Az egyetlen francia BL-győztes, amely botrányt botrányra halmozott

Szöveg Paul Simpson

Amint Abedi Pelé tekintete ráirányult, Basile Boli pontosan tudta, mit kell tennie.

„Mindent átbeszéltünk az edzésen – idézte fel az Olympique Marseille középhátvédje –, és mielőtt Münchenben kivonultunk a pályára, még egyszer elmondta, hogy a szögletnél ne a hosszú oldalra menjek, hanem próbáljak a közelebbi kapufához betörni. Amikor odaállt elvégezni a szögletet a Milan elleni találkozón, jelentőségteljesen rám pillantott. Úgy éreztem magam, mintha egyedül lennék az egész stadionban.”

Boli a közelebbi kapufához rohant, szökkent, fejelt, betalált. Az öröm és a fájdalom járta át (mivel sérült volt), és ahogy később megfogalmazta Philippe Auclair francia újságírónak, a felszabadulás pillanatait élték át.

„Azt akartuk, hogy a nagy európai klubok közt tartsanak számon bennünket – mondta. – Ehhez pedig győznünk kellett. Ott volt a Reims, amely az 1956-os és 1959-es BEK-döntőben kapott ki, a Saint-Étienne, amelyik 1976-ban, végül mi, 1991-ben. Határozottan hiszek benne, hogy a müncheni győzelem alapozta meg azoknak a srácoknak az önbizalmát, akik 1998-ban világbajnokok lettek.”

A Marseille győztes csapatából, amely 1993-ban 1–0-ra legyőzte a Milant a Bajnokok Ligája legelső döntőjében, három játékos szerepelt a hazai rendezésű világbajnokságon öt évvel később: Fabien Barthez, Marcel Desailly és Didier Deschamps, az utóbbi mindkét csapatban kapitány volt.

Az OM büntetőkkel kapott ki a Crvena zvezda elleni 1991-es BEK-döntőben, ami különösen megviselte Bolit. „Senki sem zokogott annyit, mint én, miután kikaptunk Bariban – mondta. – Úgy gondolom, a müncheni győzelem a bosszúról szólt.”

Valóban sikerült bosszút állni, de az örömre árnyékot vet, hogy a Marseille tulajdonosát később börtönbüntetésre ítélték…

CSÚSZÓPÉNZ A HÁTSÓKERTBEN

A mostani felhajtáshoz képest az első Bajnokok Ligája igencsak szerény esemény volt. A torna nevéhez hűen minden nemzet bajnoki győztese indulhatott a versenyen. Ehhez képest az aktuális idény csoportkörében a klubok fele négy bajnokságból érkezett. Az 1992–93-as idényben a kieséses szakasz után 36-ból csak kétszer négy klub maradt. A csoport győztese bejutott a döntőbe. Ez a cél lebegett a Marseille, a Rangers, a Club Bruges és a CSZKA Moszkva előtt az A-csoportban, és ezért harcolt a Milan, az IFK Göteborg, a Porto és a PSV a B-ben.

A Walter Smith vezette Rangers az angol bajnok Leeds 4–2-es legyőzésével kvalifikált, a sokat emlegetett „angliai csatában”.

A Leeds gólszerzője, Éric Cantona nemrég érkezett a Marseille-ből. A CSZKA Moszkva nem kis bosszúságot okozva 2–0-s hátrányból fordítva 3–2-es végeredménnyel kiejtette a címvédő Barcelonát. Akadt még néhány meglepetés a csoportkörben, és végül a Marseille egy ponttal megelőzte a Rangerst (akkoriban csak két pont járt a győzelemért), és a Fabio Capello által irányított, összes csoportmeccsét győzelemmel és egy kapott góllal befejező Milan ellen készülhetett a döntőre.

Tapie bűnei árnyékot vetnek az OM sikereire

A Marseille győzelme, ami Boli góljának köszönhető, mindenkit megdöbbentett, de semmi ahhoz képest, ami utána következett.

