Interjú Chris Evans
Harmincnyolc éves koromra elvesztettem a családomat. Tizenegy voltam, amikor apám meghalt, utána a nagyapám a fiaként nevelt. Huszonhat voltam, amikor ő is elment. Édesanyám 26 éve hunyt el: három hónappal később utolsóként a nagymamámat is elvesztettem. Belehalt a bánatba. Nem sok mindenkinek kell átélnie a saját lánya halálát. Négyük közül kettő mellett az utolsó pillanatig ott ültem, szóval jól ismerem a halált.
Legalábbis azt hittem. Amíg az ember maga nem kerül közel a halálhoz, nem ismeri igazán. Tudtam, hogy koronavírusos vagyok, de csak hónapokkal később, lábadozás közben értettem meg igazán, mi is történt.
Amikor visszamentem kontrollra, a szakorvosom azt mondta: „Szerintem nem tudja, milyen közel volt”. Mikor megkérdeztem, mihez, azt válaszolta: „A halálhoz”.
Mindig is próbáltam vigyázni az egészségemre, és merem állítani, hogy ötvenhét éves létemre jó karban voltam. Rendszeresen sportolok, edzőterembe járok, odafigyelek az étkezésemre, és az alkoholért sem voltam oda soha. Jó társaság mellett meg tudok inni egy sört vagy egy pohár bort, de sosem jártam el inni.
Mielőtt covidos lettem, a megfázás is elkerült. Ezzel az átlaghoz képest hatalmas mázlista vagyok, bár, ha úgy vesszük, az elmúlt év ezt ellensúlyozta.
A járvány első hullámának idején még nem dolgoztam, csak meccsekre jártam. Már akkor csak olyan helyekre lehetett kijárni, ahol ismertek a csapatoknál dolgozók, és tesztet is kellett csináltatnom. Tavaly novemberben aztán a Shrewsbury meghívott menedzsernek.
Amikor elkezdtem dolgozni, meg sem fordult a fejemben, hogy elkapnám. Ha akkor valaki azt mondja: „Tíz rugót rá, hogy elkapod”, emeltem volna a tétet százra. Sosem voltam betegeskedős.
És óvatos is voltam: az a fajta vagyok, aki nem bízik a nyilvános vécékben, és még a kilincset sem fogja meg puszta kézzel. A klubnál ezen csak mulattak: a srácok azt mondták, nemcsak húsz másodpercig, hanem húsz másodpercenként mosom a kezemet. Ennyire figyeltem a higiéniára, bár mindig is ilyen voltam.
Biztos vagyok benne, hogy az első hónapom alatt kaptam el, amikor az alsóbb osztályokban még senkit sem teszteltek, ami utólag őrültségnek hangzik, csak azt ellenőrizték, akinek tünetei voltak. Volt néhány pozitív teszt a csapatban, aztán az enyém is pozitív lett: összesen tizenhét-tizennyolc ember kapta el.
Cotterill 2020 novemberében került a Shrewsburyhez
Mióta játszhattak a szimptómák ellenére is? Mióta futballozhattak úgy, hogy már biztosan elkapták? Nevetséges volt az egész, vicc, hogy a bajnokság mindezek ellenére tovább folytatódhatott. Ha mindenkit tesztelnek, azzal nem lett volna bajom. De ez így azt jelentette, hogy az alsóbb régiókban szereplő labdarúgók nem érnek annyit, mint a topklubokéi. Pénzügyileg érthető, de erkölcsileg vállalhatatlan.
Amikor idekerültem, rengeteg dolgom volt. Napi tizennyolc órát töltöttem edzéssel, tervezéssel, szóval hamar kimerültem. De nem adhattam fel, mert mindig várt a következő meccs.
Száz százalékkal indultam, aztán kezdtem merülni, és bár a mérkőzések idejére mindig fel tudtam hozni magam, minden egyes alkalommal kevesebb volt az erőm, mint előtte. Mire észbe kaptam, a patronjaim felét kilőttem.
Egy pénteki edzésen kezdődött, a Crewe elleni meccs előtt, amit végül le sem játszottunk. Először csak iszonyúan fáradt lettem, amit egy pokoli éjszaka követett. Hajnalra átizzadtam az ágyneműmet, és reggel pozitív lett a tesztem. A következő négy-öt napban szörnyen éreztem magam, és ez csak a kezdet volt.
