Interjú Caio Carrieri
A brazilok elég radikálisak, ha világbajnokságról van szó. A második hely semmit sem ér. Vagy aranyérem, vagy semmi. Ötven évvel 1970 után az a világbajnok csapat a mai napig a legjobbak közt jegyzett a világon. Pedig bármilyen furcsán hangzik, nem nagy várakozással utaztunk Mexikóba. Másokkal ellentétben én viszont reménykedtem, még az esküvőmet is a döntő utáni hétre terveztem.
Az emberek kételkedése két fő okkal magyarázható: először is a januári sorsolás nagyon nehéz csoportba vetett bennünket. Ott volt Csehszlovákia, az aktuális világbajnok Anglia és Románia. Ráadásul három hónappal az indulás előtt kirúgták a szövetségi kapitányt, Joao Saldanhát, és a helyére Mario Zagallo érkezett, aki játékosként kétszeres világbajnok volt. A vezetésével végül összeállt a csapat.
Saldanha 1969-ben két kiváló brazil csapatot tett meg a válogatott alapjának, a Botafogót és a Santost. Előfordult, hogy a „Saldanha vadállatai” néven emlegették a gárdát. Sajátos szemmel nézte a futballt, és elképzeléseihez távozásáig ragaszkodott. Jairzinho és Edu volt a két nagy kedvence, hozzájuk szabta a 4–2–4es felállást. Én a Corinthians játékosaként állandó csere voltam, Saldanha aranytartaléka. Nagyon tiszteltem őt. Biztossá tettük a helyünket a világbajnokságon, méghozzá úgy, hogy az összes selejtezőmérkőzésünket megnyertük, viszont nem teljesítettünk jól a felkészülési meccseken. Egyre inkább gyarapodtak a kritikák a szövetségi kapitánnyal szemben, még az ország elnöke, a katonai vezető Emilio Garrastazu Medici is adott tanácsot. Társadalmi vita alakult ki, és Saldanha (maga is az akkor illegális kommunista párt tagja – a szerk.) pozíciója megingott.
Így lett Zagallo szövetségi kapitány. Egészen más hozzáállást képviselt, és ez nagyon jót tett a pályafutásomnak. Kedvelte a 4–3–3- as felállást hamis szélsővel, maga is ezt játszotta az 1958-as és az 1962es világbajnokságon. Egyszer csak kitalálta, hogy legyek én az. Vitathatatlan, hogy döntéséhez az emberek támogatása és a velem jóindulatú sajtó is hozzájárult.
A pályán az 1970-es vb-n
Az Ausztria elleni utolsó vb-felkészülési mérkőzésünket követően változott meg minden. A Maracanában rendezett találkozóra sokat edzettünk, de senki sem tudta, hogy milyen felállással megyünk ki a pályára. Admildo Chirol erőnléti edző elsétált mellettem, és a fülembe súgta, hogy Zagallo beszélni szeretne velem. Érdekesség, hogy Edu, aki a legjobb játékosunk volt a selejtezők során, azt mondta nekem, amikor Zagallót kinevezték, hogy neki vége, az új rendszer megöli. Igaza lett. Én, a legjobb barátja álltam a helyére a csapatban.
Chirolnak is igaza lett, Zagallo valóban beszélgetésre hívott. Megkérdeztem, mit akar tőlem, hiszen én nem tudok kint a szélen játszani, mint Edu, nekem nem ott van a posztom.
Annyi előnyöm volt csak, hogy Gérson nem amolyan mindenre jó középpályás volt, ellenkezőleg, ő inkább az észt képviselte, tervezett, csodásan olvasta a játékot. Így maradt nekem egy kis rés a bal átlóban.
„Egyetlen dolgot várok el tőled – említette Zagallo. – Ha elveszítjük a labdát, neked, Clodoaldónak és Gérsonnak kell újraszerveznetek a középpályát.” Az üzenet világos volt, és azon kezdtem gondolkodni, vajon mit jelenthet az életemben az Ausztria elleni mérkőzés. Ha leszerepelek, vajon ott lehetek a Mexikóba tartó repülőgépen? Az Isten azonban nagyon jó volt hozzám. Jól ment a játék, és én szereztem a győztes gólt az 1–0-s győzelem során. A mérkőzés embere lettem. Sikerült.
Mexikóba érkezvén kezdő státuszba kerültem Zagallo csapatában, és hihetetlen, micsoda felkészülés vette kezdetét a tornára. Csaknem egy hónapot töltöttünk Guanajuatóban, szoktuk a magasságot, mivel a település kétezer méteren fekszik. A fárasztó edzések meghozták gyümölcsüket. Ha visszanézzük azokat a mérkőzéseket, kiderül, hogy a második félidőben még jobban teljesítettünk.