A labdarúgásban, a háborúkhoz hasonlóan a diadal múlandó. A Marseille tündöklése azonnal semmivé foszlott, miután kiderült, hogy a klub elnöke és tulajdonosa, Bernard Tapie megvesztegette a Valenciennes játékosait, hogy azok elveszítsék Ligue 1-találkozójukat hat nappal a döntő előtt. Néhány nappal korábban Tapie az OM középpályásához, Jean-Jacques Eydelie-hez fordult: „azt akarom, hogy szólj a Valenciennes-játékosoknak, akikkel együtt futballoztál a Nantes-ban, mert nem akarom, hogy idióta módjára szétverjenek minket a döntő előtt”.

Eydelie és a Marseille igazgatója, Jean-Pierre Bernés felvette a kapcsolatot Christophe Robert-rel, a Valenciennes csapatkapitányával, Jacques Glassman védővel és az argentin csatárral, Jorge Burruchagával. Glassman teljesen megdöbbent. „Ez őrültség. Nem tudom, mitévők legyünk. Ha nem beszélek, magam alatt vágom a fát. Ha igen, senki sem hisz majd nekem.” A többi játékos elfogadta a csúszópénzt, és megállapodtak, hogy Robert felesége fogja átvenni az összeget. Később 26 ezer fontnak megfelelő készpénzt (mai értékén 50 ezer fontot) találtak a szülei kertjében elásva. Tapie azzal védekezett, hogy csak kölcsönt adott, hogy Robert megnyithassa az éttermét.

A kivitelezés nem nagy kifinomultságra vall. A Marseille Alen Boksic góljával 1–0-ra legyőzte a Valenciennes-t, Robert-t pedig egy ártalmatlan szerelés után hamar lecserélték, feltehetőleg azért, hogy meglegyen az alibije. Jean-Marie Véniel játékvezető gyanította, hogy valami nem tiszta, mivel Burruchaga, aki korábban mindenért reklamált, most az összes döntését szó nélkül elfogadta. A második félidő alatt Glassman elmondta Vénielnek, hogy vesztegetés történt, de nem említett neveket. A rendőrség a mérkőzés után jónéhány Valenciennes-játékost kihallgatott.

A későbbiekben a nyomozás rendszerszintű korrupciót tárt fel, így a Marseille-t megfosztották az 1992–93-as bajnoki címétől, a másodosztályba száműzték, és egy idényre eltiltották az európai tornáktól. A Ligue 1 ezüstérmese, a Paris Saint-Germain nem indult a BL-ben a kizárt csapat helyett, mert a klub főszponzora, a Canal+ tévécsatorna a dél-franciaországi nézők bojkottjától tartott. A PSG helyett végül a Monaco, a Marseille ősi riválisa indult a BL-ben.

„FIGYELMEZTETNI AKARTAM AZ EMBEREKET, DE NEM VOLT SEMMILYEN BIZONYÍTÉKOM”

Tapie ügye az UEFA-t is cselekvésre kényszerítette, végtére is az európai labdarúgás irányító szervezete éppen most újította meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, meglehetősen nagy hírverés közepette. Gerhard Aigner, az UEFA főtitkára szerint az átalakításokkal el lehetett kerülni a médiamágnás és Milan-tulajdonos Silvio Berlusconi által vágyott Európai Szuperliga ötletét.

A Marseille vesztegetési ügye a Ligue 1-ben elmarasztalással zárult: Bernés börtönbüntetést kapott, mivel az ítélet szerint „évente négy-öt meccs végeredményét befolyásolta”. Az viszont kevésbé egyértelmű, hogy a Bajnokok Ligájában is történt-e hasonló visszaélés. És mivel nem lett volna jó PR-fogás az új torna első győztesét megfosztani a diadaltól, az UEFA nagyvonalúan eltekintett a szigorú vizsgálatoktól – akárcsak a hatvanas és hetvenes években, amikor olasz klubok kapcsán vetődött fel hasonló gyanú.

