Interjú Karel Haring
Három csoportmeccséből Csehország kettőt rendezők ellen játszott. Nem gondolod, hogy ez nagy hátrányt jelentett?
Mindegyik mérkőzésünk olyan volt, mintha idegenben játszottunk volna. Prágában volt a székhelyünk, onnan repültünk mindenfelé, a végére elég kimerítő volt. Csalódottak voltunk emiatt, főleg a lezárások közepette. Az Anglia elleni londoni találkozón már szinte biztos volt, hogy továbbjutottunk a csoportból, ezért akkor nem volt bennünk annyi feszültség és stressz, mint a korábbi két meccsen. Kikaptunk, de nem volt baj.
Akkor valószínűleg nem nagyon nyűgözött le, hogy a tornát Európa-szerte rendezték…
Igazság szerint egy kicsit úgy nézett ki, mintha Angliának kedvezve találták volna ki az egészet, ők ugyanis egyet kivéve végig otthon léptek pályára. Nem különösebben találtam igazságosnak a rendszert, és a kontinens vagy más futballisták sem támogatták igazán. Nem sok olyat ismerek, akinek igazán tetszett az elgondolás.
Milyen volt a meccs a Hampden Parkan? Romba döntöttétek Skócia nagy álmait.
Egészen másfajta élmény volt, mint az egyéb válogatott mérkőzéseink, olyan légkör és pezsgés volt a stadionban. Nagyon sajnáltuk, hogy a korlátozások miatt nem lehetett tele a lelátó, de a kilencezer skót drukker remek hangulatot teremtett. Nem könnyítették meg a dolgunkat, kicsit idegesek voltunk az elején a ránk nehezedő teher miatt, de az első gólom meghozta az önbizalmunkat, és lenyugodtunk. A második találat nagyon fájt Skóciának, és összetörte a szívüket. Három nagyon fontos pontot szereztünk, és tetszett az élmény is.
Mi villant át az agyadon, amikor lendült a lábad a második gól előtt?
Az első félidőben megfigyeltem, hogy a skót kapus, David Marshall többször is eltávolodott a gólvonaltól. Ekkor ütött szöget a fejemben, hogy amennyiben lehetőségem lesz rá, megpróbálom. Amikor eljött a pillanat, nem is tétováztam. A labda hosszasan repült, talán néhány másodpercig is, de amint ellőttem, rögtön azt kérdeztem magamtól, mégis mit csinálok, miért lőttem. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy sikerül, de az utolsó pillanatban már láttam, hogy a labda a kapuba tart, és a kapus nem éri el. Csodálatos érzés volt. Csak az összefoglalókban láttam, milyen nagy gól volt. Az én szememben a távoli találatok a legszebbek.
A csehek ragyogóak voltak Hollandia ellen a legjobb 16 között, de Dánia elbánt velük. Nagyon idegesítő volt?
Természetesen csalódottak voltunk, ugyanakkor azt hiszem, elértük a határainkat. Nem volt bennünk kellő energia, hogy hátrányból fordítsunk Dánia ellen, még úgy sem, hogy nem sokkal a félidő után kettő egyre módosítottuk az eredményt. Mint már mondtam, a torna nagyon kemény volt, beleértve a nagyon meleg időjárást Bakiban. Csalódást éreztünk a lefújás pillanatában, de amikor másnap elemeztük a teljes szereplésünket, senki sem volt kiábrándult. Nyugodtan járhattunk emelt fővel.
Öt gólt szereztél, ezzel társgólkirály lettél Cristiano Ronaldóval. Mit jelentett ez számodra?
Még csak álmodni sem mertem volna arról a torna előtt, hogy képes leszek ugyanannyi gólt szerezni, amennyit Ronaldo. A második legjobbnak járó elismerést kaptam, mivel eggyel kevesebb gólpassz volt az enyém, de mindig emlékezni fogok erre. Nyomot hagytam.
