El lehetne törölni az idegenbeli gól szabályát?

 

 

Szöveg Jonathan Fadugba Fordítás Bodnár Zalán

 

Sokan nem is tudták, Joan Maria Pou miért pont azt ordibálta, hogy „Kaiserslautern”, amikor Andrés Iniesta lövésre lendítette a jobb lábát, amely aztán rakétaként lőtte a labdát a Chelsea kapujának bal felső sarkába. De nem is volt fontos. Az utolsó percben jártunk a Bajnokok Ligája 2009-es elődöntőjének visszavágóján, és Iniesta gólja a Barcelona történetének egyik legszebb fejezetét írta meg aznap. Az első mérkőzésen a Camp Nouban a katalánok 0–0-t játszottak a Guus Hiddink irányította Kékek ellen, amely a londoni visszavágón Michael Essien góljával megszerezte a vezetést. A Barca BL-álmai halványultak. Úgy tűnt, minden elveszett. Aztán Iniesta az utolsó percben eltalálta a labdát. Katarzis.

 

A spanyol RAC1 kommentátorállásában Pou majdnem felrobbant az örömtől, hisztérikusan őrjöngött. „Kaiserslautern!” – üvöltötte Pou önkívületben, sikoltozott, majd’ felborogatta a stúdió berendezéseit. Arra utalt, hogy amikor az 1991–92-es sorozatban, története első BEK-serlege felé tartott a Barcelona, akkor is idegenbeli góllal jutott tovább a nyolcaddöntőben a német Kaiserslautern ellen. Pou nem bírta abbahagyni. „Kaiserslautern! Kaiserslautern! Kaiserslautern!” Nyolcszor üvöltötte az éterbe.

Eközben a Chelsea-drukkerek kis híján felrobbantak az idegtől. Négy elmaradt tizenegyest kértek számon a játékvezetőn, ráadásul csak a Barca idegenben szerzett gólja miatt estek ők ki. Michael Ballack mániákusan kiabált a norvég játékvezető, Tom Henning Övrebö arcába. A vérmes Didier Drogbát pedig eltiltották, miután beleüvöltötte a kamerába: „Kib…tt szégyen!”.

Persze, nem ez volt az egyetlen kiélezett, fontos párharc, amely idegenbeli góllal, gólokkal dőlt el. A következő évben Louis van Gaal Bayern Münchenje is így jutott túl a Manchester Unitedon a BL negyeddöntőjében (2–1, 2–3). „Nehéz megemészteni az ilyesmit” – panaszkodott a lefújás után Sir Alex Ferguson. Azóta hat párharc dőlt el az első számú európai kupasorozatban ennek a szabálynak köszönhetően, köztük a 2013-as Bayern–Arsenal, és annak az idénynek a végén a bajorok a serleget is a magasba emelhették.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban felvetődik: vajon ez a szabály nem támogatja túlságosan az idegenbeli csapatot, és nem készteti a hazaiakat óvatosabb játékra? Tavaly szeptemberben kétnapos UEFA-konferencián vitatták meg a kérdést Nyonban.
„Az idegenbeli gól súlya túlságosan nagy, olyan nagy, hogy azt nem is lehet többé megindokolni” – érvelt a konferencián Arséne Wenger, míg Ferguson, aki az UEFA nagyköveteként elnökölt az ülésen, azt mondta: „Nincs ennek olyan nagy jelentősége, amennyit tulajdonítunk neki… Amelyik csapat támadófocit játszik, az akár otthon van, akár idegenben, sok gólt fog szerezni.”

 

Az ezredforduló óta 22 BL-párharc dőlt el idegenben szerzett több góllal. A statisztikák azt mutatják, hogy átlagban a második meccsen van több idegenbeli gól, és az 1980-as esztendőktől évtizedenként egyre több az így eldőlő párosítás. Továbbá, míg az első és második meccseken a gólok aránya az 1960-as években – akkor vezették be a harmadik mérkőzés helyett, hogy ez döntsön – csaknem azonos volt átlagban (3.18 az első meccseken, 3.17 a visszavágókon), addig az elmúlt évtizedekben a második találkozók gólátlaga egyre magasabb.
A hazai meccs után idegenben továbbjutó csapatok száma is fokozatosan nő az 1960-as évek óta. „Talán a hátvédek kevesebb pénzt keresnek – fogalmazott viccesen Rafa Benítez. – Vagy a csapatok nem olyan negatívan állnak a dolgokhoz, mint régebben.”
Mindezek ellenére fel kell tennünk a kérdést: itt az ideje megszüntetni az idegenbeli gólra vonatkozó szabályt?

