Szöveg Huw Davies Fotó Tim Goode Fordítás Kovács Gergely
A futball világában nem minden ésszerű. Ilyen például a Crystal Palace és a Bolton vetélkedése. Továbbá a FIFA viselt dolgai. Vagy esetleg Steve McClaren haja. A piramis csúcsán pedig az az elképzelés áll, hogy elég odacsűrni ötven méterről a csatár fejére a labdát, mert ő majd befejeli azt, még akkor is, ha épp nem a kapu felé áll.
Ennek ellenére olyan a beívelés a labdarúgásban, mint a doppingbotrányok a kerékpározás esetében. Minden csapat él vele, még ha nem is ez a kedvenc módszere.
Pedig a Premier League esetében csupán minden 92. beívelés eredménye lesz gól. Ez azt jelenti, hogy ha Anglia összes professzionális osztályát vesszük, és mindegyik mérkőzésen egy beívelés történik csak, akkor egy gól fog ebből születni (és nagy valószínűséggel az Aston Villa kapja majd). Ebből a 92 tizenhatoson belülre ívelt labdából 73 még csak el sem jut a csapattársakhoz, így aztán ezek négyötöde az ellenfélé lesz.
Akkor mégis miért ragaszkodnak a csapatok a futballnak ehhez a szerencsejátékához? Hogyan válhatott ennyire elterjedtté a beívelés a játék története során? Ha pedig tényleg eltűnőfélben van, vajon hol lesz a helye a történelemben?
„Hatalmas luxus két embert alkalmazni a széleken, ez lényegében azt jelenti, hogy kilencen maradnak a csapatban”
A beívelés történetét nem is olyan egyszerű megfejteni. Az egyik legelterjedtebb futballmódi nem egy adott, 19. századi agytröszt nevéhez köthető, ennél sokkal organikusabban fejlődött ki.
A kezdetek kezdetén a játékosok még csak hátrafelé vagy oldalra passzolhattak, a 19. század labdarúgása még arról szólt, hogy egy játékos végigcselezte magát a pályán, egészen a kapuig, majd gólt lőtt. Mivel minden védő felé rohant, ha ez a labdarúgó passzolt egy keresztlabdával, annak a játékosnak, aki kapta, bőven maradt ideje, hogy lekezelje, és átgondoltan a kapuba jutassa.
Ma ezt váltásnak neveznénk, és a 2–3–5-ös felállásnak köszönhetően, ahol két szélső erősíti a formációt, sokkal előbbre tolódott a játék. Akkoriban még nagyjából úgy futballoztak, mint a gazdi, aki eldob valamit, majd a kutya visszahozza: előrevágták a labdát, és várták, hogy a védelem megkergesse. Andrew Wilson, aki a 20. század elején a skót válogatott játékosa volt, egyben ő lépett a legtöbbször pályára és ő lőtte a legtöbb gólt a Sheffield Wednesdayben, így elemezte a jelenséget: „Ha így kerül előre a labda, az ellenfél nem fogja tudni, hol keresse a játékost. Azokat a csatárokat pedig, akik egyedül viszik a labdát, könnyen megfojthatják. De amikor egy támadást az előbbi és az utóbbi elem is jellemez, az már zavart kelthet.”
Carroll tornyosul a svéd védelem fölé Kijevben
A tizenhatoson belülre ívelgetés ugyanerre az elgondolásra épült. 1888-ban a West Bromwich Albion meglepetésre „hosszú passzos játékával” megverte a Prestont az FA-kupa döntőjében, és ekkor a győztesek csatára, W. I. Basset már arról értekezett, hogy ellenfeleik „egészen a szögletzászlóig húzódnak ki, mielőtt beívelnének”, addig ő a gyors és pontos beadásban hitt, hogy az ellenfél védelmének ne maradjon ideje rendezni a sorait. Manapság igen gyakori jelenet, hogy a széleken lefutják az ellenfelet, és még az előtt bepasszolják a labdát, hogy a védelem visszaérne.
Nem mindenki rajongott azonban az ívelgetésért. A viktoriánus Angliában többen szerették volna, ha betiltják a fejelést, mivel a Sheffield elkezdte rendszeresen „fejjel pofozgatni a labdát”, és 1875-ben ez sokkal inkább csodálkozást, semmint csodálatot keltett. Ötven évvel később a forradalmat hozó vezetőedző, Herbert Chapman vitte tökélyre a beívelős taktikát a Huddersfieldnél és az Arsenalnál, jóllehet, ezt nagyban segítette, hogy az ő futballistája volt a történelem első igazán nagy játékmestere, Alex James.
