Szöveg Marcus Alves, Paul Simpson Illusztráció Hylton Warburton Fordítás Gerendai Márk
Manchester United–Estudiantes 1:1, 1968
„A siker kulcsa az Estudiantes szerint a megfélemlítés és a pusztítás” – zsörtölődött a Guardian a címlapon, miután az argentin csapat az első meccsen, Buenos Airesben 1:0-ra megverte a Manchester Unitedot az 1968-as világkupán. Az Estudiantes híres volt elegáns játékáról, és általános dicsőségnek örvendhetett, miután háromszor megnyerte a Libertadores-kupát.
A két évvel korábbi vb-összecsapás miatt meglehetősen rideg volt Argentína és Anglia viszonya, ezért Matt Busby nagy terveket szőtt a visszavágóra, és megpróbálta enyhíteni a két csapat közti feszültséget. Legnagyobb bosszúságára a házigazdák kiegyenlítettek az utolsó pillanatban. Carlos Bilardo, a később vb-győztes argentin szövetségi kapitány miatt még az első meccs után teljesen kiborult: „Ha nálad van a labda, és a fickó a közeledbe jön, akkor életveszélyben vagy”. Busby még azt is indítványozta, hogy tiltsák el őket az összes nemzetközi kupától.
Az argentinok visszavettek a tempóból az Old Traffordon, de még így is 1:1-es végeredménnyel fejezték be a meccset. „Az Estudiantes nagyszerű csapat, ezt be is bizonyította az Old Traffordon, de amit Buenos Airesben művelt, az nem labdarúgás volt – mondta később a United kapusa, Alex Stepney. – Csak rúgtak és köpködtek. Az volt életem legmocskosabb és legfélelmetesebb meccse.”
Flamengo–Honvéd 6:4, 1957
Az 1956-os forradalom kitörése után a legendás Honvéd bizonytalan helyzetbe került. Nem igazán kívántak hazatérni otthonukba az Athletic Bilbao elleni BEK-mérkőzés után. Helyette a FIFA és a Magyar Labdarúgó-szövetség engedélyével barátságos meccseket játszottak Európa-szerte, de ezt magyar nyomásra hamarosan megtiltotta a FIFA, így új lehetőségek után kellett nézniük.
A Mexikó által felajánlott politikai menedékjogot visszautasítva a Grosics Gyula, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és más klasszisok alkotta csapat dél-amerikai összecsapásokra vállalkozott.
Nem minden dél-amerikai klub vállalta a küzdelmet, de a Flamengo szívélyesen fogadta a magyarokat a Maracanában. A 113 ezer néző előtt játszott csodás mérkőzésen a házigazdák nyertek 6:4-re, és a magyarokat annyira lenyűgözte a fogadtatás, hogy elhívták magukkal a riói csapatot, akik ellen még kétszer kiálltak Caracasban.
Miután a magyarok dél-amerikai útja véget ért, többen úgy határoztak, hogy nem térnek haza. Puskás a Real Madridhoz, Kocsis és Czibor a Barcelonába igazolt, és megkapták a spanyol állampolgárságot, Guttmann Béla pedig Brazíliában maradt a Sao Paulo edzőjeként.
Penarol–Benfica 2:1, 1961
Nem a legjobban alakult a Penarol felkészülése az 1960-as világkupára: a játékosok harminc órát utaztak Spanyolországba, és nem tudtak rendesen aludni a meccs előtt, így gyenge teljesítményt mutattak a Real Madrid ellen.
Alfredo Di Stéfano, Puskás és Paco Gento könyörtelen 5:1-es vereséget mért az ellenfélre, de ez sem akadályozta meg az elnök Gaston Guelfit abban, hogy még magasabb célokat tűzzön ki. „Jövőre mi leszünk Dél-Amerika bajnokai, és megverjük az európai csapatokat is. A Penarol lesz a világ legjobb klubja” – jelentette ki.
