Az ír ügy: futball a polgárháború idején

Szöveg Gavin Newsham

Március elején Boris Johnson miniszterelnök közzétette a 2030-as világbajnokság megrendezésére vonatkozó terveit. Ahogy az várható volt, a címlapokat elárasztották a futball hazatérésével kapcsolatos fárasztó klisék, éppen úgy, mint amikor Anglia sikertelenül pályázott a rendezési jogra 1990-ben, 1998-ban, majd 2006-ban, végül 2018-ban.

De ez most más. Anglia többé nem egyedül próbálkozik, hogy megrendezhesse a világeseményt. Ezúttal Skóciával, Walesszel és Észak-Írországgal együtt pályázik a rendezés jogára, sőt megmagyarázhatatlan módon Írország is csatlakozik a többiekhez. A FIFA visszautasíthatatlan ajánlattal szembesül.

A nyögvenyelős Brexit miatt az Egyesült Királyság és Észak-Írország maratoni vitákon van túl az Európai Unióval és benne Írországgal is, így a pályázat ötlete finoman szólva is meglepő. A LucidTalk februári felmérése alapján azoknak a száma, akik Észak-Írországban Írország egyesítésére szavaznának (45.4 százalék), most elérte azokét, akik arra voksolnának, hogy maradjanak az Egyesült Királyság része (46.8). Írországban az egyesítést 73.1 százalék támogatja. Ezek a számok lényeges véleménykülönbséget és lehetséges vitákat jelölnek. A labdarúgás szempontjából ez azt jelenti, hogy ha a 2030-as pályázat sikeres lesz, akkor folyamatosan növekvő esély mutatkozik arra, hogy a világbajnokságon csak egy ír csapat induljon.

Ha ez távolinak tűnik, akkor inkább vizsgáljuk meg a közelmúlt eseményeit. A mostani állapot három évtizednyi véres viszály után alakult ki, mely az országot is szétszakította. A futball, ahogy azt megszokhattuk, természetesen nem állt le, de visszatükrözte a társadalomban uralkodó erőszakot és káoszt.

A Belfasti Egyezményt, más néven nagypénteki megállapodást 1998. április 10-én írták alá, és a hatvanas évek óta húzódó, felekezeti gyökerű konfliktust zárta le. ÉszakÍrországban azóta béke van. A labdarúgás is megszabadulni látszik az addig szinte elválaszthatatlanul vele járó zavargásoktól, hála mindkét ország szövetségének.

TÁVOL AZ OTTHONTÓL

„Persze feszültség most is van bőven, de az elmúlt években leginkább az élni és élni hagyni elve érvényesült – mondja Duncan Morrow, az Ulster University közösségi szerepvállalást kutató professzora. – Ugyanakkor még nem tekinthetjük annyira távolinak az eseményeket, hogy kimondhassuk: lezárultak.”

A Derry City Football Club mindig is az öszszecsapások frontvonalában állt. ÉszakÍrország második legnagyobb városában, Derryben zajlott az 1969-es bogside-i csata, a helyiek három napon át tartó véres összecsapása az unionistákkal és a rendőrséggel, rettenetes pusztítást okozva. Ezrek sebesültek meg, a hosszan tartó következmények majdnem tönkretették a klubot.

Manapság a Derry City különleges helyet tölt be Írország labdarúgásában, mivel az északír gyökerű csapat egyedülálló módon az ír élvonalban, a League of Irelandben szerepel. Erről 1985-ben, tizenhárom évnyi küszködés után hozták meg a döntést, miután a klubnak megtiltották, hogy hazai meccseit a Brandywellben rendezze. Egy ideig a 45 kilométerre fekvő Coleraine-ben tartották találkozóikat, de a növekvő feszültség miatt a többnyire katolikusokból álló szurkolótábor érthető módon vonakodott az unionista helyiségbe látogatni. Amikor az északír liga is leszavazta a Brandywell megnyitását, az együttesnek nem maradt más választása, feladta a bajnokságot.

„A település lakói ki voltak éhezve a profi labdarúgásra, így a csapat mindenkinek sokat jelent – magyarázza Kevin McLaughlin, a Derry Journal sportriportere. – Nem vitás, hogy a klub és a város szenvedte meg legin
kább a konfliktusokat. A végsőkig való kitartásnak, a helyieknek és az ifjúsági labdarúgóknak is köszönhető, hogy a nulláról is fel tudtunk állni.”