Az ívelgetés akkor is az angolok szenvedélye maradt, amikor már a szigetországon kívül is elterjedt a játék. Az 1940-es, ’50-es években olyan szélsők határozták meg az angol válogatottat, mint Stanley Matthews és Tom Finney. Ezekben az időkben a nemzeti együttes legfőbb erénye lett a legnagyobb gyengesége. Persze Matthews nem így látta, és amikor a csapat megszégyenítő vereséget szenvedett az 1950-es világbajnokságon, és Magyarország is megalázta őket 1953-ban, a következőket vetette papírra. „Vereségeinket a meccsek előtti taktikai megbeszélések rovására írom, nem lehet megmondani a legnagyobb sztároknak, hogyan kellene játszaniuk.”
Alf Ramsey szélsők nélküli csodacsapatával nyerte meg az 1966-os világbajnokságot, de még előtte,1965 februárjában a következőket mondta: „Hatalmas luxus két embert játszatni a széleken, ez lényegében azt jelenti, hogy kilencen maradnak a csapatban”. Ez a szemlélet azonban nem tartott ki túl sokáig. A beívelgetés iránti vonzalom az angol futballban az ezredforduló után is megmaradt. Emlékezzünk csak, a válogatott még tíz évvel ez előtt is görcsösen igyekezett találni egy ballábas szélsőt. Ma, a hamis kilencesek és fordított szélsők világában is azt tanulják, hogyan íveljenek oda, ahová egyébként nem érnének el, és az angol válogatott utolsó kilenc, nemzetközi tornán szerzett gólja mind beadásból született.
Lehet ebben bármi szégyellnivaló? Az ívelgetés lehet hatékony is néha (a hangsúly az utóbbi szón), de az biztos, hogy látványos. Nem volt utolsó végignézni, ahogy Andy Carroll bevágta Steven Gerrard keresztlabdáját a svédek ellen a 2012-es Európa-bajnokságon. Két évvel később Glen Johnson beadását Wayne Rooney lőtte az uruguayiak hálójába, és ezzel a mozdulattal káprázatos csapatjátékot koronázott meg. A keresztlabda nemcsak ívelésről szólhat, pontosan Rooney Sao Paulóban rúgott gólja bizonyította be, hogy a labdának nem is feltétlenül kell felemelkednie.
Matthews mosta a kezét
„Nem mindig a fejelésről szól ez a taktika” – mondja Jason Wilcox, aki manapság a Manchester City U18-as csapatát edzi, és 1994–95-ben nagyban hozzájárult a Blackburn Premier League-sikeréhez. – Ha megnézzük, milyen gólok estek abban az idényben, láthatjuk, született néhány pocsék befejezés is a földön, nem a magasban. Stuart Ripley sokkal közvetlenebb volt, mint én. Én sokkal inkább passzoló szerepkörbe kerültem, ő pedig ízig-vérig szélső. Ennek ellenére nem mondanám, hogy nekem nem tartozott a feladataim közé a beívelés.”
A Blackburn 80 gólt szerzett abban az idényben, és ebből 34 származott direkt vagy kevésbé direkt beívelésből. Ha a kupákat is beleszámítjuk, ez a szám 40 a 88-ból. Ez csaknem a fele az egésznek.
„Játszott a csapatunkban két csúcscsatár is, valahogyan tömnünk kellett őket – emlékezik Ripley. – Mi szolgáltuk ki őket, méghozzá főként beívelt labdákkal. Ehhez nem kellett igazán nagy tudomány! Ahogy a csatárok feleltek azért, hogy a nekik beadott labda a hálóba kerüljön, Jason és én azért, hogy a labda eljusson hozzájuk.”
A beívelgetés a Blackburn játékosainak alapvető készségévé vált. „Ösztönösen jött – mondja Wilcox. – Tudtam, hogy ha odakeveredtem a tizenhatoshoz, a csatárnak már bent kell lennie, ahogy ő is tudta, hogy már passzolok is.”
De ez akkor volt, ma meg már nem ezek az idők járnak, és ezt Ripley is elismeri. „A futball sokat változott az elmúlt húsz évben”. Érdemes lehet még 2016-ban is a labda beívelgetésével próbálkozni?
Egy tanulmány szerint: sokba kerülhet a beívelgetés, és a csapatok jobban teszik, ha felhagynak vele
Azok, akik nem kedvelik, hogy a modern futball túl sok adattal operál, nem fognak örülni annak, hogy a Zone 14-et hozzuk fel példáként. Annak ellenére, hogy úgy hangzik, mint egy B-kategóriás akciófilm, rendkívül népszerű edzői körökben.
Az elmélet szerint, ha a pályát 18 zónára osztjuk (és miért is ne tennénk?), akkor a 14-es a központterület az ellenfél szektorán kívül. Alapvetően ez a „lyuk”. Az edzők arra ösztönzik játékosaikat, hogy helyezkedjenek oda, és lessék a lehetőséget, ahelyett, hogy a keresztlabdákat várnák.
