Szöveg Andy Mitten
„Hánykor érkezel Rómába?” – olvasható a WhatsApp-üzenet
a telefonomon.
„Éjfél után.”
„Akkor gyere egyből a főhadiszállásra!”
„Jó, de hajnali egykor? Nem jobb, ha vasárnap reggel, a meccs előtt találkozunk?”
„Vasárnap már nem érünk rá. Fél kettőre gyere.”
„Hová menjek?”
„Azt majd később megmondjuk.”
A fent említett főhadiszállás az Irriducibili, a Lazio és egész Olaszország legnagyobb ultraszervezetének bázisa. Valóban sűrű vasárnapjuk lesz: a Stadio Olimpico egy egész lelátóját elfoglalják a Roma elleni derbin. E sorok íróját azonban még sohasem hívták találkára hajnali fél kettőre (bár a legjobb interjúk körülbelül ekkor szoktak véget érni).
Persze így is elég nehéz volt összehozni, úgyhogy ha fél kettő, akkor fél kettő. Úgy tűnik, a hosszú nap hosszú éjszakába csap át.
Az ultrák nem szoktak szóba állni a sajtóval. Nem bíznak benne. Nem szeretik. De az elmúlt harminc évben nyolcvan ország szurkolói kultúrájáról volt lehetőségem írni, és akár tetszik, akár nem, az olasz ultrák is a futballkultúra részét képezik. Márpedig nincs köztük ismertebb, mint az Irriducibili.
Ez a derbi különleges jelentőségű a Lazio ultráinak. Néhány héttel korábban a szervezet 53 éves vezetőjét, Fabrizio „Diabolik” Piscitellit egy római parkban fényes nappal agyonlőtték.
Világszerte ultracsoportok tucatjai fejezték ki együttérzésüket. A San Siróban az Inter drukkerei egész koreográfiát mutattak be a Lecce elleni mérkőzés előtt. A Veronához hasonlóan az Inter ultrái is jóban vannak a Lazio keménymagjával. A fővárosban a Roma ultrái „Az élőkkel harcolunk, a holtakat tiszteljük” feliratú zászlót lengettek. A Juventus ultrái virágot vittek a délkelet-római park padjához, ahol egy kocogónak öltözött férfi egy lövéssel végzett Piscitellivel. Egy nappal később valaki hatalmas, „Diablo él!” feliratú zászlót akasztott ki a Colosseumra.
A világ minden tájáról ultrák fejezték ki együttérzésüket
A kerület szervezett bűnözéssel foglalkozó ügyészsége nyomozást indított az ügyben. Matteo Salvini miniszterelnök-helyettes így nyilatkozott: „Bízom benne, hogy a bűnüldöző szervek és a nyomozók szakszerűen felgöngyölítik az ügyet. A tettes nem menekülhet.” Miközben e sorokat írjuk, a nyomozás még tart.
A következményektől tartva a temetést rendőrségi felügyelet mellett tartották. Piscitelli a „Diabolik” becenevet egy olasz képregény antihőséről kapta. A szereplő védjegyének számító ördögi szemek rengeteg pólón láthatóak azóta, olykor az alábbi felirattal: „Ha sakálok falják is fel a testét, az oroszlán oroszlán, a sakál sakál marad”. A szempár az „Irriducibili” feliratú koporsón is megjelent.
A hatóságok csendes hajnali temetést javasoltak, de Rómában az előírásokat inkább tanácsnak szokták venni, így végül a Madonna del Divino Amore-kápolnában tartották meg a szertartást. Csak száz ember lehetett jelen. Eljöttek az olasz neofasiszta párt, a Forza Nuova vezetői, de több európai ultracsoport vezetőit is meghívták, például a West Hamét, ők szoros kapcsolatot ápolnak a Lazióval. A kápolna előtti téren skandálással, tűzijátékkal és füstbombákkal gyászoltak a drukkerek.
Diabolik meghalt, de a Laziónál sohasem felejtik
E sorok írója is a Lazio ultrái miatt utazott Rómába. Argentínától Amszterdamig, Blackpooltól Belgrádig számtalan rangadón ott voltam, többségében a FourFourTwo megbízásából. Rengeteg időt töltöttem a keménymaggal, a huligánokkal, hogy megértsem, miért utálja mondjuk a Wrexham a Chestert, és fordítva. De sohasem lehet csak úgy odaállítani, hogy „Sziasztok, brit újságíró vagyok”. Fennállna a veszélye, hogy nem azt kapom, amit szerettem volna. Mindig kell ezért valaki, aki jótáll értem, aki bízik bennem. A huligánok nem bíznak az újságírókban: nem akarják, hogy le legyen írva, mit csinálnak, és úgy érzik, nem látnak mélyebbre a szurkolói erőszaknál.