Ígéretét a következő évben valóra is váltotta, amikor montevideói csapata megverte a Benficát. Az első meccsen a portugálok nyertek 1:0-ra, de ez csak arra volt jó, hogy ellenfelük 5:0-val végezze ki őket a harminc nappal későbbi visszavágón. Ennek ellenére Guelfi még nem ünnepelhetett.
A világkupában ugyanis ekkor még nem az összesített gólarányt nézték, hanem csak a győzelemért járó két pontot számolták. Így tehát két nappal később végső megpróbáltatás várt rájuk. A rossz híreket csak tetézte, hogy a Benfica sztárja, Eusébio visszatért sérüléséből, így ő is hadrendbe állt ellenük. A mozambiki születésű játékosnak egyenlítenie is sikerült, hiába szerezte meg a vezetést a Penarol. Ugyanakkor a meccs végére Sasia értékesíteni tudott egy büntetőt, így az elnök úr fenyegetése valóra válhatott.
Santos–Milan 1:0, 1963
A brazil csatár, Amarildo a Botafogótól került a Milanhoz 1963-ban, de nem kellett sokat várnia, hogy újból találkozhasson egykori csapattársaival. Abban az évben ugyanis a Milan a Santosszal csapott össze a világkupában, a 23 éves csatár pedig igen népszerűtlenné vált az ellenfél köreiben.
Az első meccset az olaszok nyerték 4:2-re a San Siróban, a győzelemhez Amarildo is hozzájárult. Talán a kelleténél egy kicsivel több önbizalommal állította, hogy Pelének vége, és ő a futball új császára, már csak azért is, mert egyrészt Pelé két gólt is lőtt a meccsen, másrészt még hátra volt a visszavágó.
A brazilok ikonikus játékosa sérülés miatt a kispadra kényszerült, a helyére pedig a „Fehér Pelé”, azaz Almir Pernambuquinho került, aki megígérte, hogy megfizet Amarildónak.
A Milan már 2:0-ra vezetett a félidőben, de a Santos 18 perc alatt bevágott négyet, így következhetett a rájátszás két nap múlva.
Ezen a mérkőzésen a Milan játékosait annyira felháborították a játékvezető, Juan Brozzi ítéletei, hogy csak a klubvezetők tudták megakadályozni, hogy a focisták levonuljanak a pályáról. El kell ismerni, hogy az olaszoknak igazuk lehetett, mivel Pernambuquinho önéletrajzából kiderül, hogy tényleg megvesztegették a bírót, és így 1:0-ra nyerhettek a brazilok.
Atlético Madrid–Independiente 2–0, 1974
Az európai csapatok egyre kevesebb kedvvel vágtak neki a világkupának a ’70-es években, különösen, ha argentin ellenféllel találták szembe magukat. Úgy vélték, hogy a szerény anyagi díjazás, a hosszú utazás és a csekély érdeklődés miatt nem térül meg a dél-amerikai kaland, főleg akkor, ha még fizikai sérülést is szenvednek.
A Bayern München például lemondott a szereplésről, így kapott lehetőséget a BEK-döntős Atlético Madrid, egyetlen olyan csapatként, amely anélkül indult a világkupán és a klubvilágbajnokságon, hogy a saját kontinensén győzött volna. Az európai második gyorsan meg is verte a dél-amerikai bajnok Independientét.
Az argentinok sorozatban háromszor nyerték meg a Libertadores-kupát, és az előző évben a Juventust múlták felül. A favorit 1–0-s győzelmét hozta az első mérkőzés Buenos Airesben, de Madridban fordult a kocka, és a spanyolok intenzív nyomása 2–0-s sikert eredményezett. A döntőkben rendszerint drámai vereségeket szenvedő csapat számára igazi ajándék volt ez a győzelem.
