Szöveg Huw Davies Interjúk Joe Brewin
Arsenal. Everton. Liverpool. Coventry. Ez a négy klub játszott 2001-ig a legrégebben az angol labdarúgás legfelsőbb osztályában: összesen tizennyolc bajnoki győzelmet hoztak össze, amióta 1967-ben Bobby Gould góljaival a Coventry maga mögött hagyta a másodosztályt. De ebből a tizennyolcból egyiket sem a Coventry nyerte. Harmincnégy évet töltött az élvonalban, de sosem jutott a hatodik hely fölé (1989 után a legjobb tízben sem volt benne), de végig makacsul kitartott. „Felvetődött a gyanú – írta a Telegraph –, hogy a Premier League szabályzata szerint a Coventry nem eshet ki, annyiszor kerülte már el a másodosztályt. Ezúttal azonban nem volt nagy visszatérés.” Az élvonalban töltött 34 idény után, amely alatt kilencszer az utolsó mérkőzésen úszta meg a kiesést, az égszínkék klubnak elfogyott a kilencedik élete is.
Az idén húsz esztendeje, hogy a Coventry City kiesett a Premier League-ből: a klub húsz hosszú éve küzd a kétségbeeséssel, a vak reménnyel, még több kétségbeeséssel és még annál is több kétségbeeséssel, amelyet végre úgy tűnik, Mark Robins segítségével maga mögött hagyhat. Amikor azonban 2001-ben a Coventry elindult lefelé a hosszú lejtőn, Robins még a Rotherham csatára volt. Pedig volt egy tervük, bejutottak az ifi FA-kupa döntőjébe, és úgy volt, hogy ők építik meg a válogatott új stadionját. Senki sem hitte, hogy itt a vége. Hiszen várt rájuk a felhőtlen, kék ég. De akkor mégis mi történt?
2001 „Amíg ki nem estünk, volt egy szólás: ha a Titanicot Coventryben építik, nem süllyed el” – kesereg Dave Eyles. A Sky Blues Trust szurkolói csoport vezetője kisgyerekként élte át a Coventry 1987-es FA-kupa-győzelmét. Andy Turner, a Coventry Telegraph munkatársa szintén sokat tud a klubról, hiszen 1998 óta ír róluk a helyi lapba. „Az első meccs, amin kinn voltam, egy FA-kupa-találkozó volt a Liverpool ellen, idegenben – meséli Turner. – Néhány héttel korábban Darren Huckerby góljával a Coventry három kettőre megverte a Manchester Unitedot. Az Anfielden három egyre győzött. Az volt a csúcs a lejtő tetején” – teszi hozzá nevetve. Az ilyen emlékezetes mérkőzések valójában már akkor is ritkaságnak számítottak. A Coventry nemcsak úgy kihullott a Premier League-ből, inkább nagy lendülettel kizuhant. „Mindenki tudta, hogy ez lesz a vége – magyarázza Turner. – Túl sokszor úszták meg a kiesést. Már 1997-ben kész volt a gyászjelentés, de az utolsó napon megverték a Spurst.
Kétezerben elment Gary McAllister és Robbie Keane, akik mindketten remek játékosok voltak. Keane az első mérkőzésén olyat focizott, amit égszínkék mezben azóta sem láttam senkitől. Mindenki azt érezte, fogtunk végre egy jó játékost. Persze amikor az Inter felajánlott érte tizenhárom millió fontot, el is ment. De hogy lehet egy ilyen embert pótolni?” A Coventry még zuhanás közben is felfelé tekintett. A terveik között szerepelt egy 90 ezer fő befogadására alkalmas stadion felépítése a lehető legolcsóbban és leggyorsabban, amelyet annak ellenére is nemzeti stadionnak terveztek, hogy Anglia elbukta a 2006-os világbajnokság rendezésére kiírt pályázatot. A szövetség persze a Wembley újjáépítése mellett döntött, ez végül 989 millió fontba került, szemben a Coventry 250 milliós ajánlatával. A kieső klub így kénytelen volt beérni a 45 ezer fős kapacitással, amiből végül 32 és fél ezer lett. Sokan így is bíztak a visszatérésben: főleg miután a Coventry a másodosztályban rekord magasnak számító ötmillió és egy fontért leigazolta Lee Hughest. Az öröm azonban nem tartott soká: a Coventry elküldte addigi játékos-edzőjét, Gordon Strachant, felvéve helyette szintén játékosedzőnek Roland Nilssont, akit szinte rögtön lecserélt a visszatérő McAllisterre. Nilsson nyolc nappal a kirúgatása előtt vonult vissza az aktív játéktól, de hiába fáradt a papírokkal: az utolsó öt mérkőzésen volt csak edző, és mind az ötöt elveszítették.