Egy olyan futballkorszakban, amelyet száguldó sebességgel változtat folyamatosan a modernizáció, esetleg avíttnak tűnhet ragaszkodni az európai meccseken egy olyan szabályhoz, amely pillanatokon belül 50. születésnapját élheti meg. 1965 előtt, ha a két meccs után ugyanannyi gólja volt a két csapatnak, akkor harmadik meccs következett, általában semleges pályán. Ha ott sem dőlt el semmi, még hosszabbítás után sem, akkor pénzfeldobás döntött a továbbjutásról. Kegyetlen mód volt ez, háromszáz percnyi futball után.
A változtatásokra az 1964–65-ös idény után támadt igény. Abban a sorozatban a Liverpool úgy jutott be a BEK elődöntőjébe, hogy megnyerte a pénzfeldobást a Köln ellen. „A játékvezető elővett egy vékony műanyag korongot, az egyik oldala piros volt, a másik fehér” – írta Horace Yates a Liverpool Echóban. A Liverpool csapatkapitánya, Ron Yates nyerte meg az érmefeldobást, de az egész művelet egy bohózatra hasonlított. Az első feldobás után az érme egyik oldalán sem landolt, hanem belefúródott a Feyenoord stadionjának, a De Kuipnak a puha, sáros gyepébe. Meg kellett ismételni.
A következő idénytől bevezették a több idegenbeli gól szabályát. A Honvéd volt az első kedvezményezettje az új módszernek, a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) nyolcaddöntőjéből a Dukla Prága ellen 4:4-es összesítés után így jutott be a legjobb nyolc közé. Hasznos ötletnek bizonyult a módosítás. Európát széltében-hosszában beutazni költséges mulatság volt, a vendégcsapatok jelentős hátrányban voltak. Egy példa arra, hogy mennyire: a Manchester United, amely az 1967–68-as kiírásban megnyerte a BEK-et, a trófeáig vezető útja során nem tudott idegenbeli meccset nyerni. Az Everton lett viszont az első angol csapat, amely kárvallottja lett az újításnak, miután a BEK 1970–71-es sorozatának negyeddöntőjében 1–1-es összesítéssel volt kénytelen búcsúzni Puskás Ferenc Panathinaikosza ellen.
A Goodison Parkban 1–1 lett az eredmény, és az Everton úgy utazott Athénba, hogy tudta, gólt kell szereznie ahhoz, hogy az elődöntőbe juthasson. Azonban fogalma sem volt, milyen hangulat vár rá. „Pokoli volt a légkör, szinte képtelenségnek tűnt, hogy abban az atmoszférában az angolok gólt szerezzenek. A futball a legcsúnyább arcát mutatta” – jelentette a Liverpool Echo.

 

„A Goodison Parkban, az első meccs vége felé a görög játékosok már tartották az eredményt, és folyton odaszóltak nekünk: »Athén! Majd meglátjátok, mi lesz Athénban!« – idézte fel később Joe Royle. – A meccs előtti éjjel a szurkolók megszállták a szállodánk környékét, és járatták a motorjukat, hogy ne tudjunk aludni.”
„Ki voltunk téve a görög csőcselék kénye-kedvének – emlékezett vissza a cserejátékos, Roger Kenyon. – Tapasztalataim szerint a Panathinaikosz összes szurkolója láncdohányos volt, és mindannyian hurutos köhögésben szenvedtek.”
Veszélyes helyek, ellenséges tömeg, hosszú utazás, félelmet keltő légkör – csak néhány tényező azok közül, amelyek Nyugat-Európából nézve ijesztővé tették ezt a játékot. „Téglákkal betörték a szélvédőt, és az egyik oldalsó ablakot a buszunkon – eleveníti fel Maurice Malpas a Dundee United 1984-es BEK-elődöntőjének visszavágóját Rómában. – Szabályos utcai háború volt. Rendőröket sehol sem láttunk.”

