Szöveg Chris Flanagan Illusztráció Stanley Chow
Pelé hajthatatlan volt: 1966-ot írtunk, oda volt a brazil álom. A legjobb játékos úgy döntött, soha többet nem játszik világbajnokságon.
Előtte két alkalommal is megnyerte a vb-t, és még csak 25 volt, de elege lett. A legendás csatár csak két csoportmérkőzésen tudott részt venni 1962-ben Chilében, amikor a sérülése miatt kénytelen volt kiszállni a játékból. Négy évvel később előbb a bolgárok, majd a portugálok rugdosták fel. A lesántult csatár nem menthette meg a válogatottat: nélküle a selecao már a negyeddöntő előtt kiesett.
Felismerte, hogy az európai bírók nem védik meg őket a durva szereléseknél, ezért egy újabb világbajnokságra végleg ráment volna a lába. „Elhatároztam, hogy nem játszom többet a válogatottal” – mondta később. Nem akart ott lenni már az 1970-es mexikói vb-n sem.
Véget ért egy korszak. Pelével együtt a túlkoros Garrincha is távozott a válogatottból. E két játékos miatt lehetett a brazil nemzeti együttes annyi kudarcot követően kétszeres világbajnok: az 1930-as és 1934-es fiaskók után a legnagyobb szégyent az 1950-es, Uruguay elleni hazai pályás vereség jelentette (vagy ahogy a brazilok a mai napig emlegetik, a Maracanazo).
Annyira szégyellték magukat, hogy a 2:1-es vereséget még a hófehér mezekre is próbálták ráfogni, pedig az előző öt mérkőzésükön 21 gólt szereztek. Egy riói újság szerint a fehér mez „a pszichológiai és morális hiányosságok szimbóluma” volt. Egyszerűen nem volt elég brazil, át kellett tervezni, lehetőleg a nemzeti zászló színeivel. Megszületett hát a labdarúgás történetének egyik legikonikusabb szettje: az élénksárga mez és a kék nadrág.
Persze kellett még vagy húsz év, mire a tévénézők értékelni tudták az új dressz-színt. A közvetítések fekete-fehérek voltak, és csak néhány meccset adtak valóban élőben az 1958-as világbajnokságról. A chilei vb-ről semmit sem sugároztak egyenesben: a felvételeket repülővel vitték Európába, ahol legkorábban két nappal később kerültek a tévéképernyőkre.
Jairzinho, Rivellino és társaik sorban mindenkit megvertek az 1970-es vb-n
Minden sikere ellenére a selecao még ekkor sem volt népszerűsége csúcsán. Talán sosem jut magasabbra, ha Pelé vb-pályafutása valóban véget ér az 1966-os torna után. Rengetegen próbálták meggyőzni, sikertelenül, de ahogy közeledett 1970, kezdett meginogni.
„Végül azért álltam be mégis, mert a Santosnál csúcsformában játszottam – magyarázta később. – Valahogy el akartam űzni a gondolatot, hogy a világbajnokságokon mindig megsérülök.”
Az új döntés mindent megváltoztatott. A selecao ismét soraiban tudhatta a labdarúgás abszolút királyát: a csatárt, aki 1958-ban, 17 évesen már világhírű volt, és mindenki őt akarta. „Chilében elmentünk moziba, és egy kalappal próbálta álcázni magát – emlékezik
Pepe, az 1958-as és 1962-es világbajnok csapat egy másik tagja. – Már elkezdődött a vetítés, amikor a mellettünk ülő fickó előhúzott egy diktafont, és megkérdezte, tetszik-e a film. Szegény Pelé azonnal visszament a szállodába.”
Még a csodatévő csatárral is alig kerülték el a tragédiát. Joao Saldanha elégtelen szövetségi kapitányi munkája miatt még márciusban csúnyán kikaptak az argentinoktól egy barátságos mérkőzésen: a meccs után az argentin Roberto Perfumo kijelentette: „ez a leggyengébb brazil válogatott, amelyikben valaha játszottam”.
AZ 1970-ES VB-DÖNTŐ UTOLSÓ GÓLJA A MAI NAPIG A GYÖNYÖRŰ JÁTÉK SZIMBÓLUMA
Amikor a Flamengo edzője, Yustrich kritikusan beszélt Saldanháról, az fegyverrel a kezében állított be a szállodába, ahol haragosa megszállt. Szerencsére Yustrich épp nem volt ott, de Saldanhát kirúgták, a helyére pedig felvették a 38 éves Mario Zagallót, aki játékosként már két világbajnokságot megnyert.
