Szöveg Ben Welch
Egy maréknyi angol játékos úgy tömörül a panamai tizenhatoson belül, mintha türelmetlen ingázók lennének, akik a metróba igyekeznek. Amint Kieran Trippier ellövi a labdát, olyan sebességgel indulnak el különböző irányba, mintha a hangosbemondó épp most jelezte volna, hogy a másik vágányon lévő vonat indul hamarabb.
Aníbal Godoy képtelen fogni Harry Kane-t, ezért inkább rávetődik, mint egy kétségbeesett, éhes leopárd a menekülő gazellára. A játékvezető a büntetőpontra mutat, Kane pedig bevágja a labdát Jaime Penedo kapujába, ezzel a Háromoroszlánosok 5–0-ra vezetnek. Az angolok szövetségi kapitánya, Gareth Southgate csinos mellényében büszkén nézi az eseményeket a partvonalról, jobbján a Macclesfield Town egykori csatárával.
Southgate elegáns segédje, Allan Russell 2017 áprilisában csatlakozott az angolok edzői csapatához. Szakterülete a csatárok fejlesztése. Az előbb látott akciónak ő a szellemi atyja. Ötletei hasznosnak bizonyultak a 2018-as oroszországi világbajnokságon, mivel az angol válogatott kilenc gólt szerzett rögzített játékhelyzetből: kettőt szabadrúgásból, hármat büntetőből és négyet szögletből. Southgate és Russell hosszasan konzultált NFL- és NBA-edzőkkel arról, hogyan lehet területet nyerni a pálya zsúfolt részein.
Közben odahaza a Southgate által túlszárnyalt ember hamburgert majszol egy kocsmában, és nézi, ahogy az angol válogatott soha nem látott sikert ér el a világbajnokságon. Sam Allardyce nem ünnepelni ment a pubba. Féltékenységgel és keserűséggel telve csak arra gondolt, hogy csillapítja gyomrának korgását, miután részt vett a hely ünnepélyes megnyitóján.
Sokatmondó kettősségről árulkodnak ezek a képek: Southgate, az új típusú menedzserek fáklyavivője, az intelligens, nyitott, érzelmileg megközelíthető és részletekre odafigyelő ember, akivel szemben Allardyce, az igazi „Proper Football Man” (PFM). Ő az alfahímek archetípusa, a férfias erőt lépten-nyomon hangsúlyozó bika, aki szereti a balhékat, és meg van róla győződve, hogy nem a képességei hiánya, hanem az élvonalbeli klubok korlátozzák őt a munkája alapos elvégzésében.
Mindez persze vad általánosítás, amit alaposan meg kell vizsgálni, de Southgate eredményei már be is bizonyították, hogy lehetsz egyszerre tökös fickó és futballmegszállott, aki hajlandó empátiát tanúsítani.
Egy egész nemzet tiszteletét nyerte el alapos felkészültségével, és mindenkinek megdobogtatta a szívét, amikor a síró kolumbiai játékosokat vigasztalta, akiket az angolok ejtettek ki, miközben a negyeddöntőbe meneteltek. Vajon mikor lenne képes egy klasszikus labdarúgó vagy edző a saját dicsőségét háttérbe szorítva az ellenfél bánatával törődni?
Southgate nem egyedül alakította ki ezt a modern képet. A közösségi médiát rutinosan használó játékosok és a pályán elért sikerük megcáfolta azt a maradi elképzelést, miszerint ha valaki posztol egy szelfit, annak kevesebb esélye lesz a győzelemre, mert láthatóan nem a focival van elfoglalva. De mit jelent mindez? Idejétmúlttá vált a PFM? Megjelent az edzők és játékosok új generációja, akik újraértelmezik a férfiasság fogalmát? És ha igen, akkor mi vezérli ezt a változást? A FourFourTwo mellényt húz, kézitáskát ragad, és a rejtély nyomába ered…
Talán túl szigorúan bánunk Big Sammel. A labdarúgáshoz való hozzáállása pragmatikus, de kellően előrelátó volt ahhoz, hogy a sporttudományokat, a statisztikát és a pszichológiát is felhasználja jóval azelőtt, hogy ezt más angol edzők megtették volna. Talán ennek köszönheti, hogy a vártnál nagyobb sikereket ért el csekély költségvetésű kluboknál.
