Volt valami határozottan visszataszító Best alkoholizmus okozta hanyatlásában és halálában, de az nem véletlen, hogy a portugál sajtó az ötödik Beatle-ként emlegette 1966-ban. A Belfast Boy Nagy-Britannia első számú rock’n’roll focistája volt, akinek a lába profi zsebtolvajok kézügyességével ért fel az Observer magazin szerint. Mindez a mértéktelenség és a kicsapongás iránti féktelen vággyal párosult.
Az északír volt az, aki többek között feltűnt a Top of the Pops műsorban, modellekkel házasodott, és szépségkirálynőkkel kötött jegyességet, éjszakai klubokat és divatüzleteket vásárolt, megjárta a börtönt, ittasan és fesletten állt kamerák elé az ország legnézettebb beszélgetős műsorában, popszámok és filmek készültek a tiszteletére, repülőteret neveztek el róla, és kolbászt hirdettek a nevével.
Mindent egybevetve az élvonalból 27 évesen visszavonult játékosnak biztos helye van a valaha volt legjobb brit futballisták sorában. Őrület.
Jóval azelőtt, hogy Okocha a Premier League-be jött volna, és a brit kisfiúk a játszótérre rohanva „Én vagyok Okocha!” felkiáltással a cseleit és fordulatait utánozták volna, minden német srác szájtátva ült a tévé előtt, és azt kívánta, bárcsak ő lehetne Jay-Jay.
Csapata, az Eintracht Frankfurt 1993 augusztusában Karlsruhéban játszott. Három perccel a lefújás előtt a nigériai támadó már csak a Karlsruhe kapusával állt szemben. A szög túl éles volt. Okocha kilépett balra, cselezett jobbra, végül balra fordult. Itt három védő állta útját. Cselezett, balra fordult, majd testcsel jobbra, aztán megint balra, végül három védő között, a vetődő kapus mellett belőtte a labdát kilenc méterről.
„Ha ki is rúgnak emiatt, akkor is száz ismétlést mutatok ebből a gólból” – mondta a kommentátor. Jay-Jay legendává vált. És hogy ki volt a kapus? Oliver Kahn.
Pelé vitathatatlan sztár volt, Carlos Alberto a nagy ötletek atyja, Jairzinho a gólok királya, de Rivellinót, a ’70-es évek brazil válogatottja játékosának életművét nem összegezték. A nehézkes bal láb, a lehúzott zoknik és a pornósztárra emlékeztető külső összhatásaként ordított róla, hogy menő.
Az olasz bevándorlók gyerekeként született Roberto Rivellino sok brazil futballistával ellentétben saját nevével épített karriert. Sao Paulo utcáin mezítláb focizva nőtt fel, tehetsége már korán kirajzolódott. Annak ellenére, hogy tizenévesként majdnem bejutott a ’66-os vb-csapatba, a Corinthians sztárja nem lehetett kezdőjátékos a válogatottban ’70-ben, mivel korábban csak egy selejtezőben játszott csereként, igaz, akkor gólt szerzett.
Az utolsó pillanatban azonban fordult a kocka: kirúgták Joao Saldanha edzőt, mert fegyverrel fenyegette a Flamengo edzőjét, Dorival Yustrichot, aki kritizálni merte a játékosok válogatását. A helyére érkező Mário Zagallo ragaszkodott Rivellino beválogatásához, annak ellenére, hogy a klasszikus tízes posztot már elfoglalta egy bizonyos Pelé. Így lett Rivellino a balszélső, és ezzel a helyére került a kirakós utolsó darabja is.
A Patada Atomica, azaz Atomrúgás becenevet a válogatott első góljának megszerzésével kapta, és ez a szabadrúgásgól a védjegyévé is vált. A világbajnokság során további két bombát lőtt a tizenhatoson kívülről, és a játéka felbecsülhetetlenül értékes volt. „Tulajdonképpen nehéz összefoglalni, mennyire jól játszott” – mondta róla Carlos Alberto.