És sajnos, ezzel még nincs vége. Eydelie azt állítja a memoárjában, hogy a müncheni találkozó kezdőrúgása előtt Rudi Völler kivételével az összes Marseille-játékos injekciót kapott, ami a csapat orvosa szerint „fokozza az adrenalint”. Tony Cascarino, aki a kilencvenes években volt a csapat játékosa, szintén elismerte, hogy játékosok minden hazai meccs előtt kaptak injekciót, amit egy „húsz tűvel felszerelt belövő készülékkel adtak be”. Meg volt róla győződve, hogy ha nem fogadja el az injekciót, akkor nem játszhat.

Más futballisták – köztük Desailly – bevallották, hogy a szakemberek arra biztatták őket, hogy szedjenek bizonyos tablettákat, amelyekről határozottan állították, hogy „biztonságosak”, ami természetesen nem jelenti azt, hogy legálisak vagy éppen egészségesek is. Eydelie szerint ebben a korszakban a francia labdarúgásban széleskörűen elterjedt volt az amfetamin használata.

Tapie határozottan tagadja a vádakat, amelyekről, ha bebizonyosodna, hogy igazak, akkor sem számítanának egyedinek. Az Ajax játékosai a hetvenes években szintén titokzatos tablettákat kaptak, akárcsak az 1954-ben világbajnokságot nyerő NSZK válogatottja.

A RÉMES BERNARD

Tapie októberben, 78 évesen adta fel a küzdelmet a rák ellen. Az utolsó időkben keményen dolgozott azon, hogy a róla alkotott kép megváltozzon a köztudatban. Bűncselekményeit, ha egyáltalán szóba került, hogy egykor elítélték, állítása szerint azért követte el, hogy beintsen az elitnek. Fénykorában persze nem tűnt ennyire szimpatikus, szerethető figurának, sőt sokkal inkább a félelem és állandó gyanakvás aurája vette körül. Nyilvánosan megszégyenítette Cantonát azzal, hogy pszichiátriai kezelést ajánlott neki, egy alkalommal pedig Arsene Wengerrel ordibált („szétb…sztalak téged és a sz…ros Monacót is”).

Tapie világában a szabályok csak a vesztesekre vonatkoztak. Egyetlen elve a győzelemhez való ragaszkodás volt. A hírnév és a vagyon jelentett mindent, ezeket hajszolta énekléssel, színészkedéssel, miközben sportklubokat vásárolt (biciklicsapata megnyerte a Tour de France-t 1985-ben és 1986-ban), új rekordot állított fel óceáni vitorlázásban, óriáscégeket vett és adott el (köztük az Adidast), továbbá politizált. Ha a Monsieur Marseille becenéven emlegetett Tapie-nak volt végső célja, akkor az minden bizonnyal a köztársasági elnöki cím elérése lehetett.

MEGÉRTE KITÁLALNI?
Nem csak a Marseille szenvedte meg a csalás következményeit. Jacques Glassmant, a korrupció első kiszivárogtatóját nem rajongták körbe hazájában, sőt éppen az ellenkezője történt. A Valenciennes hajdani játékosa talán a lehető legrosszabbul jött ki a dologból. Árulónak bélyegezték, bárhová is ment, szurkolók hada zaklatta, sőt fenyegető üzeneteket is kapott. Csapata az 1992–93-as idényben kiesett, aztán a következőben is, ezután kirúgták. Nem könnyen talált új klubot, végül az amatőr Maubeuge-nél kötött ki, mielőtt az Indiai-óceán Réunion nevű szigetén, a Sainte-Rose kötelékében befejezte pályafutását (később megerősítette, hogy nem száműzetésbe vonult, hanem „elnyerte a tetszését a projekt”). De legalább a befejezés jó lett. A FIFA 1995-ben Fair Play-díjjal tüntette ki, és azóta sokan, még Eydelie is tisztelik őt a bátorságáért. Glassman végül a francia játékosok szakszervezeténél, majd az LFP-nél, a francia Professzionális Labdarúgóligánál helyezkedett el.

