Szöveg Bodnár Zalán Fotó AFP, FFT, Getty images, valogatott.blog.hu
Az amatőr felvétel máig visszakereshető a legnépszerűbb videómegosztó portálon. Az Athénból hazatérő Milan hetedik BEK/BL-győzelmét ünnepelte a milánói San Siróban 2007 májusában, afféle családi nap keretében, ott voltak a feleségek, barátnők, gyerekek, haverok is a játékosokkal. Az akkor épp negyedik BL-győzelmét elkönyvelő Clarence Seedorf cselezgetett egy raj kisgyerek között, akiknek persze esélyük sem volt a labdához férni. Ám egyszer csak ott termett egy ötéves (!) kissrác, aki tökéletes ütemben, a lábát úgy kinyújtva, hogy majdnem megcsinálta a spárgát, szerelte a holland klasszist, Seedorf majd’ orra bukott. A gyereket úgy hívják: Daniel Maldini.
Akkor ötéves volt, most tizennyolc, és február 2-án a Hellas Verona elleni mérkőzésen bemutatkozott a Milan felnőttcsapatában a Serie A-ban. Noha abból a Seedorf elleni szerelésből arra lehetett volna következtetni, hogy védő lesz, mint legendás nagyapja, Cesare és a még az ő pályafutását is elhomályosító édesapja, Paolo, ez mégis istenkísértés lett volna. Daniel ugyanis támadójátékos, ám a Maldini család így is rendkívülinek mondható: nincs tudomásunk arról, hogy előfordult volna már korábban az európai topligákban olyan, hogy valakit ugyanabban a klubcsapatban követ a fia és az unokája is.
Cesare és Paolo Maldini ugyanis nem csupán korszakos egyéniségek voltak, mindketten a Milan futballistáiként voltak azok. A „dinasztiaalapító”, Cesare Triesztben született, és pályafutása elején viselte két évig szülővárosa csapata, a Triestina, majd levezetésként egy évig a Torino mezét is, de közben csak a Milanban futballozott, 1954 és 1966 között, tizenkét éven át, míg a már Milánóban születő fia, Paolo huszonöt gyönyörű évre (1984–2009) nyúló pályafutását végig vörös- feketében töltötte.
Finoman szólva is nyomot hagytak a lombardiai klub életében. A rendkívül gazdag múltú, 18-szoros olasz bajnok, hétszeres BEK/BL-győztes klub történelmében olyan kitüntetett szerepük van, hogy szinte nincs is olyan lista, szavazás, amely alapján ne lennének ott mindketten a Milan valaha volt tíz legjobb játékosa között. Misur Tamás A Milan 50 legjobb futballistája című könyve alapján Cesare Maldini a klubtörténelem hetedik, Paolo Maldini pedig a harmadik legjobb játékosa, az utóbbit csak Gianni Rivera és Marco van Basten előzi meg. És Paolo bizony könnyen lehetne a lista tetején is, ha divat lenne védőjátékost tenni az ilyen rangsorok élére. (Éppen emiatt az Aranylabda-szavazásokon is csak a harmadik helyig juthatott, 1994-ben és 2003-ban.)
CESARE ÉS PAOLO MALDINI FINOMAN SZÓLVA IS NYOMOT HAGYOTT A LOMBARDIAI KLUB ÉLETÉBEN
Ketten együtt a Milan hét európai elsőségéből hatban vállaltak főszerepet. Noha ezek eloszlása aránytalan, hiszen Paolo ötöt, míg édesapja „csak” egyet nyert, 1963-ban Cesare Maldini nem csupán az első Milan-játékos, hanem az első olasz labdarúgó is volt, aki a magasba emelhette a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Ő volt ugyanis a kapitánya annak az együttesnek, amely a londoni Wembleyben 1963. május 22-én rendezett BEK-döntőben meglepetésre 2:1-re legyőzte a Benficát, így a Real Madrid és a portugál sztárcsapat után a harmadik gárda lett, amely elhódította a legértékesebb klubtrófeát. Ezen a meccsen már bizonyságát adta annak is, hogy edzői vér is csörgedezik az ereiben, a korabeli szakírók kiemelik: a mérkőzés megnyerésében kulcsfontosságú volt, hogy az első félidő derekán, már 1:0-s Benfica-vezetésnél a gólszerző Eusébióval nem bíró Víctor Benítezt „átirányították” José Torresre, Eusébio őrzését pedig Giovanni Trapattonira bízták.
