Di Stéfano elrablásának története

Szöveg Paul Brown

A Real Madrid játékosai bementek az öltözőbe, és mindenki a maga dolgával foglalkozott, amikor fegyverlövések hallatszottak. Caracasban vettek részt a La Pequeña Copa del Mundo (Kis világbajnokság) nevezetű tornán 1963 augusztusában a döglesztő melegben.

A venezuelai főváros izzott a feszültségtől. A kormány és a forradalmi gerillák közötti harc háborúval fenyegetett. Semmi sem indokolta, hogy a spanyol bajnok ilyen helyen időzzön, kivéve persze a pénzt. A Real Madrid ekkor már vonzó brandnek számított.

Mindenki látni akarta a csapatot és a legendás Alfredo Di Stéfanót, aki a mögötte álló évtizedben hétszer lett bajnok klubjával, és ötször emelte a magasba a BEK-serleget. Személyében új értelmet nyert a középcsatár posztja, és több mint 300 gólt jegyeztek fel a neve mellé.

Az utókor talán csak azért nem őt tekinti minden idők legnagyobb futballistájának, mert sosem játszott világbajnokságon, hiába volt tagja az argentin, a kolumbiai és a spanyol válogatottnak is. Ezzel együtt 1963-ban ő volt a földkerekség legismertebb labdarúgója, és a bizonytalan politikai környezetben könnyen vált célponttá emiatt.

Tovább rontotta helyzetét a tomboló trópusi hőség és hátfájása, ahogy pedig egyre idősebb lett, mind több sérülés érte. La Saeta Rubio, azaz a Szőke Nyíl ekkor már 37 éves volt. Egy kicsit veszített életerejéből, és sokat a hajából, de ezzel együtt is ő volt a Real Madrid ékköve, csapattársai közt pedig ott volt Puskás Ferenc, Paco Gento és José Santa­maría.

A Real játékosai csapdába kerültek az Olimpiai Stadionban, a hangosbeszélő vészjelzéseket adott le, a közönség pedig pánikba esett. Egy kormányellenes páros kezdett el lövöldözni a levegőbe, emiatt a szurkolók beözönlöttek a pályára. Negyvenöt percbe tellett, amíg helyreállították a rendet. A rémült játékosok kimentek, és lejátszották mérkőzésüket a Sao Paulo ellen, mivel erre szerződés kötelezte őket.

A spanyolok ráadásul 2:1-re kikaptak, és a vereséget követően gyorsan visszamentek a Potomac Hotelbe, ahol a tetőteraszon gyűltek össze, onnan hallgatták, hogy szólnak a fegyverek a városban. A világ legnagyobb klubjának sztárjátékosai nem ehhez szoktak hozzá.

Di Stéfano is bőven kikerült komfortzónájából, jó messze családja Madrid legmódosabb negyedében, az El Visóban található otthonától. A sikerek anyagi jólétet is jelentettek neki, sokkal inkább, mint a kor más labdarúgóinak. Odahaza biztosan filmcsillagok, matadorok vagy flamencotáncosok társaságában töltötte volna a péntek estét, méghozzá valamelyik puccos étteremben vagy bárban.

Ehhez képest Venezuelában ülhetett a szállodában, miközben azt hallgatta, hogyan lövöldöznek odakint. Fiatalabb kollégái lementek a szálloda bárjába, hogy félelmüket italokkal kergessék el, Di Stéfano azonban lefeküdt inkább.

Másnap, augusztus 24-én reggel fél hétkor telefoncsörgésre ébredt. A portás azt mondta, hogy a rendőrség várja őt odalent. Arra gyanakodott, hogy a csapattársai szórakoznak vele, ezért félretette a kagylót. Néhány perc múlva azonban már az ajtaján kopogtatott a recepciós, akit két felfegyverzett egyenruhás fogott közre. Közölték vele, hogy drogkereskedelemben való részvétellel gyanúsítják, és velük kell tartania. Ha tisztázza magát, néhány perc lesz az egész, de ha nem megy önként, erőszakkal beviszik.

Megengedték neki, hogy gyorsan megmossa a fogát, és a pizsama helyett magára kapjon egy zöld pólót, barnás nadrágot és fehér cipőt (alul). Ezt követően karon fogták, lekísérték, belökték egy autó hátsó ülésére, és közölték vele, hogy emberrablás van folyamatban.

Bekötözték a szemét, majd napszemüveget tettek a kötésre. Egy fővárosi lakáshoz vitték, ahol lerakták az autót, átszálltak egy kisbuszba, és vidékre indultak, egy farmra. Itt átadtak két doboz Viceroy cigarettát Di Stéfanónak, aki akkor már egy hónapja nem dohányzott, most mégis idegesen rágyújtott. Ezt követően ismét berakták a kisbuszba, visszavitték Caracasba, és egy másik lakásban vertek tanyát. Bezárták egy szobába, ami elé fegyveres őrt állítottak.

