Egy nem mindennapi sztori: mit keresett Sócrates Angliában?

Szöveg Joe Brewin

Azt mondják, csak az kap, aki kér. Ennek ellenére gyakran egy udvarias kéréssel csak annyira jut az ember, mintha egy partra vetett bálna próbálna meg triatlonozni. Néha muszáj kezdeményezni.

De az is előfordulhat, ahogyan az történt Simon Clifforddal, hogy összebarátkozol gyerekkori futballcsapatod új brazil szerzeményének apjával, megtanulsz egy nyelvet két hónap leforgása alatt, és meggyőződ a feleséged, hogy érdemes mintegy kétmillió forintnyi hitelt felvenned, és Dél-Amerikában kutakodnod Pelé, Romário és Zico után.

Az akkor a húszas évei végén járó Clifford egyszerű tanár volt Leedsben, és nagyon szeretett fiatalokat edzeni. Meglehet, kicsit tapasztalatlan volt, de erősen kitartott hite mellett, hogy az angol labdarúgásból hiányzik valami.

„A legelső Middlesbrough-mérkőzésem óta rajongok a futballért – mondja a FourFourTwo-nak. – Kedveltem a kreatív játékosokat, a kedvencem a Boróban Terry Cochrane volt. Amikor láttam a brazil válogatottat az 1982-es világbajnokságon, azt gondoltam magamban, hogy ezt hívják labdarúgásnak. Angliának drukkoltam azon a tornán, de beleszerettem a brazil válogatottba. Mindegyik játékos csodálatosan kezelte a labdát, és rendkívül ügyes volt. Amikor az angol csapat nem jutott ki az 1994-es vb-re, megnéztem a Graham Taylor: An Impossible Job című dokumentumfilmet, és szomorú voltam, hogy nekünk csak ennyire futja. Elkezdtem tanulmányozni, milyen futballt játszik Hollandia és Olaszország, és ugyanezt tettem volna Brazíliával is, de nem találtam hozzá megfelelő anyagot.”

ÚJ SZTÁR A SAO PAULÓBÓL

Éveken át ennyi volt Clifford érdeklődése. A történet akkor változott meg, amikor 1995 októberében a csapata tagja lett Osvaldo Giroldo Júnior, avagy Juninho Paulista Sao Paulóból.

„Amikor Juninho megérkezett a Boróba, felhívtam a klubot, hogy beszélhetnék-e vele edzői minőségemben. Így nem sokra jutottam, de az apja mögöttem kapott helyet a lelátón. Akkor még nem beszéltem portugálul, de egy kicsit tudtam spanyolul, szóba elegyedtem vele.”

Osvaldót, az apát elbűvölte, így nem sokkal később a legtöbb estét már a brazil családnál töltötte. Ezután könyvek és kazetták segítségével megtanult portugálul, hogy könnyebben társalogjanak.

„Az apja miatt alakult ki köztünk barátság. Tanítottam, utána megtartottam az edzéseket, majd átmentem hozzájuk, este héttől tizenegyig a labdarúgásról beszélgettünk. Egyszer egy Boro-meccs napján voltam hozzájuk hivatalos. Hatalmas hóesés volt, a feleségem abban sem volt biztos, hogy elindulhatok. Mégis útra keltem, a mérkőzést elhalasztották, és nagyjából nyolc óra alatt értem oda Leedsből, mert útközben karamboloztam. Mégsem hátráltam meg, és szerintem ez a kitartás acélozta meg a kapcsolatunkat. Különleges nap volt.”

Nem kizárólag Cliffordot zavarta, hogy milyen helyzetben volt az angol labdarúgás a kilencvenes évek közepén.