Real Madrid–Boca Juniors 1–2, 2000
A Boca az egész világot elkápráztatta a Real Madrid felett aratott győzelmével. A legyőzött csapatban Roberto Carlos, Iker Casillas, Raúl, Fernando Hierro, Steve McManaman és Luís Figo szerepelt. Ez a 2–1-es győzelem csak a kezdete volt a Carlos Bianchi vezette Buenos Aires-i együttes aranykorának, később még a Milant is megverte Japánban.
A legszebb talán az, hogy Juan Riquelme és Martín Palermo belső viszálya ellenére is le tudták győzni a madridiakat. „Palermo szólt Bianchinak a meccs előtt, hogy Barros Schelottóval szeretne játszani helyettem, mert vele jobban megértik egymást a pályán” – tárta fel Marcelo Delgado évekkel később. Ő közel állt Riquelméhez, és a támogatását élvezte. A két nagyágyú vitája végül a csapat kettészakadásához vezetett.
A Boca szintén nélkülözte a legnépszerűbb játékosát, Diego Maradonát, akit a japánok egy törvényre hivatkozva azért nem engedtek be az országba, mert korábban kábítószerrel kapcsolatos visszaéléseket követett el.
Liverpool–Independiente 0–1, 1984
Az 1984-es BEK-győztes Liverpool és a Libertadores-kupa-győztes Independiente közti összecsapás jogosan nevezhető nehézkes találkozásnak, mivel ez volt a két nemzet első meccse a Falkland-szigeteki háború óta, és a sebek még frissek voltak.
„Mindent más kontextusban láttunk, az események rányomták a bélyegüket a találkozóra – mondta Pedro Joaquin Iso, az argentinok akkori elnöke. – Már a mérkőzés előtt is azt suttogták, hogy kemény harcra kell számítani.”
Tényleg mindenki véres küzdelemre készült. „Akár tetszik a játékosoknak, akár nem, jelen pillanatban különleges felelősség van a vállukon – harsogta a kommentátor a meccs előtt. – A rossz vagy sportszerűtlen viselkedés egészen más értelmezést nyerhet a mai napon.”
A rettegett összecsapás végül inkább taktikai, mint fizikai harcnak bizonyult. Az Independiente igyekezett megúszni a Liverpool lescsapdáját, miközben az angol védők veszélyesen előrenyomultak. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy az argentinok kihasználják ezt, és megszerezzék a vezetést. Ezek után inkább a védekezésre koncentráltak, és bár nem tudtak újabb gólt lőni, a vezetést megőrizve José Percudani góljával megnyerték a találkozót.
Milan–Sao Paulo 2–3, 1993
Tele Santanát manapság az egyik legjobb brazil edzőnek tartják, ő volt a ragyogó 1982-es vb-válogatott mestere is. Habár a csapat nem tudta megnyerni a trófeát Spanyolországban, ami a károgóknak adott hitelt, tíz évvel később minden kétség eloszlott, miután bajnokká tette a Sao Paulót, ráadásul ugyanezt megismételte egy év múlva.
Mindössze három másik csapat tudta kétszer egymás után megnyerni a klubvilágbajnokságot vagy a világkupát. Az első Pelé Santosa, a második a legendás Helenio Herrera vezette Inter, harmadik pedig Arrigo Sacchi Milanja a ’80-as évek végén.
Így már élesebben kirajzolódik, milyen nagyszerű teljesítmény volt a Sao Paulo győzelme a ’90-es évek elején, főleg, hogy Cruyff Barcelonáját és Fabio Capello Milanját kellett legyőzniük 1992-ben és ’93-ban.
A Franco Baresi, Alessandro Costacurta és Paolo Maldini elleni összecsapást (a Milan a fogadási csalásokkal vádolt BL-győztes Marseille-t helyettesítette) az évszázad meccsének nevezte a média. Kétségtelen, hogy az volt a valaha volt legélvezetesebb világkupameccs, amit a brazil Müller döntött el a 88. percben. A 3–2-es végeredményt beállító játékos a gól után ezt mondta Costacurtának: „Ezt neked lőttem, bohóc”.
