Szöveg Szöllősi György Fotó Takács József
(A cikk 2010. novemberében jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük!)
Az esti zápor kopog az elegáns terasz óriás napernyőjén, alig néhány csepp eső egy hét alatt. De a tenger mellett így is nehéz, trópusi a levegő, a zongorista Edith Piaf dalát játssza: „Nem, nem, semmit, nem bánok semmit…”. Egy szomszédos ország legnépszerűbb nyaralóhelyén vagyunk, amely mégis ismeretlen a magyarok nagy többsége számára. Ez itt a Duna-delta, Ovidius hajdani száműzetésének tája, amelynek még mindig van valami sajátos, máshoz nem hasonlítható hangulata. A rulettasztalnál itt ugyanannyit veszítenek, mint Monte-Carlóban, de sortban is fogadják az embert, és a kifogástalanul udvarias kiszolgálás ellenére a sörhöz kólás poharat adnak, továbbá előfordul, hogy tucatnyi megfulladt muslica jár a fagylalthoz. A part menti klubok és diszkók partijait mindazonáltal Miamiban megirigyelnék, miközben a hajdani konstancai úrikaszinó tengerbenyúló romhídja ronda, (ám romantikus) betontorzó csupán.
Konstancai képeslap a Csau-időkből
A pincér puliszkát hoz csípős zöldpaprikával teletűzdelve, mellé sonkát, de ez már a második főétel, nehéz enni belőle. Gheorghe Hagi, a legendás román játékos vendégei vagyunk, ő itt, Konstancán született és nevelkedett, 2009-ben alapított akadémiája miatt manapság is sok időt tölt itt, és a luxushotel is az övé, ahol most ülünk. Az asztaltársaságnak tagja Vincze „Pilu” István, továbbá Jaskó Zoltán, a Hagi-akadémia igazgatója, a hajdani kolozsvári kapus is, aki ifista kora óta jó barátja Haginak. S aztán itt ül egy mosolygós középkorú úr is, akit elsőre nem ismerünk meg, ám a neve milliónyi emléket, újságcikket, apróbetűs eredménysort juttat az eszünkbe. Ő Gavril Pelé Balint, azaz Bálint Gábor Pelé, akit oly sokszor és annyira szerettünk volna magyarként besorolni a román futball nagy alakjai közé, Bölöni László, Jenei Imre, Kovács István és a többi óriás mellé. Az igazság az, hogy bár Gavril Pelé édesapja és vezetékneve valóban magyar (édesanyja erdélyi szász), ő maga nem beszél magyarul. Angolul azonban igen, és másnapra kérünk tőle egy interjút a magyar FourFourTwo számára.
* * *
A rokonszenves, bohém exjátékos volt Marius Lacatus mellett a másik hős, aki berúgta a tizenegyest a Barcelona ellen a BEK döntőjében 1986-ban, amikor Helmuth Duckadam (ő meg bánsági sváb) négy tizenegyest megfogott, az első keleti BEK-győztes csapattá téve így a Steauát.
„Amikor játékosként magyarok ellen játszottunk, vagy magyar újságírókkal, szurkolókkal találkoztam, magyarul beszéltek hozzám, azt feltételezték, hogy ezzel a névvel magyarnak kell lennem, én meg nem értettem, mit mondanak – nevet Balint. – Emlékszem, gyerekkoromban, amikor a román és a magyar válogatott összecsapott, vagy egy időben játszott, apám hallgatta a magyar rádiót, én meg a románt. Volt az a híres riporterük, hogy is hívják? Igen, Szepesi… Nem értettem, amit mond, de a hangszínét, a közvetítéseinek a hangulatát, a lelkesedését nagyon szerettem.”
Beszélgetésünkből kiderül, hogy a „Pelé” nemcsak afféle művésznév, valóban így anyakönyvezték a hajdani Romániában a futballfanatikus erdélyi apa kisfiát. Balint a Beszterce megyei Oláhszentgyörgyön, a Nagy-Szamos partján született, jórészt román környezetben nevelkedett. Hogy a Pelé név mennyire hivatalos, azt az is bizonyítja, hogy Balint a személyi igazolványát is megmutatja az FFT-nek. Mindez lehetséges volt Ceausescu Romániájában, jóllehet, az idős anyakönyvvezető kétszer visszakérdezett, mert nem ismerte a világhírű „keresztapát”.
