Az örökre különleges José Mourinho

Szöveg Clive Martin

A legtöbb angol focirajongóhoz hasonlóan 2004-ben hallottam először José Mourinhóról, a BL nyolcaddöntője miatt, ahol a Man­chester United a Porto ellen játszott.

A brit labdarúgó-­média mindig is lekezelte az európai kontinensről érkező ellenfeleket, de akkor valami mást láthattunk. Meglepően sokat foglalkoztak a Porto vezető­edzőjével, akinek fiatalkora ellenére jelentős érdemei voltak. A visszavágó reggelén épp egy betelefonálós fociműsort hallgattam. A mai napig emlékszem, mit mondott az egyik hallgató: „Nem kellene alábecsülni a Portót, könnyedén elverhetik a Unitedot”. Egy józan ítélőképességű angol szurkoló ezt akkor képtelenségnek tartotta volna.

A meccs végére az angol futball alapjaiban rázkódott meg. A pálya szélén felfutó, öklét az égbe rázó, lobogó Prada kabátos Mourinho képe bejárta a világot.

Hogy merészelt ilyet tenni az Old Traffordon, az Álmok Színházában, a Fergie Time Arénában, megszentségtelenítve ezzel a Premier League Mekkáját? A United-rajongók kivételével mindenki imádta. Elbűvölő, mulatságos, vonzóan pogány tett volt, ahogy megtörte az angol foci szentségét.

Egy edző, aki nem törött orrú skót vénség, nem is francia könyvmoly: úgy néz ki, mint egy méregdrága karóra reklámarca a reptéri magazinokból.

Mourinho és a Porto meg sem állt a BL-győzelemig, a döntőben maga mögött hagyva a döbbent Monacót. Mourinho az európai labdarúgás csúcsára jutott egy csapattal, amely jókor volt jó helyen: ismeretlen vegyületek tökéletesen kiegyensúlyozott keveréke, amelyben éppúgy előfordultak bimbózó szupersztárok, mint világot megjáró, kiöregedett törzsvendégek.

Így vagy úgy, de az a tizenöt évvel ezelőtti nyár végül gyökeresen megváltoztatta a labdarúgáshoz fűződő viszonyomat.

Olyan élmény volt először látni a nagyképű, nagyszájú, nagyotmondó Mourinhót, mint amikor az ember egy zsúfolt helyiség másik sarkában meglátja a következő szörnyű exét.

Elkerülhetetlen volt, hogy a Chelsea-nél kössön ki: létrejött a tökéletes harmónia edző és csapat, pénz és célok, ember és pillanat között. A név, a hely és a frissen szerzett hírnév mind jól jött a setúbali tesitanárnak.

Azon a nyáron bretagne-i nyaralásunk alatt egy lakókocsiból próbáltam követni a híreket a francia tévében, mert az angol újságok egy napot késtek. José egy nyár alatt úgy édesgette be magát a nagybajuszú angol sajtó szívébe, mint egy vérprofi szélhámos. Szívesen hasonlítgatták Brian Clough-hoz, amihez maga Clough is hozzájárult.

Ami engem illet, örömmel fogadtam, hogy magával hozott néhány sikeres játékost a Portóból, például a rettenthetetlen Ricardo Carvalhót. Megszerezte továbbá Didier Drogbát, a marseille-i mészárost és Arjen Robbent, a fiatal hollandot, aki állítólag jó volt.

Azt beszélték, tett egy pofátlan ajánlatot Steven Gerrardnak is. Úgy emlegette saját magát, mint „a Különleges”, amivel jócskán elképesztette a tweedzakós bandát.

Azon a nyáron volt a szalagavatóm. José mintáját követve nyakkendő nélkül, kigombolt ingben mentem el. Pedig még meccse sem volt a Chelsea-vel.

Mourinho úgy vonult át az angol focin, mint a Vörös Hadsereg Szmolenszken. A Man­chester United már ismerte őt a Bajnokok Ligájából, és nem is volt erejük megküzdeni egy hasonló súlycsoportú vetélytárssal. A 2004–05-ös idény első meccsét elvesztették (Eidur Gudjohnsentől kapták a gólt a Stamford Bridge-en), és végül a harmadik helyen zártak, tizennyolc ponttal a Kékek mögött.

Az Arsenal úgy el volt foglalva a verhetetlenségével, hogy a második helyre szorította egy olyan csapat, amelyet gyakorlatilag az idény elején raktak össze. Akkor indultak el az Ágyúsok azon a lejtőn, amin talán még most is lefelé csúsznak.

Nem mintha olyan sok gól esett volna. Drogba nem nyújtott meggyőző alakítást az első idényben, Mateja Kezsman sem volt jó semmire, a játék pedig kábé annyira volt könnyed, mint egy zsírban kisütött kolbász. A csapat kitartása és erőnléte azonban nem ismert határokat. Mourinho csapata „kemény” volt, de nem a szó angol futballban használt értelmében.