A surlódások ellenére a foci nem állhatott le, bár egyre békétlenebb körülmények között rendezték meg a meccseket. Amikor a Derry a Portadownt, a Glentorant vagy a Linfieldet látogatta meg a hetvenes években, az erőszak borítékolhatóan része volt a mérkőzésnek. A Linfield ellen egykor olyan zavargások törtek ki, hogy a rendőrség is alig tudta kezelni őket. A Crusaders elleni párharcben meglőttek egy rendőrt, a Bangor játékosát, Matt Bradleyt pedig egy fegyveres motoros üldözte a Clandeboye Parknál az edzésre menet. Végül a labdarúgó sérülés nélkül megúszta.

A zavargások és az erőszak sem akadályozta meg, hogy a Texaco olajvállalat százezer fontos szponzori pénzzel új kupa elindítását támogassa, amelyen az európai sorozatokba eljutni nem tudó angol, walesi, skót, északír és ír klubok mérkőzhetnek meg. A Texaco-kupát ötször szervezték meg, de az írek politikai nyomásra hamarabb kiszálltak, ráadásul a brit csapatok nem voltak hajlandóak az Ír-szigetre utazni.

Korábban a Wolves 3–2-es győzelmet aratott a Hearts felett az 1970–71-es kiírás fináléjában, mégis a Derry elleni elődöntő maradt igazán emlékezetes. A Derryt olyan súlyos fenyegetésekkel illették, hogy azok az egész találkozót veszélybe sodorták, végül az államfőknek kijáró védelem biztosítása mellett megtartották azt, így a Wanderers lett a kupa történetében az egyetlen angol klub, amely Írország területén mérkőzést játszott.

A biztonságra nem mindig törekedtek ilyen szigorúan. Az 1971 szeptemberében rendezett Brandywell–Ballymena United bajnoki találkozón a vendégek csapatbusza egyszerűen eltűnt a parkolóból a meccs végére. Néhány kilométerrel távolabb, porig égve találták meg.

Ennél még sokkal rosszabb dolgok következtek: 1972. január 30-án a brit ejtőernyős alakulat katonái tüzet nyitottak a fegyvertelen tüntetőkre Derry Bogside nevű negyedében. A támadás során 14 ember vesztette életét. A gyalázatos események napja Véres vasárnap néven maradt emlékezetes, és további zavargásokhoz vezetett az Ír-szigeten.

Az összetűzések legsötétebb éve 1972 lett, amikor az 500-at is elérte a konfliktus miatt elhunytak száma.

EGY EMLÉKEZETES ÉJSZAKA

A labdarúgás a társadalmi konfliktusok nyomán hátramaradó romok közt próbált lavírozni, de a hetvenes és a nyolcvanas években ez már a lehetetlennel lett határos. A Brit házibajnokságot 1981-ben idő előtt és csaknem százéves történelme során először győztes nélkül kellett lefújni. A versenyt májusban kellett volna megtartani, de 5-én Bobby Sands, az IRA éhségsztrájkolója meghalt a belfasti börtönben, aminek következtében az ír republikánusok hatalmas demonstrációkba fogtak. Két héttel Sands halála után újabb három éhségsztrájkoló hunyt el, augusztus 20-ára pedig, amikor Michael Devine is életét vesztette, összesen tíz áldozata volt a tiltakozásnak.

Az angol és a walesi futballszövetség úgy döntött, hogy nem küldi a válogatottakat az észak-írországi Windsor Parkba. Ez azt jelentette, hogy csak az északíreket korábban 2–0-ra legyőző Skócia játszhatta le mindhárom találkozóját.

A skótok öt hónappal később Belfastban sikeresen és zökkenőmentesen kvalifikálták magukat a világbajnokságra, de a Brit házibajnokság, a legkorábban alapított nemzetközi labdarúgótorna századik évfordulóján, 1984-ben véget ért.

Az erőszak a Brit-szigeten is megjelent: a Hyde Parkban és a Regent’s Parkban, a Harrods áruházban és a tüzérség barakkjában bombák robbantak. Ugyancsak merénylet történt a brightoni Grand Hotelben a Konzervatív Párt ülése előtt 1984 októberében. Margaret Thatcher miniszterelnök nem sérült meg, de öten életüket vesztették.

A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején úgy tűnt, a konfliktusoknak sosem lesz vége. Az írországi harcok mellett a Brit-sziget is egyre veszélyesebb helynek számított. Az IRA merénylete Kentben 11 tengerészgyalogos halálát okozta, célba vették a londoni Carlton Clubot, valamint autóba rejtett robbanószerkezettel megölték Ian Gow konzervatív parlamenti képviselőt sussexi háza előtt. Az IRA még a Downing Street 10. ellen is támadást tervezett John Major kormányfő kabinetülésének idejére.

