„El sem hiszem, hogy lemaradtam arról a gólról, mert…”

 

 

Illusztráció Bill McConkey Fordítás Gerendai Márk

A lányomnak vécére kellett mennie
Arsenal–Sunderland 2–1, Premier League, 2011–12
A „papa, ki kell mennem a vécére” bejelentés természetesen nem szokatlan egy hatéves szájából. De kissé idegesítő, ha korábban már körülbelül nyolcszor megkérdezted a kis hatévest, hogy kell-e pisilnie, mielőtt elfoglaltad a helyed az Arsenal Sunderland elleni hazai meccsén. Amint a játékvezető elindította a mérkőzést, mi célba vettük a mosdót, átverekedve magunkat a tömegen. Hirtelen hatalmas őrjöngés támadt: Robin van Persie egy percen belül megszerezte a vezetést. Őrület. Meglehetősen erőltetetten folytatódott a játék, de mivel a Sunderland kiegyenlített, a két csapat ismét egymásnak feszült az utolsó tíz percben. Aztán a kis hatévesnek ki kellett mennie megint. Átvágunk a tömegen újra. Ismét őrjöngés a hazai oldalon. Robin van Persie belövi a győztes találatot. „Hatalmas gól volt” – tájékoztat a segítőkész szomszédom, miközben visszaülünk a helyünkre, és lefújják a meccset. „Apa, itt semmi sem történik. Miért bámulod mindig az Arsenal meccseit?” – panaszkodik unottan a kis hatéves, aki azóta sem jött el velem újra.
Jon Spurling, Arsenal-szurkoló

A francia komposok sztrájkoltak
Manchester United–Borussia Dortmund 0–1, Bajnokok Ligája, 1996–97
1997 utolsó hetében Angliába utaztunk, hogy az elmúlt három évtized legjelentősebb mérkőzését láthassuk, a BL elődöntőjének visszavágóját az Old Traffordon. Akkoriban még nem terjedtek el az olcsó kompjegyek, így a több ezer Dortmund-szurkoló többsége különbusszal utazott. Egy ilyen busz a meccs napján, éjfél után pár perccel indult a Dortumundtól tizenkét kilométerre lévő Wittenből. Néhányan megemlítették, hogy túl későn keltünk útra, de végül időben érkeztünk Calais-ba, hogy elérjük a Doverbe induló reggeli kompot. Sajnos azonban éppen sztrájk volt. Nem indult egy hajó sem, nem jutottunk át a csatornán. Órákon keresztül várakoztunk, egyre keserűbb hangulatban. Amikor végre elindult egy komp, már délután volt, és tudtuk, határeset, hogy odaérjünk. A sofőrünk legjobb tömeges öngyilkossági kísérletei ellenére is lekéstük a meccset. Amikor a rádióban bemondták, hogy a
Dortmund megszerezte a győztes gólt, szokatlan módon ünnepeltünk: a gól még inkább elrontotta a hangulatunkat. Akkor értünk a pályára, amikor a csapat már lazított. Életem legrosszabb napja volt.
Manuel Steinhorst, Borussia Dortmund-szurkoló

Kidurrant a busz kereke
Plymouth–Fleetwood 0–2, angol negyedosztály, 2013–14

2013. augusztus 10., szombat volt, a Fleetwood pedig éppen a második idényét kezdte a League Two-ban. Mint mindig, akkor is nagyon vártuk a szezon első idegenbeli meccsét, ami akkor Plymouth-ban volt, a lehető legmesszebb bármely északi csapat számára, esetünkben körülbelül 490 kilométerre. Ha ezt megcsináljuk, bármire képesek vagyunk. A szurkolókkal tömött busz hajnali öt órakor indult a pályánktól, és minden rendben zajlott, amíg Bristolt el nem hagytuk. Egyszer csak egy hangos durranást hallottunk, és majdnem lesodródtunk az autópályáról. Durrdefekt! A buszvezető sikeresen lehozta a buszt a sztrádáról, és egy kocsma parkolójában állt meg egy kisváros, Worle területén, százötven kilométerre a stadiontól. Kihívtunk egy gumiszerelőt, aki egy óra múlva megérkezett, mi pedig délután egy óra körül ismét úton voltunk. Egyértelművé vált, hogy nagyon kell rohannunk, hogy a kezdésre odaérjünk. Háromkor még mindig húsz percre voltunk a pályától, így mindenki rátapadt a telefonjára, és a fejleményeket leste. Tíz percen belül David Ball hatalmas gólt szerzett, a buszban pedig ováció tört ki. Két perc múlva Ball duplázott, így tizenöt perc alatt kettő nullára vezettünk, bár mi még mindig a buszon ültünk. Huszonöt perc késéssel érkeztünk meg, a szurkolótársaink pedig rajtunk röhögtek. A meccs végig kettő nulla maradt, majd a lefújást követően azonnal buszra szálltunk, és hat órát utaztunk hazafelé.
Ryan Lea, Fleetwood Town-szurkoló