Azt mondják, hogy a PFM különböző tipikus ismertetőjegyekkel bír, amiknek a Bolton egykori edzője többnyire megfelel.
Kezdjük az életkorral: a PFM jellemzően 50-nél idősebb, ennek következtében a közösségi médiához, a hajviseletekhez és a labdarúgáshoz való viszonyulása leginkább a nagyapáinkéhoz hasonlít. Szereti a fekete cipőket, a hátul és oldalt rövidre nyírt hajat és Frank Sinatrát. Ha modern dallamokat hall, lehalkítja a zenét, erről nyugodtan megkérdezheted Joleon Lescottot, aki a West Bromwich Albion öltözői DJ-je volt mindaddig, amíg Tony Pulis be nem tiltotta az egészet a szókimondó szövegek miatt.
Az olyan alfahímek, mint Allardyce (felül) és Sherwood (alul) sem voltak sikertelenek, a módszereik korlátozottak
A trágárkodás kiveri a biztosítékot, de abban nincs semmi rossz, ha egy disznófejet teszünk a csapattársunk öltözőszekrényébe, hiszen ez csak férfias ugratás, balhé, amit egy PFM sosem hagyna ki.
Az ájulásig tartó ivásban semmi rossz nincs, de ha meghallják, hogy valaki depressziós, akkor csukott szemmel legyintenek: ez csak puhányság. 1999-ben John Gregory, az Aston Villa menedzsere kérdőre vonta Stan Collymore-t, hogyan lehetne depressziós, ha heti húszezer fontot keres.
A PFM úgy érzi, esélyt sem kaphat nagyobb kluboknál, mivel ő ízig-vérig angol, a csapatok viszont szívesebben neveznek ki egzotikus nevű, curryszagú külföldieket edzőnek. „Ha Allardici lenne a nevem, akkor megkapnám a legjobb melót, és megnyerném a Bajnokok Ligáját a négy legjobb csapat valamelyikével” – viccelt egyszer Allardyce. Vagy csak próbált.
Saját szerepének túlmisztifikálása szintén a PFM egyik jellemzője. Tim Sherwood egyszer így nyilatkozott: „Nekem a legjobb a győzelmi mutatóm a Spursnél. Én vagyok a legjobb, akit ez a klub valaha látott.”
Statisztikailag ez igaz volt, mint ahogy az is, hogy vele a Spurs a hatodik helyen végzett, egyetlen trófea nélkül, és bár Tim azt sugallja, hogy kész csapatot adott át Mauricio Pochettinónak, az argentin ezt másképp látta. A róla szóló könyvben így nyilatkozik: „A Tottenham öltözője olyan figurákkal volt tele, akik a pályafutásuk egy korábbi részén sztárok voltak, de azóta halványult a fényük. És számukra nem a csapat volt az első. Két héttel az érkezésem után azt kérdeztem Hugo Lloristól, hogy mi a fenét csinálok én itt.”
Ezt nem az említett PFM támadásának szánjuk. Tagadhatatlan, hogy Allardyce, Sherwood, Gregory és a hozzájuk hasonló edzők sikert tudtak elérni a módszereikkel, de ezeknek a módszereknek megvannak a korlátaik. Összességében akár a Premier League-túlélők, akár a Football League-ből feljutó PFM-ek csak korlátozott ideig tudtak tündökölni.
A Watford egykori kapusa, Richard Lee első kézből tapasztalta a PFM-technikákat, így jól látja a korlátokat is: „A PFM számára nem szükségszerű, hogy ráhangolódjon a játékosok érzelmeire, hogy megértse az örömeiket és a bánatukat. Számukra csak a győzelem iránti elkötelezettség létezik” – magyarázza az FFT-nek.
„Egy idő után azonban, ha nincs módszertan és struktúra a munkádban, elhagy a szerencséd. Gyakran csak meccsről meccsre látnak előre ahelyett, hogy három- vagy ötéves időszakokra terveznének.”