A szabály célja az, hogy kiegyensúlyozottabbá tegye a hazai és idegenbeli meccseket. „Létre hoztunk egy mesterséges szabályozást, hogy elkerüljük a harmadik meccseket – mondja a FourFourTwo-nak Andy Roxburgh, az UEFA korábbi technikai igazgatója. – Próbáltuk kapacitálni a csapatokat, hogy idegenben is támadjanak.”
A legtöbben üdvözölték az új szabályt, de természetesen nem maradtak el a kritikák és a félreértések sem. 1969 őszén a Liverpool úgy esett ki a Vásárvárosok-kupájából a portugál Vitória Setúbal ellen, hogy a pályán derült ki: a szabály minden pontja még nem tisztázott. Az első meccset a portugálok nyerték odahaza 1:0-ra, a visszavágót a Liverpool 3:2-re. A lefújáskor az angol játékosok azt hitték, hogy mivel összesítésben 3:3, még jön egy hosszabbítás. Ám a játékvezető közölte, hogy vége, idegenbeli gólokkal a Setúbal jutott tovább.
Mára azonban a szabály már egy kissé anakronisztikussá vált. A modernebb stadionok, a könnyebb, gyorsabb és olcsóbb utazások, a játékosok modernebb felkészítése és nagyobb teherbírása miatt már nem indokolt, hogy ne legyenek harmadik meccsek, hiszen az idegenbeli gólok szabálya már nem mindig felel meg annak a célnak, amely miatt bevezették. Az is erősen vitatható, hogy valóban előnyt jelent-e a Bajnokok Ligája csoportgyőzteseinek, hogy a nyolcaddöntőben ők játsszák hazai pályán a visszavágót.

„Mert mi történik? Pont az ellenkezője, mint amiért létrejött a szabály – érvel Roxburgh. – A hazai pályán játszó csapatok annyira félnek attól, hogy otthon gólokat kapnak az első meccsen, hogy nem mernek támadni, óvják a góltól a kapujukat, és majd inkább idegenben vezetnek akciókat, mert az ott szerzett gól többet ér.”
„A kontratámadásokra épülő játék hazai pályán már része a futballnak, de csak hat-hét éve jelent meg az európai kupákban – mondta Ferguson 2009-ben. – Mi még varázslatos futballal nyertük meg 1999-ben a BL-t, de aztán fájó szívvel változtatnunk kellett a játékstílusunkon, mert a kontratámadások révén olyan csapatok vertek meg minket, mint a PSV és az Anderlecht.”
Luciano Spallettinek a Románál bevezetett 4–6–0-s hadrendjét a 2007-es Olasz Kupa-döntőben koronázták meg, amikor is a fővárosiak pont olyan játékkal verték meg 6–2-re az Intert, amilyenről Ferguson beszélt. Ő első kézből szerzett tapasztalatokat a Roma játékáról a 2006–07-es BL-sorozatban, amelynek negyeddöntőjében találkozott az MU és a Roma. Az első meccsen az olasz fővárosban a hazaiak 2–1-re nyertek, de a visszavágón Ferguson a gyors, hirtelen ritmusváltásokra épülő kontratámadásokra helyezte a hangsúlyt. A vége 7–1 lett. Úgy tűnik, működött a dolog: a következő idény végén a United el is hódította a serleget, és négy év alatt háromszor jutott döntőbe.