Semmi sem tükrözi jobban zsenialitását, mint 1970-ben a vb-döntőben bemutatott két mutatványa. Először a levegőben fordulásból adta be a labdát Pelének, aki befejelte az első gólt. Majd egy klasszikus irányváltós cselt, azaz Elasticót „dobott be.”. Ezt a mozdulatot a Corinthians-csapattárs, Sérgio Echigo találta ki, de Rivellino volt az, aki tökéletesre fejlesztette. „Ezt a trükköt még Pelé sem tudja megcsinálni, mert nem elég technikás hozzá” – viccelődött.
A múlt nyáron a vébé előtt a játékosfelhozatalra panaszkodott, és hiányolta a hozzá hasonló játékosok jelenlétét a csapatban: „A futballt mostanra a taktika és az állóképesség vezérli. Az, amit mi valaha Fenséges Játéknak hívtunk, többé nem létezik, de a labdarúgás továbbra is lehetőség arra, hogy a szurkolók ünnepelhessenek.”
Miben különbözött Éric Daniel Pierre Cantona a többektől? Kérdezzük inkább azt, hogy miben hasonlított rájuk. Dzsigoló, harcos, filozófus, géniusz, színész, sörkereskedő, és igen, tud valamennyire futballozni is.
Amennyire tehetséges volt, annyira lobbanékony is, így a játékostársakkal, menedzserekkel és hatóságokkal való összetűzések eredményeképpen hat klubot járt meg az Auxerre-ből való 1988-as távozása és a Man. Unitedhoz való 1992-es csatlakozása között; 1995-ben válogatott pályafutása nagyjából be is fejeződött. Az Old Traffordon, sőt az egész angol labdarúgásban sem fordult meg hozzá hasonló futballista korábban: a francia jampec, aki mindenkit felpörgetett maga körül. „Ha hozzáért a labdához, az emberek őrjöngeni kezdtek” – idézte fel Alex Ferguson Cantona éveit. Kung-fu rúgások, sirályok, halászok és korai visszavonulás 30 évesen: mindezek már csak fokozzák Cantona titokzatos vonzerejét.
A szurkolók utálják a lusta játékosokat. Azt akarják, hogy hőseik izzadságban úszva hagyják el a pályát.
Találtunk egy kivételt: egy szeszélyes, ingatag bolgárt. „Nem futballozik. Egyszerűen nem érdekli. Felette áll a játéknak” – írta róla a Guardian.
Dimitar Berbatov az egyetlen játékos, akit az emberek nem akarnak küzdelmek közepette vagy, urambocsá’, leizzadva látni. Mindez azért van, mert a nézők felismerték a pályán a tiszta eleganciát, és ez lenyűgözte őket. Könyvet lehetne írni a bolgár támadó látványos megoldásairól, arról, micsoda nemtörődömséggel váltja gólra a legkisebb helyzeteket (vagy éppen elvéti a legígéretesebbeket), és arról is, mennyire hasonlít Andy Garcíára. „Megfigyeltem, ahogyan dohányzik, most már én is tudom ugyanúgy tartani a cigarettámat.”
Egy mondat mindent elárul róla. 2012-ben, miután gólt szerzett a Fulhamben, a következő kézzel írt szöveget mutogatta a trikóján: „Maradj nyugodt, és passzold nekem a labdát!”
A Száguldó Őrnagy becenevet a Magyar Honvédségnél betöltött rangja miatt kapta. Játékának szépsége abban rejlett, hogy csak ritkán hajtotta meg magát, viszont mindig tökéletesen átlátta a pályán az eseményeket. A Honvéd és a Real Madrid színeiben a trófeák begyűjtése és a gólrekordok megdöntése mellett nem vetette meg a földi élvezeteket sem. A skót legenda, egyben ivócimbora, Jim Baxter szerint Puskás angol szókincse mindössze a whiskyrendelésre terjedt ki.
Ez a „kis kövér ember” gúnyt űzött az angolokból 1953-ban, Magyarország 6:3-as győzelmekor, aminek következtében a Times újságírója, Geoffrey Green „a rossz tűzhöz száguldó tűzoltóautóként” definiálta az angol válogatott csapatkapitányát, Billy Wrightot.