Mivel a Wembleyben a kispad túlságosan messze volt a játéktértől, ezt a taktikai döntést önhatalmúlag Cesare Maldini mint csapatkapitány hozta meg, húzása pedig fényesen bevált. Ez már előre jelezte, milyen fényes edzői pályafutás vár majd rá, és valóban: két ciklusban is irányította később a Milant edzőként, nyert három U21-es Európa-bajnokságot az olasz korosztályos válogatottal, másodedzője volt az 1982-es világbajnok csapatnak, az 1998-as vb-n pedig ő dirigálta a squadra azzurrát. Játékosként is már ilyen erényeket csillogtatott hol középpályásként, hol pedig kedvenc posztján, középhátvédként: határozott volt, higgadt, nyugodt, kimagasló fejjátékkal, taktikai érettséggel és vezetői készséggel. Védő létére pályafutása során mindössze öt (!) sárga lapot kapott, és csak egyszer állították ki.
Szinte hihetetlen, de a fia ebben is képes volt tartani vele a lépést – szintén csak egyszer állították ki profi pályafutása huszonöt éve alatt, pedig több mint kétszer annyi meccsen (902 a Milanban – ez természetesen klubrekord – és 126 a válogatottban!) lépett pályára, és a szabálytalanságok szempontjából is egy sokkal durvább korszakban. Jobblábasként volt kora legnagyobb balhátvédje, már csak pályafutása végén húzódott be a védelem tengelyébe. Hihetetlen ütemérzéke, helyezkedése, hajszálpontos becsúszásai tanítanivalók voltak. Megkerülni lehetetlen volt, mint ahogy a labdát is elvenni tőle, vagy megelőzni, túlugrani.
CESARE MALDINI. Született: 1932. február 5., Trieszt. Elhunyt: 2016. április 3., Milánó. Posztja: középhátvéd. Csapatai játékosként: 1952–54 Triestina; 1954–66 Milan; 1966–67 Torino. Válogatottság: 1960–63 Olaszország (14 mérkőzés/0 gól). Csapatai edzőként: 1970–72 Milan (másodedző); 1972–74 Milan; 1974–76 Foggia; 1976–77 Ternana; 1978–80 Parma; 1980–86 Olaszország (másodedző); 1986–1996 Olaszország U21; 1996–98 Olaszország; 2001 Milan; 2001–02 Paraguay. Sikerei játékosként: BEK-győztes (1963); 4x olasz bajnok (1955, 1957, 1959, 1962); Latin-kupa-győztes (1956). Sikerei edzőként: KEK-győztes (1973); Olasz Kupa-győztes (1973); 3x U21-es Európa-bajnok (1992, 1994, 1996)
A legdicsőbb években Mauro Tassotti, Franco Baresi, Alessandro Costacurta és Paolo Maldini alkotott áthatolhatatlan négyest a Milan védelmében. Maldini hétszer nyert aranyérmet az olasz bajnokságban, a BEK vagy a BL döntőjébe pedig nyolcszor jutott el, ötször meg is nyerte a trófeát. Az 1989-es, az 1990-es és az 1994-es siker idején is oszlopos tagja volt az együttesnek, 2003-ban és 2007-ben viszont csapatkapitányként már ő emelhette az égbe az ezüstös serleget.