A Wrexham ultráinak egyik fejese hozzám hasonlóan Manchester United-rajongó. A Feyenoordnál és az Ajaxnál voltak kapcsolataim. Cardiffban ismertem egy londoni srácot, aki ismerte a Soul Crew ultrák tagjait. Belgrád? Egy liverpooli fickó segített. Nem szégyellem, hogy a vörösebbik manchesteri csapatnak szurkolok, de elég régóta írok az angol drukkerekről, hogy tudjam, ki kicsoda. Megbíznak bennem. De Rómában? Nem volt senkim.
Néhány éve megismertem egy pincért Barcelonában, aki a Lazio-szurkolók egyik fejese volt, és meghívott egy meccsre Rómába. Nem lett belőle semmi. Nem adta meg a számát, az éttermet pedig hiába hívtam, nem vették fel. Az olasz újságírók sok szerencsét kívántak, de azt mondták, „most különösen kicsi” az esélyem. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Pedig ott akartam lenni a keménymaggal a rangadón, de az ultrák mind a 18 ezer ülőhelyet lefoglalják.
Hiába kértem az újság nevében sajtójegyet magától a klubtól, nem jött válasz. Persze amikor a FourFourTwo legutóbb, 2008-ban kiment a derbire, akkor sem válaszoltak. Azt a meccset is meghatározta, ami előtte történt.
A két klub kapitánya, Tommaso Rocchi és Francesco Totti az ultrák vezetőivel együtt állt ki a lelátó elé, ahol egy hatalmas festményt állítottak ki Gabriele Sandriról, a Lazio 26 éves drukkeréről. A Juventus és a Lazio szurkolóinak összecsapásakor egy rendőr véletlenül lelőtte a fiatal dj-t. Ha van valami, amit a római drukkerek jobban utálnak egymásnál, az a rendőrség: egy mérkőzés erejéig a két csapat ultrái egy emberként hajtottak fejet.
Sandri testvére és a két kapitány kart karba öltve állt az ultrák vezetőivel: egy sor negyvenes, izmos, sapkás, terepmintás Sylvester Stallone-hasonmással. Az olasz játékosok és az ultrák viszonya egyáltalán nem egyszerű, de a média kritikája még egy Tottit sem tántoríthat el attól, hogy eljárjon a találkozóikra, esküvőikre vagy temetéseikre.
„Mit is keresünk mi itt?”
Bár maga Sandri laziós volt, a Roma ultrái megtöltötték a szemközti lelátót az emlékére készített transzparensekkel: „KÖNNYEK SEM FEJEZIK KI”, „GABRIELE, ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBE ZÁRUNK”, „ÚJ CSILLAG RAGYOG AZ ÉGSZÍNKÉK ÉGBOLTON. CIAO, GABRIELE”.
Az olasz újságírók szerint az idén már esélyünk sem lesz bejutni. Azt mondták, Piscitelli temetésén is a sajtót szidták. Hogy a médiában nem lehet megbízni. De miért nem?
Telefonáltunk. Semmi. Aztán egy ismerősöm a Catania ultráinál, aki rajong az ultrakultúráért, beleegyezett, hogy megkérdezi Paolót Rómából. Megkaptam Paolo elérhetőségét, és elkezdődtek a tárgyalások. Azt mondta, beszél a vezetőséggel, hogy fogadnak-e.
Néhány nappal később már Rómába repültem.
A HULIGÁNOK NEM BÍZNAK AZ ÚJSÁGÍRÓKBAN. ÚGY ÉRZIK, NEM LÁTNAK MÉLYEBBRE A SZURKOLÓI ERŐSZAKNÁL
Ahogy felszállok a gépre, új üzenet érkezik. Mégis tudnak vasárnap fogadni, fél tizenegykor. Kapok egy délkelet-római címet is. Megkérdezem, mehetek-e velük a meccsre. „A szektorban már nincs hely – így a válasz. – Elfogyott a jegy. Semmit sem tehetünk.”