Utolsó meccsén, amelyet szülővárosa csapata, a Borussia Mönchengladbach színeiben játszott az 1973-as Német Kupa-döntőben, Günter Netzer a kispadon ült 90 percet. Edzője, Hennes Weisweiler olyan mérges volt a Real Madridba igazolása miatt, hogy nem tette be a kezdőcsapatba. A rendes játékidő leteltével 1–1 volt az állás. A hosszabbítás előtti rövid szünetben a kiváló játékos figyelmeztette a Gladbach stábját, hogy az egyik csapattárs görcsöt kapott, ezért az edző lecserélte őt. A friss Netzer a pályára menet elhaladt Weisweiler mellett. „Most játszani fogok” – vetette oda neki. Három perc múlva a tizenhatos széléről belőtte a győztes gólt. Küldetés teljesítve.
Ez a kis történet jól szemlélteti, miért Netzer volt az egyik legmenőbb labdarúgó a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek közepéig Németországban. A kívülállókat talán jobban lenyűgözte Paul Breitner, mert ő afrofrizurát viselt, és Mao Ce-tung-idézeteket mondott, de a németek tudták, nincs benne annyi, mint a hitelesebb Netzerben.
Sokkal jobban nézett ki, mint a társai, Ferrarit hajtott (és tört össze), és – bár nem ivott és drogozott – night clubot vezetett, aminek belső terét művész barátnője tervezte.
Netzernek nem kellett izzadni, erőlködni vagy birkózni, ezekre a feladatokra megvoltak a középszerű emberek. Az ő specialitása a hihetetlenül precíz távoli passz volt. „Átadásai már-már utópiába hajlanak” – írták róla egyszer.
Netzer mindig a saját orra után ment, a pályafutásáról szóló egyik korai könyv egyenesen lázadónak nevezi. 1974-ben, amikor sérülés miatt pihenőre kényszerült, meghívták Tina Sinatra esküvőjére Las Vegasba. Mivel tudta, hogy a Real Madrid sohasem engedné el, teljes titokban utazott az eseményre.
Mennyire volt menő Laudrup? Nos, mondjuk úgy, hogy túlságosan menő volt ahhoz, hogy a világ egyik legkirályabb csapatában, a ’92-es Eb megnyerésével egész Európát elkápráztató dán válogatottban játsszon.
A selejtezők alatt két legnagyobb sztárja, Michael és Brian Laudrup összeveszett Richard Möller-Nielsen kapitánnyal, és kilépett a válogatottból. A dánok elbuktak a selejtezőkön, de tíz nappal az Eb előtt felkérték a csapatot, hogy Jugoszlávia helyett induljon, mert a régióban zajló háború miatt a délieket kizárták.
Brian elutazott Svédországba a válogatottal, ahol a magasba emelhette a trófeát, Michael viszont, akit később egyébként megválasztottak minden idők legjobb dán játékosának, nem látta indokoltnak, hogy megszakítsa a szabadságát.
Talán nem is volt rossz ötlet. Egy dán sportújságíró, Jan Kjeldtoft szerint lehetséges, hogy Dánia nem tudott volna nyerni vele, mivel a csapat a védekezésre és a kontratámadásokra építette a taktikáját. Ez a másik megfogalmazása annak, hogy az őstehetségű irányító valószínűleg totális támadást indított volna ahelyett, hogy Nielsen védekező stratégiáját követi.
Ki emlékszik arra, amikor 2005-ben Robert Pires és Thierry Henry elbénázták a büntetőt a Manchester City ellen? Pedig ők csak le akarták másolni valakinek a mozdulatát, akinek ez a fajta csel majdhogynem hétköznapi rutin.
1982 decemberében az Ajax színeiben Johan Cruyff végezte el a büntetőt a Helmond Sport ellen, de ahelyett, hogy a kapura lőtt volna, finoman lepasszolta a labdát csapattársának, Jesper Olsennek. Amikor később megkérdezték a holland csatárt, miért döntött így, Cruyff közönyösen ezt felelte: „Újdonság volt, és az emberek szeretik az ilyesmit”. Tipikus válasz tőle. Nála átlagosabb emberek valami olyasmit feleltek volna: csak szórakozni akartak, de ez a frázis sohasem hagyta el Cruyff száját. Ő nem a vicc kedvéért lépett pályára, számára a futball szent volt. Mintha Cantona korábbi megtestesítője lett volna, olyan különös és lenyűgöző dolgokat tudott mondani. „Egy könnyű meccsen a legnehezebb rávenni az ellenfeledet, hogy rosszul játsszon” – nyilatkozta egyszer.