Zagallo újszerű ötletei felfrissítették a brazil válogatottat
A stadionok légköre kiváló volt, a mexikói szurkolók is szeretettel fogadtak bennünket, majd mellénk álltak, amikor a csapatuk négy egyes vereséget szenvedett a negyeddöntőben. A helyi sajtó külön nevet adott az erős lövéseimnek. Ez velem született adottság volt, kiskoromban a bátyám mindig könyörgött, hogy ne lőjek nagyon erőset. Egyszer véletlenül fejen találtam egy barátomat, aki azonnal el is ájult. Az újságírók atomrúgásnak nevezték, és ez már a pályafutásom legutolsó pillanatáig velem maradt. Guanajuatóban egy kastélyban laktunk, ahol skorpiók is voltak. Minden este lefekvés előtt szét kellett néznünk, be kellett lesnünk az ágy alá, hogy nincs-e valami nem odavaló. Nem voltak még meg azok a luxuskörülmények, amelyeket ma élvezhetnek a labdarúgók.
„AZ ATOMRÚGÁS VELEM SZÜLETETT ADOTTSÁG VOLT, A BÁTYÁM MINDIG KÖNYÖRGÖTT, HOGY nNE LŐJEK NAGYON ERŐSET”
Aztán elérkezett a nap, amikor megtréfálhattam a királyunkat, Pelét. Szereztem egy műanyag kígyót, mert tudtam, hogy nagyon fél az ilyesmitől. Vacsora után belógtam a szobájába, elrejtettem a párnája alá, és visszamentem a szobámba. A szobatársam Ado, a válogatott kapusa volt, neki elmondtam. „Megőrültél? Mi lesz, ha valami történik vele?” – kérdezte. Igaza volt, ha valami történik Pelével, én halott vagyok, úgyhogy visszamentem, de már ott gitározott az ágyon. Alig léptem ki, már hallottam is, hogy üvölt. Szerencsére másnap rendben volt, nyugodt és laza, mint bármikor máskor. Sosem láttam őt panaszkodni. Néha már zavart is. Mi van már, ez a gyerek sohasem siránkozik? Ha neki, a földkerekség legjobb játékosának nincsen egója, akkor mi hogyan panaszkodhatunk egyáltalán? Példakép volt a pályán és azon kívül is. Tisztában volt vele, mennyire tehetséges, emiatt mégsem követelte magának a labdát. Csapatjátékos volt.
A futball mellette a világ legtermészetesebb dolga volt. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz többé olyan, aki ugyanazt megcsinálja a pályán, amit ő. Isten nagyon bőkezű volt vele. Ha Carlos Alberto volt a csapatkapitány, mert a viselkedésével kiérdemelte, akkor Pelé vezetett bennünket technikailag. Nem kellett sokat beszélnie, a lába beszélt helyette. Minden mérkőzés előtt lefeküdt, és tizenöt percet aludt. Akkoriban mindenki maga vitte a felszerelését a stadionba egy nagy zsákban. Pelé a feje alá rakta a sajátját, lefeküdt az öltözőben a padra, mindkét lábát feltette a falra, és pihent. Ilyenkor mindenki csak suttogott, senki sem akarta felébreszteni a Királyt.
Rivellino is segített megnyerni a „legkönnyebb mérkőzést”
Gérson vezér volt a csapatban, hihetetlen képessége volt, hogy olvassa a játékot. Öt perc alatt megértette, mi zajlik a pályán, és megbeszélte Clodoaldóval, illetve velem, hogy miként helyezkedjünk.
Életem legfontosabb gólját a világbajnokság nyitó találkozóján lőttem Csehszlovákia ellen. Egyrészt azért, mert ott volt a szokásos első mérkőzéses aggodalom. Már a tizenegyedik percben egy nullra vezettek, és a következő csoportmeccsünket a világbajnok Anglia ellen játszottuk. Voltam annyira szerencsés, hogy én egyenlíthettem ki a tizenhatos széléről. Ez is atomrúgás volt! Nagyra becsültek a szabadrúgásaim miatt is, és épp innen szerettem lőni őket. Nem nagyon szoktam nekifutni a labdának, a legtöbb kapus azt gondolta, hogy átemelem azt a sorfal fölött. Jairzinho és Tostao kezdte blokkolni a csehszlovák kapus, Ivo Viktor látószögét, én pedig az ő oldalát céloztam meg. Tudtam, hogy ha kilép balra, majd megpróbál visszajönni, már nem tud védeni. Azt a mérkőzést végül négy egyre megnyertük, három gólt szereztünk a második félidőben.