Vasárnap délelőtt 10 óra. Rómában semmi sem mozdul. Metróval megyek a Termini állomásra, onnan vonattal Colli Albaniba, a város délkeleti sarkába. Elsétálok egy „fehér hatalom”-graffiti mellett, amelyet valaki átjavított: „a fehér hatalom gáz”. Diablo-pólós férfiak gyülekeznek a főhadiszállás környékén, az épületre ki van feszítve a fehér transzparens: „HALÁLZÓNA – nem ejtünk foglyokat”. Rideg mormogás fogadja köszönésemet, valahonnan kihallom: „újságíró”. Nem mondom, hogy nyugodt vagyok.
Előbukkan egy férfi, aki angolul rám köszön, és megrázza a kezemet. „Kávézzunk egyet” – mondja, és egy közeli presszóba vezet. „Van kapucsínójuk? – kérdezem a pultban álló lányt, aki nevetve válaszol. „Persze, hogy van” – mondja, szintén angolul. A számlát nem én állom.
Leülünk, és fociról beszélgetünk. Egy idősebb Lazio-szurkoló telepedik mellénk, a kék-fehérek legemlékezetesebb pillanatairól kérdezem. „A bajnoki cím 2000-ben, az volt a legszebb” – mondja. Több Irriducibili-tag is beugrik egy kávéra. Vezetőm mindegyiknek odabólint: mintha így tudatná velük, hogy nem rendőr vagy efféle nemkívánatos személy vagyok.
Visszamegyünk a főhadiszállásra, ahol épp több ezer fehér és világoskék táblát rakodnak be az ott várakozó autókba. A transzparenssé összeálló táblákat a szervezet saját márkás termékeinek eladásából finanszírozzák. Más terveik is vannak a meccsre, de ezekbe nem avatnak be. Kézzel fogható a közösségi szellem, az összetartozás. A falakat az egykori ultrák képei díszítik. Van egy elképesztő festmény is, amin egy szál rendőrségi Alfa Romeo kísér több száz Irriducibili-tagot.
Felkísérnek az emeletre, ahol egy székre ültetnek. Előttem, az asztalon egy kés hever: csak papírvágásra kellhet, nem hiszem, hogy engem akarnak megfélemlíteni. Kapok egy pohár vizet, és beszélgetni kezdek a jelen lévő öt emberrel.
„Ha jó a kedved, üsd a tenyered…”
„A nevem Franco, de Franchinónak szólítanak. Negyvennyolc vagyok, harmincnégy éve szurkolok a Laziónak – kezdi az egyik férfi, akivel nem szívesen akaszkodnék össze. – Ebben a városban a Lazio szurkolói vannak kisebbségben. A Roma a népszerű csapat, a Lazio az elit, a nemes csapat, Róma első klubja, még 1900-ban alapították. Mi magunk rómaiak vagyunk, de Lazio tartományban is sokan szurkolnak nekünk. De nem vagyunk egy Juve, Milan vagy Inter” – mondja, felsorolva a három legnépszerűbb olasz klubcsapatot.
Megkérdezem, mi volt a legemlékezetesebb pillanata drukkerként. „Sokkal jobb buli volt, amikor a másodosztályban játszottunk – magyarázza – Jobb volt, mint a Serie A. A másodosztályos drukkerekkel könnyebb volt verekedni.”
„EZ A NAP FABRIZIO DIABOLIK PISCITELLIRŐL SZÓL. A MÉRKŐZÉS NEM IS ÉRDEKES”
A Lazio most 1988 óta játszik a Serie A-ban. Négy évvel később csatlakozott hozzájuk a 25 éves Paul Gascoigne. „Nagy változás volt – emlékezik Franco. – Ő volt az első a nagy igazolások közül, aztán 2000-ben megnyertük a bajnokságot Juan Sebastián Véronnal, Pavel Nedveddel és Diego Simeonéval. De ne a fociról beszéljünk. Minket a harc jobban érdekel. Ultrák vagyunk, nem rajongók.”
Az Irriducibili bevallottan szélsőjobboldali beállítottságú. „Egyértelműen jobboldali” – szól közbe egy másik drukker.
Az Irriducibili főhadiszállását rajzok, fotók és festmények díszítik
„Az utcai harc fontos nekünk – folytatja Franco. – De megváltozott a rendőrség, éppen úgy, mint Angliában. Most már csak letartóztatnak. Emlékszel, amikor 1997-ben húszezer angol drukker érkezett Rómába? Akkor harminchat angolt tartóztattak le, és egy olaszt. Engem. Egy életre kitiltottak a meccsekről. Valahányszor a Lazio idegenbe megy, le kell adnom az igazolványomat a rendőrségen.”