Vasco da Gama–Manchester United 2–1, 2000
Romário és Edmundo sohasem voltak túl jó barátok. Amikor az utóbbi visszatért a Vasco de Gamához 1999-ben, a Barcelona egykori csatára nem terített le piros szőnyeget a fogadtatására.
„A királyság boldog. Jól érzi magát a király (Eurico Miranda elnök), a herceg (Romário) és az udvari bolond, Edmundo” – gúnyolódott. Ezek után Miranda megtiltotta nekik, hogy a sajtónak nyilatkozzanak.
A viszályoktól mentes Manchester United Mark Bosnich kapussal vonult fel ellenük. Az FA-kupából való visszavonulás botrányáról elterelte a figyelmet a Vasco de Gama elleni, Maracanában rendezett klubvilágbajnoki mérkőzés.
Romário és Edmundo sohasem futballozott olyan összhangban, mint aznap, amit a United összezavart védelme bizonyíthat. A páros három gólt szerzett, és az európai bajnok összeroppant.
David Beckham és kollégái nem tűntek összetörtnek a vereség után: a biztonsági személyzettel sétálgattak a parton Rio de Janeiróban, lazítottak a medence szélén, edzettek a hegyvidéki környezetben, majd hazatértek megnyerni a Premier League-et.
Internacional–Barcelona 1–0, 2006
A Barcelona olyan labdarúgókkal a soraiban, mint Ronaldinho, akit később a világ legjobbjának választottak, Deco, Xavi és Andrés Iniesta, joggal várhatta az első globális tornagyőzelmét, amikor Japánba utazott. Ellenfele a többnyire csak saját hazájukban ismert játékosokat felvonultató Internacional volt, amelynek minden reményét egy 17 éves zöldfülű, Alexandre Pato jelentette, akinek az volt az első profi idénye.
A brazil csapatnak nem sok esélye volt a döntőben, de javára szóljon, hogy futballistái hatékony és félelmetes egységet képeztek, és ki tudták ütni Frank Rijkaard csapatát. A csereként beálló Adriano Gabiru igazi hős lett, miután megszerezte a mérkőzés egyetlen gólját Jokohamában, a Barcelonának pedig három évet kellett várnia, amíg végre ők is megszerezték a világ legjobb csapatának járó címet Abu-Dzabiban.
Benfica–Santos 2:5, 1962
Kevés vendégcsapat tudta úgy elkápráztatni a lisszaboni közönséget, mint Pelé Santosa 1962 szeptemberében. Az első mérkőzésen 3:2-es győzelmet arató brazilok ámokfutást rendeztek a visszavágón. Az 5:2-es végeredményhez Pelé mesterhármassal járult hozzá, ami a kupa történetének egyetlen mesterhármasa, és Pelé klubszereplésének legnagyobb teljesítménye. A harmadik gól előtt kötényt adott Eusébiónak, kikerült három védőt, és a kapufáról visszapattanó labdát lőtte be. Még a Benfica szurkolói is megtapsolták ennél a gólnál, de a Santos harmadik gólja előtti passza is majdnem ilyen csodálatosra sikerült.
A Benfica kapusa, Costa Pereira így beszélt: „Ott álltam abban a reményben, hogy megállíthatom ezt a nagyszerű játékost, de rá kellett jönnöm, hogy nincs esélyem olyasvalaki ellen, aki nem ezen a bolygón született.”
A Santos dicsősége nem csak Pelének köszönhető. Egy brazil újságíró, Odir Cunha szerint ez volt minden idők legjobb csapata Gilmar Rinaldival a kapuban, Mauro Ramos védővel és Zitóval a középpályán, a csatársort Pelé, Coutinho és Pepe alkotta, akik később válogatottként is tündököltek.