A tehetség, komolyság, gyors gondolkodás és fesztelenség indokolják azt, hogy Cruyff futballikonná vált, miközben Pelé és Franz Beckenbauer csupán a halhatatlanok sorába írták be nevüket. Körülvette őt valamiféle titokzatosság, ami azt sugallta, hogy nemcsak jobban futballozik bárki másnál, hanem többet is tud bárkinél.
Egy elegáns mozdulata később Cruyff-fordulóként vált ismertté. Néhány éve két akadémikus, Teresa Lacerda és Stephen Mumford publikáltak egy mesterművet, amelyben Cruyff „fürge és kecses” alakításait kreatív módon használták fel, hogy szemléltessék a sportban rejlő esztétikai minőséget.
És persze a hiányzó láncszem. Eszes, rejtélyes és forradalmi zseninek lenni jó, de ahhoz, hogy valaki igazi ikonná válhasson, annak a hanyag eleganciának kell a birtokában lenni, ami csak Johannak volt meg.
Boban tíz évnél is többet játszott a Milanban, négyszer megnyerte a Serie A-t, és tagja volt a csapatnak, ami 4–0-ra kivégezte a Barcelonát az 1994-es BL-döntőben. Négy évvel később ő lett a horvátok kapitánya, a harmadik helyen végzett a franciaországi vb-n. Történelem szakon diplomázott az egyetemen; rajong Jorge Luis Borges argentin költő műveiért. Ennek ellenére az első, ami eszünkbe jut Bobanról, az, hogy egyszer megrúgott egy rendőrt.
A mozdulatot azóta is emlegetik, mint a „rúgást, ami háborút robbantott ki”, de ez persze hatalmas túlzás. 1990. május 13-án, amikor csapata, a Dinamo Zagreb az ősellenség Crvena zvezda ellen állt ki, Jugoszlávia már haldoklott az etnikai széthúzás okozta feszültség miatt.
Amikor az erőszak elhatalmasodott a lelátókon, és a szurkolók a pályára özönlöttek, akkor a rendőrök is a játéktérre nyomultak. Boban meglátott egyet, aki egy Dinamo-szurkolót ütlegelt, és bár hat gumibotos kollégája állta körül, a Zagreb kapitánya odaugrott, és mellkason rúgta. Boban azért lett egy csapásra hős, mert egyedül szembeszállt a horvátok által elnyomónak és ellenségesnek tartott nemzet képviselőjével.
Később így beszélt a történtekről: „Ott álltam közismert emberként, és kockára tettem az életemet és a pályafutásomat egy közös ügyért, a horvátok ügyéért”. Nem számít, hogy egyetértünk-e Boban elkötelezettségével, a lényeg az, ilyen bátor tettnek ritkán lehetünk szemtanúi. Ez talán megmagyarázza: a mai napig miért tekintik Bobant példaképnek olyan sokan.
Sokan csak Fekete Pókként, Fekete Polipként vagy Fekete Párducként ismerik. Az ellenfél megfélemlítésére használt teljesen fekete kapusmez csak az egyik, ami igazán egyedivé tette a szovjet futballistát. Egyszerűen fogalmazva, ő volt az első igazán modern kapus.
Egykori megjegyzésének megfelelően, amely szerint „csak egy büntető kivédése múlhatja felül az űrhajóban száguldó Jurij Gagarin látványa okozta örömöt”, Jasin hírnevének is van köze az űrtechnikához. Az orosz Szputnyik II tette lehetővé, hogy az ’58-as svéd világbajnokságot az egész világ láthassa. Ekkor vált híressé a nemcsak a gólvonalat, de az egész tizenhatost uraló kapus, aki ordítva irányította a védelmet, és kidobásaival gyors támadásokat indított.