Franco olyan irányba tereli a témát, ahol otthonosan mozog. „Ezerkilencszáznyolcvanhétben alakultunk. A koreográfia legalább olyan fontos számunkra, mint maga a meccs. Az Irriducibili független a klubtól. Ez a mi főhadiszállásunk. Itt beszéljük meg a terveket és a transzparenseket. Ez a mi közösségünk, a második családunk. Elváltam a feleségemtől, az ittenieket régebb óta ismertem, mint őt.”
Milyen a kapcsolata a klubbal? „Néha jó, néha rossz.” Miért fontos a mai mérkőzés? „Ez a rangadó Fabrizio Diabolik Piscitelliről szól. Maga a meccs nem érdekes. Fabrizio a testvérünk volt, a vezérünk. Láttuk, hogy egész Olaszországban, egész Európában kifejezték az együttérzésüket, még a Roma-drukkerek is. Tisztelik az ellenségüket.”
Újra rákérdezek a jegyre. „Talán” – biztat Franco, megcsillantva a reményt.
A földszinten serényen pakolják az utolsó táblákat, mindenki izgatott. A falon meglátom Paolo Di Canio képét, akit az ultrák testvérükként tartanak számon. Di Canio egy, az AS Romát támogató kerületben nőtt fel, ahol felfújta a falra, hogy „a Roma egy szar, és a lelátója is bűzlik”. Amikor a Lazio ifjúsági csapatában szerepelt, a szombati meccsei után a vasárnapot az Irriducibilivel töltötte a felnőttcsapat idegenben játszott meccsein.
„Titokban kellett tartanom, hová megyek – ismerte be annak idején Di Canio. – Ha tudták volna, hogy vasárnaponként az Irriducibilivel járom az országot, kirúgtak volna az akadémiáról.” Egy bergamói kiruccanáson aztán felismerte őt a Lazio egyik edzője, de hiába figyelmeztették. Öt méter távolságból nézte végig, ahogy leszúrják a helyi rendőrfőnököt.
Összekötőm, Paolo (nem Di Canio) márkás cipőben és dizájnernapszemüvegben érkezik. Láthatóan óvatos, hiszen eddig csak írásban kommunikáltunk, de azt mondja, a főhadiszállásról készíthetek képeket. Megnézünk pár rajzot, egy kétéves festményt az Irriducibili 30 éves fennállásáról, és még néhány eltávozott tag fotóját.
Paolo öt évet élt Londonban, tökéletesen beszél angolul. Azt mondja, a stadion melletti bárban csatlakozhatok a szurkolókhoz, majd beszáll egy autóba, és elhajt. A főhadiszállás bezárja kapuit. A kapu mellé kiakasztottak egy „Diablo VIVE” feliratot, mellette koponya és keresztbe tett lábszárcsontok, meg egy Irriducibili-címer. Májusban valaki bombát helyezett el az épület mellett. Vannak barátaik, de elszánt ellenségeik is.
Még hat óra a kezdőrúgásig. Veszek egy Corriere dello Sportot a flaminiói állomás újságosánál, nem messze a buja Villa Borghese parktól, amikor Paolo rám ír. „Andy, hol vagy?” – kérdezi, majd megkér, hogy csatlakozzak hozzájuk a Ponte Milviónál. A Teverén átívelő, boltíves hidat még az ókori rómaiak építették: innen csak néhány perc a Stadio Olimpico. Leszállva a villamosról gyalog folytatom az utat a perzselő hőségben. Utamat teniszklubok, folyóparti sétányok, kék kisbuszokban mobilozva várakozó rendőrök és a Roma amerikai tulajdonosát támadó graffitik színesítik.
A BBC riportjában is megemlítették ezt a hidat 2018-ban, az egykori ultra, Pierluigi Spagnolo szavait idézve: „Róma a puncicata, vagyis a gyors késelés városa. Ez főleg a Ponte Milvión igaz. Helyi rituálé. A híd kiválóan alkalmas a csapdaállításra, a Lazio ultrái pedig mindig ott gyülekeznek.”
Őrület az ultrák szektorában
Valóban. A híd északi végén található presszók tömve vannak ultrákkal. Egy nagyjából négyszázas keménymag a Roma Beer Company környékén nyüzsög, mindenki köszön mindenkinek. Egyre inkább érzem, hogy kívülálló vagyok, felhívom Paolót. Azt mondja, fél óra múlva ér csak ide, van egy kis elintéznivalója. Hosszú fél óra vár rám, ahogy egy gyümölcsöspultnál állva próbálok beleolvadni a környezetembe, pedig a tömegben bőven akad látnivaló. A fehér Stan Smith tornacipő a divat, de feltűnik pár Stone Island is. Látok néhány West Ham-mezt, ami persze Di Caniót idézi. A Kalapácsosok közül mindig eljön néhány drukker, de ők is annyi dizájner-vackot viselnek, hogy Prada-reklámot lehetne forgatni.