Még annyit elárulok arról, mi történt a színfalak mögött, hogy egyszer csak jelezték, az elnök beszélni akar velem. Visszakérdeztem, hogy milyen elnök, mire megerősítették, hogy Medici. Az lett a vége, hogy az elődöntőig minden egyes mérkőzés után beszélgettünk telefonon! Olyan volt, mintha egy szurkolóval dumálgattam volna. „Gratulálok!” „Micsoda mérkőzés!” „Csak így tovább!” Nem tudom, csinált-e hasonlót bárki mással. Lehet, hogy diktátor volt, de sohasem akart bármire is kényszeríteni, és nem mondta, hogy politikai előnye származna egy győzelemből. Egyszerű szurkolóként viselkedett, nem keverte a szezont a fazonnal. Sosem szerettem, ha a futballt keverték a politikával. Apolitikus ember vagyok. Azért utaztam Mexikóba, hogy a hazámat képviseljem, hogy futballozzak, és természetesen szerettem volna világbajnok lenni, hogy ezzel tegyem boldoggá a hazámat. Mindenki tudja, mit jelent a labdarúgás a braziloknak. Azt hoztuk, amit tudtunk, és ha valaki nyert ezen, ez már nem az én dolgom. Csak az érdekelt, hogy a pályán mit nyújtok.
Az Anglia elleni második mérkőzésünk volt a legkeményebb az egész tornán. Bármi megtörténhetett volna aznap Guadalajarában, és bárhogyan alakulhatott volna az a meccs. Angliának ragyogó csapata volt: Bobby Charlton, Bobby Moore és Gordon Banks, illetve a trükkös Francis Lee. Akár ki is állíthatták volna, amikor arcon ütötte a kapusunkat. Még a mindig békés csapatkapitányunk, Carlos Alberto is azt mondta, hogy ebből vissza kell adni neki valamit, de ő nem teheti, adja inkább Pelé. Végül mégis Carlos Alberto csapott vissza, de a játékvezető elnézte, továbbengedte. Jairzinho, aki a világbajnokság minden egyes mérkőzésen szerzett gólt, ezúttal is megmentett bennünket, így lett egy null a vége.
Az angol válogatott sztárjai közül Charltont becsültem a legtöbbre. Technikás volt, minden olyan egyszerűnek tűnt általa, és ő adta a csapat ritmusát. Ezen a meccsen lerázta Clodoaldót, én pedig azon voltam, hogy direktbe szabálytalankodjam ellene, de nem értem utol. Szerettem volna jó nagyot rúgni bele, de duplán szégyenben maradtam, mert kiment a bokám. A szünetben be kellett fásliznom, és Zagallo nem engedett pályára lépni Románia ellen, hogy rendbe jöjjek.
Mi történt Pelé és Banks között? Ilyenre csak két ekkora zseni képes. Banks ugyanolyan gyorsan gondolkodott, mint Pelé. Az a védés nem evilági volt.
Pelé és Rivellino
Anglia technikás csapat volt, pontosan tudta, hogyan kell futballozni. A második félidőben Colin Bell és Jeff Astle, két megtermett srác állt be, és elkezdtek beívelgetni a tizenhatosunkon belülre. Volt egy hatalmas helyzetük, de szerencsére Astle lábára esett a labda, és mellé lőtte. Ha fejelhetett volna, egészen másképp alakul a találkozó.
Miután Romániát megvertük a harmadik csoportmérkőzésen, ott maradtunk Guadalajarában, és várt még ránk egy mérkőzés minden idők legjobb Peruja ellen a negyeddöntőben. Hihetetlenül jó játékosaik voltak, köztük Teofilo Cubillas, Héctor Chumpitaz, Pedro Pablo León, Julio Baylon és Alberto Gallardo, a csapat szövetségi kapitánya pedig az egyik gyerekkori példaképem, Didi volt, aki kétszer nyert világbajnokságot a brazil válogatott tagjaként, előbb 1958ban, majd 1962-ben. Néhány évvel később ő lett az edzőm a Fluminensében.
Kemény összecsapás volt, technikás csapat ellen játszottunk, amelyik nagyon jól passzolt, de tizenegy perc után betaláltam. Pelé beívelte, a hátvéd nem jól szabadított fel, Tostao visszatette nekem a labdát, én pedig külsővel ellőttem a tizenhatos széléről. Tostao szintén eredményes volt, méghozzá kétszer, és Jairzinho is szerzett egyet. Így lett a vége 4–2. Annyira terhelő volt a múlt, hogy meg is kérdeztem a brazil sajtósokat, mit akarnak, menjek fel a pályára, és gondolkozzam azon, mi történt 1950-ben? Csupán négyéves voltam akkor, amikor Uruguay megnyerte azt a sorsdöntő mérkőzést, azt sem tudtam, mi az, hogy futball. Természetesen ismertem a történetet, de nem hagytam, hogy befolyásoljon.