Az OM-ben 1986-ban mutatkozott be Gaston Defferre polgármester unszolására, aki üzletiesebb szemléletű elnököt keresett a klub élére. Célja a hatékonyabb gazdálkodás volt a klub vagyonával, valamint saját politikai népszerűségének növelése. Tapie megfogadta a polgármester kérését, és úgy vezette a Marseille-t, mint egy vállalkozást. Új kapcsolatait kihasználva bejáratos lett a Szocialista Párt legfelsőbb köreibe, és 1992-ben városügyi miniszter lett. A vesztegetési ügyben hozott ítélet értelmében többé nem vállalhatott hivatalt.

Tapie átalakította az OM-et, ami a francia labdarúgás legmeghatározóbb csapatává vált. Vezetésével véget ért a klub 17 éves, bajnoki győzelem nélküli időszaka, és játékosai 1989-től 1993-ig sorozatban ötször emelték a magasba a Ligue 1 trófeáját. A példátlan sikerhez sztárigazolások is kellettek: a kapuba Barthez, a védelembe Boli és Desailly, a középpályára Deschamps, Franck Sauzée és Dragan Stojkovics, a szélekre Chris Waddle és Abedi Pelé, a csatársorba pedig Boksic, Völler és Jean-Pierre Papin érkezett. A Marseille mostoha sorsú ultrái végre úgy érezhették, hogy valami készül a csapatuknál.

Tapie legrafináltabb szerzeménye Raymond Goethals, a karizmatikus, láncdohányos belga vezetőedző volt, aki rendszeresen eltévesztette a játékosai nevét, cserébe zseniális taktikai megoldásokkal állt elő. A ballonkabátos, Columbo becenéven emlegetett edzőt hazájában eltiltották, miután kiderült, hogy a Standard Liége 1982-es bajnoki győzelme előtt megvesztegette az ellenfeleket.

Goethals a második helyig kormányozta a Bordeaux-t a klubnál töltött első, 1989–90-es idényében. A vb-győztes Franz Beckenbauer távozása után 1991 januárjában nevezték ki az OM élére.

Tapie-nak tetszett Goethals múltja és tapasztalata. Az edző korábban háromszor jutott a KEK döntőjébe, kétszer az Anderlechttel (1977-ben kikapott a Hamburgtól, 1978-ban legyőzte az Austria Wient), egyszer a Standard Liége-gel (második lett a Barcelona mögött 1982-ben). Ennek ellenére az elnök és az edző között ellenséges légkör uralkodott. „Hetente többször is megfenyegetett, hogy kirúg” – mondta Goethals.

Egy meccsnap hajnalán, három órakor Tapie felhívta a vezetőedzőjét: „Mester, készülsz a találkozóra?” – kérdezte. Olykor viszont szeretetteljes légkör uralkodott. „Verseny volt köztünk azon, hogy melyikünk tud nagyobbat hazudni” – mondta Tapie. A tulajdonos a legtöbbször kiállt az edző döntései és ítéletei mellett, ahogy azt Cantona is hamarosan felfedezte.

Visszatekintve Goethals olykor érthetetlenül gazdálkodott erőforrásaival. Az biztos, hogy támadó középpályásból, akik tudnak futni a labdával, nem volt hiány, ott volt Cantona, Pelé, Waddle és Sztojkovics is (igaz, a „keleti Maradona” gyakran megsérült). Cantona rendszeresen szerepelt az 1990–91-es idény elején. A legtöbb labdarúgóhoz hasonlóan akkoriban ő is neheztelt, ha nem játszhatott. Viszont a legtöbb labdarúgótól eltérően ő hangot is adott elégedetlenségének. Egy alkalommal azt mondta, hogy nem ül a kispadra, amire az edző válaszolt: „Rendben, Éric, ülhetsz mellette is”.