José futni is megtanította őket. John Terry, a csapat kapitánya később sokat beszélt arról, hogyan zajlott a fizikai felkészítés „Odarendelt három kissrácot labdaszedőnek. Amint kiment egy labda, abban a pillanatban kaptuk a következőt. Ha valaki rosszul adta be a labdát, tombolni kezdett.”

A puritánoknak (vagyis az arsenalosoknak) nem tetszett az új játék, pedig ilyen a foci, ha lemozogjuk róla a zsírt: szikár, kíméletlen, elemi. Mourinho első idényének legjobb meccsei mind a túlélésért folyó kemény küzdelmek voltak: nem kellemesek, de kétségtelenül eredményesek. Lehet, hogy csak „egynullás” foci volt, de olyan intenzív, hogy minden szerelés felért egy góllal. A csapatot már-már közhelyes katonai alapokra építették: az éhségre, a vezető szavára, a csapatmunkára, a férfiasságra. Az új rendszer kihozta Terryből a ragadozót, aki hamarosan Mourinho saját Luca Brasijává vált.

„Ha vesztésre álltunk, az öltöző maga volt a pokol – emlékezett a csapathoz később csatlakozó John Obi Mikel. – Bejött az edző, elmondta a magáét, a maradékot pedig Terryre hagyta, aki nekiállt tombolni. És akkor kimentünk a második félidőre, és megnyertük a meccset.” Ilyen módszerekkel nem is csoda, hogy José nem boldogult a United Insta-celeb stábjával.

A kulcs maga a nagyember volt, aki a partvonalon tombolt, a bírók anyját szidta, feldühítette az ellenfeleit, megalkotta a leparkoló busz fogalmát, és nem szégyellte férfias kiállását, amit jól jelzett a rengeteg reklám és címlap, amelyeken szerepelt.

Visszatekintve nem volt semmi épp akkor tizenhat éves Chelsea-drukkernek lenni, és máig tagadhatatlan hatása volt a játékra. Az az idény és az a hozzáállás örökre nyomot hagyott bennem. Mivel elképesztő lehetőségek voltak benne, és éppen könnyen befolyásolható életkorban voltam, a labdarúgásról alkotott képem alapjává vált, még úgy is, hogy szépen lassan a háttérbe szorult. És bár nem biztos, hogy megéri, már örökre Mourinho embere maradok, ahogy, aki egyszer látta a Beatles-t a Cavern Clubban játszani, az örökre Beatles-rajongó maradt.

Hiába próbálom más értékrend szerint értékelni a játékosokat, mint azzal, amivel felnőttem, hiába próbálom felmérni a hatékonyságukat vagy a labdabirtoklásukat, örökre elfogult leszek Mourinho értékrendje iránt, pedig tudom, hogy közel sem tökéletes.

Az az igazság, hogy szívesebben nézek egy tomboló középpályást néhány sárga lappal a háta mögött, mint egy rövid passzos irányítót. Szeretem az agresszív középhátvédeket, akik minden labdáért vérre mennek, szeretem a góllövő középpályásokat. Sosem fog bejönni a tiki-taka, ahogy a Pink Floyd vagy a Cluedo sem jött be soha.

Őszintén szólva sosem láttam értelmét Xavinak. Állítom, hogy Frank Lampard jobb volt, mint Gerrard, és örülök, ha emiatt vita keletkezik. Az én focim legyen eredendően agresszív: én Mourinho elvei szerint nevelkedtem.

Van, hogy ez a hozzáállás maradinak vagy harciasnak tűnhet, de sokszor ez a túlélés kulcsa.

Amikor először hallottam arról, hogy Németországban, a Hoffenheimnél Julian Nagelsmann, a „pufikabátos edző” szerelésmentes játékot tanít, személyes sértésnek vettem: mintha szembeköptek volna, megtaposták volna mindazt, ami fontos nekem. Még riasztóbb volt, amikor Nagelsmann neve felvetődött a Chelsea lehetséges menedzsereinek listáján.

A Kékek legtöbb rajongója éppen emiatt nem tudott megbízni Maurizio Sarriban. Az olasz edző majdnem annyira ellentéte volt Mourinhónak, mint Nagelsmann. Sarri játékosai nem lőttek rá félpályáról, nem passzoltak a pálya egyik végéből a másikba. Csak ott támadtak, ahol könnyű volt, maga Sarri pedig olyan nyugalommal nyilatkozott a sajtótájékoztatókon, mint egy maffiózó ügyvédje. Claude Makélélé helyére a pehelysúlyú passzmágnást, Jorginhót tette.

