Szöveg Marcus Alves
Az elmúlt évtizedben Portugáliát súlyos gazdasági válság érte. Megindult a kivándorlás: több mint kétmillió állampolgár hagyta el az országot.
Öt évig José Fernandes is része volt a kétmilliónak. Munka nélkül nem tudta eltartani a családját, így kénytelen volt Svájcban munkát vállalni. Először úgy volt, felesége és három gyermeke is elkíséri, csakhogy akadt egy jelentős probléma: második gyermeke, Bruno nem volt hajlandó Svájcba költözni, sőt azzal fenyegetőzött, hogy elszökik, ha elhagyják szülővárosát, a Porto környéki Maiát. Bruno Fernandes akkor a Boavista ifjúsági csapatában játszott, és semmiért sem lett volna hajlandó elhagyni a csapatát. „Svájcban nem is tudnak focizni” – érvelt a szüleinek. Végül sikerült kiharcolnia, hogy maradhasson. José Svájcba költözött, Bruno anyja, Virginia Borges azonban maradt, hogy vigyázzon az álmait kergető Brunóra.
Nem gondolták, hogy a kockázatos döntés ilyen hamar gyümölcsöt hoz: az olasz Novara megfigyelője 2012-ben felfigyelt a fiúra egy U19-es mérkőzésen. Bruno ezúttal nem talált kivetnivalót a költözésben. A Novara 40 ezer euróban egyezett meg a Boavistával, Fernandes pedig csomagolt.
Amikor Bruno Fernandes 2012 augusztusában kiment a portói reptérre, nem várták fotósok, újságírók vagy rajongók. Nem volt más vele, csak azok, akik igazán fontosak voltak neki.
Amikor 2020 januárjában újra távozott Portugáliából, egészen más volt a helyzet. Nem egy ismeretlen kölyök volt, hanem Európa egyik legismertebb futballistája, a Sporting üdvöskéje, aki az elmúlt két és fél évben elképesztő számokat produkált: 63 gól, 48 gólpassz 135 mérkőzés alatt. Olyan nagy hatással volt a csapatra, hogy egyik csapattársa, a macedón Sztefan Risztovszki egyszerűen csak így fogalmazott: „Ha nem maradsz velünk a következő idényben, akkor b…hatjuk”.
Három év a Sportinggal: rémisztő mélység, szédítő magasság
Lisszabonban Fernandes remekül kijött Bas Dosttal, a holland csatárral, aki tavaly a német Eintracht Frankfurtba igazolt. „A technikája tökéletes – válaszol kérdésünkre Dost. – Bruno labdaátvétele és lövőképessége hihetetlen: ritkán látni ilyet.”
Igaza van: a Sporting szurkolóinak nem volt ilyenben részük a bolgár Kraszimir Balakov óta, aki még a kilencvenes évek elején remekelt Lisszabon zöldebbik felében. Még Luís Figo és Cristiano Ronaldo sem hagyott maga mögött ilyen maradandó emlékeket.
Nem csoda hát, hogy a több hónapon át tartó igazolási huzavona után a portugál televízió élőben közvetítette Fernandest, amint a reptéren felszáll a Manchesterbe tartó gépre. És akkor még csak az egészségügyi elővizsgálatra ment. Már nem csak egy maiai srác volt.
„Régi motoros vagyok, nekem elhihetitek, amikor azt mondom, a portugál bajnokság elmúlt néhány idényének legjobb játékosa Bruno Fernandes” – magyarázza a Sporting korábbi elnöke, José de Sousa Cintra.
„És amit nem szabad elfelejteni: még ennél is jobb ember. Az a fajta sportoló, aki csak javítani tud a csapatán. Udvarias és elszánt. Egészen új dinamikát hozott a csapatba, vezeti és bátorítja a társait, hogy minden erejüket beleadják. Az volt ő a Sportingnak, ami Cristiano Ronaldo a Real Madridnak: a teljes csomag.”