A mélypont 1993-ban jött el. A warringtoni és londoni halálesetek után egy 227 kilo gramm súlyú pokolgép tarolta le Bangor főutcáját. Október 23-án újabb IRA-bomba robbant, ezúttal a belfasti Shankill Road fish and chips éttermében, amely tíz ember életét követelte, és további 57-en megsérültek. A támadásra a protestánsok megtorlása volt a válasz: egy futárt agyonlőttek, két további embert meglőttek a belfasti városházán, október 30-án pedig egy greysteeli kocsmatámadás során nyolcan meghaltak és tucatnyian megsebesültek. Az év hátralévő részében további három katolikus férfit és egy 15 éves fiút gyilkoltak meg Belfastban.

A lehető legrosszabb időszakban jött el a világbajnoki selejtező, amin az északírek fogadták Írországot. A Jack Charlton vezette ír válogatottnak mindenáron szüksége volt a győzelemre, hogy kijuthasson az 1994-es amerikai vb-re, hacsak a spanyolok nem tesznek nekik hatalmas szívességet az Európa-bajnok Dánia ellen.

„AHOGY A BUSZUNK MEGÉRKEZETT, A GYEREKEK ABBAHAGYTÁK A JÁTÉKOT, ÉS A KEZÜKBŐL PISZTOLYT FORMÁLVA CÉLBA VETTEK”

A mérkőzés előtti hangulat nem kedvezett az északír szövetségi kapitánynak, Billy Binghamnek, aki azzal kritizálta Charltont, hogy angol és skót „zsoldosokat” alkalmaz. „Nevetséges, amit művelnek – utalt Bingham John Aldridge, Andy Townsend, Ray Houghton és társai jelenlétére. – Nem tudok szó nélkül elmenni mellette, de azt is hozzá kell tennem, hogy fel fogjuk mosni a pályát az ír válogatottal.” De nem csak ő használt durva szavakat.

„Sok ostoba fecsegést hallottunk azzal kapcsolatban, hogy az ír válogatott angol játékosai nem értik a társadalmi feszültségek lényegét, de ez nem igaz – mondja a Swindon és a Portsmouth egykori középpályása, Alan
McLoughlin, aki Charlton 1990-es vb-keretéből egyike annak a 16 játékosnak, akik nem Írországban láttak meg a napvilágot. „Bár Manchesterben születtem, de anyám és apám, valamint az egész családom ír. Valaki azt gondolja, hogy sohasem beszéltünk erről a helyzetről, és nem láttuk a híreket a tévében? Már azért is megszólnak, mert angol akcentusom van, de az ír válogatottban szerepelek.”

Bár különböző javaslatok érkeztek azzal kapcsolatban, hogy a találkozót a Wembleyben, az Old Traffordon vagy akár Olaszországban lenne célszerű megrendezni, végül az eredeti terveknek megfelelően a Windsor Parkban tartották.

„Nyugtalanok voltunk, és azzal, hogy a biztonságiakat még a buszunkra is felküldték, csak rontottak a helyzeten – mondja McLoughlin az FFT-nek. – Ők is melegítőt viseltek, hogy beolvadjanak, de fegyverrel és éles lőszerekkel voltak felszerelve.”

Amikor az ír válogatott megérkezett a helyszínre, szokatlan fogadtatásban volt része. Volt egy néhány dühöngő a közelben, ahol gyerekek ötös csapatokban fociztak – emlékezik McLoughlin. – Ahogy a busz elhaladt mellettük, abbahagyták a játékot, és a kezükkel fegyvert formálva célba vették azt. Tudom, hogy csak gyerekek voltak, mégis volt az egészben valami igazán rémisztő.”

Charlton ragaszkodott hozzá, hogy csapata ne hagyja ki a szokásos közös reggeli sétát a meccs napján, bár a biztonságiak felhívták a figyelmét az orvlövészek jelentette kockázatra. A játékosokat minden bizonnyal zavarta a felfordulás, de a helyi golfpálya gondozója is szívhatta a fogát.

„Elindultunk a szokásos sétánkra egy golfpályán, ahol egy hatalmas, felfegyverzett jármű követett minket, hogy védelmezzen – idézi fel McLoughlin nevetve. – Bizarr helyzet volt.”

A Windsor Parkban olyan ellenséges hangulat uralkodott, hogy az Charlton minden elképzelését felülmúlta.
„Sohasem tapasztaltam, hogy ilyen mérhetetlen gyűlölet áradjon a lelátóról – ismerte el később. – Veszélyes és mérgező volt.”