„CHARLTONTÓL MINDEN EGYSZERŰNEK TŰNT. SZERETTEM VOLNA JÓ NAGYOT RÚGNI BELE, DE KIMENT A BOKÁM”
Ez is egy nagyon nehéz mérkőzés volt. Uruguay jó időszakát élte, és nagyon erős válogatott volt. A 19. percben kaptuk az első gólt, Félix, a kapusunk erős lövést várt Luis Cubillától, de csak egy gyenge labdaérintés lett belőle sípcsonttal, ami emiatt bement. A félidő előtt, nagyon fontos pillanatban egyenlítettünk ki. Clodoaldo ment előre, és Tostaótól kapott egy csodálatos labdát, annyira pontos volt, hogy azt a benyomást keltette, mintha a kezével játszotta volna meg. A második félidőben mi uraltuk a mérkőzést, és Jairzinhónak köszönhetően megszereztük a vezetést is. Már csak egy perc volt hátra, amikor egy kontrából gólpasszt kaptam Pelétől, és belőttem a harmadikat.
Carlos Alberto csapatkapitány átveszi a vb-trófeát
Akár hiszik, akár nem, a döntő volt a legkönnyebb mérkőzés az egész tornán. Sokan állítják, hogy az olaszok kifáradtak, mert hosszabbítást játszottak Nyugat-Németország ellen az elődöntőben, de nem erről volt szó. Brazília nyert. Nem akarom megbántani azt a kiváló csapatot, de ha öt mérkőzést játszottunk volna egymás ellen, akkor ötször nyerünk. Az utolsó gólunk mutatta meg a leginkább, miről is szólt az a brazil válogatott. Tökélyre fejlesztettük a futballt. Kilenc játékosunk ért bele úgy a labdába, hogy az olaszok csak nézték.
Tostao szerezte vissza az elveszített labdát, Clodoaldo átcikázott négy emberen, majd hozzám passzolt, mert szabad voltam, és az olaszok embert fogtak, nem területet. Még a saját térfelünkön lepasszoltam Jairzinhónak balra. A másik oldalon Carlos Alberto vágtázott előre szabadon, lehagyta az emberét. Amikor Peléhez került a labda, még csak oda sem nézett, hogy hol van Carlos Alberto, ösztönösen odatette neki. Még ma is libabőrös vagyok tőle. Ezzel a góllal 4–1-re nyertünk.
Valamit be kell vallanom. Annyira izgalmas volt ez a helyzet, hogy az utolsó sípszó után elájultam, de nagyon gyorsan magamhoz tértem. Az öltözőben Pelé azt kiabálta: „Élek!, Élek!, Élek!”. A sajtó hatalmas nyomás alá helyezte. A mérkőzés lefújása után nem bírta magában tartani a feszültséget. Szerintem ez a világbajnokság volt élete legjobb teljesítménye. Az 1958-ast a kispadon kezdte, és a torna folyamán lett kezdő, 1962-ben megsérült, 1966-ban pedig a brazil válogatott nem jutott túl messzire.
Nem is tudom szavakba önteni azt a tiszteletet, amit iránta érzek. Az idők folyamán csak erősebb lett a barátságunk. Egy évvel ezelőtt megoperálták a gerincem. Valakitől megtudta, és küldött nekem egy vicces videót, amiben üzent, hogy gyógyuljak meg, mert van még egy mérkőzésünk. Tudom, hogy ő is sok mindenen ment keresztül, de az Isten bizonyosan vigyáz majd rá.
„Mindig is tudtuk, hogy nyerni fogtok! Őszintén”
A döntőt követően meghívtak minket egy mexikóvárosi buliba, ahol Simonal, a népszerű brazil énekes lépett fel. Többekkel is jóban volt, gyakran ellátogatott azért hozzánk, és rajongott a labdarúgásért.
Amikor Brazíliavárosban és Rio de Janeiróban ünnepeltünk, kétféle felirat jelent meg az utcán, az egyiken az állt: „Köszönjük!”, a másikon pedig: „Sajnáljuk!”. Mint már említettem, elindultunk Mexikóba, utána sokan nem hitték el, hogy megnyerhetjük a világbajnokságot. Sao Paulóban nem rendeztek hivatalos ünnepséget, de a szurkolók sorfalat álltak az út mentén a hazatérő játékosoknak.
Az, hogy még ötven esztendő után is erről beszélnek az emberek, számomra azt jelenti, hogy fél évszázad múlva is erről fognak. Az a csapat örökre része lesz a futballtörténelemnek, mivel művészi szintre emelte a labdarúgást.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi lapszámában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