Ez az elmélet azonban nagyon gyenge. A tanulmányok, amelyeken alapul, legalább 15 évesek, és a legfőbb érv mellette Franciaország 1998-as vb-győzelme, ugyanis játékosaik is a középpontból robbantak ki. Csakhogy nem akadt igazi szélsőjük, volt helyettük Zinédine Zidane. Ahogy Stuart Ripley is fogalmazott, ez nem nagy tudomány. Van azonban egy olyan módszer, amelyet alátámasztanak a felmérések: a 2006–07-es és a 2013–14-es idény között a Premier League csapatai meccsenként átlagosan 18 alkalommal íveltek be, ebből mindössze négyszer találták meg a labdával a csapattársukat, és még ennél is kevesebbszer a kaput. Arra pedig emlékszünk, ugye, hogy átlagban 92-ből egy gól lesz. Mindez azt jelenti: minden ötödik mérkőzésen születik egy gól. Nem túl jó arány. A Bundesliga találkozóin e témában a kilenc a középszám, mégis több gól esik ilyenkor. Egy tanulmány azt állítja, sokba kerülhet a beívelgetés, és a csapatok jobban teszik, ha felhagynak vele. Ha így tennének, idényenként 300 góllal lenne több. Ez, ugye, tekintélyes különbség.
A beívelés kevésbé hatékony, mint korábban volt. Tizenkét éve még ezek harmada jutott el a csapattársakhoz. Ma már csak az ötöde.
Ennek legfőbb oka a magányos csatár „elburjánzása”. A tizenhatoson belül a legtöbbször amúgy is egyedül maradt a támadó, de most már eleve csak egy van, emiatt a széleken harcolóknak sokkal több gólt kell szerezniük. Ők sem igazi szélsők már, inkább középcsatárok, akiket kitettek a szélre. Elég csak Danny Welbeckre, Anthony Martialra és Arouna Konéra gondolnunk.
Aztán ott vannak még a fordított szélsők, akik sokkal inkább fognak kapura lőni vagy laposan passzolni, mint beívelni a labdát. A szélről betörés ma kimondottan előnyben részesített módszer. Hasonlítsuk csak össze mindezt a harminc esztendővel ezelőtti Jason Wilcoxszal. „Tizenhat évesen túlzottan is gyakran törtem be a szélről – mondja a FourFourTwo-nak. – Blackburnös ifiedzőm, Jim Furnell megszállottan akart a szélen játszatni. Azonban ha a védő tudja, hogy görcsösen ragaszkodsz az alapvonalhoz, sokkal könnyebben megállít majd, és túlzottan is kiszámíthatóvá válsz.”
A mai szélsők már nem is tudnak beívelni. Minek is tennék, ha egyszer a végkimenetele bizonytalan, és amúgy is van egy összekötő, aki helyet csinál, majd gólt szerez? Ripley boldogan állapítja meg, hogy a szélsők manapság már sokkal komplexebb játékosok, technikai tudásuk is kifinomultabb.
A régi típusú szélsők sokkal inkább éltek elefántcsonttoronyban. Ezért lett Antonio Valenciából is hátvéd, és fejlődött oly sokat Aaron Lennon az Evertonnál. Az idén január és március között tíz gólt szerzett, és ez a mindenkori rekordja.
Ha viszont a szélsőknek ilyen mértékben kell alkalmazkodniuk, akkor nem képezhetnek kivételt a védők sem. A legtöbbjük nem tud mit kezdeni a keresztlabdákkal, hiába vannak hatalmas létszámfölényben. Ezt már Martin Keown állítja, aki az Arsenal védelmét erősítette az utolsó megnyert bajnoki idényben, 2003–2004-ben.
„Most, hogy a csapatok rendre csak egy csatárral állnak fel, az első középső védő gyakran leválik a másodikról – fejtegeti Keown az FFT-nek. – Nem fog senkit. Szinte azt mondhatjuk, díszpinty: juss át rajta a labdával, és nyertél.
A kapusok még a bemelegítés során is gyakorolják kicsit a beívelt, majd kapura küldött labdák hárítását. A középső védők erre nem kapnak lehetőséget. Nem sok olyan esetre emlékszem, amikor a keresztlabdák kivédekezését tanultuk volna.”
Ha Keownnak igaza van, és a csapatok egy rövid, meccs előtti gyakorlás után hatástalanítani tudják a keresztlabdákat, miközben a kabalák a közönséget szórakoztatják, az sokat elárul a beívelések hatékonyságáról.