A következő idény hasonló viszontagságokat tartogatott a klubnak: január végén még a hatodik helyen álltak, az idény végén már a huszadikon. McAllister távozott: helyére Eric Black lépett, aki ugyan remekül karbantartotta a csapatot, mégis lecserélték a nagyobb hírnévvel rendelkező Peter Reidre. A felháborodott szurkolók tiltakozásképp feketében jártak ki a meccsekre. Mindeközben a klub a saját pályáját bérelte, amit 1999-ben eladott ugyan, de az új stadion építése alatt továbbra is igénybe vett. „A veszteségeket éveken át a régi stadion árából fedezték – mondja Kieran Maguire, A labdarúgás ára című könyv szerzője. – Eleve a hosszú távú bérlés ígéretével adták el.” De 2005-ben végre elkészült a Ricoh Aréna. Az Égszínkékek egy Derby elleni 6–2-es győzelemmel vettek búcsút 106 éves régi otthonuktól. A lelkesedést semmi sem tudta letörni: sem a Jaguarral felbontott szponzori szerződés, sem a sebtében a szőnyeg alá söpört, népszerűtlen új címer.
Strachan és McAllister sem tudta megállítani a Coventryt a lejtőn
2017 „Elkerülhetetlen volt a kiesés – mondja David Boddy, a klub igazgatója. – Ha Mark csak néhány hónappal korábban jön, talán még sikerült volna bennmaradni.” Amikor 2017-ben Mark Robins másodszor is átvette a csapatot, a Coventry a harmadosztály tabellájának legalján senyvedett, tizenhárom pontos hátránnyal. „Amint felhívtak, rögtön tudtam, hogy elfogadom – meséli az edző. – A szurkolók az első pillanattól fantasztikusak voltak.” Robins 2013-ban, öt hónap munka után hagyta ott a Coventryt, hogy egy osztállyal feljebb, a Huddersfieldnél lehessen edző. Egy korábbi nyilatkozata szerint „még a vére is kék”: kérdésünkre állítja, „ez valóban így volt, és most is így van”. „Sokan nem tudták, mit gondoljanak, amikor visszajött – ismeri el Turner. – Amikor azonban egy hónappal később elnyertük az EFL-trófeát, már el is felejtették, hogy korábban lelépett.” A harmad- és negyedosztály csapatai, valamint a Premier League U21-es csapatai között megrendezett EFL-trófea a klubok többségét nem érdekli, de a Coventrynek sokat számított. „Annak a győzelemnek köszönhetjük mindkét feljutásunkat – magyarázza Eyles. – Azt hiszem, az, hogy negyvenezren ott voltunk a Wembleyben, ráébresztette a tulajdonosokat, hogy érdemes befektetni Robinsba. Az M40-es autópályán végig a mi buszaink álltak. A Wembley környékén mindenütt ott voltunk. A stadion ránk eső részét színültig töltöttük. Sokan ekkor láthatták először a Coventryt a Wembleyben. Éppen kiestünk, de az a nap reménysugarat csempészett az idénybe.” A 2006–07-es birminghami regionális kupát leszámítva harminc év után ez volt az első trófeájuk.
