Az megvan, hogy a magyarok voltak a brazilok mumusai?

Szöveg L. Pap István Fotó FFT, Getty Images

Két tétmérkőzést és három barátságos találkozót játszott egymással a magyar és a brazil válogatott, de 1965 novemberében egy brazil B-válogatott–Budapest-válogatott meccsre is sort kerítettek Sao Paulóban. Ezen kívül klubcsapataink is többször jártak Brazíliában, Albert Flórián pedig a Flamengóban edzett amolyan díszvendégként 1967 elején. Egykori presztízsünk a szambaországban egészen 2004-ig élt és virult, hiszen hivatalos nemzetek közötti meccsen a 21. század elejéig képtelen volt legyőzni a mieinket az akkor már ötszörös világbajnok Brazília, amely két vb-n is Magyarországnak köszönhette, hogy idő előtt búcsúzott.

Az 1954-es vb negyeddöntőjében találkozott egymással először az előző torna második helyezettje és a svájci világbajnokság favoritja. A berni összecsapás még úgy is az Aranycsapat sikerét hozta, hogy a csoportban a német Werner Liebrich csúnyán lerúgta Puskás Ferencet, a balszélső Tóth Mihály korán megsérült, és végigstatisztálta a kilencven percet, a mezőny legjobbját, Bozsik Józsefet pedig Nílton Santossal együtt alig fél órával a vége előtt kiállította Ellis játékvezető. Aki amúgy sem igazán állt a helyzet magaslatán, hiszen a brazilokból előjött a régi forma: előnyben úriemberek és elegáns futballművészek, hátrányban azonban sűrűn elborul az agyuk. Ahogyan Vittorio Pozzo, az olaszok legendás szövetségi kapitánya fogalmazott a negyeddöntő után: „A brazilok már többször bebizonyították, hogy győzni tudnak, de veszteni nem”.

Sebes Gusztáv Puskás hiányát Czibor Zoltán balösszekötőbe állításával kívánta orvosolni (Czibor nem lett volna Czibor, ha nem nyilatkozza azt a meccs előtt, hogy igyekszik „feledtetni” Puskást, Öcsi pedig jó tanácsokkal látta el a helyettest: „Zoli, ne cipeld a labdát, add Hidegkutinak, és fuss előre! Az »Öreg« majd adja a labdát, neked nem kell azzal vesződnöd”), Hidegkuti Nándor olyannyira hátravontan játszott, hogy a védőfeladatokból is több jutott neki, Budai II László helyett pedig Tóth II József lett a jobbszélső. Azt azonban mindenki előre tudta, hogy a Bozsik, Zakariás fedezetpárra embertelen munka vár, ha Brandaozinho, Humberto és Didi rohamait fel akarja tartóztatni.

Sebes és segítője, Bukovi Márton példásan feltérképezték a brazilokat, Kocsison és Cziboron kívül mindenkinek volt védőfeladata, a szélsők mélyen a felezővonal környékén fogadták az ellenfél akcióit, és a csapat annak a kérésnek is kiválóan megfelelt, hogy ne cselekkel, hanem gyors átadásokkal bontsák meg a brazil falat.

VITTORIO POZZO, AZ OLASZOK LEGENDÁS KAPITÁNYA AZT MONDTA A NEGYEDDÖNTŐ UTÁN: „A BRAZILOK MÁR TÖBBSZÖR BEBIZONYÍTOTTÁK, HOGY GYŐZNI TUDNAK, DE VESZTENI NEM”

A nekünk kedvező, hűvös, esőre álló időben magyar szemmel a létező legjobb forgatókönyv valósult meg, hiszen Hidegkuti és a későbbi vb-gólkirály, Kocsis Sándor korai találatával már kilenc perc után kétgólos volt az előny. (Egy héttel később hasonlóan indult a döntő is, annak tudjuk, hogy sírás lett a vége…) Hiába szépített tizenegyesből Djalma Santos, a szünetre 2:1-gyel mentek a csapatok, a magyar büntető elvégzésére Puskás hiányában előre kijelölt Lantos Mihály újra megnyugtatta a csapatot, a végig életveszélyesen futballozó Julinho megint közelebb hozta a brazilokat, a hajrá pedig őrületes izgalmakat hozott: Grosics Gyula többször is hatalmas bravúrral hárított, Didi kapufát lőtt, majd két perccel a vége előtt Czibor jobb oldali beadásából Kocsis fejese minden vitás kérdést elrendezett.