Azt hittem, anyukám nem fog elengedni
Anglia–NSZK 4:2, vb-döntő, 1966
Minden meccsre kimentem a Hillsborough-ra az 1966-os vébén, így a nyugatnémetek Uruguay elleni negyeddöntőjére is. A németek négy nullára nyertek, de a mérkőzés előtt a döntőre is árultak jegyeket. Persze senki sem sejtette, hogy Anglia bejut majd. A negyeddöntő összes mérkőzése ugyanazon a napon egyszerre kezdődött, így volt rá mégis egy kis esély. Úgy határoztam, nem veszek jegyet a döntőre, leginkább azért, mert azt gondoltam, hogy anyukám nem enged majd tizennégy évesen egyedül Londonba utazni. 1986 óta minden vébére elutazom, hogy láthassam az angolokat. Még 1990-ben kerültem legközelebb a döntőhöz, akkor az olaszok elleni bronzmeccset láthattam. Sohasem lesz még egy olyan lehetőségem, mint 1966-ban volt.
Steve Holmes, angol szurkoló

Kolo Touré eltakarta a gólt
Manchester United–Manchester City 2–1, Premier League, 2010–11

A manchesteri derbi egy egyre állt, én pedig az első sorban ültem. Körülbelül tizenkét perccel a vége előtt a City cseréi elkezdtek melegíteni előttem, közben pedig a labda Joe Hart tizenhatosán belülre került. Abban a pillanatban Kolo Touré valahonnan előkerült, és pont az orrom előtt elkezdett nyújtani. Egyszer csak mindenki felpattant, és őrjöngeni kezdett: „Micsoda gól!”, „Hihetetlen!”, „Döbbenetes!” – ordította a tömeg, és én is csatlakoztam, de nem tudtam, pontosan mi is történhetett. Talán Rooney fejelt egy gólt? Nem! Ollózás volt, amelyre Alex
Ferguson később azt mondta, hogy a legszebb, amit valaha látott. Köszi, Kolo!
Hugh Naughton, Manchester United-szurkoló

Esküvőn voltam
Manchester City–Huddersfield Town 10–1, angol másodosztály, 1987–88
Normális esetben már rég el kellett volna felejtenem egy Huddersfield Town elleni mérkőzést. Az 1987–88-as idényben jártunk, egy évvel korábban kerültünk a másodosztályba, és elhatároztam, hogy semmiképpen sem hagyom ki a meccset. Ennek ellenére megtettem, mégpedig egy esküvő miatt. Még csak nem is ismertem a házasodó párt, anyukám barátai voltak, de el kellett mennem, mert rajtam kívül senki sem tudott vezetni. Ennek ellenére nem gondoltam, hogy kihagyom életem eseményét, de amikor a ceremónia után bekapcsoltam a rádiót a kocsiban, teljesen megdöbbentem: a meccs, amire úgy vágytam, éppen most ment! Szinte elájultam, amikor hallottam az egymás után záporozó gólokról. A City végül tíz egyre megnyerte az egyik legemlékezetesebb mérkőzését, én pedig ott ültem az autóban egy esküvő után, ahol nem is ismertem a résztvevőket.
Lance Thomson, Manchester City-szurkoló

A buszvezető rossz pályához vitt minket
Bradford–Crewe Alexandra 2:0 angol negyedosztály, 1960–61
Ártatlan tizennégy évesként felszálltam a szurkolók buszára, hogy megnézzem a Crewe
Alexandra idegenbeli meccsét Bradfordban, jelenleg Bradford Park Avenue, nem összekeverendő a Bradford Cityvel. A busz nagyon korán indult Crewe-ből, de megállt valahol a Pennines­ban, egy kocsmánál. Mindenki leszállt, beleértve a buszvezetőt is, és úgy tűnt, jó néhány korsó sör lecsúszott. Csak a haverom és én voltunk a buszon fiatalok, ezért mi limonádét ittunk. Látszólag senki sem sietett, végül kettőkor indultunk a kocsmából, hogy odaérjünk a három órakor kezdődő meccsre. A sofőr a Valley Parade-re vitt minket, a Bradford City otthonába. A barátom és én magyaráztuk el a sofőrnek, hogy rossz pályához mentünk. Húsz perc késéssel érkeztünk meg a Park
Avenue-hoz, ez volt a jó hír, a rossz az, hogy a Bradford vezetett kettő nullára, és ez így is maradt a végéig. Talán jobb lett volna, ha a kocsmában maradunk.
Don Astley, Crewe Alexandra-szurkoló