Pályafutásukra csak az vet némi árnyékot, hogy a válogatottal nem tudtak a csúcsra jutni. Hiába voltak ketten együtt 140-szer válogatottak, hiába játszott Cesare az 1962-es, Paolo pedig az 1990 és 2002 közötti négy világbajnokság mindegyikén, illetve az 1988 és 2000 közötti négy Eb-n, mindkét versenysorozatban „csak” egy-egy ezüst, továbbá egy-egy bronzérem jött össze. A Milannal elért sikerek azonban alighanem gyógyírt jelentenek ezekre a sebekre.
„Vasárnap Cesare fia játszik.” Nils Liedholm, a Milan akkori vezetőedzője jelentette ezt be Milanellóban 1984. szeptember 25-én. A vörös-feketék hívei nagy bizakodással telve várták a legenda hat fia közül az egyiknek a bemutatkozását, akiről még nem sejthették, hogy a klub újabb aranykorát alapozza majd meg. Azt is igencsak kétkedve fogadták, inkább csak az apai szív elfogultságának tartották, amikor Cesare azt mondta a köréje sereglett újságíróknak: „Paolo sokkal többet tud a futballról, mint amennyit én tudtam ennyi idős koromban”.
A Milan a totonero-botrány után jelentéktelen középcsapat volt 1984-ben, amikor 16 évesen Paolo felkerült a felnőttcsapathoz (Liedholm bejelentése után a tényleges bemutatkozására aztán még egy hónapot várnia kellett), semmi jele nem volt annak, hogy korszakos együttes nő majd ki a romokból, de Silvio Berlusconi médiacár, későbbi miniszterelnök szerepvállalása után meredeken ívelt fel a klub csillaga.
PAOLO MALDINI. Született: 1968. június 26., Milánó. Posztja: balhátvéd, középhátvéd. Csapata: 1984–2009 Milan. Válogatottság: 1988–2002 Olaszország (126 mérkőzés/7 gól). Sikerei: vb-2. (1994); vb-3. (1990); Eb-2. (2000); Eb-3. (1988); 3x Interkontinentális Kupa-győztes/klubvilágbajnok (1989, 1990, 2007); 4x európai Szuperkupa-győztes (1989, 1990, 1994, 2003); 5x BEK/BL-győztes (1989, 1990, 1994, 2003, 2007); 3x BL-2 (1993, 1995, 2005); 7x olasz bajnok (1988, 1992, 1993, 1994, 1996, 1999, 2004); Olasz Kupa-győztes (2003); 5x olasz Szuperkupa-győztes (1988, 1992, 1993, 1994, 2004)
DANIEL MALDINI. Született: 2001. október 11., Milánó. Posztja: csatár, támadó középpályás. Csapata: 2020– Milan
Manapság a Milan hasonlóan mély válságban van, mint a nyolcvanas évek közepén volt. A bajnoki címre 2011 óta lényegében esélye sincs, 2014 óta be sem jutott a Bajnokok Ligájába, amelynek pedig a második legeredményesebb szereplője a Real Madrid után. Február másodikán senki sem várta messiásként a harmadik Maldini bemutatkozását, a korunk Nils Liedholmjának túlzással sem nevezhető Stefano Pioli vezetőedző nem tett nagy sajtónyilvánosság előtti bejelentést Daniel beállításáról. Senki sem akar túl nagy terhet tenni az ifjú vállára, mert az egy dolog, hogy Paolo túlszárnyalta az egyébként 2016-ban elhunyt édesapját, de azt azért már végképp senki sem tudja elképzelni, hogy Daniel is felülmúlhatja Paolót. Paolo idősebb fia, Christian eleinte egyébként jóval tehetségesebbnek tűnt nála, és ő belső védő, ahogy azt a családi hagyomány is diktálta, de korán megrekedt a fejlődésben, most az ötödosztályú Pro Sesto játékosa.
Daniel most épp olyan különleges helyzetben van, mint amilyenben Paolo volt, amikor édesapja szövetségi kapitánysága alatt is játszott a válogatottban. Most ugyanis Paolo a klub sportigazgatója, tehát kvázi a főnöke a fiának. De ahogy Cesarét sem vádolta és vádolhatta senki azzal, hogy a fia előnyt élvez, így nyilván Daniel sem a neve miatt kapta meg a lehetőséget.
