetően. A Bajnokok Ligája-győzelmet már kipipáltuk, a Premier League-siker pedig mindig is elsődleges marad.
Mennyit tervezel még játszani, mielőtt végleg visszavonulsz?
Ezt már eldöntöttem: úgy alakítom a pályafutásomat, hogy negyvenéves koromig aktív maradhassak. Nem tudom, azért hoztam-e ezt a döntést, mert játszottam a negyvenegy éves Maldinivel, de a pályafutása utolsó fél évét figyelemmel követtem, és arra jutottam, hogy lehetséges ezt elérni. Lenyűgöző alapossággal készült a mérkőzésekre, odaadóan szolgálta a csapatát. Szeretnék részt venni a 2022-es világbajnokságon.
Ha már a brazil válogatottról esik szó: hogyan befolyásolta a pályafutásodat és a magánéletedet a 2014-es torna, ahol szintén csapatkapitány voltál, és ahol a házigazdákat 7–1-re megalázta a német válogatott az elődöntőben?
Természetesen többnyire negatív következményei voltak a kudarcunknak, ugyanakkor erőt is adott a továbblépéshez. Ennek a sebnek örökké megmarad a nyoma. A torna alatt egyébként sok kritikát kaptam, például azért is, mert a Chile elleni büntetőpárbajban, a nyolcaddöntőben, egy labdán ülve, sírva imádkoztam. Sem akkor, sem most nem értem, hogy ezzel mi a baj. Sokak szemében kudarcra ítélt rinyáló vagyok. De ki nem sírt még életében? Az érzelmek akkor törnek a felszínre, amikor átéljük a fontos pillanatokat. A világbajnokság sokat jelentett nekem. Örömömben sírtam, nem bánatomban. Még a hét egyes, németek elleni vereség után is, amin eltiltás miatt nem játszottam, az emberek engem hibáztattak. Éppen annyira szenvedtem, mint bármelyik honfitársam. Mivel az öltözőbe nem mehettem be, a félidőben a pálya mellől próbáltam biztatni a csapattársaimat. Ordítottam, bár semmi haszna nem volt. Igaz, lehetetlen, de mindig azt kívánom, hogy bárcsak ki tudnám törölni ezt a rettenetes napot az emlékeimből.
Tényleg edző szeretnél majd lenni?
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem ez a tervem. Gondolkodom rajta, de még kissé távoli. Elkezdtem az előkészületeket, és tavaly meg is szereztem az első papírjaimat a brazil szövetségnél. Szerencsés vagyok, hogy olyan kimagasló edzőkkel dolgozhattam, mint Carlo Ancelotti vagy Tite, akiktől rengeteget tanultam. Megosztottam Lamparddal és Thomas Tuchellel is az edzői terveimet.
A Rio de Janeiró-i Santa Cruzban született Silva számtalan nehézséggel, erőszakkal és visszautasítással találkozott, de betegsége miatt életveszélyben is volt, mielőtt a Fluminense szurkolóitól ráragadt volna az O Monstro becenév a 2008-as Libertadores-kupa során. Az elődöntőben kiejtették a Juan Román Riquelme irányította Boca Juniorst. A Buenos Airesben rendezett első, 2–2-es döntetlennel végződő találkozón a védő gólt fejelt. Később a Milanba igazolt, megnyerte a Serie A-t, és a szurkolók kedvencévé vált. A tábor hevesen tiltakozott 2012 nyarán, miután bejelentették a játékos távozását a PSG-hez. Odáig azonban rögös út vezetett. Silva 2004-ben távozott hazájából, egy idényt a Porto B-csapatánál töltött, majd a Dinamo Moszkvához került kölcsönbe. Nehézségek a hazájában is érték, de ami Oroszországban történt, arra nem volt felkészülve.
Ötletünk sincs, hogy a Leeds miért nem a tiszta fehér hazai szerelését viselte
Mennyi erőszakban volt részed a nyolcvanas és kilencvenes évek Riójában, ahol felnőttél?
Nem volt túl békés az a vidék akkoriban, a kihívások végül mégis erősebbé tettek. Az élet sok nehéz, de sok boldog pillanattal ajándékozott meg gyerekkoromban. Az erőszak áthatotta az egész életünket, ez akkoriban nem volt szokatlan. Nem volt ajánlatos későn az utcán tartózkodni, mert senki sem tudta garantálni, hogy épségben hazaérsz. A családunk egy Rio de Janeiro nyugati részén található favellában élt, a nagymamám pedig egy kilométerre tőlünk. A lakásához közeli téren késő estig fociztam, de hazafelé sötét utcákon kellett haladnom, ahol hemzsegtek a bűnözők. Figyelnem kellett, hogy ne a rendőrségi rajtaütések idejében haladjak el a közelükben. Néha a nagymamámnál vagy egy barátnál kellett meghúznom magam, amíg elcsendesedett a balhé. Lehajtott fejjel rohantam hazáig, ahol nagy megkönnyebbüléssel léptem be az ajtón.
Mik a legszebb brazíliai emlékeid?
Bár a családom nehezen boldogult anyagilag, boldog emlékeim vannak gyerekkoromból. Ha ma visszatekintek oda, ahonnan elindultam, értem, hogy a labdarúgás mekkora reményt és boldogságot nyújt az embereknek. A Gongolo favellában élve arról ábrándoztam, hogy egyszer futballista leszek. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Brazília megnyerte az 1994-es világbajnoki döntőt. Amint Roberto Baggio a kapu fölé lőtte a büntetőt, az egész környék őrült ünneplésben tört ki, mi, fiúk pedig a pályára rohantunk focizni. Akkoriban csatárként képzeltem el magam, és a legendás párost, Romáriót és Bebetót próbáltam utánozni.