Fulham–Santos 2–1, 1973
A Fulham csatára, John Mitchell sohasem fogja elfelejteni azt a bizonyos Santos ellen játszott barátságos mérkőzést a Craven Cottage-on 1973 márciusában. „Azért lettem híres, mert kötényt adtam Pelének – emlékezik vissza. – Éppen fordultam a labdával, amikor elvesztettem felette az irányítást, és így átvertem a világ legnagyszerűbb játékosát. Amikor ezt felfogtam, egy pillanatra teljesen leblokkoltam.”
Ez egy ilyen este volt a Santosnak. Az Alec Stock által vezetett Fulham megszerezte a vezetést, miután az ellenfél kapusa, Claudio a saját hálójába öklözte Alen Pinkney beadását. Ezek után Pelé egyenlített, ami azért számít nevezetes gólnak, mert ezen kívül Pelé nem lőtt más gólt Londonban, tekintve, hogy a több mint 50 méterről indított rohamát a Fulham kapusa, Peter Mellor szabálytalanul állította meg.
Ugyanakkor a 21 464 néző kedvence Edu, a szélső volt, aki az 1970-es vb-n is játszott, és hatalmas kapufát lőtt szabadrúgásból. A buzgó középpályás, Steve Earle szabadrúgásgólja döntötte el a meccset, miután szabálytalankodtak vele a tizenhatos közelében.
Pelé nagyvonalúan még labdákat is dedikált a meccs után, ugyanakkor a pályán kívül kevésbé barátságos hangulat uralkodott. A Santos azért vállalta ezt a brit körutat, hogy pénzt gyűjtsön, ugyanakkor a bevételekkel nem voltak elégedettek, és azzal vádolták a Fulhamet, hogy megpiszkálták a számlálót a bejáratnál. A nagyszerű Pelé viszont nem haragudott, sőt, 2002-ben még abba is belement, hogy csapata számára gyűjtsön a Harrodsban.
Juventus–Independiente 0–1, 1973
Az Ajax az ígéretei szerint cselekedett, és bár megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, nem utazott el Dél-Amerikába, hogy kiálljon az Independiente ellen 1973-ban a világkupán. Bár a távolmaradást anyagi okokkal indokolták, valószínűleg az is hozzájárult, hogy nem akarták a játékosokat fizikai atrocitásnak kitenni. Az Ajax helyébe a Juventus lépett, de ők sem lelkesedtek az utazás gondolatától. Végül hosszas egyeztetés után az a megállapodás született, hogy az összecsapást egy mérkőzésen döntik el a római Stadio Olimpicóban.
A Juventus nívósabb csapatot vonultatott fel: a kapuban Dino Zoff, a védők sorában Claudio Gentile és Francesco Morini, a csatársorban pedig Franco Causio, Pietro Anastasi és Roberto Bettega. Ha Antonello Cuccureddu nem puskázott volna el egy büntetőt, akkor még nyerhettek is volna.
Az Independiente edzője, Roberto Pipo Ferreiro három csatárral támadott: Agustín Balbuena, Ricardo Bochini és Daniel Bertoni fenyegették az olaszok kapuját, és erőfeszítéseik a 73. percben meg is térültek. Bochini és Bertoni kipasszolták az olasz védelmet, és szembe találták magukat Zoff-fal, aki tehetetlen volt Bochini lövésével szemben. A gólnak köszönhetően a csatár nemzeti hős lett, az őt dicsérő legendás szavakat azonban sajnos nem áll módunkban meghallgatni, mert a közvetítés felvétele elveszett.
Bayern München–Independiente, 1975
Ha minden erődet bevetve sem tudod felidézni az 1975-ös világkupa döntőjét, akkor ne izgulj, mert ezt a meccset valójában sohasem játszották le. 1974-ben a Bayern megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, de visszautasította a lehetőséget, hogy a világ legjobb együttesének járó trófeáért megmérkőzzön.