Miután tíz napot töltöttem a szállodai szobámba zárva, hazatérhettem, de ott sem lettem jobban. Úgy kellett belém erőszakolni az ételt és az italt. Szörnyű köhögési rohamaim voltak. Volt, hogy azt hittem, megfulladok. Átjött hozzám az orvosom, akit a Bristol Citynél ismertem meg, és azt mondta, megvárja a másnapi laboreredményeket, de valószínűleg kórházba kerülök. Túl alacsony volt a véroxigénszintem, be kellett feküdnöm.
Miután kiengedték, az Ipswich elleni meccsen már a lelátóról üvöltözött
Az embernek általában elég húsz százalék oxigén: nekem most kilencvenegy százalékra volt szükségem. Először egy vizsgálóba toltak be, utána felkerültem a Covid-osztályra, ahol kaptam egy jó nagy katétert a karomba. Akkora volt, hogy szinte műtét kellett hozzá, hogy betegyék. Mindennap azon keresztül vettek vért, és infúziót is kaptam, hogy ki ne száradjak. Három hétig tartottak infúzión, mert annyira ki voltam száradva, hogy nem találták a vénámat. Tiszta sebhely volt a karom, mert egy idő után hiába szurkáltak. Úgy néztem ki, mint egy több hete földre pottyant alma.
„ÁLTALÁBAN ELÉG HÚSZ SZÁZALÉK OXIGÉN: NEKEM KILENCVENEGY SZÁZALÉKRA VOLT SZÜKSÉGEM”
Később már egyből a szívembe kötötték be a katétert, ami tényleg megijesztett. Nem értettem, miért van erre szükség, ráadásul a beavatkozás során megsérült a tüdőm, vagyis valahányszor levegőt vettem, egy kicsi levegő mindig elszökött. Mint amikor egy lyukas lufit próbál az ember felfújni. Vagyis a tüdőm nem tudott kellően megtelni. A kiszökő levegő nem az orromon vagy a számon át távozott, hanem a testemben maradt. Feldagadt tőle a nyakam, ami még inkább megnehezítette az életemet: fojtogatott, nem tudtam tőle enni, inni, levegőt venni. Vagyis már nemcsak a koronavírus miatt voltam kórházban, hanem a lyukas tüdőm és a tüdőtágulat miatt. is.
Hamarosan már az intenzív osztályon találtam magam. Ott elkezdtek kezelni egy tocilizumabtartalmú injekcióval, aminek darabja ötszáz font. Végül hat adagra volt szükségem: ezzel a szerrel legyengítették az immunrendszeremet, hogy dupla adag szteroidot kaphassak a Covid legyőzéséhez.
Nemsokára kikerültem az intenzívről, de attól még nem lettem jobban. Visszakerültem az előző osztályra, de egyik éjjel mellkasi fájdalmakra keltem. A megfázástól a szívrohamig bármi lehetett, úgyhogy visszavittek az intenzívre. Az orvos azt mondta, aludjak néhány órát, de nem mertem. Féltem, hogy nem fogok többé felkelni. Arra gondoltam, ha meghalok, legalább ébren akarok meghalni, hogy tudjam, mi történik velem. Furcsának tűnhet, de nem akartam álmomban meghalni. Folyton arra gondoltam, hogy nem halhatok meg most, ahhoz túlságosan szeretem a családomat. Nem akartam, hogy a lányaim apa nélkül nőjenek fel, mint én. Eszembe jutottak a barátaim, akik a mai napig számíthatnak a tanácsaimra. Arra gondoltam, mennyi mindent kiharcoltam életem során, és hány emberért küzdöttem. El akartam mondani nekik, mennyi mindent elérhetnek, ha küzdenek érte: ideje volt hát magamra venni a tanácsaimat és megküzdeni a céljaimért.
A csapat gyógyulást kívánó pólóban üzent a kórházban ápolt edzőnek
Szerencsére végül ismét kikerültem az intenzív osztályról. Három napon át döntötték belém a szteroidot, az ajánlott napi öt-hét adag helyett napi hatvan adagnál jártam. Utána három napon át intravénásan tápláltak. A szakorvosom, Katrina Curtis nélkül nem lehetnék itt.
Azt hinné az ember, hogy egy ilyen helyzetben a munkámmal járó felelősség csak hátráltatott, de igazából motivált. Céltudatossá tett. Alig egy hónapot lehettem a Shrewsburynél, mielőtt lebetegedtem, de ennyi idő is elég volt, hogy közel kerüljek a személyzethez, a játékosokhoz, a vezetőséghez és a szurkolókhoz. Úgy éreztem, szükségük van rám. Jó kapaszkodó a klub, hiszen a kollégáim nagy része nagyon fiatal, a segédedzőim, Aaron Wilbraham és David Longwell is sokkal fiatalabbak nálam. Az utóbbi az akadémiáról jött át segíteni. Mindenki remekül tette a dolgát, amíg nem voltam velük. Csak két mérkőzés volt, amelyik előtt nem tudtam üzenni a csapatnak. Mindkét alkalommal az intenzíven feküdtem, ahol erre egyszerűen nem volt rá lehetőségem, de amint visszakerültem a tüdőosztályra, megcsörgettem Aaront.