„Azt hittem, megölnek – írta később önéletrajzában. – Azt mondogattam magamban, hogy »Alfredo, ráb…sztál!«.

„Nem könnyű barátságosan viszonyulni valakihez, aki korábban automata fegyvert nyomott a tarkódhoz”

Elrablói a venezuelai Nemzeti Felszabadítási Front (FALN) tagjai voltak, a szervezet kommunista nézeteket vallott, és Fidel Castro támogatta Kubából. Nem kispályás csapat volt. Ugyanaz a sejt, amelyik elrabolta a Real Madrid játékosát, nem sokkal korábban meglovasított egy háromtonnás teherhajót, egy másik brigád pedig olajkutakat robbantott fel, miközben lelőtt három rendőrt.

Di Stéfanót azonban megnyugtatták, hogy nem esik baja. „Nincsen semmi bajunk veled – mondták neki. – Néhány órát leszel itt, utána elengedünk.”

A csapat parancsnoka a 20 éves Maximo Canales volt. Katonai egyenruhát viselt, oldalán fegyver lógott, és a közvélemény kegyetlen gyilkosként ismerte.

Ezzel együtt is rendkívül udvariasan bánt a Real Madrid legendájával, semmi esetre sem akarta elkeseríteni őt. „Több ezerszer bocsánatot kért a kellemetlenségért” – idézte fel később Di Stéfano. Canales ételt kínált az argentinnak, akinek viszont, ahogy később ő maga fogalmazott, elment az étvágya.

Elmondták neki, hogy még csak váltságdíjat sem követelnek érte, az akció arról szól, hogy megismertessék céljaikat a közvéleménnyel. Szerették volna elmozdítani hatalmából az elnököt, Romulo Betancourtot, akit az Egyesült Államok szövetségesének tartottak a hidegháború ellenséges légkörében.

A Clarín című balos napilapban mindezt írásban is közzétették, és nyilvánosságra hozták, hogy Di Stéfano politikai emberrablás áldozata lett.

A labdarúgó számára nem volt teljesen új a politikai bizonytalanság, ekkoriban Argen­tínában is voltak felkelések, Kolumbiában polgárháború dúlt, Spanyolországban fegyveres tettlegességig fajult a szeparatizmus.

Ő maga is forradalmi labdarúgó volt, legalábbis abban a tekintetben, hogy mivel szerinte Argentínában nagyon kihasználták a focistákat, a sokkal kevésbé ellenőrzött „kalóz” kolumbiai bajnokságban folytatta pályafutását. Ott találkozott honfitársával, az akkor 24 éves egyetemistával, a lelkes kapus Che Guevarával.

Di Stéfano nem különösebben díjazta, hogy politikai célokra használták fel. „Mondtam nekik, hogy semmi közöm a hazájuk politikájához.” Mivel aludni nem tudott, az éjszakát azzal töltötte, hogy a cipőjét bámulta.

Nyilván eszébe jutott, hogy honfitársát, Juan Manuel Fangio Formula–1-es versenyzőt pontosan ugyanígy rabolták el öt évvel korábban Havannában, és 24 óra elteltével szabadon is engedték.

Valószínűleg az is átvillant az agyán, hogy nem sokkal korábban szerepet vállalt egy játékfilmben, ahol kitalált önmagát alakította, és az egyik jelenetben elképzeli, milyen lenne, ha elrabolnák.

A szállodában maradt klubvezetők értesítették a rendőrséget, amely teljes erővel kivonult. Néhány órán belül ötezer rendőr kereste Di Stéfanót Caracasban.

A rendőrség megpróbálta betiltani és elkobozni a Clarín különkiadását, de addigra valaki végigtelefonálta az összes szerkesztőséget, és elmondta a sztorit, miközben azzal kapcsolatban is megnyugtatta őket, hogy a játékos biztonságban van, senki sem akarja bántani.

Az emberrablás híre gyorsan körbejárta a világot, és Venezuelától kezdve Anglián és Argentínán át Spanyolországig mindenütt a címlapokra került. (A spanyol ABC a már említett filmből vett ki egy fényképet, ezen Di Stéfano megkötözve, száján tapasszal ül. Tökéletes időzítés volt, hiszen a film a következő hétfőn került a mozikba.)

Vasárnap volt a fia nyolcadik születésnapja, és a futballista nagyon izgult, vajon mi lehet a családjával odahaza. Hogy agyát kikapcsolja, dominózott, sakkozott és kártyázott fogva tartóival.

„Lehet, hogy jó futballista vagy, de nagyon gyengén sakkozol” – mondta egyikük. Később azt is megengedték neki, hogy hallgassa a rádiót, amikor csapata mérkőzést játszott, és nyert 2:1-re a Porto ellen.