Milyennek találod eddig az idényt a Bayer Leverkusenben?
Jól kezdődött, szépen játszottunk, sok helyzetünk volt. Aztán jött néhány rossz hét. A Bayern München ellen kezdődött, ahol öt egyre kikaptunk, és utána nehéz időkön mentünk át, de most már fel kell ébrednünk, és annyi pontot kell gyűjtenünk, amennyit csak lehet. A célunk mindig ugyanaz: szeretnénk ott lenni a Bajnokok Ligájában.
És mik a személyes céljaid? Nyolc alkalommal találtál be kilenc Bundesliga-mérkőzésen, mielőtt október végén megsérültél volna.
Nem gondolkodom azon, hogy lehetek-e gólkirály, különösen, hogy olyan srácokkal lennék versenyben, mint Robert Lewandowski és Erling Haaland, de az igaz, hogy jó formában voltam, és rendszeresen gólokat szereztem. Ha maradt volna ez az arány, szép számokat produkáltam volna az idény végére.
Ha egyszer véletlenül Angliában folytatnád, újra találkozhatnál sampdoriás csapattársaddal, Bruno Fernandessel. Érdekel egyáltalán az ilyesmi? Milyen volt Fernandes annak idején?
Mindig is nagyon szerettem a Premier League-et, nagyon vonzó a futballisták és a szurkolók számára is. Meglátjuk majd, mit hoz a jövő, de egyelőre jól érzem magam Németországban. Brunóval jó barátok voltunk Olaszországban, sok időt töltöttünk együtt. Nem kapott annyi játéklehetőséget, amennyit szeretett volna, de így is nyilvánvaló volt, milyen csodálatos játékos. Azonban nem játszhatott az általa kedvelt poszton. Jót tett neki, hogy a Sportingba került, és a Manchester Unitedban is megmutathatja, mire képes. Rendszeresen váltunk üzeneteket.
A Sampdoriából a Romába kerültél, de nem a terv szerint alakult a váltás. Miért?
Nagy igazolás volt sok pénzért, és ez nagy terhet rakott rám. Mindössze huszonegy éves voltam, és nem tudtam még igazán, milyen is a valódi nyomás. Sajnos megsérültem az érkezésemet követően, és néhány hónapra kiestem. Fiatal voltam és tapasztalatlan, olyan gyorsan akartam lábra állni, amennyire csak lehet. Ma már másképp csinálnám. Ugyanakkor segített a jövőmet illetően, így inkább csak értékes leckeként tekintettem rá. Akkor még csak fiatal fiú voltam.
Korábban azt mondtad, hogy a gyerekkori példaképed David Beckham volt. Igaz, hogy van tizenkét olyan pólód, amin a neve szerepel?
Nem tudom, végül hány mezt vettem, de minden nyaralásról hoztam egyet. Olvastam a könyvet, amit akkor írt, amikor a Real Madrid játékosa volt, de a Manchester Unitedban is nagyon szerettem.
Lehet, hogy a Wimbledon elleni híres 1996-os gólja ihlette meg a tiédet?
Láttam a videót, de nem mondhatnám, hogy amiatt alakult így.
Gyerekkorodban nem akartad, hogy az apád ott legyen a meccseiden, ideges lettél tőle. Aztán kitaláltál valamit…
Az apám minden mérkőzésemre kijött, onnantól kezdve, hogy futballozni kezdtem, mindegy, hogy tétmeccs vagy barátságos találkozó volt-e. Ha valamit rosszul csináltam, azt a tudtomra adta. Csóválta a fejét. Ebben az időszakban túl sok volt ez nekem, különleges terhet rakott a vállamra. Az egyik meccsemen elvesztettem a fejem, és kinyújtottam felé a középső ujjam. Csupán tizenkét éves voltam. Ma már mindketten csak nevetünk rajta, de akkor nagyon jól jött, mert észrevette magát, és leállt. Természetesen ma is minden szereplésemkor ott van.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. februári számában.)