„Akkor értettem meg, miről szól ez a klub – teszi hozzá Boddy, aki két hónappal korábban került a klub igazgatói székébe. – A szurkolók és a csapat viszonya sosem volt rosszabb, mint akkor, mégis eladtunk negyvenezer jegyet. Megdöbbentő volt.” Robins és Turner egyetértenek abban, hogy az a döntő „sorsfordító” volt. „Az ölembe pottyant az a meccs – vallja be Robins. – Ott sem voltam, amikor kiharcolták.” Az volt a hatodik mérkőzése. „Amikor megérkeztem, heti három meccset játszottunk – meséli. – Mindenki kétségbe volt esve. Kettő nullra vesztettünk a Bradford ellen, esélyünk sem volt, de érdekes módon a szurkolók azt mondták, rég láttak ennyire aktív játékot. A Southend elleni meccsre változtattam a felálláson, hogy másokat is lássak játszani, de azt is elvesztettük. Az MK Dons ellen megint változtattam, de megint vesztettünk. A negyedik mérkőzésre kezdett megváltozni a játék, mert a fiúk bizonyítani akartak, ott akartak lenni a Wembleyben. Meg is vertük a Port Vale-t, kettő egyre. Az volt az érkezésem óta az első gól és az első győzelem. Visszatért a remény. A döntőre már úgy-ahogy összeraktam egy csapatot, az Oxford pedig inkább a rájátszásra készült. Gael Bigirimana góljával kezdtük, aztán jött George Thomas remek lövése: egy ilyen gólra még az edzésen is büszke lehetne, nemhogy a Wembleyben.”
Meg kellett nyirbálni az új stadion költségvetését
A lelátón Eyles is el volt ragadtatva. „Négy hónappal korábban végignéztem, ahogy az Oxford négy egyre megver minket a Kassam Stadionban, úgyhogy a legrosszabbra voltam felkészülve – mondja. – De a döntő után reménykedni kezdtem, hogy ez a fiatal csapat talán lángot szíthat a szikrából. És végül sikerült is nekik.” „Meg sem ünnepeltük – árulja el Robins. – Vasárnap volt, szerdán pedig már meccs várt ránk. Várt a szenvedés a bajnokságban.” Tizenkét nappal később a Coventry kiesett a harmadosztályból. „Kemény volt. Az az igazság, hogy ezzel olyan emberek veszítették el a munkájukat, akik sok-sok éve dolgoztak a klubnál” – mondja Robins.
2007 Kétezer-hétben az Égszínkékek csak sodródtak az árral. Micky Adams edző jött és ment, az első osztályról is lemondtak, de még a Ligakupa keretében az Old Traffordon elért 2–0-s győzelem (amikor a máltai Michael Mifsud kétszer is túljárt Gerard Piqué eszén) sem javított a helyzeten. Decemberben, húsz perccel a csődeljárás megkezdése előtt berobbant a Coventry lovagja fehér lovon. Megérkezett a SISU befektetési alap. A SISU körül rengeteg kérdés vetődött fel az emelt díjas sms-es pénzgyűjtéstől a túlsúlyosnak tűnő új kabaláig (az elnök válasza: „mit vártok egy ki…szott elefánttól?”), a legfontosabb mégis az volt, hogy a pályát nem vették meg a klubbal együtt. A Ricoh Aréna az Arena Coventry Limited (ACL) társaság tulajdonát képezte, azt pedig a városi tanács és az Alan Edward Higgs Jótékonysági Alapítvány kezelte.
„Szerintem a SISU nagy terve az volt, hogy a klub mellé megszerzi a stadiont, aztán az egészet jó pénzért együtt eladja – mondja Maguire. – Persze nem jött össze.” Boddy szerint legalább intő példának jó az eset. „Nem a miénk a stadion, és mások döntenek a sorsunk felől – mondja a klub vezérigazgatója. – Érdemes levonni belőle a tanulságot. Az elmúlt néhány évben több klub is megvált a stadionjától, de ezzel veszélyes útra léptek. Előbb nézzék meg, mi lett velünk. Aki ezt teszi, kiadja a kezéből az irányítást.” Nemrég az Aston Villa, a Sheffield Wednesday, a Birmingham, a Reading és a Derby is eladta a stadionját, hogy a pénzügyi fair play-hiányosságaikat kiegyenlítsék. A SISU első négy évében a Coventry úgy élte túl a 2007–08-as idényt, hogy az utolsó meccsen 4–1-re veszített az amúgy is kieső Charlton ellen; a kínálkozó lehetőségek ellenére nem vette meg Andy Carrollt (2008), sem Jordan Hendersont (2009), sem Jack Corkot (2009), de még Troy Deeneyt sem (2011); továbbá eltiltották az igazolástól; és az edzői széket egymás után kapta meg Iain Dowie, Chris Coleman, Aidy Boothroyd és Andy Thorn. Miután hatodjára is a nyolc legrosszabb között zárta az évet, a Coventry kiesett a másod osztályból. Azon a nyáron, 2012-ben a Ricoh Aréna tizenkét olimpiai mérkőzésnek adott otthont: a brit női válogatott például itt játszott döntetlent Kanadával.