Pelé végül helyesen döntött
Minden összetevő a helyére került. A márciusban még zilált csapatot Zagallo gatyába rázta: júniusban már a legjobb válogatottként hivatkoztak rájuk. A selecao élő közvetítést érdemelt, sőt színeset: az egész világ tátott szájjal csodálta a rikító ruhás brazilokat, akik Pelével az élen ismét hasítottak, hála a durva szerelések ellen hozott szabálymódosításoknak. Carlos Alberto gólja az olaszok elleni döntőben a mai napig a tökéletes labdarúgás szimbóluma. Maga volt a gyönyörű játék, a „Jogo Bonito”.
Világszerte focirajongók százezrei szerettek bele a brazilokba. Ez a szerelem fél évszázada töretlen, hála Sócrates, a hipszterkirály 1982-es csapatának, valamint az 1994-es és 2002-es világbajnok együttesnek.
A brazilok mindig is különlegesnek tűntek. A képességeik, amelyek szinte hagyományként öröklődnek nemzedékről nemzedékre, Jairzinhótól Neymarig. A vakmerő támadási kedv, hiszen kinek kellenek középhátvédek, amikor Cafu és társai ott vannak a szélen? a váratlan fordulatok végtelen tárháza, mint például Robert Carlos őrületes szabadrúgása az 1997-es Tournoi de France-on.
Angliával már a torna elején megmérkőztek
Még a neveik sem követnek semmilyen szabályt: kinek kellenek hosszú vezetéknevek, mikor egy keresztnév is elég? Az sem zavarja őket, hogy a Ronaldo az egyik leggyakoribb keresztnév Brazíliában: amikor 1994-ben már túl sok volt a Ronaldo, az első gyerekek neve Ronaldao (Nagy Ronaldo), a másodikoké Ronaldinho (Kicsi Ronaldo) lett. Amikor jött a harmadik gyerek, a másodikat átkeresztelték Ronaldóra, hogy legyen megfelelő név a kisebb Ronaldinhónak.
Ha megunták a keresztneveket, jöhetnek a becenevek. Van, ugye, Tostao (Kicsi Érme), Dunga (a Hófehérke Kukája portugálul), és Zico, amit az Arthur keresztnévből rövidítettek (ne kérdezzék, hogyan!). A Pelé szó nem is jelent semmit portugálul, ráadásul ez a legendás csatárnak csak a harmadik beceneve volt, a Dico és a Gasolina után. Pedig milyen zsíros reklámszerződéseket köthetett volna az üzemanyag-forgalmazókkal.
Ronaldinho, a négy brazil Aranylabdás egyike
Nem elég, hogy mindenki másnál többször nyerték meg a világbajnokságot, de minden egyes diadalukat idegenben aratták. A másik hét ország esetében, amelyek legalább egyszer világbajnokságot nyertek, hatan legalább egyszer hazai pályán diadalmaskodtak (Spanyolország volt az egyetlen kivétel).
A selecao dicsősége a világbajnokságokon is túlmutat. Mióta 1995-ben az Aranylabdát kiterjesztették Európán kívüli játékosokra, nincs olyan ország, amely kettőnél több játékost tudna felmutatni díjazottként, kivéve persze Brazíliát: nekik ott van Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho és Kaká. Mind a négyen vb nélkül is képesek voltak Aranylabdát nyerni, hiszen klubszinten is voltak olyan sikeresek, mint a válogatottban. Mind a négyen legendás gólok sorát szerezték: elég csak Ronaldo compostelai futására gondolni, vagy Rivaldo ollójára a Valencia ellen, vagy Ronaldinho pöccintésére a Stamford Bridge-en, vagy Kaká rohamára az Old Traffordon.
A stílus és a siker ilyen mértékű összhangzata mellett nem csoda, hogy olyan világmárkák kötötték magukat hosszú távon a brazil válogatotthoz, mint a Nike, amellyel 1996-ban kötött először szerződést a selecao. Ezt a híres, 1998-as reptéri reklámmal koronázták meg.
Az 1970-es vb-n aratta az egyik legnagyobb diadalát a csapat: Pelé bejelentette, mégis játszik a világbajnokságon, pedig megesküdött, hogy nem teszi. Kevés olyan döntés született a labdarúgás történetében, amely ennyire meghatározó lett volna.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi számában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