A pályán is szokatlanul impertinens brazilok ekkor vesztették el végleg a fejüket, az öltözőfolyosón valóságos tömegverekedés alakult ki, amelyben a kiszivárgott hírek szerint a mieink ugyancsak megállták a helyüket, majd az Uruguay elleni elődöntőben aratott hosszabbításos győzelemmel (ugyancsak 4:2) kivívták a döntőbe jutást is. A kiállított Bozsikot a FIFA formabontó módon egyetlen meccsre sem tiltotta el, a nyugatnémetek elleni fináléra a félig egészséges Puskás is visszatért, mégsem ült fel a trónra a magyar labdarúgás. Az csak 1958-ban és 1962-ben sikerült, és nem nekünk, hanem a braziloknak.

Kétszeres címvédőként, a világbajnokság favoritjaként érkezett meg 1966-ban Angliába a selecao, amely Magyarországgal egy csoportban vágott neki a küzdelmeknek. Gondjainkat fokozandó a nyitányon Alberték 3:1-re kikaptak a későbbi bronzérmes, Eusébio vezérelte portugáloktól, így élet és halál kérdése lett számukra a brazilok elleni folytatás.

Baróti Lajos kapitány ezzel együtt bízott a minimum négy világklasszist (Mészöly Kálmán, Bene Ferenc, Albert Flórián és Farkas János) felvonultató meggypiros tizenegyben, a kapuba Szentmihályi Antal helyett Gelei Józsefet állította, a sérült Nagy Istvánra nem számíthatott (őt az 1958-ban emigráló ifiválogatott másik hazatérője,kellett Garrinchára figyelnie – nyolcan is pályára léptek azok közül, akik nyolc hónappal korábban Budapest-válogatottként mérettek meg (és kaptak ki 5:3-ra) a címvédő B-csapata ellen.

Ez a meccs is úgy kezdődött, mint az álom, hiszen Bene Ferenc már a 3. percben végigszlalomozott a brazil védelmen, és parádés gólt lőtt Gilmar kapujának bal alsó sarkába. Dacára annak, hogy Tostao még az első negyedóra végén egyenlített, nem játszott alárendelt szerepet a magyar csapat, és a tempót a Goodison Park tomboló lelátója előtt a szünet után még fokozni tudta. Bene, Albert és Farkas is élete formájában futballozott elöl, hátul pedig Mátrai Sándor, Mészöly (aki higgadtan értékesítette a maga tizenegyesét, a 79. perctől viszont csúnya vállsérülése miatt felkötött karral állt helyt hősiesen!) és Sipos Ferenc önfeláldozó mentések sorát mutatta be. Farkas a második félidő derekán berúgta azóta milliószor ismételt csodálatos kapásgólját (bővebben a 25. oldalon – a szerk.), majd Albert zseniális passzból egy hasonlóan szép másikat is, de ezt tévesen nem adták meg les miatt. Albert olyan eleganciával nőtt a mezőny fölé, hogy a brazilok szemmel is alig tudták követni, Bene pedig a gólján kívül egy gólpasszal és egy kiharcolt tizenegyessel döntötte le 1958 és 1962 világbajnokának a szobrát.

A mieink győzelmének (3:1) értékén az sem csorbított, hogy a bolgárok elleni sikert követően a kisebb sérüléssel bajlódó Pelét ellenünk pihentette a legendás Vicente Feola kapitány – a portugálok ellen aztán már bevetette, plusz a fél csapatát lecserélte, de ez sem segített, a selecao az újabb 3:1-es vereséggel szégyenszemre a csoportból kiesett – világbajnokkal ez legközelebb csak 2002-ben fordult elő, igaz, azóta további háromszor is.

Minket pedig a bolgárok megverését (ismét 3:1) követően a negyeddöntőben utolért a sorsunk: a Szovjetunió elleni sunderlandi vereséggel (1:2) nem sikerült kiharcolnunk a vb-elődöntőt, amelynek azóta a közelében sem jártunk.

Bár az 1970-es világbajnokságot a marseille-i tragédia következtében kénytelen volt kihagyni a magyar labdarúgás, ráadásul a brazilok minden idők talán legjobb válogatottjával visszaültek a trónra, csak csípte a szemüket, hogy ellenünk még nem volt sikerélményük, és 1971 júliusában a Maracanában barátságos meccsen kívánták lemosni magukról a szégyenfoltot. Nem sikerült.