A meccs előtti ital felpezsdíti a hangulatot. Mindenki ismer mindenkit. Felcsendül egy-egy skandálás, hírül adva, milyen „szar a Roma”. A Lazio-sas a legnépszerűbb tetoválás, bár látok egy angol nyelvű feliratot is: „C’mon guys”.
Megjön Paolo. Barátságos, mint a többiek, akikkel eddig beszéltem. Egy húszas éveiben járó fickó jön oda hozzá, a West Ham-ultrák elérhetőségét kéri, mert nemsokára Londonba megy. A baráti klubok (Gemellaggi) az olasz futball sajátosságai, de mindig politikai érdek fűződik hozzájuk.
Paolo megrázza a fejét. Nem ismeri a srácot annyira, hogy megbízzon benne, és nem akarja, hogy a viszony a West Hammel megromoljon, csak mert valaki közülük balhézni kezd Londonban. A fiatalember csalódottan távozik.
Ismét rákérdezek a jegyre. Paolo szerint nem lehetetlen. Pénzről egy szó sem esik. „Gyere, bemutatlak a vezetőknek” – mondja, és bevezet az egyik presszóba, ahol megismerkedem az ötvenes évei elején járó, termetes Ettoréval, becenevén „Plutóval”. Azt mondtam, csak akkor beszélek vele, ha nem említi az 1999-es UEFA Szuperkupa-meccset, amikor a Lazio megverte a Manchester Unitedot Monacóban. Nevetve rábólint. Nyugodt, azt mondja, hogy szívesen kimenne egy angol rangadóra. Mindenki tudja, a mai nap Fabrizióról szól, akit nem mellesleg a hatóságok is jól ismertek.
Negyedórát kell sorban állnom a mosdóhoz, de amikor visszaérek, a kezembe nyomnak egy, az ultrák szektorának közepére szóló éves bérletet, ami egy idényre 250 euró. Bent vagyok.
„Ha gáz van, mondd, hogy az Irriducibilivel vagy” – súgják a fülembe. Most először végre úgy érzem, megtűrnek, bár a bejutással még gondok lehetnek: a bérleten szereplő névhez nyilván tartozik egy szurkolói kártya is, amit a stadionban több ponton is elkérhetnek.
Elered az eső, így beveszem magam egy mellékutcában álló presszóba meginni egy kapucsínót. A pultos a képembe nevet: „Aki Rómában délelőtt tíz óra után kapucsínót rendel, azt le kellene csukatni” – mondja vigyorogva, miközben kiszolgál.
Visszasétálok a tömegbe. Az út szélén több száz robogó parkol. Az ultrákat csinos nők kísérik: egyikük különösen vonzza a férfiak tekintetét, mivel az esőben teljesen átázott a felsője. Az utca másik oldalán Lazio-dalokat énekelnek. Paolo felajánlja, hogy menjek velük a pályáig, de a következő két órában színét se látom.
Ezért érkeznek az olasz ultrák mindenki előtt a stadionba
Felhívom. „Már bent vagyok a lelátón” – mondja. Van még egy óra a kezdésig. A stadionig vezető út mentén rengeteg a rendőr. Engem is filmre vesznek, mert zsaruellenes rigmusokat skandáló ultrák társaságában látnak. Az egykori bajnokok gránitszobrai mellett haladunk el, a fölénk magasodó hatalmas ciprusok gyökerei egyenetlenné teszik az aszfaltot a talpunk alatt. A Stadio Olimpicót 1990-ben újították fel, szóval ráférne egy nagygenerál. A szurkolók kisebb-nagyobb csapatokban közelítik meg a forgókapukat. Egyikük karját lendítve szalutál. Egyes Lazio-drukkerek büszkék szélsőjobboldali irányultságukra: ahogy maga Piscitelli mondta: „Mi vagyunk Róma utolsó fasisztái”.
Négy jegyellenőrző állomáson kell áthaladnunk A személyim persze nem egyezik a bérletemmel, mégsem kell sehol sem szólnom, hogy az Irriducibilivel vagyok. Az utolsó kapunál egy rendőr a táskámba is belenéz.