A gól nélküli első félidő után Jimmy Quinn 74. percben szerzett találatával úgy tűnt, hogy az északírek meghiúsítják Írország kijutását a vb-re. Ekkor lépett pályára McLoughlin, aki négy perc elteltével egyenlített. Charlton és emberei nagy örömére Spanyolország 1–0-ra legyőzte Dániát, aminek következtében Írország a gólkülönbségnek köszönhetően a dánokat megelőzve kvalifikált.

„Semmivel sem járultam hozzá a korábbi sikereinkhez – mondja McLoughlin. – Ott voltam a meccseken, de nem játszottam. Örü lök, hogy a pályafutásom legfontosabb góljával ilyen sokat segíthettem.”

Duncan Morrow szerint az írek szerencsések, hogy túlélték azt a találkozót. „A nemzeti kérdések mindig felszítják az ellentétet. Viszont azon a bizonyos estén, 1993-ban a feszültség kis híján elpusztította a futballt.”

EGY FELEDÉSRE MÉLTÓ ÉJSZAKA

Miután Angliának nem sikerült kijutnia a ’94-es amerikai világbajnokságra, minden szem Írországra szegeződött, főleg, amikor legyőzte a háromszoros világbajnok olasz válogatottat. Közben Down megyében hat embert lőttek agyon meccsnézés közben egy főként katolikusok által látogatott kocsmában. A ’96-os Ebselejtezőkön a két csapat találkozott, de a két, többnyire békés meccsre sötét árnyékot vet egy 1995 februárjában történt összecsapás.

A Terry Venables vezette angol válogatottat barátságos mérkőzésre hívták Dublinba felkészülés céljából a ’96-os kontinenstornára. Amikor a két csapat felsorakozott a Lansdowne Road gyepén, már egyértelmű volt, hogy nem jelentéktelen találkozóról van szó. A nemzeti himnuszt elnyomta az angolok IRA elleni kántálása, miközben gengszterek – mint később kiderült, a fasiszta Combat 18 tagjai – náci karlendítéssel tisztelegtek.

Warren Barton aznap este mutatkozott be az angol válogatottban. A Wimbledon védője rögös úton, non-league szereplések és postai munkája mellett jutott el a pályafutása csúcsát jelentő szereplésig, de örömét tönkretette a gyűlölettől izzó találkozó.

„Érezhető volt, hogy nem a szokásos kötözködés zajlik a himnuszok alatt – mondja az FFT-nek. – Mélyebb és hevesebb érzelmek szabadultak fel. Tudtuk, hogy nem egy átlagos barátságos meccsre számíthatunk.”

A nyugati terasz felső részén már az ír David Kelly 22. percben szerzett gólja után elkezdődött a mozgolódás. Amikor a játékosok kivonultak a második félidőre, az ultrák székeket szaggattak le és hajítottak előre, eltalálva a hazai szurkolókat. Vasrudak, korlátok, flakonok, érmék és öngyújtók záporoztak a pályára.

A holland játékvezető, Dick Jol 27 perc elteltével, testi épségük megőrzése érdekében leparancsolta a játékosokat. Tizenkét perccel később bejelentették a mérkőzés lefújását. Az ír szövetségi kapitány, Charlton megpróbálta csitítani a kedélyeket, de csak azt érte el, hogy az angol szurkolók kántálni kezdjék, hogy „Júdás”.

„Az emberek, többen vérző fejjel, azért rohantak a pályára, hogy meneküljenek a lelátókon dúló erőszak elől – magyarázta a BBCnek. – A látvány a Hillsborough-tragédiára emlékeztetett. Ahogy a kontrollját vesztő tömeg a pályára hajigált mindent, ami a keze ügyébe akadt, egyértelműen a szörnyű tragédia napja jutott eszembe. A legrosszabbtól tartottam.”

AZ ÉSZAKÍR SZURKOLÓK ÚGY DÖNTÖTTEK, HOGY TÖBBÉ NEM ÖLTÖZNEK VÖRÖS-FEHÉR-KÉKBE

Barton debütálását húsz rokona nézte a nyugati lelátóról.

„A gól után eluralkodott a pokol – mondja. – Ekkor kezdték dobálni a székeket és mindent, amit értek. Nem akarok utólag okoskodni, de nem lett volna szabad az angol szurkolóknak megnyitni a lelátó felső részét.”

Negyven embert letartóztattak, a sajtóban elítélték az eseményeket, és felvetődött a lehetősége, hogy az UEFA elveszi az angoloktól a ’96-os Európa-bajnokság rendezési jogát. Egy évvel a zavargás után az IRA 17 hónapnyi tűzszünetet tört meg a két ember életét követelő és százat megsebesítő, londoni Docklandsben elkövetett robbantással. Négy hónappal később egy nagyobb robbantás rázta meg Manchestert is.