Mourinho nemcsak a trófeák termében hagyott nyomot: a mentalitása átjárja a klub szövetét, lelkét, vagy amilyen közhely jólesik. Az új játékosok és edzők vagy „Chelsea-arcok”, vagy nem. Eléggé végletesen hangzik, és sok szempontból az is, de mindenkinek kell valami, amiben hisz.

Mourinho tanítványának lenni a modern futball korában igen frusztráló élmény, olyan, mint liberális demokratának lenni, vagy a brit mértékegységek fennmaradásáért harcolni: ilyen az, amikor az elveid kimentek a divatból. A komédiázás, a színészkedés már nem is olyan lenézendő az új korban, ahol mindenkinek divatosnak kell lennie.

Ahogy a City és a Liverpool átrajzolja az angol csúcsfocit, az egészen olyan, mintha azt látnánk, hogy a pénzfa terméséből kórházakat építenek, pedig minket a mértékletesség elve szerint neveltek.

Később persze kiderült, hogy Mourinho rendszere nem mentes a hibáktól: a legnagyobb hiba ő maga. Viszont még nem végzett: nem koszorús tábla vagy bronzszobor, és nem is visszavonult bölcs, mint Kenny Dalglish vagy Alex Ferguson. Még él, néha még edzősködik is, és mindig van hozzáfűzni­valója, amellyel zavarba hozhatja, lenyűgözheti vagy felhergelheti a focivilágot.

Az Old Traffordon töltött időszak senkinek sem hozott dicsőséget: sem neki, sem a Chelsea-tanítványoknak, sem a klubnak. A történelem egyik legkínosabb edzői időszaka, ami jelentéktelen győzelmekkel, ideológiai bukásokkal és Scott McTominayvel volt terhes. Azóta viszont hátrahagyta az életmódot, amelytől úgy nézett ki, mint egy válófélben lévő bróker: már nem kell hotelekben laknia, és nem próbálja meg egyedül felvenni a harcot az influencer-focistákkal. Most újra elemében lehet. Nem a kispadon, hanem a stúdió­ban: érdemes megnézni, mit alkot a beIN Sports csatornán. Hol van már az a mocsok, aki kispadra ültette a Madridnál Iker Casillast, leüvöltötte a Chelsea orvosát, és rászólt Rafa Benítez feleségére, hogy ügyeljen a férje étrendjére? Mourinho egészen megváltozott.

Visszatért a híres aranyifjú: vicces, könnyed, provokatív és simára borotvált. És ami a legmeglepőbb: kedves.

A változás szele leginkább akkor volt érezhető, amikor hajlandó volt megdicsérni a Liverpoolt a Barcelona elleni győzelem után. Mourinho ahelyett, hogy az egészet Gerard Piquére és Sergio Busquets védekező hozzáállására kente volna, inkább Jürgen Klopp érdemeit emelte ki.

„Ez egyedül Klopp meccse volt” – mondta egy olyan többszörös bajnok alázatával, aki elismeri, hogy alulmaradt egy nála jobbal szemben. Persze a világ nem fordult ki a sarkaiból, és nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze: „Klopp valójában nem nyert semmit”.

De már ez is élesen elüt a korábbi mentális hadviseléstől, amit Klopp ellen folytatott: gyakran emlegette a német vetélytársat úgy, mint egy pojácát, sőt a mozdulatait is kifigurázta. Mourinho nem hajlandó elismerni, hogy már visszavonult, és talán igaza is van, ám ezzel a bizonyos pillanattal kicsit megkésve ugyan, de mintha továbbadta volna a stafétát, és elismerte volna, hogy ez az egész csak egy játék.

Arra is csak ezek után jöttem rá, hogy több Mourinho van Kloppban, mint amit gondolnánk, és vice versa. A német udvarlása az angol médiának, a káromkodások a sajtó­tájékoztatókon, a játékosok felelősségének átvállalása, hogy ők a játékra koncentrálhassanak: mintha Mourinho első éveit látnánk. Klopp ugyanezt teszi, csak széles mosollyal az arcán, míg a portugál komorsága mély nyomokat hagyott a kollektív emlékezetben.

Mourinhót gyakran festik le mogorva, problémás, veszekedésre hajlamos vezérnek, amire bőven adott okot. Ezek mellett azonban elbűvölő, őszinte forradalmár, akit a mai napig szeretnek azok, akik hisznek az elveiben.

Lehet, hogy idejétmúlt stílust játszat, lehet, hogy népszerűtlenebb, mint valaha, de Mourinho hatása az angol futballra sokkal több volt, mint az, hogy megmutatta, hogyan kell egy védősort összeállítani.

CLIVE MARTIN Chelsea-drukker, a Vice újságírója.

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)