Erre a Manchester United szurkolói is hamar rájöttek. Fernandes olyan kreativitást csempészett Solskjaer középpályájába, amilyenre már igen nagy szükség volt. A Wolverhampton elleni gól nélküli meccs utáni négy mérkőzés mindegyikén bejelentkezett egy góllal vagy gólpasszal: a sort a City elleni győztes derbivel zárta, ahol zseniális szabadrúgásával segítette hozzá Anthony Martialt az első gólhoz.
Fernandes szinte azonnal fordított a lejtőn lefelé csúszó United szerencséjén. A 25 éves középpályásra természetesen a lelátón is felfigyeltek: a fellelkesült szurkolók hamar rigmust fabrikáltak a „portugál magnifico” tiszteletére, akit Ronaldóhoz hasonlítanak.
Bruno Fernandes a vártnál könnyebben alkalmazkodott az angliai körülményekhez: legalábbis erre utal az a magabiztosság, amivel az első derbijén volt képe lepisszegni a partvonalon tomboló Pep Guardiolát. Fernandes aztán tudja, mi kell a népnek.
Maga Solskjaer az egyik leghangosabb dicsérője. A norvég szakember szerint Bruno „Paul Scholes és Juan Sebastián Verón keveréke”; továbbá „az esze gyorsabban forog, mint sokaknak”, és „megvan benne az x-faktor”.
A portugál irányítóért leperkált 55 millió euró minden centje megtérülni látszik: sokan már most a Fergie utáni időszak legjobb igazolásának tartják. Ez persze sajnos nem a legmagasabb mérce, Fernandes mindenesetre hamar rácáfolt azok véleményére, akik szerint a Premier League-ben nem lesz olyan lenyűgöző, mint Portugáliában.
Fernandest eleinte nem vonzotta ennyire az ellenfél kapuja. Korai éveiben inkább hátvédként játszott, és bár nem szívesen volt középhátvéd, azóta beismerte, a védői tapasztalatok bölcsebb játékossá tették. Ezért főleg akkori mentorának, Sergio Marquesnek hálás: Unitedba igazolásáról is neki írt először.
Marques volt Fernandes első edzője. Hétéves korában találkoztak először, amikor csatlakozott a Porto melletti kisváros, Matosinhos klubjához, az FC Infestához.
„Bruno tehetsége az első pillanattól megmutatkozott – emlékezik Marques. – Látszott rajta, mire lenne képes egy kis csiszolás után. Az ő korcsoportjával hétfőn, szerdán és csütörtökön edzettünk, vasárnap voltak a mérkőzések. De láttam rajta, hogy ez kevés neki, felajánlottam hát, hogy különedzéseken segítek néhány dologban. Beleegyezett, úgyhogy onnantól keddenként reggel fél hétkor kint voltunk a pályán, és gyakoroltuk a passzolást és a labdavezetést. Azt mondják, szívesen vállal kockázatot, de szerintem egyszerűen csak bízik a saját képességeiben.”
A regionális ifjúsági bajnokságon felfigyelt az ígéretes gyerekre a Porto is, de Fernandes végül a rivális Boavistát választotta, mert ők kisbusszal hordták a gyerekeket az edzőpályára és vissza.
Tizenöt éves koráig főleg középhátvéd volt. Egyik reggel azonban odaállt az edző elé, és kijelentette, hogy nem akar többet hátul szerepelni: inkább adják kölcsönbe a Pasteleirának, egy környékbeli testvérklubnak. És itt végre rámosolygott a szerencse.
„Éppen akkor állítottuk össze a csapatot: felmértük, kinek mik az erősségei, hol érdemes játszatni – magyarázza a Pasteleira akkori edzője, Antonio Peres. – Ha lett volna kit tízes mezbe bújtatni, talán eszünkbe sem jut előreküldeni. De kellett az ember, úgyhogy beállt irányítónak. Azonnal bevált: majdnem minden meccsen gólt lőtt. Kapitányként magasra tette a lécet a többieknek. Mindig ott maradt az edzések után, a szabadrúgást, a kapura lövéseket gyakorolta.”