„KAPTAM TŐLE EGY ARANY MARLBORÓT. KILENC ÉVIG DOHÁNYOZTAM MIATTA”

„Juninho nem is akarta elhinni, milyen állapotok uralkodtak az edzésen, és hogy mennyien nem gyakoroltak rendesen. Meg is kérdezte tőlem, hogy minden klub ilyen-e Angliában. Amikor arról beszélt, milyen futsaledzésekel készültek gyerekkorában, elkezdtem odafigyelni. Nagyon érdekes volt. Kaptam tőle néhány labdát, és ezeket elkezdtem használni a gyakorlásokon. Éreztem, hogy erre nagy szükségünk van. Egy nap azzal álltam elő, hogy szeretnék elutazni Brazíliába. Azt mondta, ha elmegyek, majd meglátom, hogy bármelyik amatőr csapat profibb módszereket alkalmaz, mint angol társaik. Azt hittem, túloz, de úgy voltam vele, menjünk, és majd meglátom. Azt is mondtam neki, hogy szeretnék megismerkedni Pelével, Zicóval és Carecával, a példaképeimmel. Osvaldo azt válaszolta, hogy ezek elég elfoglalt emberek, a fia hiába brazil válogatott, még ő sem találkozott mindegyikkel.”

Clifford faxokat küldözgetett különböző nagykövetségekre, de mindenhol falakba ütközött. Így aztán alig néhány címmel a tarsolyában 1997 nyarán elindult Sao Paulóba.

„Az első napok zordan alakultak, nem történt semmi. Aztán az egyik lépés következett a másikból. Felvettem a kapcsolatot néhány helyivel, majd az ottani sajtó is a segítségemre sietett. A Folha című helyi lapban megjelent egy cikk, és a BBC is foglalkozott velem. Hirtelen mindenki segíteni akart.”

Sokszor nem is akárkik. Rivellino és Careca is felajánlkozott. Néhány nappal később Zico és Romário társaságában nézte meg az egyik mérkőzést. Amikor hazatért, nagyot fordult körülötte a világ.

„Glenn Hoddle szövetségi kapitány hívott telefonon, és megkérdezte, mit tapasztaltam. Ő maga is szeretett volna hasonló célból Dél-Amerikába utazni, de végül a szövetség megtorpedózta a tervet. Ez ma már nevetségesen hangzik, de akkor még nem volt ilyen kicsi a világ. Kissé bántott, hogy ott kell hagynom a tanítást, de úgy éreztem, teemdőm van a labdarúgásban. A brazil kormány már az ötvenes évek óta támogatta a sportot, jócskán lemaradtunk. Nem akartam elhinni, amit látok.”

Clifford a futsal iránt is nyitott volt, mert megfigyelte, hogy a játéknak ez a fajtája az alapja a brazil focisuliknak, és olyan képességek fejlődnek általa, amelyek a nagypályás futball során kevésbé. A Lego cég például egymillió fonttal szállt be a projektbe. Hirtelen több mint 40 országban jöttek létre ilyen sulik hat kontinensen.

A NAGY MEGKÖRNYÉKEZÉSEK

2004. november 20. Clifford a Garforth City öltözőjében tartózkodik, és nézi, ahogy az ötvenes éveiben járó figura bemelegítő mozdulatokat tesz, miközben száll a cigarettafüst.

Ha az ember a Sócrates nevet kapta a keresztségben, maga döntheti el, milyen módszerrel melegít. A mesés 1982-es vb-csapat tagja épp a Northern Counties East Football League-ben készül pályára lépni.

Ugrottunk az időben, érdemes áttekinteni, hogyan is jutottunk el idáig. Clifford 2003-ban megvásárolta a tizedik osztályban küzdő csapatot, mert új kihívásra vágyott. Focisulijai ekkor már nagy népszerűségnek örvendtek, és menet közben elbántak néhány nagyobb és tradicionálisabb ificsapattal.

„Több lehetőséget is elengedtem, mert a kiszemelt együttesek túl magasan voltak a piramisban, de a Garforth jó lehetőségnek tűnt. Nagyobbat nyújtózkodtam, mint ameddig a takaróm ért, de fiatal és céltudatos voltam.”

Az eredeti terv az lett volna, hogy a háttérben marad, és arra használja a klubot, hogy az iskoláit promótálja, de a 2004–05-ös idény második fordulója után átvette a szakmai irányítást, mivel elődje, Jimmy Martin lemondott. Hamarosan megkörnyékezte a Manchester United, a Leeds és az angol válogatott egykori középpályását, Lee Sharpe-ot.