„Apám mindenáron azt akarta, hogy híres focista legyek, és sikerült is teljesítenem az álmát. A magamét azonban még nem: az a tervem, hogy apámat, aki most 72 éves, összehozom egyszer Pelével, hogy személyesen is találkozhasson az igazi fiatalkori bálványával. Én őrzök egy autogramot tőle, amely fölé azt írta, »Barátomnak, Pelének«, de azt szeretném, ha egyszer ők találkoznának, apu és Pelé… Még akkor is, ha én egyébként nem szerettem ezt a nevet, állandóan magyarázkodnom kellett miatta, mindig furcsán néztek rám. Nekem Pelé játéka sem jelent olyan sokat, hiszen alig emlékszem rá. Az a jelenet maradt meg, ahogyan Mexikóban, a harmadik világbajnoki győzelem után a társak a vállukon viszik, erre jól emlékszem, láttam a tévében.”
Burgosban is divat volt a nyaklánc
Amikor a magyar foci szóba kerül, a mai válogatott helyett Balint inkább arról beszél, hányszor játszott a Honvéd ellen, meg az ifiválogatottal mint csapatkapitány az ugyancsak 1963-as születésű Détári Lajos vezette magyar ifik ellen 1980-ban (’81-ben amúgy U20-as vb-bronzot nyert Romániával).
Szóba kerül Limperger Zsolt is, akivel Balint a Burgosban együtt játszott a spanyol élvonalban, s mindmáig tartják a kapcsolatot, rendszeresen beszélnek, találkoznak egymással. „Kitűnő játékos volt, és nagyszerű barát. Hogy mi van most vele? Kiszállt a fociból, az üzleti életben érvényesül.”
És persze Gavril Pelé örömmel beszél szívbéli barátjáról, Hagiról is, akinek a kedvéért annak idején lemondott a Steaua 10-es mezéről, s olykor a kezdőcsapatbeli tagságról is.
„Hagi megszállott – mondja. – Csak a futball létezik a számára. Én is szívesen szakmázok, szeretek a futballban dolgozni, de vannak ötleteim, mi mindennel tölthetem még a szabadidőmet… Sokszor bujkálok Gica elől (nevet), aki huszonnégy órán át csak a focival hajlandó foglalkozni, és ezt várná a legszívesebben a környezetétől is. Voltam a segítője is a Galatánál, de dolgoztam ott Mircea Lucescuval is, vagy a válogatottnál 2000-ben az Európa-bajnokságon Jenei Imrével, korábban meg Anghel Ioranescuval. Most vezetőedzőként, önállóan akartam kipróbálni magam. A román bajnokság nem vonz, a hozzá nem értő vezetők szörnyű viszonyokat teremtenek, de a moldovai kapitányságot elvállaltam. Tudják, Moldovában sok a román, a szurkolók ismerik a román focit, s korábban a Sheriff Tiraspol edzőjeként dolgoztam már itt. No és a kisinyovi lányok gyönyörűek! Az ember csak kapkodja a fejét az utcán…”
Mihelyst Bálint megtudta, hogy fotózásra is készültünk, lecserélte a halálfejes pólóját, nem tartotta illendőnek, hogy abban fényképezkedjen, de a Harley-t szívesen kihozta a hotel garázsából egy-két kép kedvéért. Mint mondta, a motorozás az egyik hobbija, most is így tette meg Bukarestből a mintegy kétszáz kilométeres utat. S hogy mikor lesz Romániának még egyszer BL-győztes klubja? A válasz egyszerű és rövid, mondta: soha. S hogy mi volt a titok?
„Jenei Imre nagyon jó csapatot rakott össze.” Mint Balint mondja, tudták, hogy nagyon nehéz a helyzet az országban, jegyre adták a húst, amikor volt egyáltalán, de a sztárfutballisták mindebből nem sokat éreztek, nekik megvolt mindenük. S hogy miért vállalta a tizenegyest a döntőben?
„Jenei döntötte el, hogy rúgnom kell” – mondja, és elárulja, hogy számára is meglepetés volt a pályaedző, a meccsre szintén nevezett Anghel Iordanescu becserélése. Az akkor 36 éves szakember, későbbi szövetségi kapitány, már négy évvel korábban befejezte játékos-pályafutását a Steauában, ám a BEK-döntőn mégiscsak beszállt játszani egy kicsit, a 72. percben lépett pályára 0–0-nál. „Amíg a pályán volt, beleértve a hosszabbítást is, ő volt a legjobb! Mi is meglepődtünk, bár hallottunk már a meccs előtt valamit suttogni arról, hogy talán játszani fog.”
Jenei Imre, Helmuth Duckadam, Bölöni László, Anghel Iordanescu, Marius Lacatus és persze Gavril Pelé Balint olyan csodát vittek véghez (ne feledjük, a csapat három év múlva ismét döntős volt a BEK-ben!), amihez hasonlót tényleg nehéz lesz az utódoknak. Talán majd a Hagi-akadémisták…
Marea Neagra. Azaz Fekete-tenger – románul. Nagy futballisták nyaralnak és teremnek itt.