Mario Zagallo kapitány természetesen ekkor már nem számíthatott a kanárisárga meztől elbúcsúzó Pelére, továbbá a sérült Carlos Albertóra és Jairzinhóra, ám a pályára lépők is bombaerős csapatot alkottak. Nálunk a Marseille utáni vérfrissítés ellenére sem kellett Illovszky Rudolfnak feltett kézzel csatába küldenie a fiait, hiszen az újpesti Fazekas László, Bene Ferenc, Dunai II Antal, Zámbó Sándor csatársortól fél Európa rettegett, de 1968 olimpiai bajnokai közül is többen ott voltak már a színen, ahogyan később az 1972-es Eb négyes döntője is bizonyította: a magyar futball ekkoriban még élt és virult.

Fazekast Szűcs Lajos és Juhász István közé irányítónak tette a kapitány, és az újpesti 7-es meg is oldotta a feladatot, amíg bírta erővel. A Maracana 90 ezer nézője nagyszerű meccset láthatott, amelyen a mieink nemhogy nem rendezkedtek be védekezésre, de Illovszky utasításait tökéletesen végrehajtva „szorosan fogtak embert, ügyesen váltottak, eltömték a réseket, s ha másképp nem ment, akkor önfeláldozóan közbevetődtek. Ha pedig megszerezték a labdát, akkor sokat és pontosan adogattak, hogy támadásba lendülhessenek, s egyben idegesítsék az ellenfelet.”

Igaz, hogy Tostao révén a hazaiak is lőttek kapufát, de Dunai II és különösen Bene számolatlanul került ziccerbe, és ha csak egy kicsivel jobban koncentrálnak, akkor nem arról kellene írni, hogy megőrizték a Brazília elleni veretlenséget, hanem hibátlan mérleget ünnepelhettünk volna 1971 után is. Az igényes és csalódott brazil közönség pedig az egy évvel korábban még egy nemzet által ajnározott Mario Zagallo távozását követelte, és a magyar válogatottat éltette.

Ehhez képest persze az 1974-es vb-ről is sikerült (veretlenül megvívott csoportküzdelmek után) lecsúsznunk, miközben a brazilok sem lehetnek hú, de büszkék a szereplésükre, mert címvédőként csak negyedikek lettek, azaz dobogóra sem sikerült állniuk.

…magyar–brazil 3–0 – ezt skandálta a diadalittas tömeg 1986 márciusában, amikor a mexikói világbajnokságra készülő Mezey-válogatott a Népstadionban gálázott Brazília ellen. Utólag sikk arra a meccsre úgy tekinteni, mintha az ellenfél tartalékosan, a cseréivel állt volna ki, és valóban volt néhány sérültje Tele Santana kapitánynak, de a négy nappal korábban az NSZK ellen 2–0-ra vesztes együttesből csak Falcao és Sócrates maradt ki, az előző vb-ken még alapember Leao kapus és Óscar is játszott, továbbá a csodás Renato is (akit fegyelmi okokból tettek ki később a vb-keretből), Alemao, Silas vagy Müller neve pedig 1986 tavaszán még keveset mondott, de sztár lett mindannyiukból. A Budapesten szereplők fele pedig Mexikóban is stabil kezdő volt.

Eközben Mezey György sem számíthatott alapcsapatából a sérült Róth Antalra és Péter Zoltánra, Nyilasi Tibor már jó ideje képtelen volt pályára lépni az Austria Wienben (a vb-n sem lehetett ott), Bognár György és Kiprich József pedig a brazilok ellen kért cserét sérülés miatt.

DÉTÁRI LAJOS KLASSZISHOZ MÉLTÓAN OSZTOGATOTT, FEJELT EGY REMEK GÓLT, NEM VÉLETLENÜL VÁRTA TŐLE MINDENKI, HOGY MAJD A NYÁRI VB NAGY SZTÁRJA LESZ

A zsúfolásig megtelt Népstadion (70 ezernél többen labdarúgó-mérkőzésen Magyarországon azóta sem voltak, és a Puskás Aréna befogadóképességét ismerve nem is nagyon lesznek) valódi futballünnepet láthatott. Détári Lajos például reménybeli világklasszishoz méltóan osztogatott, és fejelt is egy remek gólt, nem véletlenül várta tőle akkoriban mindenki, hogy majd a nyári vb nagy sztárja lesz.

A kezdés négy percet csúszott, mert a brazil rádióriporterek és fotósok egyszerűen nem akarták elhagyni a pályát, ahol a külföldi hírügynökségek munkatársai sokkal inkább a FIFA világranglistáján a harmadik helyen álló magyar válogatottat fényképezték, mint a brazilt!