Az Udinese nem volt elég a nagyra törő Fernandesnek
Az egykor a Barcelonában, ma az Evertonban játszó André Gomes is ugyanott játszott akkoriban, de rá alig emlékeznek a Boavistánál. Azt mondják, neki talán nem volt olyan markáns egyénisége, mint a szintén középpályás Fernandesnek, aki nemcsak kimagasló tehetségével tűnt ki, de hosszú hajával igazi lázadónak nézett ki.
„Két-három évvel a többiek előtt járt – mondja Abilio Novais, aki akkoriban a Boavista és Fernandes edzője volt. – Meglepően érett volt a korához képest. Olyan taktikai tudása volt, hogy engem is sokszor meglepett. A Gil Vicente elleni meccsen például a szünetben kiesett a középpályásunk. Fernandes rögtön felajánlotta, hogy leváltja. Elképesztően játszott. Nem igazán tudtam neki mit tanítani. Már akkor is rengeteget tudott a futballról. Lehet, hogy még pályája elején jár, de tudom, ha egyszer arra volna kedve, remek menedzser válna belőle. Már most úgy játszik.”
A 18 ÉVES FERNANDEST CSAK ÚGY EMLEGETTE A HELYI SAJTÓ, HOGY A „NOVARAI MARADONA”
A brazil Rodrigo Mann is a Boavistában futballozott, de akkoriban sokat küzdött sérüléssel. Most a Prescot Cablesben játszik, a Northern Premier League-ben. Egyáltalán nem érte meglepetésként, hogy korábbi csapattársa ilyen magasra jutott.
„Elég volt látni, ahogy focizik, tudtuk, hogy egy nap sztár lesz belőle – így a jobbhátvéd. – Persze mindenki arra vágyik, hogy odáig jusson, de ő mintha még jobban akarta volna. Talán ez volt a titka. Fáradhatatlanul edzett, minden labdáért futott, sőt követelte, hogy megkapja, mindent megbeszélt az edzőivel, vitatkozott a játékvezetőkkel. Intenzív személyiség.”
Ez utóbbi tetszett meg a Serie A-ban küszködő Novarának. Az északolasz klubnak kicsi volt a költségvetése, de azért elküldte megfigyelőjét, Mauro Borghettit, hogy vessen egy pillantást Fernandesre, akit az ügynöke és egyben sógora, Miguel Pinho ajánlott be a klubnál. A kezdeti kétségek ellenére végül bejött a vétel.
„Amikor először láttam, még nem tudtam róla semmit – mondja Borghetti. – Csak szóltak, hogy őt kell figyelni, de még fel kellett fedezni. Egy U19-es meccsre mentem ki, amin 1994-es létére az 1993-asok között lépett pályára. Nem volt várakozáson felüli a játéka, de erős egyénisége és remek technikai érzéke volt. Úgy éreztem, tudja, hogy figyelik, mert olykor egészen megfeszülve küzdött. Tagadhatatlanul tehetséges. Abban az idényben a Novara még a Serie A-ban játszott, de tudtuk, hogy lecsúszunk a Serie B-be. Az volt a célunk, hogy olyan fiatal játékosokat vegyünk, akiknek a piaci ára a következő évre emelkedhet.”
Fernandes megfelelt a követelményeknek. Miután megegyeztek a Boavistával, az olaszok az édesanyjával együtt átrepítették Olaszországba, és körbevezették a városon.
„Mielőtt elment, az anya egy ötveneuróst csúsztatott fia zsebébe, hogy legyen miből költenie – magyarázza a Pasteleira edzője, Peres. – Csak ennyit tudott adni. De Fernandes nem ijedt meg. Igazi harcos. Sosem volt B-terve. Egy ideig én vagy valaki más hoztuk-vittük autóval, mert a szülei nem tudtak vezetni. Bruno sosem vágyott másra, mint hogy őket boldoggá tegye.”
Fernandes családja anyagi helyzetéből adódóan kénytelen volt végignézni, ahogy szerettei a jobb élet reményében új hazát keresnek. Nem sokkal az után, hogy az apjuk Svájcba ment, Fernandes hat évvel idősebb bátyja és példaképe is maga mögött hagyta Portugáliát. Ricardo szintén futballozott, de nem tudott feljebb jutni az alsóbb osztályoknál, így szögre akasztotta a stoplist, és Angliába indult kórházi asszisztensnek. Most Brunón volt a sor, de ő a maga útját járta.