A harmadik reggelen úgy volt, hogy szabadon engedik, fogják, és visszaviszik a Potomac Hotelbe. Nem nagyon volt elragadtatva a gondolattól, hogy egy terroristákkal teli kisbusszal a szálloda elé hajtsanak, ahol mindenütt fegyveres rendőrök várják majd őket, ezért megkérte elrablóit, hogy neki is adjanak fegyvert, ha lövöldözésre kerülne sor, ne úgy kelljen meghalnia, „mint egy nyúlnak”.

Végül nem így lett, inkább abban állapodtak meg, hogy a spanyol nagykövetségnél teszik ki. Ráadtak egy kockás inget és egy selyemkabátot, a fejére kalapot tettek, hogy ne lehessen felismerni. „Nem akartam levenni a zöld pólóm – mondta később. – Nagyon szerettem.”

Bekötötték a szemét, ismét betették a kisbuszba, és az Avenida Libertadoron, azaz a Szabadság sugárúton rakták ki. Egy fa mögé bújva várta meg, hogy fogva tartói távozzanak, majd kiszaladt az útra, felugrott egy taxi motorháztetejére, és arra kérte, hogy vigye a nagykövetségre.

Nem volt szerencséje, mert a sofőr nem tudta biztosan, hol van az épület, és addig keresgélte, amíg az délután kettőkor bezárt. „Addig nyomta a csengőt, amíg ki nem jött valaki, és oda nem hívták a nagykövetet. Azonnal értesítették a rendőrséget is. Ötvenhat órányi fogság után Di Stéfano kiszabadult.

Rögtönzött sajtótájékoztatót hívtak össze, hogy bejelentsék: a labdarúgó épségben visszatért, és ezen a megviselt ábrázatú és szőrös Di Stéfanót azonnal körbevették a riporterek és operatőrök. „Kellemetlen helyzet volt – mondta nekik. – Nem vagyok politikus, és nem érdekel a venezuelai politikai helyzet. Jobban örülnék, ha nem nekem kellene megmagyarázni, hogy miért raboltak el, azt biztosan elmondhatom, hogy egy percig sem bántak rosszul velem.”

Az újságírók közt két ismerős arcot is kiszúrt: elrablói közül ketten hallgatták, hogy mit nyilatkozik. Nem leplezte le őket, de ezután jobbnak látta, ha a nagykövetségen marad, és nem tér vissza a szállodába.

Azonnal szeretett volna hazaindulni családjához, de erre nem volt lehetősége. Hátra volt még egy meccs a menetrend szerint, és a klubelnök, Santiago Bernabéu arra kérte a csapatot, hogy még egyszer álljon ki a Sao Paulo ellen. Talán nem meglepő, hogy a lélek nélküli találkozón a motiválatlan csapat gól nélküli döntetlent játszott.

Amíg ez történt, Di Stéfano bezárkózott a nagykövetségen, és két fegyveres rendőr vigyázott rá. „Ekkor sokkal jobban féltem, mint a fogva tartásom idején – nyilatkozta. – Székkel zártam el az ajtót, és minden apró neszre felkaptam a fejem.”

Három nappal az események után végre kivitték a repülőtérre, és feltették egy gépre. Még mindig nem lazulhatott el, ugyanis nagyon félt a repüléstől. Ő és csapattársai rendben hazaértek, de az esemény mégsem múlt el tragédia nélkül. A venezuelai spanyol nagykövet ajándékozott neki egy papagájt, amit magával vitt a repülőre. „Nagyon izzadtam, és kértem, hogy kapcsolják be a légkondicionálót. Az állat megfázott, és négy nap múlva elpusztult.”

Később kiderült, hogy Maximo Canales valódi neve Paul del Rio, akit sohasem ítéltek el az emberrablásért, és később sikeres festő, illetve szobrász vált belőle.

Lett még egy érdekes utózöngéje az esetnek: 2005-ben mutatták be a Real: La Pelicula (Real: A film) című alkotást, és ennek kedvéért megszerveztek egy találkozót Di Stéfano és Del Rio között. Az esemény nem pontosan úgy sikerült, ahogyan tervezték, az argentin legenda nem engedte, hogy együtt fényképezzék a terroristával, és elhangzott szájából az a mondat, hogy „A családom és én féltünk miattad”.

„Nem könnyű barátságosan viszonyulni valakihez, aki korábban automata fegyvert nyomott a tarkódhoz – mondta, de igyekezett megérteni az emberrablók indítékait is. – Azért jöttem el, hogy megbocsássak. Idealisták voltak, és azt gondolták, hogy jót tesznek. Felejteni azonban nem tudok. A három nap három évnek tűnt, és manapság akárhányszor emberrablásról hallok, mindig az jut eszembe, mi történt velem”.

PAUL BROWN
a FourFourTwo rendszeres szerzője, a Savage Enthusiasm – A History Of Football Fans’ című könyv szerzője

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júliusi lapszámában.)