Nem tudtam sokáig beszélgetni, mert csövön kaptam az oxigént, de a sok szteroid miatt nem tudtam rendesen aludni sem. Kilenckor volt a lámpaoltás, de én hajnali kettőkor már felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Hajnali ötig írtam az edzésterveket, minden reggel egy tucat oldalt küldtem át Aaronnak, aki reggelizés közben átolvasta, aztán útban a tréningre felhívott, és oldalról oldalra átbeszéltük a teendőket. Nem volt könnyű. Volt néhány felvételem az edzésekről, de az nem volt elég.
Mire rá tudtam közelíteni a játékosokra, már rég máshol járt a labda. A kórház wifije pocsék volt, úgyhogy mobilnetről, a telefonomon néztem a felvételeket. Eleinte szörnyű volt, hogy csak Aaronnal beszélhettem, de nem volt annyi levegőm, hogy mindenkivel külön társalogjak. Egyszer mondjuk kihangosítottak az öltözőben. Ahogy jobban lettem, végre ellátogathattam a pályára, és négy hónap után először személyesen találkozhattam a srácokkal. Májusban már ki tudtam menni az Oxford elleni meccsre is.
„MÁSOKAT ILYENKOR A MUNKÁVAL JÁRÓ FELELŐSSÉG CSAK HÁTRÁLTATNA, DE ENGEM MOTIVÁLT”
Wilbraham és Longwell dicséretesen tartotta a frontot
Nyáron az igazolások intézése és a megbeszélések mellett sokat jártam konditerembe. Próbáltam a találkozókat az edzéstervemhez igazítani, mert bármilyen megerőltető is, fontosnak tartottam, hogy újra mozogjak. Ebből tudhattam, hogy készen állok a visszatérésre. Ha nem tartom magam formában, nem tudok edzősködni sem.
Az idény kezdete előtt, a Telford elleni barátságos mérkőzésen játszhattunk először újra közönség előtt. Libabőrös lettem a fogadtatástól: áradt belőlük a szeretet.
Már az idény előtt megmondtam a csapatnak, hogy az idén szeretném, ha közelebb kerülnénk a szurkolókhoz, ha olyasmit csinálnánk, amit élvezhetnek. A találkozó utáni közös ünneplés is erről szólt, de nem akartam, hogy rám figyeljenek. Szerettem volna, ha a játékosok örülnek annak, hogy a drukkerek szívesen látnak viszont, és hogy őket is ennyire szeressék. Háromszoros hurrával ünnepeltük a győzelmet, de ez a nézőknek is szólt. Csupán énmiattam kínos lett volna éljenezni, szóval az egész csapat ott volt. Az a nap emlékezetes marad. Gyakran gondolok rá.
A főnök ismét akcióban
Ami a rehabilitációt illeti, jól indult az idény. Heti két meccset játszunk, bár az eredmények nem túl biztatóak. Annál viszont semmi sem lehet rosszabb, mint amin keresztülmentem. Aki megküzdött a halállal, annak az ilyesmi meg sem kottyanhat. Az én életem mindig is a fociról szólt, és készen állok, hogy folytassam.
Hogy jól vagyok-e? Nem, de nem vagyok rosszul sem, és az erőm is kezd visszatérni. Szerencsére elkerültem a Covid utáni tüneteket: olykor előfordul, hogy kifulladok, de ennyi. Az egyik Ligakupa-mérkőzésen nem voltam jól. A Covid asztmás tünetekkel is járhat, legalábbis az orvosok ezt mondták. Nem kaptam levegőt, úgyhogy hagytam, hogy a segédedzők üvöltözzenek helyettem. Másnapra már kutya bajom sem volt.
Olyan ez, mintha a saját rekordomat akarnám megdönteni: tudom, hogy ha eleget edzek rá, úgyis sikerülni fog. Tudom, hogy lehetek még erősebb és egészségesebb.
Rengetegen voltak, akik rosszabbul jártak, mint én, és nem élték túl. Részvétem a családoknak, akiket veszteség ért. Hálás vagyok, amiért én itt lehetek, és elmondhatom a történetemet.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. novemberi számában.)