A második helyezett Atlético Madrid megragadta a lehetőséget, és 2–1-re megverte az Independientét. Bár az esemény nem bővelkedett erőszakos jelenetekben, a Bayern a következő évben is Európa legjobbja lett, mégis ismételten kihagyta a világkupát. Mivel a második helyezett vesztes Leeds sem kívánt megmérkőzni az Independientével, a döntő elmaradt.
A Bayern edzője, Dettmar Cramer a programok rossz ütemezését hangsúlyozta, amikor a távolmaradás okáról beszélt. Hozzátette, hogy a csapat még akkor is vesztesen jönne ki a döntőből anyagilag, ha megnyerné azt. Ez a zsákutca hívta életre a L’Equipe kezdeményezését, amely szerint a klubvilágbajnokságon a Bajnokcsapatok Európa-kupájának és a Libertadores-kupának az elődöntősei, valamint Ázsia és Afrika bajnokai induljanak. Az UEFA visszautasította a kezdeményezést, és változatlan formában hagyta a világkupát, amit egy spanyol napilap ezért „gazda nélküli kutyának” nevezett.
Borussia Mönchengladbach–Boca Juniors 0–3, 1978
A ’70-es évek végére a világkupa sajátos időzónában játszódott. Az 1977-est például 1978-ban játszották, az odavágót a vb előtt (amit egyébként Argentína nyert), a visszavágót utána. A ’Gladbach beugrott a versenytől visszakozó Liverpool helyett. Ebben az évben két meccs is megtörte a már megszokott középszerűséget.
A dél-amerikai La Bombonerában 1978 márciusában Udo Lattek stílusos csapata, a Mönchengladbach 2–2-es döntetlent ért el. Öt hónappal később Karlsruhéban, az Év futballistája, Allan Simonsen visszatértével már egy egészen más mérkőzés kerekedett.
A Boca jó formában játszott, Darío Felman kihasználta az ellenfél hatalmas hibáját. A kapott gól miatt megrendült német csapat elvesztette nyugalmát, majd Ernesto Mastrángelo és Carlos Salinas góljával 3–0-ra vezettek az argentinok a félidőben.
A Boca számított az ellenfél bosszújára, de szerencséjükre Hugo Gatti kapus fantasztikus formában volt, így nem kaptak gólt.
A dicsőség megszerzése különösen jól jött Juan Lorenzo edzőnek, aki az Atlético menedzsereként 1974-ben elveszítette a Bayern elleni BEK-döntőt.
Liverpool–Flamengo 0–3, 1981
A Kenny Dalglish, Graeme Souness és Alan Hansen szolgálatát élvező Vörösöktől egész Európa rettegett, miután legyőzték a Real Madridot Párizsban. Nem volt meglepő, hogy elutaztak Japánba, hogy a Toyota által szponzorált és újból felélesztett világkupán favoritként részt vegyenek. Igazi hideg zuhanyként érte Bob Paisley csapatát, hogy a Flamengo elleni meccs félidejében 3–0-s hátránnyal vonultak az öltözőbe.
De talán mégsem kellett volna ezen annyira meglepődni, mivel a brazilok soraiban ott volt Mozer, Leandro és Zico, az utóbbinak igazán nagy szerepe volt az angolok kudarcában. Ennél is fontosabb lehet, amit Souness évtizedekkel később elárult: ő és Dalglish a meccs előtt hajnali háromkor úgy döntöttek, hogy elmennek golfozni. Lehet, hogy a golfpályák miatt nem tudott egy angol csapat sem világkupát nyerni a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején annak ellenére, hogy egész Európát uralták? Valószínűbb, hogy Paisley nem tévedett, amikor azt mondta, hogy „a Liverpoolnak három labdaérintésre volt szüksége ugyanahhoz, amihez a Flamengónak csak egyre”.
