Szöveg Martin Mazur Fotó Jorge Dominelli Fordítás Kovács Gergely
Vannak, akik mindig jókor vannak jó helyen. „Az életem tele volt valószínűtlen pillanatokkal és eseményekkel, mostanra kezdek is hozzászokni” – kuncog Nelson Vivas, egy nappal azt követően, hogy nevezték az Év argentin edzője díjra első tréneri idényét követően (cikkünk 2017-ben készült – a szerk.), amely az Estudiantesben telt le. „Az a legszebb a futballban, hogy nem tudod, mi lesz a következő lépés, a legváratlanabb dolgok is megtörténhetnek.”
Ez volt a helyzet vele is, néha mesébe illő pályafutása során is, és ugyanez van most is, amikor az élen álló csapatával a Libertadores-kupában is helytáll, és 21 mérkőzés óta veretlen korábban nem igazán kedvelt csapatával. Jóval Gilberto Silva és Alexis Sánchez előtt Vivas lett az első dél-amerikai, aki szerződést kötött az Arsenallal, nem mintha túl szépen emlékeznének rá Londonban.
Harminckilencszer lett argentin válogatott, tagja volt az 1998-as franciaországi világbajnokságra utazó csapatnak is, és végigjátszotta a tizenegyespárbaj után megnyert Anglia elleni mérkőzés mind a 120 percét.
Játszott mindenkivel Tony Adamstől kezdve Diego Maradonán át Gabriel Batistutáig és Dennis Bergkampon át a brazil Ronaldóig.
Azon nagyon kevesek közé tartozik, aki volt a Boca Juniors és a River Plate labdarúgója is, edzői között pedig megtalálható Manuel Pellegrini, Arséne Wenger, Hector Cúper és Daniel Passarella, hogy a modern kor három legnagyobbra tartott argentin szövetségi kapitányát, César Luis Menottit, Carlos Bilardót és Marcelo Bialsát már ne is említsük. Később Diego Simeone jobb keze lett az Estudiantesnél, a Rivernél és a San Lorenzónál. Ekkor nem kisebb neveket edzett, mint Juan Verón vagy Radamel Falcao.
Az elmúlt húsz év úgy alakult, hogy Vivas valahogy mindig ott volt a legnagyobb mérkőzéseken, a legfontosabb pillanatokban és a legnagyobb edzői forradalmak közepette. A háttérből szemlélte az eseményeket. Úgyhogy bőven van mit mesélnie, ezért meghívta a FourFourTwo munkatársait jelenlegi munkahelyére, és belevágott.
Az egykori jobb oldali védő szívélyesen fogad bennünket első emeleti bunkerében, egy majdnem teljesen üres szobában, ahol a falak piros-fehérre vannak festve, az ablakok pedig a pályára és egy erdőre néznek. A gyakran fizioterápiás célokra is használt szoba egyetlen bútora egy szék. Ide jár, ha szusszanni akar egyet.
„Szeretem ezt a helyet, innen látszik a játékosok szállása is – mondja, miközben vet egy pillantást uradalmára. – Huszonegy évesen én is jártam itt próbajátékon, de két nap után szabályosan elmenekültem. Hazamentem inkább.”
A fentebb említett gazdag pályafutás szinte lehetetlennek tűnt az után, hogy a fiatalember 21 éves koráig egyetlen egy profi meccset sem játszott.
„Miután otthagytam az Estudiantest, beszéltem apámmal, és levontam a következtetést: a futball nem nekem való. Úgy voltam vele, jobb lesz, ha tanulok. Dolgoztam a nagybátyám kovácsműhelyében, és tizennégy hónapig katona voltam. Ezt követően megnéztek a Quilmes együttesétől, majd néhány év múlva már Diego Maradona csapattársa voltam a Boca Juniorsban, és vártam, hogy kezdődjön a meccs Anglia ellen a világbajnokságon.”
A legemlékezetesebb pillanata erről a mérkőzésről az, amikor az argentin kapus, Carlos Roa kivédte David Batty tizenegyesét, ám nem csak azért, mert az argentinok ezzel a góllal jutottak be a negyeddöntőbe. „Ez a pillanat örömöt és a megkönnyebbülést hozott nekem, mert én lőttem volna a hatodik tizenegyest – mondja nevetve. – Nem sokan tudják, de az enyém lett volna az első a hirtelen halálból.
Michael Owent rendkívül nehéz volt megállítani – teszi hozzá és vág hozzá egy fanyar grimaszt is, amikor felidézi az akkor 18 éves, gyors Owent. – Készült egy fénykép, a sarkam szinte teljesen kifordul, miközben próbálom hatástalanítani. Szerencsére mindig is rugalmas voltam. Gyerekkoromban leugorhattam a háztetőről is, a talpamra estem. Így lehettem jó fejelő, annak ellenére is, hogy alacsony vagyok. Ezért nincsen már porc a térdemben!”