Az 1987-es FA-kupa győztesei
2018 A 2017–18-as idényre a Coventry történelmi mélypontot ért el, viszont 1970 óta most először végzett bármely osztály első hat helyének valamelyikén. És ami még fontosabb: megnyerte a rájátszást, feljutott a harmadosztályba, és két éven belül másodszor is nyert a Wembleyben. „Nyitott tetejű busszal mentünk ünnepelni, és ki is használtuk – vallja be mosolyogva Boddy. – Az edzőpályáról indultunk, úgy öt mérföldnyire a város központjától, de a lehető leghosszabb útvonalon mentünk. Majd’ két óra volt. Mindenhol lógtak az emberek az ablakokból, a fákról, a járdákon is sorfalat álltak: hihetetlen volt. Az itt töltött időm legszebb pillanata volt. Sosem felejtem el a napot, amikor az elődöntő visszavágóján négy egyre megvertük a Notts Countyt. Hatalmas volt a tét. Tim Fisher rel, az elnökkel a mai napig ezen nevetünk: ő az egész meccset görcsösen egyenes tartással, mozdulatlanul ülte végig, én viszont a korlátra dőltem az idegességtől!”
„Hihetetlen este volt – mondja Turner. – Egyszerűen elsöpörték az ellenfelet. Nagyobb visszhangja volt annak a meccsnek, mint a döntőnek.” Pedig a Coventry a fináléban 3–1-re megverte az Exetert a Wembleyben. Robins felrázta a klubot. Turner és Eyles is csak dicsérni tudják csapatépítő munkáját: a Coventry igazolásai és fejlesztései is őt igazolják. Az utóbbi időben igazi tehetségeket neveltek ki az akadémián. A 2013–14-es idény idején lapunk kiválogatta a legjobb 18 és 22 közötti játékosaikat. Közülük került ki a későbbi angol és északír válogatott Callum Wilson és Cyrus Christie, de hat hónappal később James Maddison is bemutatkozott. „Az akadémia még a legsötétebb években is fényes csillag volt – mondja Turner. – Wilson, Maddison és Christie is a Coventry neveltje, Tom Baylisst pedig megvette a Preston. Robins nem csinál titkot abból, hogy a Coventry tehetséggondozó klub. Ha nincs elég saját növendékük (pedig általában bőven van), akkor máshonnan csábítják el őket. Sam McCallum két éve még Herne Bayben volt, Robinsék a Jamie Vardy V9 Akadémiáról hozták el, megfuttatták a felnőttcsapatban, aztán eladták a Norwich-nak hárommillió fontért. Azóta kölcsönben vissza is jött. Ez a klub egyik erőssége: aki tehetséges, az itt játszhat a felnőttekkel, mert Robins megbízik benne.”