Nacional–Nottingham Forest 1–0, 1980
Bár akkoriban sokak számára nem volt nyilvánvaló, de ez, a Tokióban első alkalommal megrendezett, a Toyota támogatásával szervezett mérkőzés a világkupa újjászületését jelentette.
A 62 ezer férőhelyes stadion sokkal látványosabb és lenyűgözőbb volt, mint maga a pálya, amit annyi homok borított, hogy a Forest edzője, Brian Clough kénytelen volt megjegyezni: „Ha karóra méretű televíziókat tudtok gyártani, akkor eljött az idő, hogy megtanuljatok befüvesíteni egy pályát”.
A Forest a Libertadores-kupa uruguayi bajnoka, a Nacional ellen lépett pályára, amely két edző, Juan Martin Mujica és Esteban Gestabo jóvoltából kapott lendületet. A csapat jól szervezett volt. Taktikája az egyszerűségben rejlett: végigvinni a labdát a széleken, majd beadni Waldemar Victorino csatárnak, aki menetrendszerűen bevarrja.
Clough együttese jól tartotta a labdát, de nem sok helyzetet tudott teremteni az ellenfél szervezett védelmével szemben, ami már a Hamburgot is a sírba kergette a Bajnokcsapatok Európa-kupájában.
Millonarios–Real Madrid 2:1, 1952
Csak utólag bölcselkedve lehet megállapítani, hogy a Real Madrid Di Stéfano nélkül olyan, mint mondjuk a Beatles lenne Lennon és McCartney nélkül. Amikor Santiago Bernabéu a kolumbiai Millonarios elleni meccsre készült csapatával, hogy a Real Madrid alapításának ötvenedik évfordulóját megünnepelje, még a perui Valeriano López szerződtetésében reménykedett.
A szabadrúgások királya, akit úgy megfizettek Kolumbiában, hogy dollárokból tekert cigarettát szívott, elutasította Bernabéu ajánlatát, és otthon maradt.
A Real Madrid főnöke ezután hallott Di Stéfanóról, akivel egy ügynök hozta össze. Akkoriban a legjobb kolumbiai csapatban, a Millonariosban játszott, és miután Bernabéu szemtanúja volt, ahogy legyőzik a Real Madridot 2:1-re (a nézők között az akkor még csak kapus, később forradalmár Che Guevara is jelen volt), tudta, hogy igazi géniusszal van dolga. Ezek után éveken át tartó tárgyalások és ravaszkodás árán meg tudta szerezni a csapat valaha volt legjelentősebb labdarúgóját: Di Stéfano nemcsak a Real Madrid történetét írta újra, de átértelmezte az egész európai labdarúgást.
Brazília–Exeter 2:0, 1914
Nem sokkal az után, hogy 1889-ben ismét köztársasággá változott Brazília, máris segíteni kívánt a rossz helyzetben lévő tömegeken. Az Exeter City a Rio és a Sao Paulo vegyes csapata ellen játszott 1914. július 21-én a Fluminense otthonában. A dél-amerikai meccset azért rendezték, hogy pénzt gyűjtsenek a „Görögök” becenevű Exeternek, de a focisták már kevésbé élvezték a szereplést. A kánikulában játszott meccsen 2:0-s hazai vezetésnél négy brazil játékos is elhagyta a pályát és csak a nézőktől és a játékvezetőtől érkező fenyegetés hatására voltak hajlandóak visszatérni.
A fehér mezben, zöld és sárga szalaggal játszó brazilok végig uralták a játékot. Arthur Friedenreich, aki feltehetőleg Pelé után a legtöbb gólt szerző brazil futballista, nem jó cselekedetekre buzdította a csapattársait, de hamarosan egy Exeter-játékos eltávolította a két első fogát.
Miután a brazilok belőtték a második gólt, a közönség tombolni kezdett, és az angolok sem tudtak uralkodni magukon. A helyi tudósítások szerint „az erőszakos szabálytalanságok már-már a brutalitás határát súrolták” a mérkőzésen.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában.)
