A kapusokat gyakran kritizálják, hogy nem használják ki a sorfal nyújtotta lehetőségeket, amikor védhető szabadrúgásokat beengednek azért, mert a rossz irányba lépnek, ugranak vagy helyezik a testsúlyukat. Akkor viszont mi értelme szenvedni vele? Ha a sorfalba kell állni, akkor a védő máshol nem tudja ellátni a feladatát, ráadásul a kapusnak is kevesebb ideje marad. A felugró sorfal alatt belőtt gólok arra késztettek néhány kreatív játékost, hogy guggolva bújjanak meg a sorfal mögött: Anthony Knockaert a Liverpool ellen és Philippe Coutinho a Spurs ellen már kipróbálta. Gondolj csak arra, milyen nevetséges lenne, ha a fal hátralépne… A jövőben két, a kapu széleit védő sorfalra számíthatunk, miközben a kapus középen ügyel. De az sincs kizárva, hogy a sorfal végleg eltűnik.
Igen, kitaláltad: a szabadrúgást végzők felállítják a saját sorfalukat, amivel takarják a kapus elől a kilátást. A csapatok olykor igyekeznek megtéveszteni a kapust a helyezkedéssel, de rendes „támadófalat” még nem láttunk. Gianni Vio, a rögzített játékhelyzetek egyik legnevesebb szakértője, aki dolgozott már a Brentford, a Leeds és számtalan Serie A-klub edzőjével. Többször utasította már a játékosokat, hogy álljanak a védők és a kapus közé, és fussanak vissza lesről, amint a szabadrúgást elvégzik. Vio a Milannal egyszer még azt is kitalálta, hogy a védők sorfalát kiegészítve és egy másikat alkotva annyira eltakarják a kilátást a kapus elől, hogy annak periszkóp- vagy röntgenlátás nélkül esélye se legyen. Ebből a fondorlatosságból kérünk még.
Andy Graynek véletlenül igaza volt. Mivel a bedobásokat is egyre több hűhó övezi, a kezdőrúgás lesz az új rögzített játékhelyzet, amiben lehetőséget kell keresni (a játékvezetői labdát leszámítva). Egy lehetőséget máris kihasználhatunk: a 2016-os szabályváltoztatás értelmében kezdőrúgásból is lehet hátrafelé passzolni. Tehát eggyel kevesebb mezőnyjátékossal kell boldogulni a pályán, és akkor lehetőségük lesz… mire is? Arra, amire korábban is, csak most eggyel kevesebb mezőnyjátékossal. Helyette miért nem gyakorolnak olyan kezdőrúgásokat, amivel meglephetik az ellenfelet? A Claudio Ranieri vezette Leicester olykor keményen ráijesztett az ellenfélre azzal, hogy bevágta a labdát a tizenhatoshoz. Az RB Leipzig átlós passzok sorozatával tudott tíz másodperc alatt gólt lőni. Végezetül Zdenek Zeman taktikája: állíts fel nyolc emberből álló csatársort, és küldd rá őket az ellenfél ásítozó védőire.
Spanyolország–Portugália, 2018-as világbajnokság. Szabadrúgás középről, 32 méter távolságból. A spanyolok a büntetőterület mindkét oldalára helyezkednek. David Silva felnéz, és a rossz párosítást keresi. Ha nincs, az sem baj. De van: Sergio Busquetset a nála tíz centivel alacsonyabb és tizenkét kilóval könnyebb Goncalo Guedes fogja. Silva Busquets felé íveli a labdát, aki továbbfejeli, majd Diego Costa berúgja. „Nem értettem, hogy miért Busquetset fogja” – jegyezte meg Danny Murphy helyesen. De persze ezeket a rossz párosításokat akár elő is lehet idézni. Az angolok tudták, hogy a svédek nem egy óriást állítanak majd Raheem Sterlingre, így amíg a többiek a védőkkel kínlódtak, Sterling az őt fogó Emil Forsberg mögött lapult. Harry Maguire lerázta a védőjét, és támadásba lendült. Sterlingék csak nézték. Gól.
A ’60-as években a kommentátorból lett menedzser, Pepe Pena találta ki a harakiri-szabadrúgást. Ha csapata, a Huracán szabadrúgást kapott a saját kapujuk közelében, akkor azt belőtték a saját kapujukba, ami a szabályok értelmében szögletet eredményezett. Ezt a szögletet akarta kihasználni a Huracán ellentámadásra: magas védőik gyorsan ugratták volna a fürge csatárokat. Nem működött. De vajon ezekben a modern időkben, amikor az edzők a kontratámadások kontrájában gondolkoznak, tényleg ciki egy „öngólt” bevállalni, hogy aztán az ellenfél szögletéből lehessen támadni? Nos, szerintünk igen, bár talán elsőre jó viccnek tűnhetett.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. novemberi számában.)