Goethals megtalálta az összhangot a különböző nemzetiségű és életkorú játékosokkal, de ahogy Deschamps fogalmazott: „Megvoltak a maga módszerei a csapat irányítására, és ezeket manapság senki sem tartaná elfogadottnak. Összeállította a kezdőcsapatot, tudta a tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik játékos nevét, de a többieket már csak biszbasznak és csávókámnak hívta.”

Cantonának nem kedvezett ez a fajta környezet. Alex Ferguson ki tudta hozni belőle a maximumot azzal, hogy tett neki néhány engedményt, és kivételes helyzetbe emelte, például együtt teázott vele reggel. Viszont Cantona csak „vízhordónak” tartotta Deschamps-ot, ami arra utal, hogy hajlamos félreismerni embereket. Cantona bánatára a Marseille ultrái imádták Goethalst, szerették dinamikus, piszkos stílusát. Tapie-hoz hasonlóan ő is tudta, hogyan kell show-t csinálni. Ahogy Desailly fogalmazott, „Marseille egy őrült város”, és a szurkolók imádtak, hogy az „őrült” edző ebből a szempontból egy közülük.

ARSENE NYOMOZÓ

Bár Basile Boli befejezetlennek érezte a munkáját az 1991-es, Crvena zvezda elleni vereség után, nem mindenki érzett hozzá hasonló nyomást két évvel később.

„Mi sem számítottunk arra, hogy a Marseille megnyeri a BL-t abban az idényben – mondta Desailly, aki 1992-ben érkezett. – Valószínű, hogy ez volt a Tapie-korszak leggyengébb együttese. Csodálatos játékosaink voltak, például Rudi Völler vagy Alen Boksic, de nem tudtak csapatként kibontakozni. Együttműködésre lett volna szükség, de nem ment.”

Visszatekintve a Marseille irigylésre méltó kezdővel állt ki a müncheni találkozón. A pályafutása csúcsán lévő, későbbi Middlesbrough-csatárban, Boksicban megvolt minden: gyorsaság, erő, kreativitás és technika. Még a különösen sokat látott, akkor 71 éves Goethals is, aki egyébként jelenleg is a legidősebb BEK-győztes edző, csodálta Pelé gyorsaságát és eleganciáját.

A bundaügyek nem rontották el Boli, Tapie…

De a többi középpályásnak sem volt oka szégyenkezni. Sauzée, aki bármilyen távolságból pontosan lőtt, hat gólt szerzett, akárcsak Boksic. Deschamps volt a pályán Goethals helytartója, Boli és Desailly pedig jócskán megkönnyítették a különcködő, de briliáns Barthez munkáját.

Goethals a Milan elleni taktikájával méltán érdemelheti ki a „Bűvész” becenevet. Az 5–3– 2-es felállásban játszó csapatát a zónavédelemre és hosszú passzokra instruálta, ami akkoriban Franciaországban teljesen szokatlan volt, de hatékonynak bizonyult az olaszok 4–4–2-es felállása ellen.

Ezek a hosszú labdák nem kétségbeesett, halvány próbálkozások voltak, hanem konkrét célt szolgáltak: ki kellett fárasztani Franco Baresit, a védelem kulcsemberét, és bizonytalanságot kellett kelteni a védelemben. Pelé fogta Paolo Maldinit, amivel bal oldalról ellehetetlenítette Marco van Basten, Roberto Donadoni és Daniele Massaro kiszolgálását. Bár nem volt thriller a találkozó, de a francia csapat csodásan megvalósította Goethals terveit.

Az OM első francia klubként lett Európa legjobbja. Desailly szerint a diadalnak még most is van visszhangja Marseille-ben, „ahol a labdarúgás egy egész várost felszabadít, és feledteti az emberek problémáit”.