A szünetben, 1–0-nál Sócrates így nyilatkozott a Népsportnak: „A piros mezesek közül nekem Détári tetszik a legjobban, remek futballista, mindent tud a labdával, s ráadásul csodálatosan lát a pályán. Hallottam már róla a taktikai értekezleten, de őszintén megmondom, nem gondoltam, hogy ilyen tudású labdarúgó. A védelemben a szőke hatos (Garaba – a szerk.) olyan védőjátékos, amilyen ma ritkaságszámba megy a világ pályáin.”

Az ifjú Kovács Kálmán és Esterházy Márton jóvoltából lett a vége 3–0, ekkortájt ha valaki a magyar kocsmákban megpendítette, hogy esetleg három hónappal később nem jut be az elődöntőbe a magyar válogatott, azt kollektíve kiröhögték az emberek.

Tele Santanának is jobban tetszett a magyar csapat, mint a néhány nappal azelőtti nyugatnémet, Mezey György pedig a 3–0 után is óvatosan fogalmazott: „Előkészületi mérkőzést játszottunk, amelynek eredményéből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Természetesen nagyon komoly fegyverténynek értékelem csapatunk győzelmét, legértékesebb vonása, hogy a háromszoros világbajnok, futballnagyhatalom, Brazília válogatottja ellen értük el.”

Az esélyekkel aztán egyik válogatott sem tudott élni, a miénk a csoportban (0–6, ugye…), a braziloké a franciák elleni negyeddöntő tizenegyespárbajában búcsúzott, miközben a nyugatnémetek döntőt játszottak…

Tizenhat éve eljött az elkerülhetetlen, mert azt ép ésszel senki sem gondolta, hogy a brazilok elleni, immár több mint fél évszázados veretlenségi széria örökké fenntartható. Főleg mert az éppen vb-címvédő ellenfél szövetségének is piszkálta a csőrét, hogy van egy Magyarország nevű állam a világban, amelyet képtelenek futballban legyőzni.

Az is kapóra jött nekik, hogy Lothar Matthäus révén igazi pr-kapitány állt a magyar nemzeti tizenegy élén, aki konkrét eredmény nélkül tudta le kétéves regnálását, de egyfelől vagy nyolcvan játékosnak adott lehetőséget piros-fehér-zöldben, másrészt sikerrel kötött le barátságos meccseket olyan sportági nagyhatalmakkal, mint Brazília, Argentína vagy Németország.

Amikor 2004 áprilisában a Puskás Ferenc Stadionba (két évvel korábban vette fel minden idők legjobb magyar labdarúgójának nevét) érkeztek a szambafiúk, az új, sikerélmény, vb- vagy Eb-részvétel nélkül felnőtt generáció már az ő edzésükre volt kíváncsi a magyaroké helyett (csaknem 30 ezren voltak kint), többen sárga mezben szurkoltak az ellenfélnek. Nincs ország a földön, ahol hasonló előfordulhatott volna. Az meg főleg nem, hogy az olasz partjelzőt kifütyüljék, amiért lest jelzett – Ronaldinho góljánál.

Dida, Cafu, Roque Júnior, Roberto Carlos, Edmílson, Kaká vagy Ronaldinho – csupa mosolygós világbajnok sétált ki brazil színekben a 45 ezer néző elé, és tartott hamisítatlan futballgálát. Magyar részről a teljesség igénye nélkül Stark Péter, Pető Zoltán, Dvéri Zsolt vagy Hercegfalvi Zoltán is játszott, Huszti Szabolcs és Juhász Roland ekkor volt másodszor válogatott, no meg persze kitűnt Torghelle Sándor, aki a magyar gólt lőtte, sőt később a németeknek (kétszer) és az argentinoknak is betalált.

A nagy Lothar nem kesergett sokat („Jó meccs volt, elégedett vagyok a játékosaim keménységével”), brazil részről pedig Carlos Alberto Parreira kimondta a nyilvánvalót: „Összességében nem tehet panasz erre a mérkőzésre, immár sikerült győznünk a magyarok ellen, úgyhogy a futballtörténelmet is átírtuk kissé”. Segítője, a 73 éves Mario Zagallo Budapesten ült 250. alkalommal a selecao kispadján. A jubileumot méltóképpen ünnepelték a brazil játékosok. Nemzeti himnuszukat ugyanis „Zagallo 250” feliratú mezben hallgatták végig.

A Nemzeti Sport főcíme mindennél beszédesebb és szomorúbb: „Selecao, köszönjük a parádét!”. Merthogy a világ akkor már olyan messze volt tőlünk, hogy 2004-ben a „mumus” szó el sem hangzott, abba pedig belegondolni is rossz, hogy ha ezt a mérkőzést a Maracanában vagy tétre játsszák, mi lett volna az eredmény.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi számában.)