Lee, aki a 2015-ös visszavonulása előtt öt idényt töltött a Brentfordnál, jelenleg neurolingvisztikus programozási edző, aki élvonalbeli kapusok gondolkodásának finomhangolásán dolgozik. Tapasztalatairól könyvet is írt, Graduation: Life Lessons of a Professional Footballer (Egy profi labdarúgó életleckéi) címmel, amelyben elismeri, hogy pályafutása során rengeteget küzdött a szorongással, amit minden erejével le kellett győzni ahhoz, hogy túlélje az öltözők alapvetően férfivirtusra épülő hangulatát.
„A Watfordhoz egy fiúgimnáziumból kerültem, és nehéz volt megszokni a labdarúgás versengő világát, ahol a sporttársak folyton kikezdik egymást – idézi fel. – Gyorsan alkalmazkodnom kellett, hogy be tudjak illeszkedni.”
„Emlékszem, hogy volt két vagy három tehetséges srác, akik mentálisan és érzelmileg is gyötrődtek egy bizonyos ifjúsági edző miatt, végül kikerültek a csapatból. Sajnáltam őket, mert másik környezetben valószínűleg sokkal jobban teljesítettek volna, de volt egy ember a csapatban, aki bántott, megalázott másokat. Ez megfelelt a PFM mintáinak. Az elnyomót mindenki győztes alkatnak látta, pedig valójában nem is volt kimagasló, csak elhitette másokkal, hogy ők rosszabbak.”
Ez a történet a labdarúgás minden szintjén ismétlődik. A szélsőségesen versengő alfahímek megtestesítik a férfierényeket: magabiztosság, agresszivitás, fizikai fölény, boldogulás, közben a sebezhetőbb emberek könyörtelenül a perifériára szorulnak.
Southgate hosszú távú terve meghozta az eredményt az angoloknak Oroszországban
A PFM világában a jó vezetőt nagy tisztelet övezi, bár a gyakorlatban ez inkább félelmet takar. Félelem a megaláztatástól, a kiközösítéstől, attól, hogy valakit nem tekintenek férfinak. A PFM a társadalom által évszázadokon át férfiasnak vélt jegyekre épít, amelyek magukban hordozzák az irányítási készségeket is. De vajon honnan ered ez a kód?
„A huszadik század elején, nagyjából a szüfrazsettmozgalom idején a férfiak egész nap bányákban vagy gyárakban dolgoztak, a nők pedig otthon nevelték a gyerekeket – magyarázza Michael Kaufman, férfiasságkutató. – Azok, akik kitalálták az olimpiákat és a cserkészetet, attól féltek, hogy a férfiak elnőiesednek. Szinte pánik alakult ki a nők megerősödése miatt. Ennek következtében jelentek meg a modern sportok, a férfiasság jelképei. Az, ahogyan sportolunk, a férfikultúra megtestesítője és az annak fennmaradásáért vívott harc.”
Ugorjunk előre 96 évet az időben, és azt látjuk, hogy Alex Ferguson egyáltalán nem számít rá, hogy egy ismeretlen, szemüveges, béna öltönyt viselő francia felveszi a harcot.
„Arséne Wenger nem ismeri az angol labdarúgást – mondta egy televíziós interjúban. – Idejött Japánból, elhelyezkedett nálunk, és most ő mondja meg az angoloknak, hogyan játsszanak. Szerintem jobban tenné, ha befogná a száját.”
A végén mindenki, beleértve Alex Fergusont is, tudni akarta, hogyan szervezi a játékot a francia.
Miután a Nagoya Grampustól az Arsenalhoz került, forradalmasította a csapat játékát, ami az egész angol labdarúgásra hatással volt. A francia mester hatására a londoniak sikeres modern klubbá váltak, ahol gyökeresen megváltoztatták az edzésmódszereket, a játékosok étrendjét, és bevezették az izgalmas támadófutballt. Talán még ezeknél is fontosabb, hogy valaki végre megmutatta: folyamatos piszkálódás és a hibák kipellengérezése helyett kedvességgel is lehet irányítani.