…és a szurkolók örömét

De tényleg megérdemelte a csapat a győzelmet? Wenger szerint nem. Egyrészt mert a rendszerszinten korrupt Ligue 1-ből kvalifikált, másrészt mert megbundázott hazai mérkőzéseken pihentette a legjobb játékosait. Wenger biztos benne, hogy a Monaco három futballistájának megvesztegetésével nyert a Marseille 3–0-ra idegenben 1992 áprilisában. Egy játékos vonakodva beismerte a vádakat, de a monacói elnök, Jean-Louis Campora attól félt, hogy a botrány tönkretenné a francia labdarúgást, ezért nem vizsgáltatta ki a történteket.

„Szerettem volna figyelmeztetni az embereket, nyilvánosság elé tárni az ügyet, de semmilyen bizonyíték nem volt a kezemben” – mondta az Arsenal későbbi menedzsere. Még a Marseille korábbi BEK-szereplései sem tisztázódtak minden gyanú alól. Pierre Philippón francia ügyész azzal vádolja Tapie-t, hogy 12 millió fontot fizetett három találkozóért: az 1989-es AEK Athén elleni második körös meccsért, az 1991-es Szpartak Moszkva elleni elődöntőért és a Club Bruges elleni 1–0-s találkozóért, ahonnan az 1993-as fináléba jutott az OM.

A csalás e sportágban a legtöbbször nem annyira égbekiáltó, mint Maradona Isten keze nevű mutatványa. Ahogy Wenger megfigyelte: „Csak annyit kell tenned, hogy a szögletet egy hangyányit hosszabban lövöd. Esetleg hibásan helyezkedsz védekezés vagy támadás közben. Ettől még keltheted azt a látszatot, hogy jól játszottál a meccsen.” Ha ilyen nüánszoknak van jelentősége, akkor mit gondoljunk az AEK-védő Szteliosz Manolasz 1989-es öngóljáról? Szándékos volt, vagy véletlen műve?

TAPIE ŐRÜLTSÉGEI KÖZVETETT MÓDON A PREMIER LEAGUE SIKERÉT IS NÖVELTÉK

Az ügyész szerint a Bruges-bundában benne volt Cornel Dinu, a román válogatott egykori kapitánya és a Dinamo Bucuresti egykori vezetőedzője is. Aki 20 ezer dollárt adott Ion Craciunescu román játékvezetőnek azért, hogy ne adjon lapot Bolinak, aki így nem játszhatott volna a döntőben. Dinu azt is állítja, hogy Goethals megvesztegetett néhány Bruges-játékost is, de a francia bíróság felmentette Tapie-t és társait a vádak alól.

Egy találkozót nem emelt ki Phillippón, mégpedig a Marseille 6–0-s győzelmét a CSZKA Moszkva ellen 1993 márciusából. Egyik gól sem tűnik gyanúsnak, ám a CSZKA vezetőedzője, Gennagyij Kosztiljev azt állította, hogy visszautasította a kenőpénzt, de a játékosai valószínűleg elfogadták. Ezt az állítását később visszavonta. Arról is pletykáltak, hogy a CSZKA-sok italába belekevertek valamit, de hogy a súlyos vereség mögött rossz szándék vagy csak gyenge teljesítmény húzó dik-e, nem derült ki. Végül a csapat az A-csoport sereghajtójaként végzett két ponttal.

A Rangers látogatása a Stade Vélodrome-ban úgy tűnt, eldönti, ki lesz az A-csoport győztese. A skót klub csatára, Mark Hateley elárulta, hogy hatalmas összeget utasított vissza egy meg nem nevezett francia ügynöktől, aki azt kérte cserébe, hogy ne szerepeljen a találkozón. Végül tényleg kihagyta az 1–1-es döntetlennel végződő meccset, mivel a Bruges elleni mérkőzésen kiállították.