Június 16-án az Old Traffordon a ’96-os Eb második találkozóját rendezték. Egy nappal korábban minden idők legnagyobb (nem háborúban használt), csaknem másfél tonnás pokolgépe robbant a Corporation Streeten, lerombolva a városközpontot. A kár 700 millió fontra rúgott, de csodával határos módon senki sem vesztette életét, és a kontinenstornát sem befolyásolta az eset. Másnap Oroszország csapott össze Németországgal 50 ezer néző előtt az Old Traffordon, az utóbbi 3–0-ra nyert.

Miközben az 1998-as nagypénteki megállapodás a béke lehetőségét hozta el ÉszakÍrországba, és nagyjából véget vetett a bangori vagy bishopsgate-i merényletek sorozatának, a megfélemlítések és gyalázkodások nem szűntek meg egyik napról a másikra. A sértések és fenyegetések gyakran futballistákra irányultak.

A katolikus Neil Lennon órákkal azelőtt mondta le a válogatottságát, hogy csapatkapitányként szerepelt volna a Ciprus elleni találkozón 2002-ben, a Windsor Parkban. A Celtic középpályását ugyanis halálosan megfenyegette egy félkatonai csoport, a Loyalist Volunteer Force. „Szégyen, hogy így kellett véget érnie – mondta. – Van egy pici lányom, aki semmit sem tud arról, ami körülöttünk zajlik, és akit minden erőnkkel távol akarunk tartani a bajtól. Eljött az idő, hogy kimondjam: elég volt.”

De más futballisták is célkeresztbe kerültek. Chris Baird édesanyjának Antrim megyei otthonára kétszer is Molotov-koktéllal támadtak. Bár a robbanószert az ablakon dobták be, szerencsére nem történt sérülés. Jelenleg a közösségi média megkönnyíti a zaklatók dolgát: a Celticnél kölcsönben lévő középhátvéd, Shane Duffy Instagramját februárban lepték el rosszakarói, fiatal csapattársa (a Brightonnál és az ír válogatottban), Aaron Connolly ugyanabban a hónapban volt kénytelen megszabadulni Twitter-fiókjától. Érthető tehát, hogy az északír játékosok közül, akiket az FFT megkeresett, hogy nyilatkozzanak a témában, miért vonakodtak oly sokan megszólalni.

ÚJRA EGYÜTT

Az egység ugyanakkor nem lehetetlen – és a labdarúgásnak nagy szerepe lehet ennek elérésében. Az 1982-es világbajnokságon, amikor a Bingham vezette Észak-Írország ideiglenesen egységbe kovácsolta az önmagával hadban álló sziget lakóit, Gerry Armstrong gólja a házigazda spanyol válogatott ellen azonnal a nemzeti együttes történelmének legszebb pillanatává vált.

„Hiszek benne, hogy aznap minden ír nekünk szorított – mondta később a Tottenham és a Watford korábbi csatára. – Úgy gondolom, hogy mi megtettük az ország egyesítése érdekében azt, amire a politikusaink képtelenek voltak.”

Most az egyszer a vérontás és a gyűlölet után egyetértés következett, még ha csak egy rövid időre is.

Az idő múlásával a dolgok többnyire jobbra fordultak. Az északír futballszövetség Football for All kampánya nagy hangsúly adott a korábban csak a szektaszellem szintjén létező diskurzusnak. Klubszinten hatalmas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy felszámolják a labdarúgás szépségét megmérgező folyamatokat. A rivális Crusaders és Cliftonville, az észak-belfasti derbi két főszereplője sokat dolgozott a közösségi kapcsolataik építésén. Példájukat egy másik páros, a Glentoran és a Linfield is követte.

A nemzetközi meccseken már nem látni északír szurkolókat vörös-fehér-kékben. Helyette a zöld-fehér hadsereg kevésbé ellenséges nótáit („Nem brazilok, északírek vagyunk”) hallhatjuk a lelátókról.

„Az engesztelődés legfontosabb eredménye a növekvő nézőszám az északír válogatott meccsein, valamint a csapat egyre sikeresebb szereplése – említi Duncan Morrow, aki kulcszszerepet vállalt a Football for All kezdeményezés életre hívásában. – Nem hinném, hogy bárki is visszasírja azt az időszakot, amikor Neil Lennont megfenyegették, amikor maga a sport jelentéktelenné vált az azt körülvevő erőszak árnyékában.”

Manapság a pályán kívüli előrelépések legalább annyira jelentősek, mint a pályán elért fejlődés. Észak-Írország sosem fogja elfeledni a viharos múltat.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi lapszámában.)