Kevesebb mint három héttel azt követően, hogy kihagyta azt a bizonyos sorsdöntő tizenegyest az 1994-es világbajnokságon az Egyesült Államokban, megkérdezték Roberto Baggiót, mit tekint a vb legmeghatározóbb eseményének. „A kolumbiai labdarúgó meggyilkolása volt a legkiábrándítóbb – válaszolta Andrés Escobarra utalva. – Hihetetlen, hátborzongató eset, amely sajnos örökre rányomja majd a bélyegét a tornára. És mindez egy öngól miatt! Borzasztó, hogy valaki így haljon meg.”
„UGYANAZT A KESERŰSÉGET ÉRZEM, MINT 1994-BEN. NEM HISZEM, HOGY VALAHA IS TÚLLESZEK RAJTA”
Érdekes módon Baggio is fegyverek közepette keresett menedéket a világbajnokságot követő felhajtásból. Argentínába utazott ugyanis, hogy adózzon gyerekkori szenvedélyének, a vadászatnak, újdonsült, 900 hektáros földjén az ország ritkán lakott vidékén, a hatalmas pampákon.
Azaz csak keresett volna, mert a La Chiquita birtokon hamarosan kamerák jelentek meg, és Baggio az egyik oldalbejáraton osont haza, két órával azt követően, hogy apja és barátai már visszatértek. Arról az általános iskolai tanárról már ne is beszéljünk, aki azt gondolta, sokat nevel osztályán, ha a farmra kirándul a gyerekekkel.
És akkor a jezsuitákról és az állatvédőkről még nem is szóltunk. Egy olasz katolikus magazin felvetette, hogy ki kellene közösíteni Baggiót, amiért felvette a buddhista vallást, miközben egy állatvédő szervezet azzal jött, hogy miért lövöldözik állatokra egy buddhista.
Amikor azzal vádolták, hogy újságírókra is lövöldözik, így válaszolt: „Jól célzok, ha valóban újságírókra lövöldöznék, nem nagyon rohangálnának azok, akikre fegyvert fogtam”.
Vajon miért gondolta Baggio, hogy hazájában, azon belül is a toszkán turistacélpontban, Forte dei Marmiban nagyobb szerencséje lesz a tengerparti napernyők árnyékában? Mivel a szurkolók folyamatosan ellenőrzésük alatt tartották, bepakolta családját kék Mercedesükbe, és elindultak délre, Marremába, ahová a gazdagok járnak eltűnni. Bárhol is álltak meg tankolni, mindenhol Baggio saját képe köszönt vissza a benzinkutakon.
Minden egyes reggel, amikor Olaszország fölkelt, a beszélgetések hamar Baggióra terelődtek. „Mintha sosem akarnánk kikapcsolni a vébéüzemmódból” – nyilatkozta szeptemberben, mintha meg lenne lepve azon, hogy egy ország, ahol egy bajnoki fordulóról is napokig vitatkoznak, nem tud túllépni története első elveszített tizenegyespárbaján. Hamarosan elszenvedte az idény első sérülését is, amely a korábbiakat és a világbajnokságon szerzetteket követte, és a pályafutásából hátralévőket előzte meg. Sokan úgy látták, ezek szinte már pszichoszomatikusak.
1994 szeptemberében a következőket írta az olasz La Repubblica napilap: „Roberto Baggióban összetört valami. Lehet, hogy az elveszített álom miatt van ez, de lehet, hogy a kihagyott tizenegyes miatt. Talán csak egy izom… De a régi reflexek már vissza is tértek. És ezzel az összes fizikai és pszichés korlát is újra megjelent egy fiatalemberben, aki korábban totem és talizmán volt, a bajnokban, akitől talán túl sokat vártak. Most pedig minden kúra hatástalan, olyan, mintha aszpirinnel próbálnánk gyógyítani a haldoklót.”
Önéletrajzában a csatár leírta, mennyit küzdött azzal, hogy túltegye magát az önsajnálaton. Igyekszik rámutatni, hogy miután Franco Baresi és Daniele Massaro már előtte kihagytak egy-egy tizenegyest, így hát Brazília mindenképpen megnyerte volna a világbajnokságot, ha ő értékesíti is a lehetőséget, de a brazilok a saját utolsó tizenegyesüket belövik. „Választani kellett egy emléket a világbajnokságról, és az én hibámat választották” – írta.
„Ugyanazt a keserűséget érzem, mint 1994-ben – mondta tavaly. – Semmi sem változott, nem hiszem, hogy valaha is túlleszek rajta.” Amikor a FourFourTwo videointerjúra kérte fel, újra meg újra a hibájáról beszélt, holott igyekeztünk másfelé terelni a beszélgetést.
Vajon ha nem így alakulnak a dolgok, mi lenne most? Úgy emlékeznénk rá, mint Maradonára vagy Pelére? Minden bizonnyal tagja lett volna az 1996-os Eb-keretnek, és a Bolognába igazolt volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy gyakran tűnt boldogabbnak a rivaldafényen kívül. Bresciában minden második meccsen gólt szerzett. Amikor élete legjobb csapatáról kérdezték, ezt válaszolta: „A Vicenza ificsapata. A bal szélen Gianni Bonfante játszott, aki sokkal jobb volt, mint én.”
Bonfante csak a Serie C-ig jutott. A régi barátok összejöttek Bonfante 50. születésnapján. Amikor megkérdezték, miként gondol az elszalasztott lehetőségre, Bonfante csak sóhajtott: „Mi tagadás, nagyon sajnálom”. Talán nem ő az egyetlen.
GARY LINEKER, 1986
Anglia, a briliáns Diego Maradonának köszönhetően kiesett az 1986-os világbajnokság negyeddöntőjében. A torna ennek ellenére is emlékezetes marad Gary Linekernek. Ő kapta ugyanis Mexikóban az Aranycipőt, miután hat góllal keserítette meg az ellenfelek életét. A lengyelek ellen a csoportkörben szerzett mesterhármasa tette biztossá Anglia helyét a kieséses szakaszban. Marokkó mögött másodikként fejezték be a csoportot.
A legjobb 16 között Paraguay következett, és a dél-amerikai csapatnak nem volt szemernyi esélye sem, Lineker kétszer is betalált, egyszer Peter Beardsley gólja előtt, majd azt követően. Már csak Argentína állt útjában az elődöntőnek, és hiába szerzett gólt Lineker ismét, ettől még Maradona parádézott. Kezes gólja után jött a híres szóló, és az angolok csomagolhattak a 2–1-re végződött meccs után.
TOTO SCHILLACI, 1990
Az olasz csatárok szeretik ellentmondások közepette megkezdeni nagy tornáikat, ez alól Toto Schillaci sem volt kivétel. Amikor megérkezett a válogatott edzőtáborába, háromezres tömeg várta. Az egész nem a Juventus csatárának hibája volt. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Lázadás tört ki, miután Roberto Baggio bejelentette, hogy a Fiorentinából a Juventusba igazol.
Szerencsére Schillacit mindez nem zavarta, és nem kegyelmezett az ellenfelek védelmének. Huszonöt éves korában először vett részt nemzetközi tornán, és csak előtte mutatkozott be a Serie A-ban. Mindez azonban nem látszott meg játékán. Az olasz válogatott első két mérkőzésén csere volt, de még így is öt gólt szerzett a világbajnokságon, amivel hazája az elődöntőig jutott, ahol Argentína állította meg. Így sem kellett üres kézzel hazatérnie. Mivel tizenegyesből gólt lőtt Anglia ellen a bronzmeccsen, megkapta az Aranycipőt, mellé pedig a torna legjobbjának járó elismerést is.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