„Ha nem kellett volna nélkülöznünk Markot a Marseille elleni meccsen, akkor döntőbe jutottunk volna” – jelentette ki a Rangers menedzsere, Walter Smith. A felvételekből kiderül, hogy Hateley a Lorenzo Staelensszel való civakodás után kapott pirosat. Nem volt műesés, nem született gyanús játékvezetői ítélet, a lengyel játékvezető, Ryszard Wojcik korrekt döntést hozott.

Boli szerezte a döntő egyetlen gólját egy olyan szögletből, amit meg sem kellett volna ítélni. Kurt Röthlisberger játékvezetőt később eltiltották, miután felajánlotta, hogy 600 ezer dollárért győzelemhez juttatja a svájci Grasshopperst egy 1996-os BL-találkozón. Ennek húzóellenére azt, hogy a Marseille megvette volna az 1993-as BL-döntőt, soha senki sem tudta bizonyítani.

A Marseille nagyságáról a Milan elleni eredmények mondanak el a legtöbbet, mivel az olasz klubot a világ egyik legnagyobbjának tartják. Münchenben Capello csapata félelmetes, de éppen hanyatlófélben lévő óriás volt. Amikor a két klub az 1991-es negyeddöntőben találkozott, a Milant a legendás Arrigo Sacchi irányította, és az 1–1-es döntetlennel végződő meccsen a San Siro minden egyes nézője megértette, miért nevezik Abedi Pelét Maestrónak. Ugyancsak jellemző a Tapie vezette Marseille-re, hogy a negyeddöntő franciaországi visszavágója a reflektorok meghibásodása miatt maradt emlékezetes. Adriano Galliani, a Milan igazgatója nem engedte vissza csapatát a pályára, így az olaszok elbukták a találkozót.

A BUKÁS

A Tapie-gate számos nemkívánatos következménnyel járt, különösen Angliában. Mivel két bajnoki győzelem kapcsán is felvetődött a csalás gyanúja, Wenger csalódottan távozott Franciaországból, és a japán Nagoya Grampus vezetőedzője lett, de 1996-ban váratlanul őt nevezték ki az Arsenal élére. Wenger kezdeményezte Dennis Bergkamp leigazolását, forradalmasította az edzéseket és a mérkőzésekre való felkészülést egész Angliában, és egy rövid időre még a Ferguson vezette Manchester Unitedot is lepipálta.

Boli meglepi a Milan híres védelmét Münchenben

Mentora, Michel Platini javaslatára Cantona Angliába igazolt, ahol a United talizmánja lett, és más tehetséges játékosokat is az Old Traffordra vonzott. Nem túlzás állítani, hogy Tapie őrültségei akaratlanul is hatalmas szerepet játszottak a Premier League sikerében.

Ahogy Boli utalt rá, Tapie nagyszerű, de korrupt csapata az egész francia labdarúgás helyzetét előmozdította, és hozzájárult az 1998-as vb-diadalhoz. Deschamps 2018-ban újra a magasba emelhette a trófeát, ezúttal szövetségi kapitányként. Ő volt a Marseille vezetőedzője 2009–10-ben, a Tapie távozása utáni egyetlen bajnoki győzelem idején.

A Marseille továbbra is a meghatározó európai klubok között szerepel, szenvedélyes, olykor kegyetlen szurkolótábora van, ami áldás és átok is. A klubigazgatók példátlanul finnyásan viseltetnek a vezetőedzők iránt, amiből az elmúlt 28 év során, Goethals távozását követően 29-et fogyasztott el a klub.

Ha Lionel Messi meg tudja nyerni a BL-t új csapatának, akkor a PSG lesz az első klub, amelyik (nagyjából) tiszta körülmények között elhozza a BL-trófeát Franciaországba. Tapie szívből szerette a labdarúgást, majdnem annyira, mint saját magát, és a Marseille iránt táplált romlott szerelméből a klub legemlékezetesebb pillanatai születtek.

Jól mondta Goethals: „Ti, franciák, megnyeritek a BL-trófeát, aztán rögtön bele is sz…rtok”.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)