Azt hittük, gyerekünk lesz
Leyton Orient–Brentford 1–1, angol harmadosztály, 2006–07
Tizenkilenc éven át egyetlen hazai meccset sem hagytam ki. Amikor azonban a barátnőm, akivel az első gyermekünket vártuk, kórházba került a londoni derbi előtti pénteken, természetesen boldogan törtük meg a hagyományt. Kit érdekel a meccs, ha végre szülők leszünk?! Bementünk a kórházba… és kiderült, hogy csak magas a barátnőm vérnyomása. Éjszaka minden rendben volt, és közölték, hogy másnap reggel elhagyhatjuk a kórházat, sajnos azonban az orvoshiány miatt nem tudták aláírni a papírjainkat, ezért maradnunk kellett, és végül az E10-es teremben néztük a döntetlennel végződő összecsapást.
Mat Roper, Leyton Orient-szurkoló

Az előttem álló fickónak túl nagy feje volt
Wolverhampton–Middlesbrough 1–0, angol első osztály, 1997–98
Az első meccs, amire elvittek, a Wolves–Middlesbrough találkozó volt. A két nagybátyám vitt el magával, és Robbie Keane találatának köszönhetően, aki éles szögből átemelte a labdát Mark Schwarzer felett, megnyertük a meccset. A gól tényleg gyönyörű volt, de én sajnos semmit nem láttam belőle, mert az előttem álló ember hatalmas feje eltakarta a jelenetet. Meg kellett várnom, amíg láthatom a tévében az ismétlést. Sohasem fogom elfelejteni, és még ma is dühbe gurulok, ha rágondolok.
James Fielden, Wolverhampton-szurkoló

Egy pasas pucér képeket mutogatott nekem a barátnőjéről
Franciaország–Skócia 0–1, vb-selejtező, 2007

A Tartan Army, azaz a skót válogatott szurkolói megtudták, hogy a franciák nem adtak el sok jegyet a találkozóra, ezért lehetőségük nyílt online jegyvásárlásra, aminek az lett a következménye, hogy a stadion minden pontján felbukkantak a skót drukkerek. Én sem tudtam a skót szektorba jegyet szerezni, így távol a társaimtól, egy Doogie nevű tipikus vörösessárga, elhízott, részeg skót mellett találtam magam. A félidőben, nulla nullánál beszélgetni kezdtem vele, és elmesélte, hogyan megy majd vissza Párizsba, hogy megkérje a barátnője kezét. A beszélgetésünk többször megszakadt, majd újraindult, ahogy valami izgalom támadt a pályán. Amint egyszer Craig Gordon kiöklözött egy lövést, cinikusan megjegyeztem, hogy biztosan gyönyörű lány lehet a kedvese. Doogie a képembe nyomta a mobilját, és kért, hogy nézzem meg. Ahogy rápillantottam, hogy lássam a legalább 120 kilós, meztelen, Jimmy Krankie-hasonmást, aki a nője, a stadion felzúgott, én pedig kihagytam James McFadden győztes gólját, a skót futball akkori legnagyobb sikerét. Doogie megölelt, és közölte, hogy imád, én pedig, hogy őszinte legyek, a meccs végére talán össze is házasodtam volna vele.
Scott Ross, skót szurkoló

Brazil szappanopera a műsoron
Corinthians–Bahia 3–0, Brazil Kupa, 2014
Olyasmi történt, ami nem hinném, hogy bárhol máshol a világban megtörténhetne: a futballmeccset áthelyezték, hogy ne ütközzön egy szappanoperával a tévében. Amíg talán lehetetlennek tűnik, hogy José Mourinhót és Arséne Wengert arra kérjék, kezdjenek később, mert éppen egy fontos szappanoperát vetítenek, Brazíliában ez gyakran megesik. Amikor Bahiában játszottunk, több Corinthians-szurkolóval együtt a 65. percben távoznunk kellett a meccsről. Korábban az ország legnagyobb szappanoperáját vetítették, és emiatt a meccs kezdetét este 10 órára tolták. Kettő nullára vezettünk, de ha nem indultunk volna el, lekéssük a vonatot. Miközben sétáltunk kifelé, hatalmas üvöltés támadt: belőttük a harmadik gólt is. Én elértem az utolsó vonatot, de a barátaimnak, akik maradtak, haza kellett sétálniuk az éjszaka közepén. Egy szappanopera miatt.
Fabio Murakawa, Corinthians-szurkoló