Ahogy az idézett mondat is tanúsítja, a büntetők kivédése volt a specialitása: százötvennél is többet fogott meg pályafutása során. Az említett vb-n az angol Tom Finney úgy döntött, a gyengébbik lábával lövi a tizenegyest, azt gondolván, hogy a kapus alaposan felkészült, és tudja, melyik az ügyesebb lába. Egy másik meccsen mindössze Jasin hősiessége mentette meg a szovjeteket a kudarctól a címvédő brazilok ellen.
Két évvel később, zsebében az ’56-os olimpiai aranyéremmel, neki köszönhető, hogy a szovjet válogatott briliáns teljesítménnyel győzött Jugoszlávia ellen az Eb-döntőben. A kiábrándító 1962-es chilei vb-szereplés ellenére egy évvel később visszatért, és ő lett az első és mai napig egyetlen kapus, aki Aranylabdát nyert.
A politikai nyomás következtében egész pályafutását a vasfüggöny mögött, a Dinamo Moszkvában töltötte, és valahányszor külföldre utazott, folyamatosan megfigyelték őt, nehogy egy idegen klubhoz igazoljon. Olyan fontos figura volt a csapatban és a válogatottban, hogy az edzők szemet hunytak rossz szokásai felett, amiket más játékosoknak szigorúan megtiltottak. Nem is csoda. Jasin számára ezek a dolgok a siker kulcsát jelentették. „A trükk az – mondta egyszer –, hogy egy cigivel megnyugtatom az idegeimet, aztán egy nagy korty töménnyel felélénkítem az izmokat.” Hát persze.
Hol is kezdjük Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira jellemzését? Az 1986-os vb-n viselt fejpánt és a szakáll éppen elég lenne, hogy helyet kapjon ezen a listán, bár kétségtelen, hogy a Van Goghért rajongó és Machiavellit idéző brazil játékos gondolkodása éppen olyan mélyenszántó, mint a görög filozófusé, aki után nevét kapta.
Orvostudományt tanult, innen kapta a Doktor becenevet, bár láncdohányos és nagyivó volt. Kampányolt a demokrácia mellett és a diktatúrák ellen, ennek ellenére gyerekkori példaképe Fidel Castro volt, és szimpatizált Muammar Kadhafival. Odaadó férj és apa, ugyanakkor hatalmas nőcsábász. Tulajdonképpen Sócrates két lábon járó önellentmondás volt, aki mindig tisztában volt saját szellemi teljesítményével.
Játékosként döbbenetesen laza volt, a Botafogo, a Corinthians és nem utolsósorban a válogatott színeiben siklott keresztül a középpályán. Páratlan kétlábas irányító és góllövő, akinek magassága ellenére kivételes volt a technikai tudása, s a vakon sarkazás és a nekifutás nélküli büntetők nagymestere volt.
A világ legszexibb válogatottjának kapitányaként sohasem tudott vb-t nyerni, de dicsőséges bukásai is éppen annyira emlékezetesek maradtak, mint más csapatok győzelmei.
Talán a nagy csalódások fűtötték, a csodálatos brazil labdarúgás halála egyik kedvenc témájává vált újságíróként. „A legfontosabb a szépség – mondta egyszer. – A győzelem másodlagos. Csak az öröm számít.”
Írt politikai és gazdasági témákról is, és korai, 2011-es halála előtt a közelgő világbajnokságról szóló regényén dolgozott. A futballistakarrier alatt megszerzett diplomája hasznára vált: miután szögre akasztotta a stoplist, orvosként praktizált.
Helytálló, ha azt mondjuk, hogy élete legszebb pillanata túlmutat a csodás játék nyújtotta boldogságon. A ’80-as évek elején Sócrates megnyerte az állami bajnokságot a Corinthians színeiben, röviddel az után, hogy segítségével a klub demokratikus irányba fordult, és szembement a Brazíliát irányító katonai diktatúrával. Mezük hátára a dicsőséges „Democracia” szót írták.
„Ha az emberek nem elég erősek ahhoz, hogy hallassák a hangjukat – dörögte Sócrates –, akkor majd én elmondom helyettük, amit akarnak. Amíg labdarúgó voltam, a lábam felerősítette a hangomat.” De még mennyire!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. augusztusi számában.)