Robins nem tagad semmit. „Valóban sokakat hozunk ide, hogy lehetőséget kapjanak, és fedezhessük az eladásukkal a kiadásokat, de ez az üzleti modellünk.” Eyles szerint most éppen a tizenhét éves Will Pabagát érdemes szemmel tartani, és a segédedzőt, Adi Viveash-t is kiemeli. „Korábban a Chelsea-nél dolgozott, több olyan játékost is megvettünk, akik nála tanultak, vagy megtetszettek neki az U23-as csapatban – magyarázza. – Megvettük Zain Westbrooke-ot, és szép summáért tovább is adtuk, Fankaty Dabo pedig az egyik legjobb volt a harmadosztályban. Amióta pedig Chris Badlan a játékosmegfigyelők vezetője, az európai piacon is megjelentünk.” „Badlannel a fedélzeten remekel a toborzórészleg – mondja Turner. – A játékosok szerint pedig Adi fantasztikus edző. Úgy tűnik, remekül kiegészítik egymást Robinsszal.” A 2018–19-es idényben a frissen feljutott Égszínkékek a harmadosztály nyolcadik helyén végeztek. A múlt démonjai azonban nem nyugodtak.
2012 A SISU-nak elege lett az ACL-lel vívott vitákból a bevételt illetően, és sztrájkot hirdetett. Az ACL erre csődeljárást kezdeményezett a klubnál, de a SISU megelőzte. „A csődeljárás védelmet jelent azoktól, akiknek adósa vagy – magyarázza Maguire. – De ha te választod meg a csődbizottságot, jobbak az esélyeid, mintha egy harmadik fél jelölné ki a tagokat.” A tízpontos büntetés és az igazolási tilalom azonban csak étvágygerjesztő volt a borzalmas főfogás előtt. Saját stadionjából kizárva a Coventry a 2013–14-es idény mérkőzéseit a northamptoni Sixfields Stadionban játszotta, harmincöt mérfölddel odébb. Első csapás: szurkolói tiltakozás. Második csapás: még tíz pont levonás. Steven Pressley fiatalos csapata kínkeservesen, de végül megmentette a Coventryt a kieséstől. „Hatalmas volt a felháborodás – mondja Turner. – A szurkolók nem mentek el a meccsekre. Szörnyű volt. Remek csapatunk volt, Callum Wilson csak úgy ontotta a gólokat, de a szurkolók csak az idegenben játszott meccsekre jártak el.”
„Igazán szürreális volt – mondja Eyles. – Mi sem hittük el, ami történik. A harmadosztály alján jártunk, sorra adtuk el a futballistáinkat. Nem tudtuk, meddig megy le a jojó a szálon, mielőtt koppan, és lebukunk a negyedosztályba.” A Coventry a 2014–15-ös idényt már ismét a Ricoh Arénában játszotta, de a lelkesedés elmaradt: időközben a Wasps rögbicsapat megvette saját használatra a pályát. Amikor az FA-kupában hazai pályán 2–1-re kikaptak a félprofi Worchestertől, már sírni sem volt kedve senkinek. Bár Tony Mowbray és Joe Cole érkezésével erőre kaphattak volna, 2016ban elszúrták a rájátszásokat. „Kicsit sajnáltam is Mowbrayt – mondja Eyles. – De nem tudott alkalmazkodni. Robins tudja, hogy olykor más módszerekhez kell folyamodni.” Amikor a Coventry a 2016–17-es idény első tíz mérkőzéséből egyet sem nyert meg, Mowbray sűrű bocsánatkérések közepette felmondta edzői szerződését. Miközben a szurkolók folyamatosan a SISU ellen tiltakoztak, három hónap után előkerült Mowbray utódja, Russel Slade, akivel tizenhárom meccset játszott a csapat, mielőtt ő is elment, és csak egy győzelmet tudtak összehozni. Közeledett az EFL-trófea döntője: ideje volt felkapcsolni a Coventry saját denevéres reflektorát, és hívni a klub hősét, Robinst.
2019 A Coventry City ismét hontalanná vált. A 2019–20-as idényt a St. Andrew’s Stadionban töltötte. „Igazán nagylelkű volt a Birmingham Citytől, hogy engedélyezte a stadionja használatát – mondja Robins. – Valóban remek pálya.” Ezt az idényt is ott húzzák ki. „Ez már a második alkalom – mondja Eyles –, szóval már megszoktuk. Ideje kitanulni a könyvelői szakmát, hogy értsük is, miért. Egyesek szenvedélyesen támadják azokat, akik szerintük hibásak, mások viszont nem akarnak a pályán kívüli bajokkal foglalkozni, és csak a csapatot akarják támogatni.” A „hazai” mérkőzéseken remekelt a csapat. „Olyan, mint amikor költözik az ember – mondja Robins. – Az első pár nap még szokatlan, de képes gyorsan alkalmazkodni.” Ami az elképesztő idényt elnézve valóban sikerült: huszonnégy tétmérkőzésükből csupán egyet veszítettek el a St. Andrew’sban.