Apám el akarta kerülni a tömeget
Anglia–Görögország 2–1, vb-selejtező, 2001

Ez egyike a labdarúgás „hol voltál akkor?” nagy pillanatainak: hol voltál akkor, amikor David Beckham az utolsó pillanatban szabadrúgásból gólt lőtt a görögöknek, biztossá téve ezzel a kijutást a 2002-es vébére? Azt kellene válaszolnom, hogy a pályán ünnepeltem a többi angol szurkolóval együtt. De ehelyett azt kell mondanom a barátaimnak, hogy éppen az Old Trafford parkolójában sétáltam. Kihagytam azt, ami életem egyik legnagyobb pillanata lehetett volna, mert apám „el akarta kerülni a tömeget”. Amikor hallottuk, hogy felzeng az angol közönség, olyan háborút indítottam apám ellen, amilyet csak egy tizenegy éves tud. Hogy valaha megbocsátottam-e neki? Nem. Rendszeresen emlékeztetem rá. „Miért kellett korábban elindulni? – kérdezem mindig. – Mi volt otthon, ami fontosabb volt a meccs­nél?” Ő pedig csak néz rám válasz nélkül, összetörve. Tudja, hogy hibázott. Azóta sem mentem ki futballmeccsre.
Lee Warner, angol szurkoló

Korábban távoztam, hogy eladjak néhány magazint
Wimbledon–Manchester United 0–3, Premier League, 1996–97
Az 1996–97-es idény első napja volt, megtöltöttünk egy autót, és Manchesterből a Selhurst Parkba utaztunk, bár Murmanszkba könnyebben eljuthattunk volna, mint Dél-Londonba, és ezen sem a nagy forgalom, sem a rengeteg amatőr szurkolói magazin nem segített, amit szállítottunk. Az volt a tervünk, hogy eladjuk őket a meccs előtt és után. Minden jól ment, éppen az új kiadást vittük, szokás szerint tízezer példányt, de ahhoz, hogy el tudjuk adni, át kellett törnünk a tömegen a lefújás előtt. Kettő nullás United-vezetésnél kitörtünk a tömegből, és elkezdtük kiabálva árulni a lapunkat. A kiáltásunkat hamarosan elnyomta a stadionban feltörő ordítás. Ez csak a United harmadik gólja lehet, de azt nem tudtuk, hogy
David Beckham szerezte a félpályáról. Kihagytuk a korszak egyik legnagyobb gólját. A távozó tömeg a csodagólról beszélt, és egy ember odaszólt nekem, hogy láttam-e már ehhez hasonlót. Nem láttam soha, erről is lemaradtam.
Andy Mitten, Manchester United szurkoló

Elaludtam a vécén
Liverpool–Newcastle 2–1, Premier League, 2013–14

Az idény utolsó meccse volt, a Liverpool ellen játszottunk, nagyon jó volt a hangulat. A
Newcastle-szurkolók számára az évad utolsó jegyei aranyat értek, és mivel én szereztem egyet, úgy döntöttem, hogy az egész hétvégét
Liverpoolban töltöm. Ez a meccs előtti este kezdődött a szokásos látnivalók megtekintésével a városban. Hajnali négykor kerültem ágyba, de reggel tízkor ismét a kocsmában voltam, valahol az Anfield közelében. Nagyon jól éreztem magam, a mérkőzés előtt semmi bajom sem volt, a kezdésre azonban émelyegni kezdtem. Elfoglaltam a helyemet, és én is szurkolni kezdtem. Tíz perccel később rosszul lettem, és a mosdók felé vettem az irányt. Én sem tudom, miért, leültem az egyik vécére… és elaludtam. A következő kép, amire emlékszem, hogy az Anfield elsősegélyszobájában fekszem, és lemaradtam az egész meccsről. Még ennél is rosszabb, hogy kettő egyre elveszítettük a mérkőzést egy öngóllal, és két emberünket is kiállították. Több mint száz fontot költöttem a meccsre, amit végül kihagytam.
Sima, Newcastle-szurkoló