„MEGLEPETT, HOGY KAPITÁNNYÁ NEVEZTEK KI, MERT CSAK KICSIT ÉRTEM AZ ANGOLT”
Milyen áldozatokat kellett hoznod annak érdekében, hogy valóra válthasd álmaidat?
Egész nap úton voltam: iskolába, majd edzésre mentem, ehhez sokat kellett buszoznom egyedül. Tizenkét éves voltam, és a Fluminense akadémiáján fociztam, ahová néha két órán át kellett utaznom. Mostohaapám, akit sajnos nemrég elvesztettem, olykor elkísért, de mivel nagyon kevés pénzünk volt, ezt csak ritkán tehette meg. Én ingyen utaztam, mert az edzésre is az iskolai egyenruhámban mentem, de hazafelé már ki kellett fizetnem a jegyet. Néha a buszjegy miatt arról is le kellett mondanom, hogy valami harapnivalót vegyek magamnak. Ez egyébként nem tartott sokáig, mert elküldtek, mielőtt az U14-es csapathoz csatlakozhattam volna. Középpályás voltam, és az edzőnek nem tetszett a játékom. Ha nem kerülök új posztra, talán sosem lett volna belőlem az a Thiago Silva, aki vagyok.
Később a Flamengo visszautasított a próbajáték után. Nem fordult meg a fejedben, hogy feladod az álmod?
Az valóban nehéz időszak volt. Már nem neheztelek a Flamengóra, de a kudarc pillanatában iszonyú mérges és csalódott voltam. Ha próbajátékra mész, akkor az lenne a minimum, hogy az edző tisztességesen megfigyeli a játékodat. Az ifik gyakran kipillantanak a pálya szélére, amikor csellel vagy lövéssel próbálkoznak, hogy lássák edzőjük reakcióját. Én viszont akárhányszor odanéztem, háttal a pályának, egymással beszélgetve találtam őket. Egyáltalán nem figyelték a próbajátékomat, ami rettenetesen lelombozott. Hazamenve így szóltam: „anya, elég volt”. Néhány percig szótlan maradt, majd felhívta a bátyámat. „Nem hagyhatod, hogy mások tönkretegyék az álmodat – mondta anyám. – Légy erős, és próbálkozz kitartóan. Ha mégis lemondanál a tervedről, az sem baj. Rajtad áll. Ha azonban feladod az álmodat, akkor holnap hajnali négykor ébresztő, mert fél ötkor munkába indulsz a bátyáddal.” Ő is megkeresett. „Ne válaszd ezt az utat!” Elgondolkodtam azon, amit mondtak. Most már büszkén mondhatom, hogy a támogatásukkal sikerült elérnem, amit szerettem volna.
„Így kell bevágni a kapuba, Timo”
Mi történt 2005-ben, amikor tuberkulózissal küzdöttél?
Akkor kezdődött, amikor a Porto B-csapatában játszottam, és fájdalmat éreztem a mellkasomban. A barátaim viccelődtek rajta, mondván, csak hiányolom a barátnőmet és a családomat otthonról. Öt hónappal később néhány portugál sráccal együtt a Dinamo Moszkvába igazoltam. A felkészülés idejére visszatértünk Portugáliába, ahol a fájdalom csak rosszabbodott. Jó néhány orvosi vizsgálat után kiderült, hogy tuberkulózisom van, de ezt nem mondták el, így végül elutaztam Moszkvába. Amikor láttam az eredményeket, kiderült: a tüdőm egyik oldala szinte teljesen fehér, és a betegség kezd átterjedni a másikra. Az orvosom azonnal kórházba küldött, négy hónapra, ami nagyon rosszul érintett. Aprócska szobámban nem volt mosdó sem, csak egy lyuk a padlón. Aztán a négy hónapból hat lett. Az első három alatt senkivel sem találkoztam. Anyukám és a barátnőm meglátogattak. Isabelle valójában szakítani jött, végül azonban képtelen volt rá. Mindent maga mögött hagyott Brazíliában, és azóta is együtt vagyunk. Hatalmas erőt merítettem abból, hogy a közelembe került, és csak Isten tudja, mi lett volna, ha elhagy. Fél év elteltével kijöhettem a kórházból, de még nem gyógyultam meg teljesen. Vezetőedzőnknek, Ivo Wortmann-nak sokat köszönhetek. Ő és az ügynököm megakadályozták, hogy kioperálják az egyik tüdőlebenyemet. Később visszatértem Portugáliába, ahol lakásom is van, és ott folytattam a felépülést. Egy specialista tanácsolta, hogy reggelente menjek sétálni egy fél órára, amíg el nem fáradok, majd kezdjem újra. Isabelle eljött velem biciklivel, én viszont öt percet sem bírtam. Teljesen kimerültem. Nem álltam le: lépésről lépésre próbáltam visszanyerni az erőm. Aztán elkezdtem kocogni is. Három hónap múlva rendbe jöttem. Visszatértem Brazíliába, majd adódott a lehetőség, hogy gyerekkori csapatomhoz, a Fluminenséhez igazoljak. Rájöttem, hogy Ivo intézte így a dolgokat. Közvetlenül az első meccsem előtt megsérült a bokám, Ivót pedig a csapat mélyrepülése közben kirúgták. Sem a Dinamóban, sem a Fluminensében nem játszhattam az irányításával, ennek ellenére őrangyalomként tekintek rá, akinek fontos szerepe volt az életemben. Akárhányszor elmondom ezt a történetet, mindig meghatódok. Amikor végre játszhattam, rögtön kezdőjátékos lettem a Fluminensében, és onnantól nem volt megállás. Jött a Milan, majd a PSG, most pedig a Chelsea. Büszkén mondhatom, hogy nemcsak a fociban, de az életben is bajnok vagyok!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)