Amikor 2012-ben Olaszországba érkezett, egy szót sem tudott olaszul. Még keservesebbé tette a helyzetet, hogy a Novara edzője, Attilio Tesser az első egy hónapban megtiltotta a csapat többi tagjának, hogy angolul beszéljenek vele.
A csaknem tizennyolc éves középpályás azonban leküzdötte az akadályokat. Alig játszott három hónapja a Novara U19-es csapatában, amikor felkerült a felnőttcsapatba. A Novara gyengén kezdte az idényt, és megrekedt a tabella alsó felében. Végül az ötödik lett, és a rájátszásba is bejutott, Fernandes pedig (vagy ahogy a helyi sajtó hívta, a „novarai Maradona”) 23 mérkőzéssel és négy góllal fejezte be első felnőtt idényét. Olyan óriás klubok kapták fel a fejüket, mint a Juventus vagy a Milan.
„Nekünk ért legalább annyit, mint Maradona” – emeli ki Borghetti. Fernandest végül az Udinese vette meg, 2013-ban. Állandó helyet ígértek neki a kezdőcsapatban, és magasabb havi fizetést, mint az addigi 1500 euró.
PRÍMA PORTUGÁLOK. A Premier League-ben 1992 óta 72 portugál játékos fordult meg, a „te jó Isten”-től az „ez egy isten”-ig terjedő skála minden pontján.
BÉBÉ. Alex Ferguson egyszer sem látta játszani Bébét, mégis szerződtette. A 20 éves labdarúgó a portugál harmadosztályban játszott, mielőtt 2010-ben más érdeklődő híján bagóért megvette a Vitória de Guimaraes. Öt hét elteltével és 7.2 millió font kifizetésével már a Manchester United játékosa volt. Még a hatóságok is vizsgálták a különös ügyletet.
HÉLDER POSTIGA. A 2002–03-as idényben a Porto három kupát is elnyert, de a 18 gólos, 20 éves csatáruk mintha visszahúzta volna őket. Glenn Hoddle és a Tottenham 6.25 millió fontért vitte el a csatárt, aki ugyan ötéves szerződést írt alá, mégis két góllal és 24 meccsel később már repült is vissza Portóba, ahol épp a friss Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelték.
RENATO SANCHES. A 2016-os Eb-n a 18 éves Sanches volt a legjobb fiatal játékos. A Bayern szerződtette, majd kölcsönadta a Swansea-nak, ahol kifogyott a szerencséből. Tizenöt borzalmas meccset töltött a kieséssel küszködő csapatban: egyszer még a hirdetőtáblának is lepasszolta a labdát. Most a Lille-ben játszik, és sokkal jobban megy a sora.
PAULO FUTRE. Van, aki nem tudja a csúcson abbahagyni. Futre 1987-ben megnyerte a Portóval a BEK-et: tíz évvel később felháborodott, hogy a West Ham nem irányítóként alkalmazza. Addig nem is lépett pályára, amíg meg nem kapta a tízes mezt. „Az egész az elnök hibája volt” – magyarázta később. Valamit csak tanulhatott Harry Redknapptól.
LUÍS BOA MORTE. Lehet, hogy nyilvános szereplései hagytak kívánnivalót maguk után, de a középpályás volt az egyik legmegbecsültebb portugál játékos az angol bajnokságban. Arséne Wenger 1997-ben szerződtette az Arsenalba, amit hét év követett a Fulhamnél: többet játszott a Premier League-ben, mint bármelyik portugál játékos.
BERNARDO SILVA. Miután a Monacóval sikerült kiejteni a Bajnokok Ligájából a Cityt, a manchesteriek 43.5 millió fontot fizettek a középpályásért. Nem véletlenül: Silvával a pályán 2018-ban a Manchester City rekordot döntött a 100 pontjával, a következő idényben pedig ő segített megvédeni a Premier League bajnoki címet.