„Ez mi?”
„Újság.”
„Újság, még a meccs előtt? Nahát!” – mondja derűsen mosolyogva.
„GAZZA VÁLTOZÁST HOZOTT, Ő VOLT AZ ELSŐ NAGY IGAZOLÁS. DE MI ULTRÁK VAGYUNK, NEM RAJONGÓK. MINKET A HARC ÉRDEKEL”
Az ultrák a szektornak megszervezett koreográfiát részletező leírásokat osztogatnak. Még sok az üres hely, de épp a kapu mögött vagyok. A körülöttem álló drukkerek jóval fiatalabbak az átlagnál, megcsap a cannabis illata. Minden székre elhelyeztek egy fehér vagy kék táblát: természetesen senki sem ül le. A nyolcvanezres stadion kétharmada megtelt. Több ultra is lent van a pálya mentén, egyikük egy hatalmas Diablo-zászlót lenget. Megigéző tud lenni egy jól lengetett lobogó.
A kézzel készített óriászászló
Bumm! Nem, nem egy újabb tűzijáték. Öt perc van még kezdésig, nincs időm meglepődni, ahogy kigörgetik a fejünk fölé az 50×60 méteres transzparenst. Alulról nem látni, mi van rajta, de potyog róla a száradt festék. Még tíz percig a fejünk fölött van. Minden „Forza Lazio”-kiáltásba beleremeg.
Mire leér a szektor aljáig, már megy a mérkőzés. Elöl sorakoznak a vezetők, akik mindenki előtt itt voltak. A brit vendégek késnek, az ultrák jó előre itt voltak. Az üdítőárus az egyetlen a nézőtéren, akinek nem fehér a bőre.
Jó a meccs, bár a félidőben a Lazio nem áll jól: 1–0 a Roma javára. A Lazio drukkerei nem énekelnek, nem skandálnak, de nem merem megkérdezni, miért. Ebben a tömegturizmus által meggyalázott városban most érzem a közösség szellemét. Itt nincsenek futballturisták, se szelfibotok.
Ugyanaz, más szemszögből
Paolo ír, azt mondja, jöjjek le a szektor aljába. Úgyis vissza kell adnom valahogy a bérletet. „Az első félidőben nem énekeltünk, így tiltakozzunk az ultrák ellen bevezetett, alkotmányellenes szabályok miatt” – magyarázza.
„Ha bárki kérdezi, velem vagy” – teszi hozzá. Rákérdezek az óriási zászlóra. „Huszonnégy órába tellett elkészíteni – mondja Paolo. – Massimo a főművészünk, sok ilyet csinált már.”
Most már látom: a festmény Diabolikot ábrázolja. Egy másik zászló az 1979-es derbin elhunyt Lazio-drukkerről emlékezik meg, akit eltalált a Roma oldaláról érkező jelzőrakéta.
Az Irriducibili büszke a hatalmas Diabolik-zászlóra: a YouTube-ra is felkerül a videó, ahogy a művész egy raktárban elkészíti a transzparenst, majd átszállítják a lelátóra, és megmutatják Diabolik barátnőjének. A videó hamar túllépi a százezres nézettséget. Sokan követik az ultrák világát.
Néhány nappal korábban én is kiposztoltam egy II. János Pált ábrázoló zászlót az Ibroxból, ami nagy nézettséget ért el. „Az nyomtatva volt” – mondja Paolo. Ők büszkék rá, hogy maguk készítik: ez így művészet. Van még egy óriászászló, amit a lelátó elején függesztettek ki elhunyt vezérük tiszteletére. „Ha meghal, nem hisszük el – olvasható a transzparensen. – Újjá fog születni. Mindig velünk marad.”
Az egyik angol szurkoló jön oda Paolóhoz, engedélyt kér, hogy kiragassza a saját klubja matricáit a lelátón. Paolo finoman visszautasítja.
Kezdődik a második félidő. A helyünkről olyan rossz a kilátás, hogy sokan hátrafordulva, az óriáskijelzőn nézik a mérkőzést. A Lazio a hatvanadik perc környékén egyenlít, a szektor pedig szinte felrobban, ahogy az emelvényen álló ultra nekiáll dalokat vezényelni. Fülsiketítő a zaj.
Végül felcsendül a végső sípszó. Besötétedett. Kezd lehűlni az idő. A meccsnek vége, az Irriducibili ultrái pedig végre úgy érzik, megfelelően el tudták búcsúztatni Fabrizio Diabolik Piscitellit.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi számában.)