„Wenger kapcsán először arra gondoltam, hogy vajon a kedves fickók is tudnak-e nyerni – emlékszik vissza az Ágyúsok egykori középhátvédje, Martin Keown, aki benne volt Wenger első kezdőcsapatában az 1996-os Blackburn elleni meccsen. – Háromszor is kezet fogott velem reggel, áradt belőle a kedvesség. Sosem szidta meg a hibázó játékosokat, hanem inkább olyan hangulatot teremtett, amiben te magad mondtad el neki, miben hibáztál.
Ez volt a Ruud van Nistelrooy-jal történt incidens után is. (Keown tarkón vágta a Manchester United csatárát egy kihagyott büntető után a hosszabbításban – a szerk.) Mondtam neki, hogy elborult az agyam, mire mondta, hogy ő is így látta, de szeretne segíteni, hogy a probléma megoldódjon. Wenger varázsereje abban rejlett, hogy elhitette veled, fontos és különleges vagy. Ő pályafutásom legjelentősebb segítője, akinek köszönhetően magasabb szintre jutottam.”
Az Arsenal tíz jelentős trófeát nyert Wenger 22 éves irányítása alatt: három Premier League-győzelmet és hét FA-kupa-diadalt tudhat magáénak. Bár azzal kritizálták, hogy a vége felé túl engedékeny volt a játékosokkal, neki köszönhetően jutott több külföldi edző az angol élvonalba. Voltak köztük jók és rosszak is, de a PFM-ek minden esetben azt harsogták, hogy a külföldiek ellopják előlük a munkát. És ez nem egészen igaz.
„Fogd be, Wenger!” – Fergie nem volt Arséne nagy rajongója a kezdeti időkben, de végül az Arsenal edzőjének lett igaza.
Valóban, gyakran külföldi mesterek kezébe kerül az élvonalbeli klubok irányítása, de ez nem a nemzetiségüknek, hanem sokkal inkább a korábban elért eredményeiknek köszönhető. Nem az a legnagyobb eredményük, hogy elkerülték a kiesést, hanem komoly győzelmek fűződnek a nevükhöz. A legjobb hat csapat vezetőit leszámítva a PFM folyamatosan lesi, milyen munkát csíphetne meg. Allardyce, Alan Pardew, Mark Hughes és Steve Bruce és a hozzájuk hasonlók már gondolkoznak, hogy mi lehetne a szépen jövedelmező turnéjuk következő állomása, ha már a jelenlegi helyen végleg elfogyott a becsületük. És persze mindenkinek rendelkezésére áll valamilyen múltbeli siker, amire kifogyhatatlanul lehet hivatkozni. Van valami elvitathatatlan érdemük, ami folyamatosan igazolja az elképzeléseiket.
A labdarúgás folyamatos versengés, amit nem lehet túlélni mentális rugalmasság nélkül. Aki nem tudja elviselni a kritikát, annak nincs helye a profik világában. A játékosoknak hétről hétre meg kell tudni küzdeniük a sérülésekkel, a szurkolók maró kritikáival és a sajtóval. A PFM egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy túl érzékeny játékosok vegyék körül, olyanok, akik szerencsétlen események hatására összeomlanak. Helyette azokra van szükségük, akik szó nélkül tűrik az élvonal okozta stresszt.
Az ausztrál Scott Miller egy évtizede költözött Angliába, és a Fulham erőnléti edzője lett. Hét különböző menedzser irányítása alatt dolgozott, mielőtt 2015-ben az ausztrál Newcastle Jets edzőjévé nevezték ki, amivel ő lett az A-League történetének legfiatalabb menedzsere. Miller szerint a PFM idejétmúlt, ugyanakkor napjainkban is nagy szükség van a hagyományos értékekre. „A PFM gyakran elutasító a sporttudományokkal és a pszichológiával, ugyanakkor nagy munkabírása és elszántsága miatt értékes, és másokat is inspirál – magyarázza. – Kedvelem a régimódi hozzáállást, a fegyelmet és a tiszteletteljes viszonyulást, de fontosnak tartom a sporttudományok és a pszichológia eredményeit is. A modern edzők nem hagyják figyelmen kívül a kulturális kontextust sem. Régen ezzel senki sem foglalkozott, az edző csak megmondta, hogy mit kell csinálni, és mindenki engedelmeskedett. A legjobb menedzserek a játékosok szükségleteit is figyelembe véve irányítanak.”