A bátyám meglátogatott Szingapúrból, és elfoglalta a helyem
Barcelona–Arsenal 2–1, Bajnokok Ligája-döntő, 2006
Azon a napon apámmal Párizsba utaztunk, és a zsebünkben voltak a jegyek az Arsenal első BL-döntőjére. A bátyám Szingapúrban élt abban az időben, de elrepült Franciaországba, hogy találkozhassunk a meccs délutánján. Egy aprócska baj volt csupán: csak két jegyet tudtunk szerezni a meccsre a három helyett. Ezt nem tudta a bátyám, ezért roppant boldognak látszott, amikor a Gare du Nordnál találkoztunk. Végül odaadtam neki az én jegyemet, végtére is ő átutazta a fél világot, hogy ott legyen. Amíg ő a Stade de France-ban tombolt este, addig én egy közeli kocsmában voltam egyedül. Persze lehetett volna rosszabb is, mondjuk akkor, ha a győzelemről maradok le.
Richard Pitts, Arsenal-szurkoló

Vesztésre álltunk
Hibernian–Falkirk 4–3, Skót Kupa-elődöntő, 2012–13
Korábban otthagytam a Skót Kupa elődöntőjét, mert a csapatom, a Hibs három egyes vesztésre állt, és borzasztóan játszott. Amire visszaértem Glasgow belvárosába a Hampden Parkból körülbelül húsz perccel később, már négy háromra vezettünk. Pech.
Brian McDonald, Hibernian-szurkoló

Éppen a visszavágóra vásároltam jegyeket
Bolton–Blackpool 1–0, Sherpa Van Trophy-döntő, 1. mérkőzés, 1988–89
Nem akartam kihagyni a Sherpa Van Trophy döntőjének visszavágóját a Blackpool otthonában, mert ezen múlt, hogy a Bolton a Wembleybe jusson. Így hát, amikor a klub szokatlan módon úgy döntött, hogy elkezdi árulni a jegyeket a lefújás előtt tizenöt perccel, akkor a jegypénztárak felé kezdtem sprintelni, hogy belépőhöz jussak. Amikor odaértem, hangos ünneplés tört ki a lelátókon: Julian Darby megszerezte a mérkőzés egyetlen gólját, amiről én teljesen lemaradtam. Végül azonban láttam a döntetlent a visszavágón, és a győzelmet a Wembleyben.
Paul Taylor, Bolton-szurkoló

Betartottuk a háromgólos szabályt
Newcastle–Arsenal 4–4, Premier League, 2010–11
Ha ez a szabály szóba jön, akkor a csapatod nem játszik túl jól. Newcastle-szurkolóként az a szokásunk, hogy ha a csapat kettőnél több góllal áll vesztésre, akkor a kocsma felé vesszük az irányt. Ezt a szabályt alkalmaztuk, amikor az Arsenal volt a vendégünk, és a félidőben négy nullás vesztésre álltunk. „Rendben, én a kocsmába mentem” – morogtam, miközben elhagytam a St. James Parkot, és hozzátettem valami olyasmit, hogy nem is jövök vissza addig, amíg Mike Ashley itt van. A kocsmában mutatták a tévében, ahogy az eredmény változik: egy négy, kettő négy, három négy és végül négy négy. A Newcastle éppen a Premier League történetének legnagyobb feltámadását mutatta be, én pedig a BBC tudósítóit hallgattam ahelyett, hogy a stadionban néztem volna a meccset. Ez megtanított rá, hogy sohase hagyjam ott a meccset lefújás előtt. A következő héten biztosra mentem, és a lefújás pillanatáig néztem a Blackburn elleni nulla nullás döntetlent.
Jack McLane, Newcastle-szurkoló

A Virtual Strikerrel játszottunk
Leyton Orient–Scunthorpe 0–1, angol negyedosztály, 1998–99
Ez volt a Leyton Orient első meccse a Wembleyben 1930 óta, amikor bajnoki meccset játszottunk ott. Az éveken át tartó eredménytelen küzdelem után a hűséges szurkolók szédülten sétáltak a szentély felé, magukba szívva a remek hangulatot, bízva a feljutásban. Társaságommal egy Baker Street-i kocsmában táboroztunk le, és felfedeztünk valami igazán nagyszerűt: a Virtual Striker játékgépet, ami olyan fejlett volt a FIFA 15-höz képest, mintha egy bakelitlemezt egy iPodhoz hasonlítanánk. Félelmetes bajnokságba kezdtünk tele izgalmakkal, kiöntött sörökkel, éles kiáltozásokkal. Meccsünk közelgő kezdőrúgásáról mindenki elfeledkezett. Fél korsó söreinket tragikus hirtelenséggel hátrahagyva rohantunk a metróhoz, majd nekivágtunk a Wembley felé vezető útnak, végül amikor lerogytunk a helyünkre, hallottuk, hogy a Scunthorpe már szerzett gólt. És az volt a meccs egyetlen gólja. Bárcsak kihagytuk volna a meccs többi részét is.
Si Hawkins, Leyton Orient-szurkoló

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. decemberi számában.)