„Akkoriban a Bravo Tv közvetítette a brazil mérkőzéseket, és állandó stúdióvendég voltam James Richardsonnal egyetemben. Egy nap Sharpe-ot is behívták, és utána leültünk meginni valamit. Beszélgettünk a Garforth-ról, és komolyan érdeklődött. Elkaptuk a ritmust, megnyertünk jó néhány mérkőzést, és feljebb kerültünk a tabellán. Rájöttem, hogy egész életemben elkötelezett leszek a csapat iránt, ezért stratégiát váltottam, és a Garforth-ra koncentráltam. Még brazilabbá akartam tenni a csapatot, hogy ezzel segítsem az iskolákat. Szerettem volna megszerezni Zicót és Carecát.”

A Yorkshire Evening Post újságírója, Paul Robinson így látja: „A Garforth teljesen hétköznapi non-league csapatból olyanná vált, amelyik körül mindig történt valami. Akadtak, akiket ez irritált.”

Brett Renshaw, a Garforth csapatkapitánya még ennél is tovább megy: „Mindenhol utáltak bennünket – állítja. – Mindenki hallott rólunk, és mindenki azt akarta, hogy elbukjunk. Ettől csak még keményebbek lettünk, de Clifford kapta a legnagyobb ütéseket. Mindenki sértegette.”

A csapat egy másik korábbi játékosa elmondta, Clifford egészen odáig elment az ellenségeskedésben, hogy olykor szándékosan elkésett, meccs közben hangos zenét kapcsoltatott be, rendszeresen váltogatta játékosai mezszámát, valamint rózsaszínre festette a vendégöltözőt.

„Bármire képes volt, hogy bosszantson másokat, és mérkőzést nyerjen – mondja nevetve Renshaw. – Egyszer egy nagyon jó csatár volt az ellenfél csapatában, akiről Clifford megtudta, hogy tejesember. A csapat szurkolói közül sokan rendeltek tőle reggelre, hogy ezzel is fárasszák.”

Clifford azért is kemény harcot folytatott, hogy elfogadtassa a futsalt a labdarúgószövetséggel és más szakmai testületekkel.

„Akkor már hét esztendeje küzdöttem. Howard Wilkinson volt a szervezet technikai igazgatója, és egyáltalán nem támogatott.”

Elszántságát azonban nem vetette vissza a sok kudarc, és Robinson, a Yorkshire Evening Post riportere rendkívül hálás volt neki, amikor azt a fülest kapta tőle, hogy Sócrates Nyugat-Yorkshire-ba érkezik. Clifford korábban Alex Bellos újságíróval is barátságot kötött, aki megkörnyékezte a brazil sztárt, és felkeltette az érdeklődését.

„Azt a választ küldte, hogy benne van – idézi fel mosolyogva Clifford. – Mire megérkezett, már a tabella élmezőnyében voltunk.”

A GARFORTH ÁTMEGY XXL-BE

Egy fagyos novemberi estén a hatvanszoros brazil válogatott legenda gépe leszállt a manchesteri repülőtéren, ez 15 évvel azt követően történt, hogy a támadó középpályás 1989-ben szögre akasztotta a cipőt a Botafogóban. Még csak pénzt sem kért a tíznapos kiruccanásért. Csak a költségeit állták, és a láncdohányos brazil alig várta, hogy cipőt húzzon a lábára.

Nemcsak Garforth város őrült meg a hírtől. A médiaérdeklődés és mezrendelés Japántól Peruig terjedt. Újdonsült csapattársai szintén lázba jöttek az izgalomtól.

„A mérkőzés előtti estén számos újságíró hívott, hogy adnék-e nekik interjút délelőtt, mivel a meccs délután háromkor kezdődött – idézi fel Renshaw. – Rengeteg közvetítőkocsi érkezett, én pedig egyikről a másikra jártam, és nyilatkoztam. Sorra jöttek a kérdések, például, hogy Sócrates a legnagyobb, világbajnokságot nem nyerő csapat kapitánya volt, most pedig én leszek az ő kapitánya, hogy érzem magam, és ehhez hasonlók. Ilyesmikre nem is gondoltam.” Mezek is készültek a különleges alkalomra, öt fontba került egy. Addig átlagosan 200 néző látogatott ki a hazai mérkőzésekre, de ezúttal 1350-en voltak kíváncsiak a Tadcaster Albion elleni összecsapásra.