Gareth Southgate éppen így irányítja az angol válogatottat. Ahelyett, hogy ő maga megszórta volna feladatokkal a játékosait, kinevezett egy csomó edzőt és elemzőt, akik adott részterületekért feleltek. A csapat összeállításánál is támaszkodott a szakértőkre, és egyszerre kellett könyörületesnek és kíméletlennek lennie. Nem félt kihagyni az olyan nagy veteránokat, mint Wayne Rooney, akik nem teljesítettek elég jól.
Helyettük fiatal, győzelemre éhes játékosokkal töltötte fel a 3–3–2–2-es keretet, amit még Steve Holland segédedzővel dolgozott ki tavalyi, oroszországi látogatásuk alkalmával, amikor edzőpályát kerestek a világbajnokságra.
Annak érdekében, hogy a tapasztalatlan játékosok is megismerjék és átvegyék a győztesek mentalitását, Southgate 2017-ben felkérte Pippa Grange pszichológust futballszövetségi munkatársnak.
Grange segítségével az angol edző olyan környezetet teremtett, amiben a bizalom, a személyes felelősségvállalás és a szabadság voltak a legfontosabb értékek. Nem hagyta, hogy a korábbi kudarcok határozzák meg a játékosokat, helyette arra biztatta őket, hogy kellő bátorsággal és magabiztossággal írják újra a saját történetüket.
Szereplésüket a közösségi médiában nem erővel irányította, hanem a futballszövetség segítségével tréningeket szervezett, amin megtanulhatták, hogyan kerüljenek közelebb a szurkolókhoz. Talán a legnagyobb erénye mégis az, hogy kellően empatikus volt ahhoz, hogy megértesse a játékosokkal, sebezhetőnek lenni és a családot a karrier elé helyezni emberi dolog.
A világbajnokság kezdete előtt Danny Rose nyíltan beszélt a sajtóban arról, milyen sokat segített neki Southgate a depressziója legyőzésében.
„Az angol válogatott a megmentőm. Nem lehetek elég hálás Southgate-nek és az orvosi csapatnak” – ismerte el. A menedzser azt is megengedte, hogy Fabian Delph a torna közepén hazarepüljön harmadik gyermeke megszületése miatt. Ez éles ellentétben áll Fabio Capello nyolc évvel ezelőtti dél-afrikai munkájával, ahol szinte börtönként funkcionált az angolok tábora. Southgate azt is megengedte, hogy a játékosok dartsozzanak a sajtósokkal, városnézésre menjenek Szentpétervárra, és felfújható unikornisokkal pancsoljanak a regenerálódási szakaszban.
Az angol csapat boldognak, kiegyensúlyozottnak és összetartónak látszott a szabadidőben, a pályán pedig határozott célokkal küzdöttek, elérték történetük legnagyobb győzelmét, és bejutottak az elődöntőbe, amire 1990 óta nem volt példa. Southgate-nek volt bátorsága megtörni a PFM-kultúrát és a saját elképzelései szerint alakítani a dolgokat.
„Ha visszagondolsz egykori edzőidre, akár a leghatékonyabbakra is, látni fogod, hogy egy általuk elképzelt játékos létrehozásán dolgoztak, amihez több és több erőfeszítést kívántak – mondja Kaufman. – Ha szükséges volt, akkor megaláztatással, csúfolódással, gúnnyal érték el, amit akartak. Ez a módszer nem igényli a törődést, az empátiát vagy az emberek közti kapcsolatok erősítését. Southgate más módszert kínált.”
„Az eredmények mindenki számára egyértelműek – Anglia felülmúlta a várakozásokat. Lehet, hogy a siker oka a megváltozott környezet, amit Southgate teremtett. A játékosok lényegesen kevesebb feszültséggel éltek.”
A felfújható unikornisok sokat segítenek a meccs utáni regenerálódásban
Nem egyedülálló ez a hozzáállás: Mauricio Pochettino, Pep Guardiola és Jürgen Klopp ugyancsak gyakran megértőek, empatikusak, de a PFM számára a média kötöttségeket hoz: a férfiak közti érzékenykedésnek vannak határai. És ezt Southgate figyelmen kívül hagyta. Felkarolta a játékosait, mintha gyerekek lennének, ők pedig a bizalmukba fogadták az edzőt. Ezzel egy hatalmas szakadék tűnt el köztük.
