Szöveg Johann Sigurdsson Fotó Hordur Sveinsson Fordítás Kovács Gergely
Az Atlanti-óceánon fekvő kis sziget, Izland lakói még mindig kapkodják a fejüket a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság eseményei kapcsán.
„Gyerekkorunkban azt nevelték belénk, hogy ilyesmi sosem fordulhat elő – mondja az egyik büszke szurkoló, Sveinn Asgeirsson, miközben betelepedik Reykjavík egy kicsi bárjába, hogy megnézze hazája idegenbeli vb-selejtezőjét Horvátország ellen. – Kis ország vagyunk, nem hittem volna, hogy ez lesz.”
A dobok, amelyeket az egész világ megismert
Pedig voltak jelei a fejlődésnek, néhány olyan esemény, amely azt sugallta, hogy a 330 ezres ország is beleszólhat a globális futballba.„Végignéztem, hogyan fejlődik Izland válogatottja – mondja Arnar Fridriksson. – Jöttek a fiatalok, és olyan színvonalat kezdtek el képviselni, amilyet korábban nem láttunk. Reméltük, hogy lesz valami, de valójában nem számítottunk erre mi sem.”
Vihartaps, tapsvihar
Nem számítottak rá, mégis megtörtént: 2015. szeptember 6-án eldőlt, hogy Izland részt vehet a 2016-os Európa-bajnokságon. Egy olyan selejtezőcsoportban sikerült Hollandia és Törökország előtt végeznie, ahol még Csehország is kiemelkedett a mezőnyből. Minden odds ellenében sikerült a bravúr.
„Amint kiderült, hogy sikerült, máris az utazásomat kezdtem el tervezgetni – mondja Benjamin Arni Hallbjörnsson. – Nem volt min gondolkodni, biztosan tudtam, hogy elutazom Franciaországba.
Még most is úgy érzem, hatalmas megtiszteltetés, hogy részese lehettem az eseményeknek. Olyan, mintha egy álom vált volna valóra, hiszen gyerekkoromtól fogva erről ábrándoztam, de sosem tűnt reálisnak, hogy beteljesül. Aztán egyszer csak kijutottunk. Amennyire csak lehet, ki akartam élvezni a tündérmese minden pillanatát.”
Nem csak ő volt így ezzel. A tudósítások szerint 27 ezer izlandi, a lakosság nyolc százaléka utazott Franciaországba.
„A legszebb emlékem a nyárról, hogy a családommal utazhattam Franciaországba – mondja Hilmar Thórdarson. – A lányom húszéves korában járt először futballmeccsen, és elkapta a gépszíj. Ma a válogatott elkötelezett szurkolója, minden egyes mérkőzést végignéz. Öröm volt látni őt: korábban egy cseppet sem érdekelte a labdarúgás, de az Eb idején ragyogott a boldogságtól, és azt állítja, ez volt élete legszebb élménye.
Szurkolók nézik, ahogy kedvenceik 2–0-s vereséget szenvednek Horvátországtól a 2018-as vb selejtezőjében
Az is csodálatos volt, hogy olyanokkal futottam össze Franciaországban, akiket tíz-húsz éve nem láttam. Régi barátokkal, ritkán látott izlandi ismerősökkel. Őrület!”
Már a legjobb nyolcba kerülés és a híres „vihartaps” előtt is felhívta magára a figyelmet az izlandi szurkolótábor, Saint-Étienne-től Marseille-ig és vissza Párizsig bárhol is gyülekeztek a Tolfan szurkolói csoport tagjai.
A gumikesztyűs vikingek leszármazottja
„Az Ausztria elleni párizsi találkozónk előtt elhatároztuk, hogy a szurkolói zónában fogunk gyülekezni – mondja a Tolfan tagja, Kristinn Hallur Jonsson. – Ám tizenöt órával a mérkőzés előtt megtudtuk, hogy erre nem lesz lehetőségünk, ezért új helyet kellett keresnünk.
A meccs előtti este küldtünk egy üzenetet az izlandi médiának és a szurkolóknak, hogy a mérkőzés előtt néhány órával a Moulin Rouge-nál gyülekezünk. Van ott egy bár, egész jó kínálattal. A pincér meg is kérdezte, hány embert várunk: hatszázat-nyolcszázat? Azt feleltem, hogy két-háromezret. De nem lett igazam. Sosem láttam még ennél szebbet: ahogy sétáltam fel a metróból, nyolcezer ember várt már. Libabőrös lettem.
Nem játszhatnánk ismét Angliával?
Nem éltem meg ilyesmit korábban. Beleborzongtam, hogy a Tolfan több ezer izlandinak szervezett bulit a párizsi Moulin Rouge-nál. Egyedül az Anglia elleni győzelem után érezhettünk még valami hasonlót. Amikor lefújták a mérkőzést, az érzelmek terhe alatt lefeküdtem a földre.”
Az tehát egyértelmű, hogy a hirtelen világhírűvé vált csapat követése életre szóló élmény lehetett, de vajon hogyan látta az eseményeket Axel Fannar Sigursteinsson, aki otthon maradt?
„Remek móka volt – mondja, és hangjából nem érződik irigység. – Persze, szívesen utaztam volna én is Franciaországba, és még sokan mások, akik itthon maradtak, de a családi helyzet, a gyerekek vagy a munka ezt nem mindenki számára tette lehetővé. Úgyhogy maradtunk, és ebből a helyzetből próbáltuk a legtöbbet kihozni. Mindent megtettünk, hogy a meccsek idejére legyen bébicsőszünk, így Reykjavík belvárosában nézhettük a mérkőzéseket. Rengetegen gyűltünk össze így.
Mindenki tapsoljon!
A hangulat felejthetetlen volt. Egyáltalán nem bánom, hogy nem utaztam el Franciaországba, mert itthon is csodálatos volt. Mindenki izgult és örült, szinte minden percben történt valami. Nagyon vártuk az újabb és újabb mérkőzéseket. Ha nyertünk vagy döntetlent játszottunk, nagy volt az öröm.”
A tündérmesének a házigazda franciák vetettek véget: A Stade de France-ban 5–2-re megverték az imádnivaló esélyteleneket. Ám a szomorú izlandiak elhatározták, hogy folytatják a bulit. És nem vicceltek, folytatták is.
A hős csapatot Reykjavík belvárosában, az Arnarholl dombon fogadták, tízezer szurkoló préselődött össze egy utolsó vihartapsra.
„Épp sikerült hazaérnem – mondja Benjamin az FFT-nek. – Reggel tíz óra körül landolt a gépem, hazamentem, és lerogytam a heverőre. Aztán délután öt körül rávettem magam, és kikecmeregtem az ünnepségre. Felmehettem a színpadra a csapat mellé, ahonnan csináltunk egy utolsó viking tapsolást. Ez volt a hab a tortán. Tíz hónapon keresztül dolgoztam ezen a Tolfannal. Ezt követően hazamentem, kikapcsoltam a telefonom, és jó egy héten át regenerálódtam. A szüleimen kívül napokon át nem is beszéltem senkivel.”
Izland egyik legősibb kulturális öröksége a mesevilága. Valószínűleg mindenki hallja majd a későbbi generációkból is 2016 szájról szájra terjedő csodálatos tündérmeséjét.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. januári lapszámában.)