Moyes vesztéhez is a beadás vezetett
A vezetőedzők azt tanítják, hogy a beívelés a labdakontroll feladása
2014. február 9., vasárnap a beívelés fekete napja volt, tekintélyén hatalmas csorba esett. A Manchester United 82 alkalommal segített ebben, amikor a tátott szájú szurkolók szeme láttára játszott 2–2-es döntetlent otthonában a tabella legalján álló Fulham ellen. „Nem is emlékszem, mikor fejeltem ki ennyi labdát” – mondta a meccs után a vendégek védője, Dan Burn. Ez volt David Moyes menedzser ottani ténykedésének a mélypontja, és amikor távozott az Old Traffordról, „magával vitte” a beívelés maradék jó hírét is.
Ha nincs terv, akkor a beadás pusztán szerencsejáték, amihez alaptalan, hiú reményeket lehet fűzni. Lottó, ami általában nem jön be.
„Nagyon élveztem az olyan ütközeteket, ahol magas labdákat kellett leszedni” – mondja Rio Ferdinand, aki az ominózus mérkőzésen csereként szerepelt. Keown levonja a következtetést: „Nem akarok öntelt lenni, de szerintem nagyon jól hatástalanítom a beíveléseket”.
Moyes később elismerte, hogy csapata lehetett volna kicsit figyelmesebb a keresztlabdák esetében (38 kísérletből három beadás volt sikeres), de hozzátette: sokkal többet érdemeltek volna, mivel szerinte a Manchester United játékának fontos eleme, hogy a labdarúgók a széleken futnak fel, majd belövik a labdát középre.
Akárcsak szélsői, ő maga sem volt nagyon képben, amikor ilyesmiket mondott. Rendben, Sir Alex Ferguson tényleg azt magyarázta egyszer, hogy „nagyon szeretjük a szélsőket az Old Traffordon”, és valóban ott volt Beckham, Giggs, Kancselszkisz és Sharpe, de tudott változtatni is. Ferguson utolsó igazán nagy csapatában szerepelt Cristiano Ronaldo, Carlos Tévez és Rooney, akik 4–3–3-as felállásban váltogatták egymást.
Sokat elárul, hogy Moyes így okoskodott: „Szerencse kellett volna, hogy fordítani tudjunk”. Pontosan. A beívelgetés még akkor is az első helyre teszi a szerencsét, ha egyébként a tiétek a jobbik csapat. Mindkét United-gól úgy született, hogy a labda ide-oda pattogott az ellenfél tizenhatosán belül. Sok régi vágású agytröszt kedveli, amikor a káosznak is jut egy kis szerep. A jelenlegi idény kezdetén a Manchester City egykori védője, Davis White Jesús Navasszal példálózott, mondván, „kivárja, amíg a tökéletes labdát adhatja be”.
„Nagyon alaposan végiggondol mindent – elemzett White. – Be kell csapatni középre, lesz, ami lesz. Gyakran mosták meg a fejem az edzőim, de sosem azért, mert középre adtam be a labdát.” Az a gyanúnk, Pep Guardiola, a City leendő menedzsere kissé mást gondol e témáról.
Keown szerint megváltoztak az idők. „Régebben többen bízták a mérkőzés kimenetelét a szerencsére. Igaz, hogy nem volt senki a kapu előtt, de a játékosok mégis odaívelték a labdát. Graham Taylor, menedzserem az Aston Villánál, azt kérdezgette a szélsőktől, hány keresztlabdát küldtek be középre. Legalább egy tucat beadást várt el minden egyes szélsőtől. Nem mindig tudod, kinek szánod a labdát. Néha olyan is előfordul, hogy nincs ott senki, csak reméled, hogy majd jó lesz valakinek. Ha meg nem sikerül, akkor legyintesz. Pedig azt kellene mondanod, hogy ez bizony rossz labda volt.”
Húsz évvel korábban még nagyon kellett Jason Wilcox szélsőjátéka ahhoz, hogy bajnok legyen a Blackburn
A vezetőedzők azt tanítják, hogy a beívelés a labdakontroll feladása. Spanyolország a torna legtöbb passzát, átlagban 450-et teljesítve nyerte meg a 2008-as Európa-bajnokságot. A 2012-es Eb-re már 16-ból 15 csapat passzolt ennél többet, Spanyolország pedig bármiféle csatár nélkül nyerte meg a kontinensviadalt. A Bundesligában az utóbbi hét évben 25 százalékkal csökkent a beívelések száma. A Premier League is ebbe az irányba indult el, igaz, lassan.
Egyre több vezetőedző jut arra a következtetésre: túl nagy kockázattal jár az ívelgetés. Ahogy egyikük megfogalmazta: „A passzos játék kevésbé látványos, de életveszélyesebb, mint hogy futkosunk a vonal mellett, majd tíz százalék eséllyel beadjuk a labdát.”
Ki mondta ezt? Herbert Chapman kilencven évvel ezelőtt. A futballszakemberek, a játékosok nem tanulnak túl gyorsan.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)