„Az egész idény alatt összesen három bajnoki mérkőzést veszítettünk csak el – lelkendezik Eyles. – Amikor jött a járvány, és leállt a bajnokság, minden lehetséges számítás szerint feljutottunk a másodosztályba.” Robins csapatának már csak egy meccse volt hátra és öt ponttal bebiztosította magát, mielőtt lecsapott a járvány. Bizarr módon pont a Birmingham ellen kellett kiállniuk az FA-kupában: a „hazai” mérkőzés 0–0, a „vendég” 2–2 lett egy rendes játékidőben és egy hosszabbításban szerzett góllal. „Végül a tizenegyespárbajt a Birmingham nyerte meg négy egyre – mondja Turner. – De a játékosok magabiztosságán sokat javított, hogy majdnem megverték a Birminghamet, mert láthatták, mire képesek egy másodosztályban játszó csapat ellen.” Robins folytatja a bajnoksággal. „Wycombe- ban négy egyre nyertünk, Tranmere-ben pedig szintén győzni tudtunk három nappal később. Matt Godden mindkét meccsen mesterhármast szerzett. Nem rúgtunk sok gólt, de már tudtuk, hogy képesek vagyunk rá.” A Wycombe elleni, december 19-i mérkőzés volt az első, idegenben szerzett győzelmük az idény alatt. A járvány előtt három, a feljutásban vetélytárs csapat ellen kellett kiállniuk: a Rotherhammel 1–1-et játszottak, a Sunderlandet és az Ipswich-et megverték (az utóbbit az FA-kupa-visszavágó után másodszor). Az idény véget ért, a Coventry a harmadosztály második legfiatalabb csapatával bajnok lett.
Az Égszínkékek szurkolói Robins csapatát ünneplik a 2018-as rájátszás után
„Nem érdekel, ki mondja, de ne ígérgesse vakon, hogy az idén is feljutunk – mondja Robins. – Amikor jött a karantén, azt hittem, itt a vége. Ha törlik az idényt, az mindenkit összetört volna. Mi voltunk a legjobbak a harmadosztályban, és ezt bizonyítani akartuk. Nem aggódtam, de amikor szavaztak az idény sorsáról, már féltem. Amikor megtudtam, hogy a pontok alapján számolnak, és feljutottunk, jobban elérzékenyültem, mint azt gondoltam volna.” Ezalatt a klub összeült a Warwicki Egyetemmel, hogy megvitassák egy közös stadion építését, mivel a SISU már nagyon akart egy saját pályát. Eyles szerint a befektetési alap „sokat változott a kezdetek óta”. Valóban meglepő fordulat volt a részükről. „Miért tartanak fenn egy láthatóan veszteséges klubot? – kérdezi Maguire. – Nem vagyok oda a SISU-ért, de a klub az elmúlt tíz évben hatvannégymillió fontot vesztett, amit az alap az utolsó fontig állt.” „Csodálkozom, hogy maradtak, amikor ennyire elmérgesedett a helyzet – mondja Turner. – Amikor az ember több millió fontot veszít valamivel, akkor kihátrál, vagy marad, és folytatja. Azt hiszem, ők az utóbbit választották.”
A Coventrynek tizenkilenc másodpercén múlott, hogy elbukjon, de összeszedte magát. A két feljutás és a kupagyőzelmek ellenére Robins legnagyobb büszkesége, hogy a szurkolók ismét magukénak érzik a klubot. „A szurkolók már régóta nyögik a böjtöt: szomorú, hogy az utóbbi években alig volt sikerélményük – mondja Turner. – Bár a háttérben történő eseményekre nem lehetnek befolyással, végre jó focit fognak látni a pályán: van remény a sikerre.” És a sikerért érdemes várni.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. decemberi számában.)