„A találkozó kezdete előtt a játékosok az öltözőben gyülekeztek, és arról beszélgettek, hogy vajon mi lesz – emlékszik vissza Renshaw. – Aztán egyszer csak besétált Clifford és Sócrates, utóbbi köhögött és krákogott. Mindenki gondolta, hogy elszívott néhány cigit. Nem nézett ki valami jól, mondtam is magamban, hogy ez a fickó nem fog itt focizni. Pedig lenyűgöző volt. Elbeszélgetett velünk, viccelődött, ismerkedett. A szponzor hozott neki egy pár cipőt, de kiderült, hogy nem jó a méret, ezért a fiziológusét vette fel. Az első másodperctől kezdve mindenki szívesen volt a közelében.”

Fontos mérkőzés várt a csapatra, mivel a győzelem azt jelentette volna, hogy átveszi a vezetést a tabella élén. A brazil vendég a kispadon kezdett, sajnos Sharpe nem volt mellette, mert éppen Thaiföldön vett részt egy valóságshow forgatásán. A félidőre már 2–0-ra vezetett a Garforth Andy Rowan és Nick Manousios góljának köszönhetően. Amikor viszont hatvan perc telt el a meccsből, már 2–2 volt az állás.

„Kezdtem kicsit összezavarodni – mondja Clifford. – Az emberek azért jöttek, hogy lássák őt, de közben nyernünk kellett volna. Be kellett melegítenie egy kicsit, ami nagyjából egy cigaretta elszívását jelentette.”

A házigazda tizenegyeshez jutott, de Sócrates még mindig a dohányzásával volt elfoglalva. A 77. percben megszólalt a hangosbemondó. „Lejön a kettes számú Higginbottom, beáll a hatos számú Sócrates!”

„Tisztán emlékszem, hogy amikor pályára lépett, az egyik öreg fickó odaszólt a társának a lelátón, hogy ez aztán k…vára nem tud futni – mondja mosolyogva az újságíró, Robinson. – Tényleg nem ő volt a leggyorsabb.”

Sócrates később beismerte, hogy abban a pillanatban, amikor beküldték, szörnyű fejfájás kezdte gyötörni. Ennek ellenére mégis elbűvölte újdonsült csapattársait.

„Fantasztikus volt, ahogy hozzáért a labdához, tisztán látszott, hogy korábban profi labdarúgó volt – állítja Renshaw. – Nem futott valami sokat, de amikor megszerezte a labdát, mindenki azon gondolkodott, vajon hogy csinálta. Magára a mérkőzésre nem nagyon emlékszem, de hatalmas élmény volt!”

A végeredmény 2–2 lett, és az optimista Clifford elégedetten nézett bele a BBC Football Focus című műsorának kamerájába, miközben megállapította: „Reméljük, kicsit helyreáll az erőnléte, mert a jövő héten hazai meccsen a Pontefract Collieries ellen lépünk pályára”.

VADIÚJ SZOKÁS

A nagy visszatérés azonban sajnálatos módon mindössze egyetlen mérkőzés erejéig tartott. Amikor a gyengélkedő Pontefract 470 néző szeme láttára 2–0-ra legyőzte a Garforth csapatát, Sócrates a kispadon ült.

Clifford számára azonban a brazil ikon jelenléte hatalmas siker volt, és nem ő volt az utolsó sztár, aki a Wheatley Parkba látogatott.

„Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő volt az első, akit sikerült odavinnem – mondja Clifford. – Ő is nagyon hitt abban, amit Angliában szerettem volna megvalósítani. Egy kicsit szembementem a fősodorral akkoriban, mert úgy éreztem, hogy erre van szükség. Ő is ilyen volt, úgyhogy sokat beszélgettünk esténként kisebb ügyekről, amelyeket esetleg együtt valósíthattunk volna meg. Ugye, tudtam portugálul, ezért minden este szórakoztattam, végigjártuk Leeds összes éttermét, órákat beszélgettünk sörök mellett, és minden alkalommal megkínált cigarettával, miközben azt kérdezte, »A testvérem vagy, vagy nem vagy a testvérem?«. Végül elfogadtam egy cigarettát, amikor pedig hazament, kaptam tőle egy doboz arany Marlborót aláírva. Amikor indult, azt mondta, »Most már legalább van egy kedvtelésed«. Kilenc évig dohányoztam miatta.”

Sócrates látogatása – kinézett a Manchester United edzőpályájára, ahol Alex Fergusonnak nem jutott eszébe a brazil neve, megtekintett jó néhány focisulit, és tiszteletbeli diplomát vett át a Leeds Metropolitan Egyetemen – számos más híresség előtt taposta ki az utat. Carlos Alberto, az 1970-es világbajnok brazil válogatott csapatkapitánya („Mindig mosolygott” – így Renshaw) jött még segíteni, az unokaöccse pedig a felkészülési időszakban a Garforth-ban edzett. Careca 2005-ben állt be a Guiseley ellen.

„ROMÁRIO AZÉRT NEM VÁLLALTA, MERT IZGULT, HOGY A GARFORTH-BAN LÖVI AZ EZREDIK GÓLJÁT”

„Néhány évvel fiatalabb volt Sócratesnél, és nagyon komolyan vette magát” – állapítja meg Clifford. Nem volt azonban annyira lenyűgöző, mint Sócrates, aki sajnálatos módon 2011 decemberében, 57 éves korában meghalt.

„Careca nagyon magasan hordta az orrát – említi meg Renshaw. – Lőttem egy gólt azon a mérkőzésen, és mindenki odarohant hozzám ünnepelni, kivéve őt.”

És még kik jöhettek volna! Cafu, aki három egymást követő világbajnoki döntőben lépett pályára, igent mondott, miután 2008-ban otthagyta a Milant, de végül kihátrált. Romário szintén majdnem elvállalta.

„A tengerparton tárgyaltunk vele, és nyolcmillió fontot kapott volna, ha elvállalja – emlékezik Clifford. – Végül azért nem jött, mert azon izgult, hogy esetleg nálunk lövi be pályafutása ezredik gólját, és nem akarta, hogy ez kerüljön a neve mellé.”

A régi barát, Juninho azért nem jött végül 2010-ben, mert az Ituano – amelynek elnöke is volt – kiesésre állt a Paulista-bajnokságban, és be kellett állnia az utolsó meccsre, ahol gólt is szerzett, és ezzel megmentette csapatát a búcsútól.

A Garforth kétszer jutott fel három év alatt, amíg Clifford irányította. Emellett a korábbi világbajnok rögbijátékos, Clive Woodward meghívta őt segédjének, amikor a Southamptonnál igazgató lett. Ez az időszak sem maradt emlékezetes élmények nélkül.

„Harry Redknapp elveszített egy mérkőzést a 2004–05-ös idény végén. Már hónapokkal korábban elvállaltam a munkát a következő idényre, de egyszer csak felhívott Woodward, és azt mondta, szerinte már a következő héten kellünk. Elmondta, úgy látja, hogy Redknapp megy, mi pedig kezdhetünk. Fel se fogtam, még a Garforth-ot irányítottam.”

Clifford 2010-ben eladta egész birodalmát a Southampton korábbi elnökének, Rupert Lowe-nak, most pedig fiatal futballistákkal foglalkozik saját cégében és ügynökségében, amelyet Integer Football névre keresztelt.

„Lowe egyszer azt mondta, olyan vagyok, mint Hannibál, aki lenézett Rómára, és láthatta, mit ért el sok év kemény munkájával. A baj csak az, hogy amire ez így lett, teljesen kiütöttem magam.”

Ennek ellenére ő lett az, aki megmutatta a világnak, mire képes egy brazil legenda egy hideg novemberi napon Nyugat-Yorkshireban.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi lapszámában.)