Porc ide vagy oda, a 47 éves Vivas még mindig kiváló formában van. Az egyetlen változás fiatal korához képest a nemrég növesztett szakáll.
„Készült egy fénykép, a sarkam szinte teljesen kifordul, miközben próbálom hatástalanítani Owent. Szerencsére mindig is rugalmas voltam”
„Hoztam néhány elhibázott döntést is a pályafutásom során, azt hiszem, ez főként a tapasztalanságomnak tudható be. Ma már biztosan nem hagynám ott a Bocát egy másodosztályú svájci csapatért akkor, amikor egyébként a világbajnoki keretbe szeretnék bekerülni az idény végén.”
Pedig az, hogy a Luganóba távozott, végül jó húzásnak bizonyult. „Megnyertük a bajnokságot, és minden meccsen ott voltam a pályán. Valószínűleg bejött a játékom Passarella szövetségi kapitánynak, mert Ronaldóra állított rá a Maracanában. Azt a mérkőzést egy nullára megnyertük, még mindig ez Argentína legutolsó győzelme Rióban. Ezzel helyem lett a világbajnoki keretben is. Ezt követően keresett meg az Arsenal.”
A sokoldalú védő remekelt a háromtagú védelemben. Vivas így emlékezik vissza első tárgyalására Wengerrel. „Amikor Argentína már kiesett a világbajnokságról, találkoztam vele egy párizsi étteremben. Elég hülye helyzet volt, mert nem tudtam angolul, így az ügyvédem tárgyalt vele, nekem fogalmam sem volt, miről beszélhetnek.”
Nemrégiben Javier Mascherano gratulált Vivasnak a Twitteren egy interjúja miatt, amelyben többek közt azt is mondta, hogy nem a győzelem a siker egyetlen mércéje a futballban, egy vezetőedzőnek a teljes képet kell látnia. Ez a véleménye minden bizonnyal az Arsenalnál alakult ki, ahol 1998 és 2001 között 71-szer lépett pályára (ebből csak hatmincszor volt kezdő).
„Wenger mindenre odafigyelt, nemcsak a taktikára, de minden apró részletre is – mondja Vivas. – Már elég régen jártam a klub edzőtelepén, de a mai napig százszázalékos pontossággal meg tudnám mondani, mi hol van, Wenger olyan aprólékos részletességgel rendezett el mindent.”
A ’90-es évek hatalmas változásokat hoztak az angol futballban, és ez a legjobban talán az Arsenalt érintette, mert Wenger csapata tele volt régi típusú futballistákkal, és a régi angol tradíciókat egy francia kezdte el lebontani. Vivasnak ez nagyon feküdt.
„Tony Adams mint kapitány rendkívül inspirálóan hatott – állítja. – Ha véget ért egy edzés, sosem gyalogolt a pályán, hogy spóroljon az energiával. Neki a pálya szent terület volt, amin csak futballozni lehet, nem pedig sétálgatni. Sosem éreztem ilyen mértékű tökéletességet, mint akkor, amikor az Arsenal játékosa voltam.”
A hagyomány és a fegyelem mint érték a saját ígéretes edzői munkásságának is lényeges eleme. A diéta kérdése szintén nagyon fontos. Wenger pedig ezen a területen is letette a névjegyét. „Nagyon sokat segít egy futballistán, ha megtanítják, mit és mikor ehet – folytatja Vivas. – Ma már mindenki tudja ezt nagyon jól, de volt olyan időszak, amikor Wenger ezzel még kisebbségben volt.”
Hiába érezte azonban magát otthon az angol futball egyik leghíresebb klubjánál, nem tudta, hogyan is bizonyítsa be, hogy alkalmas a kezdő tizenegybe kerülésre. „Lee Dixonnal kellett megküzdenem a helyemért, és arra gondoltam, hogy a bánatban tudom majd kiharcolni a szerepeltetésemet, ha nincsenek edzőmeccsek. Minden gyakorlatunkban volt labda, gyakran szűkös helyen, néha négy kapuval, minden precízen megtervezve, még egyszer mondom, mindez ma már természetes.
Edzőként ma már én is tudom, ez a legalkalmasabb arra, hogy megtudjuk, miként is teljesít egy futballista. De húsz évvel ezelőtt egyszerűen el sem tudtam képzelni, miként mutassam meg, hogy jó vagyok, ha egyszer egyetlen mérkőzést sem játszottunk egymással. Akkor még nem tudhattam, hogy épp az edzői forradalom részese vagyok, pedig az voltam. Az Arsenalnak nagy tapasztalatú hátvédsora volt – Dixon, Adams, Martin Keown, Nigel Winterburn –, de onnantól kezdve szinte csak külföldi játékosok érkeztek. A futball nagyon gyorsan változott, és Wenger volt az, aki ezt idejében észrevette.”