RICARDO CARVALHO. A hátvéd 2004-ben José Mourinhóval együtt igazolt a Chelsea-be a BL-győztes Portótól. Carvalho és a Chelsea védői az első közös idényükben csak 15 gólt engedtek be, a Kékek pedig megnyerték a bajnokságot. Carvalho és John Terry összjátéka bevonult az angol futball történelemkönyvébe.
CRISTIANO RONALDO. Jött, cselezett néhányat, és megállíthatatlanná vált. Amikor 2003-ban megérkezett Manchesterbe, pálcikalábú kis kölyök benyomását keltette, de senki sem edzett nála keményebben. A 2006–07-es idényben szökkent szárba 17 góllal, a következőben ezt feltornázta 31-re, pedig főleg a szélen játszott.
Három évet töltött Udinében, és összebarátkozott a klub legendás csatárával, Antonio Di Nataléval. Barátságuk ellenére a csatár 2015-ben csúnyán lehordta Fernandest egy interjúban.
„Idegesítő, mert fiatal, bármelyikünknél jobbak a képességei, és remek a lába, mégis néha mintha ott se lenne a meccseken” – magyarázta Di Natale, aki többet várt Fernandestől. Ő viszont többet várt az Udinesétől, ezért 2016-ban a Sampdoriához igazolt, ahol nekiadták az egykor Roberto Mancinit is megillető 10-es mezt. A klub azonban akkoriban nem tört magasra: tizedik lett a Serie A-ban, és az Olasz Kupában sem jutott a nyolcaddöntőnél tovább. Fernandes egy évig bírta a Stadio Luigi Ferrarisban, aztán hazament.
Nyolc és fél millió euróért vette meg a Sporting, ami a második legnagyobb összeg, amit valaha játékosért kifizetett. A Primeira Ligában már az első idényében az Év játékosának választották. Az ígéretes kezdetet csúnyán félbeszakította egy incidens: miután 2018-ban a Sporting nem jutott be a Bajnokok Ligájába, csaknem ötven ultra betört a klub edzőpályájára és övekkel, botokkal felfegyverkezve a csapat tagjaira támadt.
„Ilyesmi még nem történt velem azelőtt. Félteni kezdtem a családomat: a támadás után felhívtam a feleségemet, és megkértem, hogy fogja a lányunkat, és siessen azonnal Portóba” – mondta vallomásában Fernandes. Az eset után testőrséget bérelt fel magának és családjának. Egyike volt a kilenc játékosnak, akik összetépték a szerződésüket. Végül beleegyezett, hogy marad Lisszabonban, bár Angliából és Spanyolországból is felkeresték. A Sporting megduplázta a fizetését. Olyan fontos volt a csapatnak, hogy a klub elnöke, José de Sousa Cintra a visszatérését bejelentő sajtótájékoztató előtt felajánlotta neki pár heti pihenésre saját hétvégi házát az algarvei parton. Fernandes nem élt a lehetőséggel.
Néhány szurkoló talán kétségbe vonta indokait a visszatérésre, Fernandes azonban Európa leglátványosabb idényét nyújtotta középpályásként. A 2018–19-es évadban 32 góljával és 17 gólpasszával megdöntötte az európai bajnokságok rekordját, amit a brazil Alex állított fel a Fenerbahcéval még 2011-ben. Az egyéni számok csak az egyik oldalt mutatják: Fernandes a csapattal is nagyon sok mindent elért.
„Már a második bajnoki évében ő lett kapitány – mondja Bas Dost. – Kora ellenére remek főnök volt. Jól kommunikált a csapattal, és mindenkihez volt egy-két szava.”
Raphinha, a brazil szélső egyetért ezzel. „Elképesztően fontos volt nekünk – emlékezik a Rennes játékosa, aki talán a legközelebb állt Fernandeshez a Sportingnál. – Még mielőtt eligazoltam volna a Vitória de Guimaraesből, már beszélgettünk: ellátott tanácsokkal, és megnyugtatott. Született vezető. Úgy fogadott Lisszabonban, mint egy testvért, amiért örökre hálás leszek.”
Ha Bruno Fernandes így folytatja, nemsokára többet jelent a United szurkolóinak, mint „portugál magnifico”.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. májusi lapszámában.)