„Az egyik legjelentősebb mozgatórúgó az apai szeretet újraértelmezése – magyarázza Kaufman. – A jelenlegi társadalomban egyre nagyobb az apák befolyása, akiknek empatikusnak kell lenniük. Tudniuk kell, hogy mit érez a gyermekük, és ha jól csinálják, ők is empatikus gyerekeket nevelnek majd. Az ilyen emberek sokkal jobban megértik a csapatdinamikát. Többé nem alfahímek akarnak lenni, hanem csapatjátékosok. Az edző megérti és ügyesen hangolja a játékosai érzelmeit és szükségleteit.”
A PFM számára a csapatdinamika és a játékosok közti kötődés szitokszók. Talán Graeme Sounessnél jobban senki nem ítéli el az ilyesmit. A skót Graeme Souness vérbeli PFM, olyannyira, hogy gyakran használja is a „proper footballer” frázist. Legutóbb Paul Pogba tapasztalhatta meg kedvességét.
Miután a Manchester United sztárja gólt lőtt a francia válogatott színeiben a világbajnokságon, Souness így kommentálta a látottakat: „Fegyelmezetlen volt, ez a legenyhébb kifejezés, amit használhatok rá”. Ez a vb végén történt, amikor Pogba a magasba emelte a trófeát, amit érett és önzetlen játékkal érdemelt ki. Olyannal, ami régebben nem volt jellemző rá.
A kérdés az, hogy vajon Souey akkor is így vélekedett volna, ha Pogba nem építette volna ennyire tudatosan az image-ét, nem lett volna felszabadult, és nem élvezte volna a dicsőséget. Ezeket, a modern futballra olyannyira jellemző dolgokat ugyanis a skót ki nem állhatja. A PFM számára ezek a jellem gyengeségei, durva kihágások, amik elterelik a figyelmet a győzelemről.
Souness, Gareth Crooks, Roy Keane és a korábbi profik milliói számára, akik Pogba hajszínével vannak elfoglalva, a labdarúgás csak biznisz, amit minden pillanatban véresen komolyan kell venni. Igen, még a fodrásznál is.
És pont itt van a lényeg: leginkább az változott meg, ahogy a játékosok kifejezik önmagukat. A PFM számára a kapcsolatteremtés a kocsmapultnál zajlott. Pogba és generációja a divatot, a zenét és a közösségi médiát használja erre, kivívva a PFM-ek megvetését. Ha a mai huszonévesek ilyenek, akkor a labdarúgók miért különböznének?
A PFM-ek szerint a hozzáállásuk nem álszent. „A frusztráltságuk abból fakad, amit ők elkötelezettségnek és a mezért való versengésnek hívnak – mondja Miller. – A fiatal játékosok a közösségi médiában élik az életüket, és ez gátolja a helytelen viselkedést, ugyanis bármit tesznek, az rögtön látható mindenki számára.
Pogba elhallgattatta a károgókat a nyáron
A közösségi média a labdarúgás része lett, és valójában kevésbé káros, mint kéthetes kocsmatúrára menni, majd beszámolni róla a Sky Sportson, mintha csak valami tréfa lenne az egész.” Lee szerint a jövőbeli terveknek is köze van a médiamegjelenéshez: „Ha elfogulatlanul megnézed, mit csinál valójában Pogba, akkor azt látod, hogy okos srác, aki tudja, hogy a játékos-pályafutása egyszer véget ér. Most éppen a brandjét építi, miközben kiélvezi az élet minden pillanatát.”
A PFM képtelen alkalmazkodni a megváltozott világhoz és a fiatal játékosokhoz, ebből pedig egyértelműen következik, hogy az élvonalbeli kluboknál meg vannak számlálva a napjai. De az idejétmúlt nézeteik kigúnyolása helyett inkább tegyük fel a kérdést: mit csinálhatna egy igazi férfi, mint Gareth? Nos, megölelheti őket, és megkérdezheti: „Mit tehetnék azért, hogy együtt jobbak legyünk?”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. októberi számában.)