A tény, hogy nagyon ritkán lépett csak pályára, rengeteg frusztrációt okozott neki, és az a veszély is fenyegetett, hogy nem újítják meg a játékengedélyét, így kölcsönbe ment a Celta Vigóhoz.
Amikor Thierry Henry egyszer Argentínában járt, elárulta: a legveszélyesebb, ami egy Arsenal-edzésen történhet, az a kényszerítőzés Vivas ellen.
„Ez bizony igaz – mondja Vivas nevetve. – Az egyik figura még rendben van, de a másik tuti, hogy nem fogja megkapni. Emlékszem, Freddie Ljungberg elkeresztelt rúgógépnek. Bármit megtettem a győzelemért, tényleg bármit. Volt, hogy sárga lapot kértem az ellenfél játékosára, aztán meg velem zsémbeskedett az öltözőben, mert nem voltam sportszerű. Az edzéseink alatt is kaptam megjegyzéseket. Ne felejtsük el, hogy olyanokkal edzettem együtt, mint Adams, Keown és Vieira.” Amikor a Quilmes egykori vezetőedzőjével, Carlos Trullettel beszélgettünk Vivas agresszív oldaláról, úgy jellemezte őt, mint egy zsák macskát, amelynek kutyalelke van. Ez a fajta agresszió mindig is része volt Vivas játékának, ugyanakkor ettől érezte magát annyira otthonosan az Internazionale öltözőjében rögtön az első pillanattól kezdve, ugyanis az tele volt olyan dél-amerikaiakkal, akiket korábban már megütött vagy könyökével megdolgozott különböző kontinensviadalokon. „Elsőként Ronaldóval futottam össze, és elnézést kértem tőle azért a rúgásért, amelyet a brazil válogatott elleni meccsünkön kapott tőlem. Majd következett Álvaro Recoba, tőle is bocsánatot kértem egy másik szabálytalanság miatt, amelyet az uruguayi válogatott elleni mérkőzésünkön követtem el.”
Az is kínos volt, amikor kölcsönbe került a Celta Vigo csapatába, és az öltözőben összefutott Goran Djoroviccsal. „Egyszer játszottunk a jugoszláv válogatottal Argentína ellen, és egy állat szörnyű becsúszással intézett el engem” – mondta Vivasnak az öltözőben. „Nos, az én voltam” – válaszolta a védő. „Sajnos igaza volt, az a mozdulat rettenetesre sikerült.”
Vivas egyik leghírhedtebb vitája azonban pont egy olyan szituációból keletkezett, amelyet el sem követett. „Még ma is odajönnek hozzám az utcán, és szóvá teszik, hogy megütöttem Rivaldót, pedig ez nem igaz – magyarázza, hogy végre tisztázhasson egy régi félreértést. – Odahaza játszottunk Brazília ellen, gólt kaptunk, engem sárga lappal is figyelmeztettek, amikor Rivaldo becsúszva repült felém, épp csak el tudtam kerülni őt. Az első reakcióm az volt, hogy megütöm. Ökölbe szorítottam a kezem, és már lendítettem is, az utolsó másodpercben azonban meggondoltam magam. Viszont mindezt vették a kamerák, és rengetegen látták.”
Ez az eset nagyon hasonlít arra, amikor Paolo di Canio majdnem megütötte Winterburnt, miután az olaszt kiállították a Sheffield Wednesdayből, mert meglökte a játékvezetőt.
„Nem sokkal azt követően, hogy az Interbe kerültem, egyszer mentem fel az új lakásomba lifttel, és találkoztam Rivaldóval. Akkoriban a Milan játékosa volt. Csak mi ketten voltunk a felvonóban, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ugyanabban az épületben laktunk. Egy nap látom, hogy a fiamnak új barátja van, nem más, mint Rivaldo fia. El tudjátok ezt képzelni?!”
Vivas imádta a pályafutása kezdeti szakaszát, de a lelkesedés később alábbhagyott. „Mindenki, aki szidott engem, nyomot hagyott bennem – emlékezik, és nem lehet nem észrevenni, hogy itt arra a rengeteg sértésre gondol, amelyet akkor kapott, amikor 2003-ban a Bocából a River Plate-be igazolt. – Azért különösen nehéz ez, mert a közönség türelme csak másodpercekig tartott. Tudtam, hogy ez is a játék része, éppen ezért elfogadtam, amit mondtak nekem, de ha például valaki az utcán zaklatott, akár ha közlekedési vitáról is volt szó, kiugrottam az autóból, és megkergettem. A kritika pszichés károkat okozott bennem, még az újságokat sem mertem kinyitni, hogy megnézzem, mit írnak rólam.”