Egyre gyakoribb az olyan meccs, ahol a vendégek birtokolják többet a labdát, ők erőltetik a gólszerzést, míg a hazaiak berendezkednek hátul, és az ellentámadásban bíznak. A Real ugyanezt tette tavaly a BL elődöntőjének müncheni visszavágóján, és 4–0-val intézte el a Bayernt. „Ez a tendencia megállíthatatlan, ma már a legjobb csapatoknak begyakorolt variációjuk van a gyors ellentámadásokra – magyarázza Roxburgh. – A kontrajáték reneszánszát éljük: labdaszerzés valahol a középpályán, és máris három-négy játékos robban ki, hogy befejezze a kontrát. El kell ezen gondolkodnunk.”
A modern élet tempója miatt sem volna akadálya a harmadik meccs újbóli bevezetésének. „Manapság a csapatok folyton utaznak” – mondja az FFT-nek Benni McCarthy, aki főszerepet vállalt abban, hogy 2004-ben a Porto búcsúztassa a Manchester Unitedot a BL-ben. „A vonatok és a buszok kiválóak, a repülők gyorsak és kényelmesek.” „Már a jet lag-hatás (időzónabetegség – a szerk.) is egyre elhanyagolhatóbb – teszi hozzá Sol Campbell. – Bár egy idegenbeli meccsre utazás többet kivesz belőled, mint gondolnád.”
Tagadhatatlan, hogy a modern futballban fontos tényező a pályák minősége is – egyes csapatok hibátlan gyepen fogadják ellenfelüket, mások egy „dagonyázóban”. „Sohasem lesz jó foci rossz pályán” – jelenti ki Wenger, és ez sokat elárul a mai futballról. Pep Guardiola, még a Barcelona edzőjeként nagyon elégedetlen volt egyszer a San Siro talajával, a katalánok panaszt nyújtottak be a Milan ellen az UEFA-hoz, mondván, hogy „egy órával a kezdés előtt még tocsogott a víz a pályán”.

 

 

A technikai fejlesztés is fontos tényező. Ma már mindent rögzítenek és elemeznek. Egy távolabb fekvő európai város csapatához utazni ma már nem „ugrás az ismeretlenbe”. „A csapatok taktikai tudása manapság sokkal nagyobb – állapítja meg Campbell, aki Arsenal-játékosként gólt szerzett a 2006-os BL-döntőben. – Kevés a titok, nincs az, hogy elutazol idegenbe, és fogalmad sincs, mit játszaik a hazai csapat. Tudod, hogy mire számíthatsz.”
Már nem a szemgolyóé a főszerep. Statisztikai adatok, információk, koefficiensek, különböző rangsorok segítik a szakembereket ahhoz, hogy minél többet megtudjanak az ellenfélről.
Az európai együttesek túl jól ismerik egymást és a körülményeket ahhoz, hogy fontos legyen az idegenbeli gól szabálya. Dél-Amerikában vagy az afrikai versenysorozatokban még mindig van értelme, mert szélsőségesen eltérő éghajlat és terepviszonyok várják a csapatokat. Amikor a San Lorenzo ment La Pazba, megmérkőzni a Bolivarral a Libertadores-kupa előző kiírásában, a játékosok Viagrát kaptak, hogy segítse a vérük oxigénellátását a 3650 méteres magasságban. „Quito is magasan volt, de ez sokkal durvább” – mondja az Olénak a San Lorenzo vezetőedzője, Edgardo Bauza.
Visszatérve Európába, Roxburgh, aki 18 évet töltött el az UEFA-nál, és napi kapcsolatban állt az elit edzőkkel, úgy látja, az edzők egyre kevésbé lelkesednek az idegenbeli gól szabályáért. „Inkább nem kedvelik, mint igen. Úgy veszem észre, sokukat foglalkoztatja, hogyan lehetne új távlatokat nyitni ebben a kérdésben.” Ahhoz, hogy eltöröljék e szabályt, másik megoldást kell találni. Jelenleg nincs komolyan vehető alternatíva. Ahogy az UEFA fogalmaz: „Nincs konkrét terv arra, hogy elfelejtsük ezt a szabályt”.

Eközben néhányan – köztük Campbell – továbbra is támogatják a jelenlegi gyakorlatot. „Azt hiszem, ez támadóbb felfogásúvá teszi az együtteseket – érvel. – A kiscsapatok is mernek támadni egy sztárklub ellen idegenben, mert tudják, ha csak egyszer is betalálnak, az rendkívüli fontosságú a párharcban. Ez ösztönzőleg hat és erőt kölcsönöz, növeli az izgalmakat is.”
A vélemények megoszlanak, de amíg nincs B-terv, addig az idegenbeli gólok szabálya él és virul. „Azt akartuk, hogy az idegenben játszó csapatok támadjanak – jut a végső következtetésre Roxburgh. – Ám most védekezni kényszerülnek. Jó döntés volt anno bevezetni, de itt az ideje felülvizsgálni ezt a szabályt.”

Didier Drogba kétségtelenül egyetért vele.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. áprilisi számában.)