Daniel Maldini vállát nehéz örökség nyomja
A feladat mindenesetre adva van Daniel Maldininek. Egy válságban lévő klubot kellene kirángatnia a kátyúból, azzal a tudattal, hogy nagyapja 1963-ban, apja pedig épp negyven évvel később, 2003-ban emelte a magasba az Európa-kupát.
A „sorminta” alapján 2043 újra a Milan és egy Maldini nagy éve lehet?
CSALÁDBAN MARAD
Mint említettük, ismereteink szerint a Maldini család az egyetlen, amely egymást követő három generáción át is játékost adott egy topligás klubnak. Nem álltak távol ettől a spanyol Alonsók sem: a most a Chelsea-ben játszó, de a pályafutását a Real Madridban kezdő Marcos Alonso nagyapja, „Marquitos” Puskás Ferenc csapattársa volt a nagy Real Madridban, ötszörös BEK-győztes. Az ő fia, a Chelsea-játékos apja, Marcos Alonso Pena szintén profi futballista volt, csak nem a Real Madridban, hanem a Barcelonában…
Bár nem topligában, hanem a bolgár bajnokságban szereplő Levszki Szófiában azonban van Maldini-féle példa is: Biszer Mihajlov (született 1943) 1961 és 1975 között, fia, Boriszlav Mihajlov (1963) 1981 és 1989 között szolgálta a Levszkit, az ő fia, Nikolaj Mihajlov (1988) pedig jelenleg is a csapat játékosa. Mindhárman kapusok (voltak), és mind válogatottak. A nagyapa ötször, az apa 102-szer – ő 1994-ben vb-elődöntőt játszott, a közelmúltban pedig a bolgár szövetség elnöke volt –, Nikolaj pedig eddig 37-szer viselte a címeres mezt.
(Cseh)szlovák példa is van arra, hogy három generáción át válogatottakat ad egy család. Vladimír Weiss (1939) háromszoros csehszlovák válogatott, az 1964-es olimpiai döntőben (2:1 Magyarország javára) öngóllal segített minket az aranyéremhez. Fia, Vladimír Weiss (1964) 19-szeres csehszlovák, majd 12-szeres szlovák válogatott volt, a 2010-es vb-n pedig már szövetségi kapitányként irányította az első vb-jén szereplő szlovák válogatottat, amelyben játszott az ő fia is, akit szintén Vladimír Weissnek hívnak (1989).
És akad egy magyar példa is. Dombai András (1931) 71 NB I-es meccsen volt a Tatabánya középcsatára az ötvenes években, fia, Dombai András (1953) a hetvenes években viselte 132 élvonalbeli mérkőzésen a bányászcsapat mezét kapusként. Két fia, András (1979) és Viktor (1990) is kapus lett, és mindketten a Tatabányában játszották első NB I-es meccsüket.
„MALDINIZÉS”. Az olasz futballnyelv kedveli a futballistanevek „tárgyiasítását”, így született meg például a chiarugismo („chiarugizmus”) a műesésekre, amelynek jeles művelője volt Luciano Chiarugi, a Fiorentina és a Milan volt játékosa. A maldinata, vagyis a „maldinizés” pedig a hajrában elkövetett védelmi hibát takarja, névadója Cesare Maldini, aki bármennyire is klasszis védő volt, mivel nem szerette a felszabadító rúgásokat és vaktában kivágni a labdákat, ezért rendre megpróbálta kivezetni a labdát a kapu előtti veszélyes területről, erre pedig a meccsek végi nagy nyomás idején többször is ráfaragott. Jellemző, hogy utolsó Milan-meccsén 1966-ban csapata 6:1-re győzte le a Cataniát, a szicíliaiak gólját a saját kapujába találó Cesare Maldini jegyezte – vagyis stílszerűen maldinatával búcsúzott.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. áprilisi lapszámában.)