Mindig is nehezen kezelte az érzelmeit. Szinte minden egyes házban, ahol csak élt, összetörte a bejárati ajtót. Mindez többnyire a frusztrációból fakadt.
2003-ban vonult vissza először – még csak részlegesen a Quilmesből –, miután a fia úgy jött haza az iskolából, hogy egész családot lerajzolta, de az apja nem volt rajta a képen. Ez akkora csapás volt számára, hogy úgy döntött, abbahagyja. Néhány nappal korábban rosszul viselte, hogy kötényt kapott az edzésen, emiatt felpofozta az egyik csapattársát. Véglegesen 2005-ben fejezte be a pályafutását.
Vivas csak nehezen tudta megszelídíteni a démonait, különösen amióta másodszor vonult vissza. Hiányzott neki az a rendszeresség, amelyet az edzések nyújtottak az életében, akárcsak a trénerektől kapott instrukciók.
„Biztos, hogy nem volt könnyű együtt élni velem – mondja. – a joghurtoknak egy bizonyos rend szerint kellett állniuk a hűtőszekrényben akárcsak a szupermarketben. A ruháknak színek szerint kellett sorakozniuk, és mindegyiket pontosan ugyanolyan szélesre kellett hajtani. Mindig úgy kellett parkolnom, hogy pontosan ugyanolyan távolságra legyenek a kerekek a járda szegélyétől, persze mindig párhuzamosan. Ha nem így volt, kiálltam, és újra meg újra megpróbáltam, amíg jó nem lett. Frusztrált, ha valami útban volt vagy épp nem úgy állt, ahogy elképzeltem.”
Simeone azzal szokott viccelődni, hogy megmentett engem az öngyilkosságtól. Mindketten rendkívül megszállottak voltunk, és nagyon keményen dolgoztunk. Eközben élveztük is a munkát. Amikor Diego úgy döntött, hogy Cataniában folytatja 2011-ben, nem tudtam vele tartani. A kislányom kétéves volt, pont akkor váltam el, fontos volt, hogy láthassam őt. Nagyon figyelemreméltó, amit Simeone az Atlético Madriddal elért. Kétség sem fér hozzá, hogy ő ma az egyik legjobb edző a világon.”
Az első alkalom, hogy kipróbálta magát edzőként a Quilmesben, gyors és csúnya véget ért. Rögtön a legelső meccset követően megütött egy szurkolót, amit a televízió is közvetített. „Olyan drukkerről beszélünk, aki kilencven percen keresztül gyalázott engem a kerítés mögül – állítja Vivas. – Muszáj volt valahogy reagálnom.”
Behívatták a klubigazgató irodájába, és abban a pillanatban kirúgták. „Nem jött jókor, de végül minden elnyerte az értelmét. Beleástam magam a buddhizmusba, elkezdtem meditálni, és végül szert tettem arra az alázatra, amelyre mindig is szükségem volt. Ma már egészen másmilyen vagyok.”
Tavaly az Estudiantes sportigazgatója, Augustin Alayes felajánlotta neki, hogy eddze a klub tartalékcsapatát. „Úgy éreztem, lehetőségem lesz átadni mindazt, amit a mestereimtől kaptam, és ami tapasztalatra szert tettem az idők során.”
Egyik lépés következett a másik után, és nem sokkal később kinevezték a felnőttcsapat vezetőedzőjének. „Higgadtság. Ezt a szót használom manapság a legtöbbet, ezt tetováltatnám magamra, ha valamit muszáj lenne. Higgadtság, ha nem értékeled túl, hogy nyer a csapatod, és nem érzed tragédiának, ha veszít. Képes vagy felülkerekedni az együttes problémáin, és higgadtan kezelni azokat. Segítségével meg tudod győzni a játékosaidat, hogy hallgassanak rád. Tárgyalási alap, ezért néha neked kell engedned.
Nagyon sokat tanulok, megtiszteltetés, hogy Diego Simeonéval, Marcello Gallardóval és Maurizio Pochettinóval hasonlítanak össze. Ők mind generációm játékosai voltak. Ennek ellenére igyekszem két lábbal a földön maradni, még csak most kezdtem a szakmát. Argentínában, ha megnyersz egy meccset, rögtön te vagy a legjobb, ha pedig veszítesz, a legrosszabb” – mondja, és ezzel meg is magyarázza, miért nem szállt el a sikertől.
Ha belegondolunk, mi minden történt vele, talán megengedhetjük neki, hogy egy kicsit ő is boldog legyen.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában.)
